Oichi első kalandja beváltotta a hozzáfűzött reményeket, szépen csilingeltek a pénztárgépek. A SHOCHIKU filmstúdió nem is habozott, még abban az évben útjára bocsátotta a második részt.

Zuhogó esőben körözött bűnöző halad a fogadó felé, nem messze „fogadóbizottság” várja, amely vérdíjra pályázik. Ám az illető ragaszkodik a fejéhez, ezért halomba vágja a hívatlan vendégeket. De azt még nem sejti, hogy az igazi veszedelem egy vak nő személyében leselkedik rá. Oichi viszont azt nem gyanítja, hogy a jakuza társadalom rossz néven veszi, ha elviszik előlük az aranyakat. Így hát egy egész banda lesz az ellensége, köztük egy ostorral és kígyókkal harcoló lány…

Mint az a felvezetésből gyanítható, az első részben megismert szimpatikus főhőssel nagyot fordult a világ. Kőkemény profi fejvadász lett belőle. (A sorozat egyik furcsasága, hogy a négy részben mindig más Oichit láthatunk viszont.) Ám a vörös kardhüvely gazdája azért érző lény, akit ugyanúgy vonz a családi élet lehetősége, mint az átlag nőket. A sebesült harcos és gyámolítója között fellobbanó szerelem gyakori filmtéma, bár itt kissé eltérő a szereposztás. A férfi a békés lélek, az asszony a megszelídítendő. Persze így nem működne a kalandfilm, ezért aztán szegény hősnőnk nem lelhet nyugalmat, de ez a nézőknek hasznos. A helyi jakuzák megzsarolják, csapdába csalják a szerelem által, és a természete ellenére való tettre akarják rákényszeríteni. Azért ez róka fogta csuka helyzet, s a banda megtapasztalja, kár volt ezt a profi leányzót rávenni, hogy hagyja ott a családi tűzhelyet.

Nos, a fentiekből nyilvánvaló lehet, bár nem túl eredeti a forgatókönyv, azért nem a közhelyszótárt vették elő. Oichi hirtelen támadt szerelme dramaturgiailag nem igazán kidolgozott, de aki azt hitte, hogy ez puszta légből kapott ötlet, annak maga az élet adott csattanós választ pár évvel később. Az alkotók jól kihasználják az emberekben fellelhető alapérzelmek bemutatását, beleértve a mohóságot, az önzetlenséget, a bosszúvágyat, a segítőkészséget, a gyenge jellemet, vagy az eltökéltséget. Az ügyes ellenpontozás révén érzelmileg megfogott néző hajlandó átsiklani a kisebb bakik fölött. Meg aztán a kalandfilmek fő vonzerejét végtére is a látványos összecsapások adják, és ezen a téren rendesen kiszolgálják a fizető nézőket. Ebben igyekeztek újat adni. A piros lé most is be-beteríti a vásznat, de kevésbé direkt kivitelben, mint az első részben. A normális élet lehetőségétől megfosztott kardforgató lassításokkal, kimerevítésekkel teli leszámolás jelenete már inkább jelképszerű, mint valódi harc, amit az is erősít, hogy a vért a haláltól jól elkülönítve mutatják. A megbántott jóság győzelme ez a számító gonosz felett, Oichi igazi erkölcsi magaslatokba emelkedik. Egyszerre győzedelmes és szánni való.

A színész felhozatal jó. Nem az igazán nagy sztárokat vetették be, hanem az erős második vonalat, számos ismerős arcot láthatunk viszont. A legnagyobb névnek Konoe  Jushiro mondható, akit mostanában bőven láthatunk a felújított régi mozikban. (A Yagyu család kalandjairól szóló sorozatot érdemes keresni.) Az arcjáték végig sokkal összetettebb, gazdagabb, mint az első részé volt, amit a magam részéről az erények közé sorolok. Oichi alakítója él is nagyobb játék lehetőséggel, de ellenfele, a jakuza lány alakítója, akit eddig inkább csak pinku filmekben láttam, szintén egész ügyesnek bizonyul.

A rendező hozza a formáját, stílusosan viszi végig a mozit. Az előző film baljóslatú légkörét ugyan nem tudta adni, de a már említett jelképpé emelést kiválóan oldotta meg. Színvonalas, a sorozat legjobban szerkesztett történetét kínálja a nézőknek, érdemes megnézni. A négy Oichi történet a közelmúltban - végre! - megjelent felújított kiadásban. Remélem, a képeken ezt észrevenni. A  második kalandhoz készült magyar feliratomat megtalálhatja az érdeklődő, ha egy kicsit kutatgat a neten. Nem lesz nehéz dolga az illetőnek...:)

Kihachi Okamoto zseniális rendező volt, aki szokatlan megoldások sorával szórakoztatta a nézőket. Választékos és változatos zenéket illesztett a képeihez, a mélységben lengedező kamerái szinte tánccá változtatták a halálos összecsapásokat, amelyekhez váratlan humoros jelenetek csapódtak, amelyek szinte a védjegyévé lettek. Nos, mindezek ebben a filmben nem találhatóak meg.

Ryunosuke, az ifjú harcos minden szamuráj erény hordozója...lehetne. Gyors, erős, rendkívüli technikájú vívó. "Egyetlen hibája", hogy semmi erkölcsi érzéke nincs. Család, klán, Bushido, szeretet, vagy tisztesség - ezek neki semmit sem jelentenek. Csak önmaga és a kardja érdekli. Nem csoda hát, hogy bérgyilkossá lesz a Sógunátus végnapjaiban.

A regény, amiből a film készült a "Pass of The Great Buddha", 1913-ban jelent meg az újságban, közel 3 évtizeden át 41 kötetet ért meg. Írója Kaizan Nakazato, akinek a munkásságára Victor Hugo és Dosztojevszkij gyakorolt nagy befolyást. A regény már a kezdetektől fogva felkeltette a filmesek érdeklődését. Kunio Watanabe, Hiroshi Inagaki, Tomu Uchida, Kenji Misumi, Kazuo Mori egyaránt filmre vitte, legalább egy-egy részét, hogy csak a nevesebb rendezőket említsem. Végül Okamoto Kihachi verziója lett a leghíresebb. Viszont legteljesebbnek Uchida mester trilógiája mondható, (Souls In The Moonlight) amiből leginkább kiderül, miért kedvelték annyira azt a regényfolyamot.

A változó Japán időszakának ábrázolása mindig kedvelt témája volt az ottani filmeseknek. Hűség, vagy vakfegyelem? Tradíció, vagy változás? Egyéni szabadság, vagy társadalmi önkontroll? Izgalmas témák. Okamoto filmje az egyik legkülönösebb, ami erről az időszakról készült, kifejezett szellemi provokáció. Elvárja az agymunkát a nézőtől, de maga nem hajlandó választ adni a feszegetett kérdésekre. Ryunosuke egyszerre hős és antihős, cinikus gonosztevő, gátlástalan gyilkos. Vajon őrült lenne? Sajátja-e a gonoszság, vagy csak alkalmazkodik a korszellemhez?

Kihachi mester nehéz filmes technikát alkalmaz. Mozaikszerűen villant fel jeleneteket a Sógunátus végkorának különböző rétegeiből. Sokáig úgy tűnik, nincs összefüggés, "ugrál" a történet, pedig nagyon is tudatosan, precízen van megtervezve. A társadalom mélyéről eljutunk az előkelőek világáig....és sehol egy igazán jó ember. Mindenki elrejti a valós arcát, maszkot visel, persze, csak átvitt értelemben. A végeredmény ugyancsak negatív képet fest a pusztuló szamuráj világról. Hamis itt minden. A jótevő rabolni jár, a vívómester szinte a biztos halálba küldi a tanítványát, de maga nem segít, nem az ő ügye. A bérgyilkosság elismert munka, nincs benne kivetnivaló, a halál szakmai kockázat. A gazdag szamurájt csak a pillanatnyi élvezete érdekli, az osztálya pusztulása hidegen hagyja.

Ennek a kornak a gyermeke Ryunosuke, Nakadai briliáns alakításában. Ártatlan arc és tekintet, amely bármikor kiürülhet, különösen ha erkölcsi kérdés kerül elő. Olyan főhős, akit a leghétköznapibb helyzetekben is körülleng a kiszámíthatatlan halál lehelete. Kísérteties jelenség. Itt Tatsuya Nakadai fiatal még, de színészileg elképesztően érett. Ryonosuke szerepe minden bizonnyal élete egyik legnagyobb alakítása. Toshiro Mifune kisebb, de fontos karakterként tűnik fel. Kiváló, mint mindig.  Nakadai, meg az ő vívójelenetei tették kult mozivá ezt a filmet a japán harcművészet rajongóinak körében. Magam is azt állítom, nincs még egy mozi - a Tenchu-t leszámítva - amely ennyire vissza tudná adni azt jeges hangulatot, amikor azért vonnak ki egy kardot, hogy öljenek vele. Semmi fölösleges szöveg, kardcsörtetés, hadonászás, hanem kiürített lélek. Végigfut tőle a hideg az ember hátán. A kard és a kardforgató egybeforr, villanásnyi döntés és halál. Aki hibázott, annak vége. Mifune valószínűleg élete legnagyobb vívó jelenetét vette fel az Ueno-dombi rajtaütésnél. Nakadai filmvégi tombolása bemutatja, mit lehet végbevinni egy célszerszámmal.

Okamoto riasztó képet fest egy erkölcsi tartását elvesztett társadalomról. Nem véletlen ez a megközelítés, ami azért nem teljesen a regény világa. Ez a rendező reflekciója az 1960-as évek Japánjának belső bajairól. A film lezárása sem éppen szokványos, szidták is elegen az Interneten. Okamoto tudatosan nem ad tiszta megoldást, várja a néző aktivitását az utolsó utáni percben is. (Akit érdekel, hogy mi lesz a megszállott ifjúval a továbbiakban, az Misumi vagy Uchida filmjeinél kereskedjen.)

Végül egy filmes érdekesség: Az extrém, de mégis stilizált erőszak ábrázolás - Hiroshi Murai kiváló fényképezésében - nagy hatással volt Sam Peckinpah és Sergio Leone későbbi munkásságára. Ebben a filmben az akciót kedvelők éppúgy megtalálhatják a magukét, mint a szellemi kihívást kedvelők. Lebilincselő, de nehéz, nyomasztó történet. Viszont kihagyhatatlan, igazi klasszikus.

Egy újabb mozi a Daei archívumból, amely nem a szokványfilmek útját választotta. A rendezője az a Misumi Kenji, akit a kalandfilmjei tettek ismertté a világban. Művészi megítélése vegyes még a saját hazájában is, de szerintem azért több volt benne, mint a chanbara filmek tisztes iparosa, ahogyan általában elkönyvelik. Pedig például a Buddha, vagy a Destiny's Son érzékeny művészi lelkületre utaló filmek voltak. Ez az alkotása csak megerősített engem abban, hogy érdemes búvárkodni a filmjei között.

A buddhizmus térhódításának korát éli a japán társadalom, amelyet azonban sokkal inkább elfoglal a Taira és a Heike klánok hatalmi viszálya, amely tönkreteszi az emberek hétköznapjait, létbizonytalanságba taszítva őket. Vannak, akik elhúzódnak az erdők mélyére, a szentélyekbe. Egy romos templomban négy embert hoz össze a sors. Különös kötelék fűzi őket össze, az életük útja nem most kereszteződött először. Egy rablóvá züllött klánúr, az elhagyott felesége, a rafinált szerető, és egy nemesi származású szerzetes választatott ki, hogy megmutassák a rejtőző Gonosz arcát. Jóság és gonoszság a legváratlanabb formában bukkanhat elő…

Mint az sejthető, a kevés szereplős kamaradráma jellegű mozikhoz kiváló forgatókönyv szükségeltetik. Kaneto Shindo személye erre biztosíték, azt az Onibaba, a Fighting Elegy vagy éppen a filmklubokból ismert Kopár sziget  ismerői már tudhatják. Ezúttal is biztos kézzel építi fel cselekményt. Minden szereplő kettős jellem. Melyik az igazi arcuk? Vajon a szamuráj csakugyan egy érzékiségnek élő, semmivel nem törődő ember, vagy a terhekbe belefáradt, a nyomást tovább nem bíró klánvezér? A felesége a családi tűzhely őrzője, vagy csak egy sértett, csupán a látszattal törődő nőszemély? A szerető csak egy biztonságot kereső szolgalány, vagy pedig egy az érzékiségében leplezetlenül bízó, hidegen számító démon? A szerzetes egy idők szavát megértő, jó útra tért, léha udvaroncból lett szent, vagy csak színleli a változást? A rendező a fény-árnyék hatásokkal néha erősíti a kételyt, hol pedig segít a döntésben. A társadalom bajai jelképszerűen ott vannak a háttérben, jelezve, hogy kivonulni lehet ugyan belőle, de megszabadulni tőle nem. Mindezt segíti vászonra vinni négy kiváló színész, akik közül a két férfi, Katsu Shintaru és Sato Kei az ismertebbek, de a két hölgy alakítását sem érheti szó. (A film a maga idejében merésznek számított az érzékiségre tett nyílt utalásaival, de természetesen a képi megjelenítése visszafogott.) Az igazi nagy tett azonban az, hogy a családi viszály fokozatosan más dimenzióba lép át, a Jó és a Gonosz harca lesz belőle. Mindehhez kell a történet, a színjátszás, a rendezés szerves egysége. Megoldották.

Gondolkodtam, hogy illik ez a mozi ebbe a blogba. Végül csak beválogattam, hogy ne mindig csak a szokványos szerepeljen.Van benne ugyan dráma, harc, vagyis mindaz, ami a szamurájfilmekben megtalálható. Ám nyilvánvalóan nem ez a történet lényege, s ami azt illeti, szűken adagolják az említetteket. Olyanoknak szánták, akik szeretik tovább gondolni a látottakat, elvonatkoztatni a felszínen kínált egyszerű megközelítéstől. Szükséges a pihent elme, mely képes figyelni. A fontos részletek rejtve vannak, ki kell hámozni őket egy-egy szóból, gesztusból. Türelmet, hangulati beleérzést vár a nézőtől. A ritkaságokat kedvelőknek ajánlom.

Vannak olyan rendezők, akiknek a munkáira mindig érdemes odafigyelni, mert sosem adnak ki rossz mozit a kezük közül. Csak jót, még jobbat, vagy egyenesen zseniálisat. Kihachi Okamoto közéjük tartozott. Hosszú, termékeny alkotói periódusában számtalan műfajban tett le maradandó alkotást. Az alábbi, sajnos, az utolsó műve lett.

Sukeroku, a „Segítő”. Furcsa névhez furcsa teremtés dukál, és ő ennek a kitételnek tökéletesen megfelel. Hét hosszú esztendő telt el az édesanyja halála óta, amikor is otthagyta a szülőfaluját. Szinte betegesen vonzza a szamuráj társadalom egyik izgalmas, ám veszélyes jelensége. A hivatalos vérbosszúk idején a sértetteknek jogukban áll segítőt felfogadni. Sukeroku ebből él. Némileg rontja az összképet, hogy mindig önjelölt, kéretlen segítőként bukkan fel. Pénzt ugyan nem kér, csak „elfogad”. Találékonysága és hidegvére mindig győzelemre segíti a támogatottat. A tiszteletdíj átvétele után viszont igyekszik eltűnni a hatóságok gyanakvó tekintete elől. Végre szép summát sikerül megtakarítania, így hazaindul, hogy kissé unalmasabb, de életre kevésbé veszélyes foglalkozás után nézzen. No, meg holmi feleségnek való sem ártana. Mit ad Isten, hazaérve a poros kisvároskába, egy vérbosszú közepébe csöppen. A „vér szava megszólal benne”, jobban is, mint azt előre gondolja. A szenvtelen másodhegedűs hirtelen az első sorba lép, önmagát is meglepve vele. Hiszen ezúttal nincs szó pénzről, csak érzelmekről…

Okamoto mester szerette a különcöket. Bár híresek a szamurájokról forgatott történetei, azt csak kevesen tudják, hogy sosem az ideális hőst vitte vászonra közülük. A Warring Clans-ban azt feszegette, hogyan próbálhatták feloldani a polgárháború viharában élő harcosok a visszatérő gyilkolások lelki terheit. (Humorral, hogyan másként lehetne?) A Sword of Doom embertelen lelkületű  ifjú harcosa szintén nem a Bushido ideált közvetíti a néző felé. Itt sincs másként. A jakuza élet határán egyensúlyozó főhősünk nem találja helyét a vidéki életben, szamuráj viszont nem lehet belőle. Csak a közelükben élhet, ha veszélyesen is. Fürge észjárása, kiváló fizikuma, vidám természete átsegíti a mélyen hordozott sérelmen. Imádott édesanyja ugyanis sosem árulta el neki, ki az apja. Hiroyuki Sanada, akit már számtalan kalandfilm és dráma karizmatikus hőseként láthattunk, (Pl: Yagyu Conspiracy, Abe Clan) ezúttal más képességeit csillogtatja. Bohókás, habókos csavargója annyira megnyerő, hogy dilis viselkedése ellenére elnyeri a néző rokonszenvét. Igazi jutalomjáték ez számára, amit láthatóan élvez.

Tatsuya Nakadai és Kihachi Okamoto viszonylag kevés közös filmet forgattak, de az mind unikum lett a maga nemében. A mostanihoz talán a Kill! áll a legközelebb. Életük vége felé közeledtek mindketten, amikor újra megadatott nekik a közös munka. Nakadai rövid, de lényeges felbukkanása a moziban fajsúlyos, ahogyan az nála lenni szokott. A halálra készülő, élete nagy hibáját a lehetőség határain belül helyrehozni akaró öreg rendőre igazi drámai jelenség. A többi színészre sem lehet panasz, a rendező mindenkinek lehetőséget ad a képességei felvillantására. Külön meg kell említeni a film zenei világát. Okamoto mindig különös gondot fordított erre, az egyébként Japánban gyakran felületesen kezelt filmelemre. Zenerajongó volt, imádta a jazzt. Elképesztő, de egy szamuráj történetbe szintén képes volt gond nélkül jazz motívumokat beépíteni. Egy percig sem érezni nem odavalónak. A zeneszerző, Yamashita Yoshuke megérdemli a neve kiírását. Igazi társa a rendezőnek. Dallamai hangulatot közvetítenek, jellemzik a szereplőket és a helyzeteket. Ugyancsak különös, ritkán használt filmes eszköz a narrátor szerepeltetése. Időnként „valaki bele-beleszól” a történetbe. Eligazítja nézőt, hol ironikusan, hol komolyan. Többnyire az előbbi stílusban. Pedig Okamoto mester a forgatás idején nagyon beteg volt, rákkal küzdött. Élete vége felé gyakran kellett megszakítani a forgatásokat az egészségi állapota miatt. Mégis, a közeli vég tudata ellenére, ebből a moziból olyan életöröm árad, hogy csak csodálni lehet. A „belenevetni a halál szemébe” kifejezés valós tartalmat kaphat annál a nézőnél, aki ezt tudva nézi végig a hol tragikus, hol humoros, de mindvégig érdekes mozit. Nem mérhető a rendező más, igazán nagyformátumú alkotásaihoz, de egy gazdag életmű méltó lezárásaként megfelel.

Az első történet lezáratlanul  hagyta a fő problémát, a fogadtatása sem volt rossz, jöhetett hát a folytatás. Zárjuk rövidre, jobban sikerült, mint az előzménye.

Az Iga nindzsák a vártnál nagyobb sikerrel jártak az elrabolt Fuji hercegnő visszaszerzésére indított támadáskor. Mindjárt hármat is kiszabadítottak. Nem tudván, melyik az igazi, és kik a dublőrök, mindhármat megpróbálják visszajuttatni a megbízókhoz. A határidő szorításában, csoportokra oszolva próbálják átvágni magukat a hegyeken, nyomukban a bosszúra éhes Fuma klánnal. Azt sem felejthetik el, hogy az eddig kivárásra játszó Koga nindzsák sem fognak örökké tétlenek maradni. Egy banditacsapat pénzt szimatol a nagy nyüzsgésben. Mindezeknek a tetejére Hattori Hanzo szerint az ellenségnek beépített embere van közöttük. Mozgalmasnak ígérkezik az utazás...

Míg az első mozi alapjában véve egyszerű vonalú történet volt, a folytatásban már jobban odafigyeltek a forgatókönyvre. A történet még pörgősebb lett, igazi kalandfilmes elemeket használtak benne. Persze, hagyjuk a hihetőséget, nem a realizmus lesz a film erénye, de csakugyan olyan fordulatokkal találkozhatunk, amelyek időről-időre alaposan átírják a már-már tisztulni látszó rejtélyeket. Színesedik az eszköztár, a kikerülhetetlen fizikai összecsapások mellett van humor, dráma, csipetnyi romantika, misztikum, sőt, tanulság is. A fordulatok meglepőek, a történetbe illőek, néha izgalmasak, néha durvák. Már az első rész sem a gyerekmesék világa volt, de itt még jobban ráfejelnek. Egy-egy jelenet horror kategóriás, a piros folyadék meg literszámra adagolt. Jobban kibontják az eddig nem igazán használt jellemábrázolási vonalat, többet tudunk meg a főhősökről. A három hercegnő erősen eltérő személyiség, így az utaztatásuk nem várt problémákat vet fel. A két „nagyágyú”, Shinichi Chiba és Hiroki Matsukata végre tényleg aktívak a történetben. A ravasz, elszánt vezetők viadala szellemi szinte is érdekes, de amikor kiröppennek a kardok, bizonyítják, hogy pár évtizedet nyugodtan letagadhatnának. A háttérszereplők között néhány olyan alakot véltem felfedezni, akik majd az AZUMI-ban kerülnek részletesebb kibontásra, ami szintén 2003-ban készült. A képi világ még erőteljesebb, mint az első részé, szépség és brutalitás jól elférnek egymás mellett. Igazi modern kalandfilm, annak előnyeivel és hátrányaival. (Egy-egy poénos jelenetnek igazából semmi köze a történethez, de jól mutatnak. Ilyenek a banditák dolgai.) Akik szeretik a rámenősen szórakoztató történeteket, azok meg lesznek elégedve. Érzékenyebb gyomrúaknak azért változatlanul nem javallott.  Magasabb igényekkel föllépők szintén megnézhetik, legalább gyakorolják a türelem erényét.

A pár ismertetővel korábban már emlegetett Shadow Warriors öt évadon át sikert sikerre halmozott a japán televízióban.Miután azért csak lezárult, de el nem felejtődött, várható volt, hogy előbb-utóbb elkészül a moziváltozata. Ez 2003-ban következett be. Természetesen az eredeti húzónév nem maradhatott ki belőle, vagyis Shinichi "Sonny" Chiba. Ám az idő felette sem múlt el nyomtalanul, így valami új alapötlettel kellett kirukkolniuk az alkotóknak.

A rövid idejű Tojotomi békekorszak nyugodtnak tűnő felszíne alatt még lappanganak a régi indulatok. A Kawachi és a Sanekazura családok többszöri összecsapás után végre egyezségre jutnak, amelyet egy házassággal akarnak szentesíteni, melyben a Kawachi klán Fuji hercegnőt odaadja menynek a riválisainak. Ám a Kawachi klán feje haldoklik, s nincs örököse. A végveszélyt érzékelve a családfő a Tokugawák egyik híres harcosát kéri fel segítségre. Hattori Hanzo nekilát, hogy összeszedje a megmaradt Iga nindzsákat. Az ő feladatuk a hercegnő eljuttatása a házasság színhelyére. Ám az ellenségeik sem tétlenkednek, ezért a kis létszámú, többségében zöldfülű csapatra halálos próbák várnak, mert a frigyet komoly erők próbálják megakadályozni. Nem csoda hát, hogy két másik nindzsa csapat indul el ellenük...

Mint az a rövid bevezető után már sejthető, nem holmi szimbólumokkal teli társadalmi drámát láthat a nagyérdemű. Nem bizony, inkább vérbeli, igazi "japános", nindzsákkal, veszedelmekkel, egzotikus dolgokkal bőven megrakott mozgalmas mozit zúdítanak az ebben egyébként fölöttébb reménykedő néző nyakába. A felépítés az ezerszer bevált sémát követi: "Tálald fel a konfliktust, keríts vezért, mutasd be a jófiúkat kisebb-nagyobb jelenetekben, majd ereszd egymásnak a harcosokat." A módszer megbízhatóan működik. A  felvezetés precíz, kellő rejtély és titok van felvonultatva, egyaránt érdekesek a jó és rossz karakterek hordozói. Sőt, kiváló színészeket vetnek be a kisebb szerepekben is, ami azért nem jellemző erre a műfajra. Miután eltelt pár évtized az eredeti sorozat óta, és nem TV-be, hanem mozivászonra szánt történetről van szó, sok mindent a kor követelményeihez igazítottak. A filmzene modern. Néha andalító, szintetizátorral manipulálva az érzelmeket, máskor nyomulós-metálos, hadd hangolódjunk rá a várható aprításra. Poénos, odamondogatós a szöveg, élénk színekkel teli a képvilág. A jelenetek rövidek, pörgősek, az akcióknál különösen. Élnek a modern technika eszközeivel, de az effekteket nem viszik túlzásba, nincsenek ezer darabból összevágva a harcok. Itt bizony keményen csépelik egymást. Nem árt idejében felhívni a figyelmet, a film helyenként fölöttébb rámenős jeleneteket tartalmaz! Akik nem szeretik a véres elhalálozásokat, inkább kerüljék el ezt a történetet. Modern korunk követelményeinek és ízlésvilágának akarnak megfelelni, meg hogy minél többet csöngjön a pénztárgép. Cserébe aztán kiszolgálják a popcorn mozikon felnőtt nemzedék nem túl magas igényeit. (Kevés duma, dögös zene, sok akció, semmi finomkodás.)

A szereplőgárdából Sonny Chiba a húzónév, ki más lehetne. Igazi "macsós" nindzsa, akinek a szeme sem áll jól. Sosem lehet tudni, mi a célja, gátlástalan, életveszélyes alak. Bár csak kevés harci jelenetet vállalt, de azok igazán mutatósak. Való igaz, az Isten is ebbe a környezetbe teremtette. Remek az "új nindzsa nemzedék" számos képviselője, akik a fiatalok pimaszságával bosszantják a pár régi túlélőt, miközben nyakig belemásznak abba, amiről igazából nem tudnak semmit. Fizikailag keményen megdolgoztatják őket. Ám a rosszfiúk csapata az igazán egzotikus. A Fuma klán vezére, vagy Sarutobi Sasuke extravagáns megjelenítést kapnak. A megjelenítés hitelességére a legkisebb összegben sem fogadnék, de a vásznon lekötik a figyelmet. Visszahoztak valamit a nindzsáknak gyakran tulajdonított misztikus erőből is, de ez szerencsére  csak érintőlegesen van jelen. Ennyi azért még elviselhető, nem vetették el a sulykot.

Summa summárum: A moziváltozat mindenben megfelel a 2000-es évek igényeinek. Fordulatos, kemény, látványos film, amely bár nem hiteles, azért bosszantó túlzásokba sem esik. Egyértelműen a szórakoztatás jegyében készült, nem történelmi drámának szánták. A célközönség más, a kivitelezés is más. A klasszikus drámák kedvelői minden bizonnyal fanyalogni fognak a filmen, nem mondhatnám, hogy puszta sznobizmusból. Alaposabb górcső alá nem vetem a történetet, a nyilvánvaló képtelenségek úgyis szembeötlőek lesznek még a műfajt alaposabban nem tanulmányozók számára is. Egyetlen tanácsot adnék: Nem kell komolyan venni az egészet. Ha ezt sikerül elérni, még szórakozni is tud rajta az ember. Elvégre szép számmal léteznek ZS kategória rajongók. Nekik ez a film, az utánlövésekkel együtt - "a must-see"-nek számít. Fordítás akad hozzá, ha valakit nem sikerült volna elijesztenem az ismertetővel.

A Shadow Hunters sikeresnek bizonyult csekély művészi értéke ellenére. Jött hát gyorsan a folytatás, ugyanabban a stílusban. Talán túl gyorsan is...

A 3 nindzsaölő ezúttal egy hatalmas ágyú elszállítását vállalja a hegyeken át. A lőfegyvereket a Sógunátus betiltotta, csak állami kézben és engedéllyel lehetett belőlük néhány. Egy ágyúöntő dinasztia tagja megszegte az előírásokat, de ez pont kapóra jött az egyik klánnak. A hatalmas erejű ágyú persze felkelti a kormány "érdeklődését", így ismét jönnek a nindzsák, a legváltozatosabb álcákban és nemekben, az előző részben már megismert  pajzán természetű főhős legnagyobb örömére.

A történetnek ismét van egy kis valós alapja, de aztán már csak "képregény mélységű" problémák és karakterek kerülnek elő. Az első részt elvitték a kemény harci jelenetek, ezért ismét ezzel próbálkoztak. Vödörszámra ömlik a piros festék, de a vívás koreográfia nem ér fel az első moziéhoz. Bár a  vezér, Jubei, ugyan nagyobb lehetőséghez jut, de a rendező végképp bizonyítja alkalmatlanságát. Dráma helyett érzelgősségbe fullasztja az egyébként jó kiinduló helyzetet. Még több humort pakoltak a nőfaló nindzsavadász nyakába, de elég közönségesek a poénok. Egy kalandfilmben lényeges a minőségi kaszkadőri munka. Akad néhány valóban színvonalas pillanat az ágyú szállításakor, a háttércsapat tényleg megdolgozott a pénzért, de sajnos időnként a rosszul beállított kamera "leleplezi" a rásegítéseket. A rendező ritka gyenge teljesítményt nyújt, a jobb sorsra érdemes színészek légüres térben mozognak. A zene az első rész stílustalanságára még ráfejelt. Nem csoda, hogy a második résszel kimúlt a "sorozat."

Azoknak merem ajánlani, akik beérik egy szellemi erőfeszítést nem igénylő bulis kalandfilmmel, amit verekedésekkel bőven megraktak és lökött humorral lett nyakon öntve. Akad hozzá magyar feliratom. Mindent a rajongókért!

Az 1960-as évek közepe minőségi változást hozott a szamurájfilm műfajában, majd valami hasonló dolog zajlott le a 70-es évek elején. Hogy jó volt-e az új irány, vagy rossz, döntse el mindenki maga, ízlés dolga. Ekkoriban egyfajta "mini-bumm" zajlott le a japán filmiparban, amely elsősorban a manga sorozatokon alapuló LONE WOLF AND CUB filmek sikere inspirált. Természetesen más szamurájos mangák filmrevitele követte a mára már legendává lett nagy elődöt. Ilyen volt a KAGE GARI.

A Tokugawa shógunátus a végét járja, pénzügyi lehetőségei kimerülőben vannak. Ezért minden lehetséges módon új bevételi forrásokra akarnak szert tenni. A kormány nindzsái kíméletlen módszerekkel teszik tönkre a klánokat, hogy elkobzott birtokaik a központi forrásokat erősítsék. Ez a sors várna az egyik kis hegyvidéki klánra is, ám nekik van egy titkos ászuk. Az első shógun által adományozott menlevél esélyt adna a túlélésre, de el kell juttatni Edóba. A hegyeken át vivő út hosszú és veszélyes. Három tapasztalt nindzsavadászt fogadnak fel, akiket személyes gyűlölet fűt az "árnyékok" ellen...

Amint az sejthető, kalandfilmmel van dolgunk. A valós történelmi háttér egy-két mozzanat után eltűnik és átadja a helyét az akcióknak. A nindzsavadászok előző életének bemutatása jó kis valóságszagú drámát is lehetővé tett volna, de a történet más irányba halad. Fő cél, hogy minél több akció, harc, no meg fedetlen kebel kerüljön terítékre, és ebben  nem szenvedünk hiányt, amint a mellékelt képek azt mutatják.

A 3 főhős ügyesen kiegészíti egymást. Jubei, a sokat szenvedett vezér, elkötelezett harcos. Alakítója, Ishihara Yujiro, a korszak népszerű énekese és színésze volt, de mint fegyverforgató, szintén megállja a helyét. (Azt hiszem, a csupán  pénzt akart keresni, ezért vállalta el ezt a filmet. Mint akkoriban mások is, saját lábára szeretett volna állni. Előzőleg a patakvéres csambaráknál sokkal nívósabb munkákhoz adta csak a nevét. Itt viszont az ő pénze forgott kockán.)A történetben megjárta a poklot a családja elvesztésekor, de ezt határtalan önfegyelemmel viseli. Harcostársának, Narita Mikio-nak rendkívül elegáns vívása a film egyik erőssége. A harmadik nindzsaölő, más fából lett faragva. Ő semmit és senkit nem tisztel, állandóan a nőket hajkurássza, nagy bajkeverő, de a kardok előkerülésekor már nem ismer tréfát. Uchida Ryohei számos szamurájfilmben szerepelt, gyakran játszott negatív karaktereket, így hát itt láthatóan élvezettel bolondozik. Mindhárom főhős elsőrangú vívó és színész, kiválóak a kaszkadőrök, eddig rendben van a dolog. Az alkotógárdában sajnos a zeneszerző és a rendező bizonyultak kakukktojásnak. A zene kifejezetten tönkreteszi a film hangulatát, bár ez a rendező hibája is, aki a legközhelyesebb filmes megoldásokat használja. Számos ügyetlenül beállított jelenet rontja el a kevés drámai pillanat értékét. Sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a moziból, bár azért a zsáner kedvelőinek szemében így is kultikus darabbá lett.

A filmet elsősorban az akciójelenetek miatt keresik mindmáig. A látványos, kemény összecsapásokban literszámra fogyott a művér, az egyik legnagyobb mészárlást rendezték meg. Összességében csak mint szórakoztató mozi jöhet szóba, nem túl magas igényekkel. Igazából minden közhely igaz rá, amit a szamurájos kalandfilmek ellenében szoktak felhozni. De ne felejtsük, eredetileg a Grimm mesék is kifejezetten a gyermekek elrettentésére voltak szánva, nem a vidításukra. Minket, rajongókat, úgyis hidegen hagynak a magasabb szempontok, ha egy kiváló "üsd-vágd-nem-apád" csambara mozit lehet megtekinteni a szűkös választékból.

A japán filmiparban időnként hullámokban követik egymást a témák. A nindzsák világát a SHINOBI NO MONO sorozat után kissé hanyagolták, bár ez azért nem jelenti azt, hogy ne készültek volna ilyen témájú alkotások. A nagy feltámadásra azért még várni kellett, de csak bekövetkezett. Az elnyűhetetlen Iga klán kalandjaiban még számos lehetőség rejlett. Kudo Eiichi 1980-ban leporolta a témakört.

Iemitsu shógun váratlan halála és a rendezetlen örökösödési kérdés politikai feszültséget, meg zűrzavart hoz az országba. Egyes politikusok nekilátnak a saját pecsenyéjüket sütögetni, melyhez a legkülönfélébb módszereket választják. Ebbe belefér a roninok kiüldözése a fővárosból éppúgy, mint a rablóbandák felszámolása, vagy a vetélytárs megöletése. Miután az út vége a hatalom csúcsa, vagy a sírgödör, az eszközökben nem válogatnak. A Tokugawa örökös elrablása végképp felborítja a politikai rendet. A különféle nindzsa klánok titkos megbízatásokat kapnak, köztük a már hanyatlóban lévő Hattori család is, amely azonban korántsem egységes a hozzáállásban...

A hírneves, valóban létezett (létező?) Hattori család számos moziban tűnik fel. Történelmi szerepük nem kétséges. A Tokugawák bizalmasai voltak, viszont ezenkívül keveset lehet tudni róluk. Nagyon alkalmasak hát mindenféle valós és elképzelt kaland szereplőinek. A forgatókönyv ezúttal szokatlan kiindulópontot választott, haragban vannak az egykori gazdával, s két ágra szakadtak. Az idősebbik fivér hajlandó elfelejteni apjuk megaláztatását és halálának körülményeit, keresi a módot a pozícióba történő visszajutásra. Az ifjabbik viszont a gazdagokat fosztogatja, egyfajta nemes bosszúként. (A nindzsa képzettség révén ez nekik inkább „buli”, mint kihívás.) Kissé hűvös a viszonyuk, amit az is mutat, hogy időnként kiosztják egymást szóban, de a pofonoktól sem riadnak vissza. „Bekavar” az amúgy is zavaros viszonyba egy serdülő lány nővé érése, na meg a halálos rivális felbukkanása, akinek szintén van egy hasonló korú lánya.

Mint az a fenti bevezetőből sejthető, a célközönség a fiatalabb korosztály. A rendező kifejezetten lazára veszi a film elejét, ironikus-parodisztikus a felfogása. Ezek az elemek később sem tűnnek el teljesen. Jó pár „cikizés”, ugratás van szereplők között. A rendező mintha azt sugallná, azért véresen komolyan nem kell venni az egészet. (Ez így is van, amíg valakinek el nem vágják a nyakát. Mert mégiscsak Japánban vagyunk.) A két klán első összecsapása kísértetiesen hasonlít az amerikai futball támadó-védő csapatainak egymásra rontására. A fényképezése ezt sugallja, amire a zene még ráfejel. Leszámítva persze a nindzsák „szabálymódosítását”, miszerint a földre vitt „játékosba” kés szúrandó. Ez az amúgy nem túl finomkodó amerikai szabálykönyvbe sem fér már bele. Watase Tsuheniko, Hattori Hanzo megformálója mifelénk alig ismert, de akkoriban Japánban mint kiváló színészt és harcművészt tartották számon. A színészi képességeit már az elején igazolja, később aztán igazi harci parádét ad elő. (Még sem hozta meg neki az igazi szerencsét ez a mozi, mert a bevezetőnek szánt film után Sonny Chiba kapta meg a főszerepet a TV sorozatban, amely öt évadot ért meg, és nyugodtan mondható, hogy Chiba addig sem csekély népszerűségét az egekig emelte.)

Hattori Hanzo ellenfele a hírhedt Fuma klán könyörtelen, magasan képzett nindzsája. Igazi förtelmes alak. A színre lépésével áttérünk a kalandfilm világába. Aligha spoiler ha leírom, hogy végére aztán a két klán teljes erővel összecsap a vártoronyban. (Tulajdonképpen ezért forgatták le az addigiakat.) Magas szintű, pörgős, hosszú harci jelenet, a legjobb hagyományok szerint. Nincsenek trükkök, - azok a torony látványos pusztulására maradnak,- csak kiválóan képzett kaszkadőrök.

Kudo Eiichi, a rendező, végig több húrt penget. Kedélyeskedik, majd akcióba megy át, drámát visz a színre, néha, teljesen váratlanul, alaposan bekeményít. Igyekszik fenntartani a célközönség gyorsan változó érdeklődését. Hangulatteremtő képessége ezúttal sem hagyja cserben. Az igazi bravúr az, hogy ebben a stíluskavarodásban képes rendet tartani, a film nem esik szét. Ilyen stílusú nindzsa mozit még nem láttam. Szokatlan, de egyáltalán nem rossz, sőt!

Japánban szép számmal készültek csambara sorozatok az évek folyamán. Sok eltűnt a süllyesztőben, de néhány közülük máig keresett a rajongók körében. Ilyennek mondható például az 1980-ban indult Kirisute Gomen, a Tokyo TV társaságtól, amely 3 évadot ért meg. Nos, azt rögtön leszögezhetjük, nem véletlenül maradt fent a rostán. A legkiválóbb sorozatok közé tartozik. Maga a cím arra a kiváltságra utal, miszerint a rendőröknek joguk van a bűnösökkel a helyszínen végezni, - mellőzve a olyan bürokratikus formaságokat, mint a tárgyalás, ...:) -és a holttesteket elrettentésül a közszemlére hagyni.

A hosszú életű és uralkodású Ienari sógun uralkodásának korszakában járunk. A fejtől kiindulva rothad a társadalom. Az országot, benne a fővárost, elönti a korrupció, az erőszakoskodás. A törvényeket semmibe veszik. Maguk a szamurájok sem állnak azon az erkölcsi magaslaton, amire egyébként olyan szívesen hivatkoznak. Sok közöttük a mindenre kapható alak. Ám korántsem mindenki. A sóguni udvartartás egy magas rangú politikusa titokban új szervezetet hoz létre. Néhány, harci képzettség és tisztesség alapján kiválasztott harcos különleges, egyben titkos megbízatást kap. A feladatuk, a helyszínen végezni a gonosztevőkkel. Csak kizárólag a megbízójuknak kötelesek engedelmeskedniük, és sem személyre, sem kasztra nem kell tekintettel lenniük. Álcázásul a főváros egyik jelentéktelen őrházában teljesítenek szolgálatot, a helyi rendőrség tehermentesítésére. A kis csapat a lakosság apró-cseprő ügyeit intézi napközben, mialatt árgus szemekkel figyelik a gazembereket, és gyűjtik a híreket. Éjjel azonban átalakulnak kérlelhetetlen igazságosztókká, s elindulnak, a feladatuk szerint.

Az első évadban a legkellemesebb meglepetés számomra a történetek sokoldalúsága volt. Hitelesnek tűnő bűnügyeket tálaltak, klánintrikákon, lopáson, lánykereskedésen át a családi drámákig. A helyi Sherlockoknak elég nehéz dolguk van, mert a nagyváros élete sok minden, csak nem szervezett, nem könnyű begyűjteni a szükséges adatokat. Ennek ellenére fölöttébb jó százalékkal teljesítenek. Az epizódok pörgőek, gyakran előkerülnek a kardok. Nakamura Kichiemon a vezéralak. Őt leginkább Black Cat (Kuroneko) ifjú szamuráj nyomozójaként találhatják ismerősnek a nézők. Elsősorban kabuki és TV sorozat színész, mozikban sajnos kevéssé elérhető. Nagato Isamu a másik nagy név. Ő már a Three Outlaw Samurai-tól a Kardforgatónőig számos mozifilm sztárja volt. Ibuki Go pedig a csambara történetek kedvelt színésze. A kiváló trió tesz róla, hogy a történetek színészi és harci vonulata egyaránt élvezetes legyen. A negyedik nyomozó inkább csak kiegészítő karakter, igazából alig vehető észre. A minden lében kanál helyi újságíró és a parancsnokért epekedő vendéglősnő adják a humort, a titokzatos, kémkedő szerzetesnő a rejtélyt, de a jószívű prostituált alakja sem hiányozhat. A lényeg egy ilyen sorozatnál a harci jelenetek minősége. Nos, csak a dicséret hangja szólalhat meg az ügyben. Kár lenne elemezgetni, látni kell. A parancsnok úr „névjegye”, a fő gazembereknek tartogatott homlokvágás igazi szakmai bravúr. Az első évad egyszerre vidám, mozgalmas, látványos és pikáns. A maga korában számos csörtét vívtak miatta a fölöttébb vaskalapos cenzúra bizottsággal a TV társaság ügyvédei.

A második évadban már hangsúly eltolódások vannak. Míg a kezdetek inkább  a közrendűek világának bűntényeit mutatták, az új epizódokban már a hatamotók köréig jutnak. Ők a szamuráj világ csúcsán ülők, a pénz elosztói és bezsebelői, de korántsem gáncstalan lovagok. Viszont maguk is képzett kardforgatók és a testőrségük sem lebecsülendő. Igazságosztó hőseink tehát jól teszik, ha óvatosan járnak el. Eszerint is viselkednek, egészen a lezárásig, ami természetesen már a harmadik évad felvezetése volt. Minden bizonnyal érezhette az alkotó gárda, hogy túl nagy az emberhullás a kedélyes hangvételhez képest. Így a rendőrcsapat új megnevezése "demon guardhouse" lett narrátor szövegében. A napvilágnál  elfogadható álcájuk lehull róluk amint az éj leple alatt nekiindulnak hidegre tenni a bűnösöket. Olyan gárdává lesznek, amelyet érdemes távolról tisztelni. Sötétebbek, keményebb tónusúak a történetek, és korántsem mindegyik zárul boldogan. Hőseink nem csodatévők, hanem esendő emberek, képességeik, lehetőségeik behatároltak. A sorozat legjobb epizódjait kapjuk, legalábbis az én megítélésem szerint. Növeli a realitás érzetét, hogy lezárásként kemény csapást mérnek rájuk, oszlatandó a Superman mítoszt.

A harmadik, egyben utolsó évad valószínűleg a könnyebb eladhatóság jegyében készült, bár a cenzúra bizottság idegesítése még nagyobb teret kapott. Ugyanis az addig fölöttébb hölgytisztelő, őket ügyesen kerülgető főfelügyelőnek nagy ütés jut a fejére a második sorozat lezárásakor. Úgy látszik, néha határozottan hasznos az ilyesmi, mert múló amnéziája után szinte élveteg hajlamokkal tért vissza. Nem csupán ennyi a változás, új fiú szintén jön a csapatba, a helyszín pedig kibővül a vidéki Japánnal. Képileg jobbak az epizódok, kevesebb a sötét jelenet. A tempót eddig sem érhette komoly szemrehányás, de az elején és végén nyugodtan kiérdemlik az "akciófilm" megnevezést az egyes epizódok. A nindzsák sem maradnak ki, a jakuzák szintén fel-feltűnnek, változatosabbak hát az ellenfelek. A fő ellenség pedig maga az alvilág titokzatos ura. Azért teljes örvendezésre nincs ok. Az eddigi hiteles miliő fokozatosan oszlik, a kalandfilmek kevéssé hihető eszköztára tolakszik előre. Az utolsó 4-5 résznél már egyértelműen érezhető, mindenki, színész és forgatókönyvíró is tudta, nincs tovább. A lezárás hiába látványos és nagy iramú, a titokzatos főnök kilétének megoldása a sorozat leggyengébb láncszeme lett. Naiv és hiteltelen. Kár érte. Ami mindvégig hibátlan maradt és maradéktalanul dicsérhető, az a harci jelenetek intenzitása és pazar kivitelezése. Nem csupán a főszereplők, hanem a statiszták is képzett vívók, így olyan beállításokat vettek fel, hogy az ínyencek sem szólhatnak egy szót sem. Különösen a szűk tereken lezajló, sok szereplős  harci kavalkád tálalása magas szintű. Még a Sonny Chiba és a csapata (Japan Action Club) fémjelezte Shadow Warrior sorozattal összehasonlítva sincs benne kivetnivaló.

A Kirisute Gomen évadjai a legjobb csambara sorozatok közül valók, a szamuráj vívás kedvelőinek feltétlenül begyűjtendőek. Sajnos, felújított, külön fájlban lévő szöveggel a sorok írásakor nem elérhetőek, csupán égetett angolságú verziókról tudok.