Léteznek valódi ikonikus karakterek, amelyek már a színre lépésüktől kezdve predesztináltak a legendává válásra. A fölöttébb különös nevű „Magányos Farkas és kölyke” néven ismert bérgyilkosságra kényszerülő szamuráj ilyenné lett az évek során. Nézzük, honnan indult a története.
Az egész 1970-ben kezdődött, amikor a japán képregény ipar egyik legerőteljesebb tollú írója, Kazuo Koike, valami jót álmodott meg „Kozure Okami” cím alatt. Az ő fejéből pattant ki Ogami Itto alakja. Azé a magas rangú, félelmetesen képzett harcosé, aki szinte mindenét elveszíti és bosszú végtelen szenvedésekkel járó, kegyetlen útjára lép. Egyetlen társa a fia, akit védelmeznie kell, másra tartósan nem számíthat, az ellenségeinek száma viszont kifogyhatatlannak tűnik. Együtt járják a Tokugawák uralta Sógunátus útjait, változatos kalandok köz keresvén a lehetetlennek tűnő bosszúállás lehetőségét. Koike hitvallása az volt, hogy: „ A képregényeket a karakterek viszik. Ha egy főhős jól van megalkotva, a mű sikeres lesz.” Évekkel később a „Crying Freeman” esetében újra igazolta az elméletét. Nos, Ogami Ittót, mint hőst, tökéletesen eltalálta. Jellemként igazi rejtély. Precíz, szinte számítógépes logikájú gyilkológép, kiválóan képzett harcos, ugyanakkor mégis a szamurájok Bushido erkölcsi kódexének képviselője. Számolatlanul hullnak el a kezétől a pokoljárása közben az ellenfelei, mégsem válik ellenszenvessé, képes megmaradni érző embernek. Az élet keményen próbára teszi, nyugalmat nem talál. Érző szívű apa, gyötrődő, vallásos ember, aki önszántából választotta az elveivel és előző életével szemben álló utat, amely sikerrel járhat, bár tudván tudja, meg kell fizetnie érte az árat. Nehezen kiismerhető az ellenfelei számára éppúgy, mint a nézőnek.
Egy jó ötlet ugyan aranyat ér, de a „Lone Wolf and Cub” – ezen a néven lett nemzetközileg ismert a sorozat, - sikeréhez kellett egy briliáns rajztudású társ is. Goszeki Kodzsima személyében méltó társat talált maga mellé az ötletgazda. Goszeki már az 1950-es években a manga műfaj környékén dolgozott, mint az utcai előadások fürge kezű illusztrátora. Később hivatásos rajzoló lett a japán képregény piac alsóbb köreiben. Mert, - „természetesen”, - ezen a téren is van ám hierarchia. Önképzéssel lépegetett előre, a „kashi-bon” olvasói között egyre népszerűbbé vált. A két művész szerencsés találkozása indította útjára 1972-ben az évtizednyi, 28 kötetből álló sorozatot. Az érdekes, akciódús kalandok erőteljes, gyorsvágású képekkel zúdultak az olvasókra. Egyszerre voltak szépek, vizuálisan tökéletesen komponáltak, árasztották a dühöt és felemelő érzelmeket. Új volt ez a technika, a filmművészet eszközeivel dolgozott, az olvasók pedig rajongtak érte.
A filmipar természetesen hamar meglátta a lehetőséget a művekben. Már az első kötetekre lecsaptak. 1972 és 1974 között hat mozi készült Tomiszaburo Wakajama főszereplésével Ogami Itto kalandjaiból. A korízléshez alkalmazkodva nem spóroltak az akciójelenetekkel, az erőszak megjelenítése a „splatter” szintet közelítette. Mondhatni, a szamuráj kalandfilmek csúcsa született meg, amit azóta sem múltak felül, mert azoknak a filmeknek a rámenősségét, akció centrikusságát senki nem próbálta utánozni. Tomiszaburo ráadásul nem csupán jó színész volt, hanem valami elképesztően képzett kardforgató is. Így a vívójelenetei igazi csemegének számítanak. A hat moziból négyet Kendzsi Miszumi rendezett, aki mindig is hangsúlyozta a vizualitás fontosságát. Tőle jobbat nem találhattak volna a rendezésre. De ezekről a filmekről majd valamikor máskor.
A televízió szintén nem akart kimaradni a sikerből. Rámenősségben persze nem versenyezhettek a mozi változatokkal, pedig az azért fontos eleme a sikernek. Viszont időtartamban jobban álltak, így a menekülő bérgyilkosnak sokkal több esete tálalódott a fogyasztók elé. Az 1973-76 között három, egyenként 26 epizódos évadot megért, mintegy 45 perces részekből álló változatot tartják a legjobbnak, az eredeti mangát leginkább visszaadó változatnak. Kinnoszuke Nakamura (Jorozuja néven) volt a főszereplője. Érdemes megemlíteni a legutóbbi feldolgozást 2002-2004 között, mint jól sikerültet. (A Youtube-on érdemes keresgélni az ügyben az angolul tudóknak.)
Ogami Itto, a sógun személyes hóhéra, ő fejezi le az öngyilkosságra kötelezett nagyurakat. Erre a méltóságra fáj a foga Jagju klánnak, amely ugyan már birtokolja a nindzsák fölötti irányítást, de többet akarnak maguknak a hatalomból.Éppen ezért ürügyet teremtenek az Ogami család elpusztítására, ami kis híján teljes sikerrel jár. Ám a dolog nem mindenben a vártak szerint alakulnak. Az egykori ítélet végrehajtó a fiával együtt elmenekül és a vérbosszú útjára lép. Bérgyilkosságokkal akarja megkeresni a pénzt a háza helyreállítására, miközben a Jagju klán minden követ megmozgat, hogy megölesse.
A rövidebb televíziós változatok ugyancsak szép számmal sorjáznak. Miniszéria éppúgy akadt köztük, mint önálló film. Vegyes minőségűek voltak, bár ezt a témát minden kivitelben el lehetett adni. Az 1992-ben készült kivitelt Tamura Masakazu személye teszi érdekesebbé a többinél. Őt mint az „új” Nemuri Kyoshirót megismerhették ennek a blognak az olvasói.
A Lone Wolf And Child 1989-ben került leforgatásra. (A "child-cub" váltást minden bizonnyal a könnyebb angol követhetőség miatt választották.) Megadták a módját. A rendezést Tanaka Tokuzóra bízták, akinek a jól koreografált összecsapások hoz éppúgy van érzéke, mint a drámai pillantok felépítéséhez. Ezúttal is megbízhatóan levezényelte a forgatást. A TV társaság nem sajnálta a pénzt, így aztán a körítést nem érheti panasz. A főszereplő személye mindig nagyon fontos, ezt aligha kell bizonygatnom. Hideki Takhashi nálunk kevéssé ismert, de Japánban annál népszerűbb. Fiatalon kísérleti mozikban éppúgy szerepelt mint drámákban, de azért a csambarák tették igazi sztárrá. Nagydarab, ám fürge, csakúgy, mint Wakajama volt. A vívótudása ugyancsak legendás. A forgatás idején kissé idős volt már a karakterhez, - 45 éves – de azért hozza, amit kell. A harci jelenetek, amik a történet savát-borsát adják, tökéletesen kivitelezettek.
A nagy ötlet Wakajama bevonása volt, aki ezúttal Ogami ős-ellenségét, Jagju Retszudót játszotta el! A történet eleinte a közismert nagyvásznas mozik epizódjait eleveníti fel, ami érthető, továbbá kikerülhetetlen. Az alapkonfliktust tálalni kell, nem vitás. Később viszont – mintegy félóra után, - már olyan részletekkel találkozunk, amiket az eredeti filmek ismerői sem láthattak még. A szellemi vonal szintén más, a kezdeti bosszú motívum átalakul. A klasszikus idők legendás párbajait hozza vissza a békében élő szamurájok közé, a már-már veszni látszó eszményeiket teszi napi valósággá. A küzdelem egy magasabb dimenzióba lép, erkölcsileg változik meg. A lezárás ugyan nem egyezik a a Koiki-Kodzsime páros megoldásával, de nem hiszem, hogy bárki kifogásolná, mert ügyesen beillesztették a folyamatba.
Ez a Tv változat teljes film értékű, mozgalmas, nézőbarát, az erkölcsi tartalomra ügyelő. A főszereplők neve önmagáért beszél, de a kisebb karaktereket szintén ismert arcokra bízták. Kiváló a harci koreográfia. A vér persze csak jelzés szinten van jelen, elvégre a japán TV cenzúra szabályait nem szeghették meg a filmesek. Tehát a Miszumi-Wakajama páros rámenős változatainak ismétlődésére kár számítani. Ettől eltekintve a mozi minden csambara rajongónak „kötelező darab”.
