Régóta hallgat ez a blog. Igazából már be akartam fejezni a posztolásokat. Ám az élet olyan témával állt elő, amelyről nem bírtam nem írni. Az új cikket viszont az eddigiektől eltérő szerkesztésűnek szántam, továbbá a képaláírások sem a szokásosak. Íme, a „delikvens…”
Az eredeti poszter, amely nyomán a magyar készült.
Ezúttal egy olyan film kerül terítékre, amely szerte a világban legendás azok körében, akiknek volt szerencséjük látni az 1970-es években. Akkortájt a magyar közönség nem volt elkényeztetve a japán filmvilág szamurájokat középpontba állító alkotásaival. A televízióban azért nagy sikerrel lement egy Akira Kuroszava sorozat. Értő kézzel válogattak az addig készült legjobb rendezéseiből. Belekerült például a Véres trón, A vihar kapujában, és a Rejtett erőd. Az utóbbiról még nem tudtuk, hogy bő 10 év múlva egy fantasztikus film miatt lesz híresebbé, mint valaha. Igen, igen, a Star Wars egyik ihletője. A mozitermekben sem volt elkényeztetve a közönség. Az Onibaba és a Harakiri a szűk körű filmklubokban tűnt csak fel. Dermesztő pillanataik miatt óvták tőle a nagyérdeműt. A vak Oicsi két filmben mutatta meg, hogy nem csupán a férfiak értenek a kardforgatáshoz. (Nálunk volt annyi, mert Japánban összesen 4 kalandja és egy évad TV-sorozata készült.) A halál erődje kedvéért tripla árat is fizettek a szórakozni vágyók a neppereknek, mert az olyan kemény volt, mint amit egy kardforgatók vezette társadalom bemutatásától reméltek az emberek. Ehhez társult párként „Az űzött szamuráj,” mint afféle vérbeli kalandfilm. Nem is kellett rá központilag kivezényelni a népességet, eltérően néhány „szocialista remekléstől.” Jött, látták és győzött – hogy egy kiforgatott történelmi szállóigét használjak. Mint Japánban oly sok esetben, egy manga volt a film cselekményének alapja. (A mű eredetileg képregényként jelent meg.) Nem rossz ajánlólevél az, ha ügyes kezekbe kerül a történet, ma már tudjuk jól. Különös, hogy miután az idő mára bebizonyította, hogy életképes a karakter, a film pedig siker volt, mégsem készült hozzá folytatás. Ez a történet ugyanis csak a főhős útnak indítása. Rajzolt formában még sok kalandja volt. Pedig a stúdiók nem szokták veszni hagyni a bevált anyagot. Elég ha csak arra utalok, hogy a szintén kultikussá vált Lone Wolf and Cub manga sorozatból hány film és TV évad készült.
Kuszanagi Rokuheita egy nindzsa klán tagja, aki álcázásként szamurájként járja Japánt, kémkedik. A szigorú szabályok szerint ebből a szolgálatból kilépni tilos, a szökevényeket addig üldözik, amíg nem végeznek velük. Bűnbocsánat nincs, az engedély nélkül távozó egy életen át számíthat a kivégzőire.
A törvény derék őrei..
A Jagju klán ura éppen egy új tartományt akar a titkos uralma alá vonni, ezért Rokuheita klánfőnökének tett egy ellentmondást nem tűrő ajánlatot. Emiatt keserves feladatok jutnak neki, mert először a húga kedvesét kell megölnie, aki lelépne a nem kívánt életformából. Végrehajtja, ám a testvére emiatt eldobja magától az életét. A következő megbízatása hasonló, egy másik, a Jagjuktól rég elmenekült klán taggal kellene végeznie. Ám ő nem bírja megölni, amint ott áll a közelében a felesége, a kisgyermekükkel a karjában.
Képtelen vagyok rá… A nindzsa is csak ember.
Mint parancsmegtagadó és szökevény, maga is halálraítélt lesz. A klánból rögvest egy másik kiváló vívót küldenek a nyomába. Egy eldugott, hegyi falucskában földművesként próbál új életet kezdeni, feladva a kard útját. Ám nem sejti, hogy ott már két másik titok rejtőzik, amik miatt nem lehet nyugta.
Na, tessék, ennyi idő után lett végkép világossá számomra, hogy a főhős a címtől eltérően nem is szamuráj, hanem a kevésbé jó sajtóval rendelkező nindzsák számát gyarapítja. Aligha vagyok vele egyedül. Ugyanis a vetítéskor a korabeli magyarításban hemzsegett a „kém” szó, amit hol egymás fejéhez vágtak a szereplők, hol tényként közöltek a másikkal. Ha ő szintén „pajtás” volt. Viszont a "megtisztelő címkézés" tömege vajmi kevéssé segítette a a történet teljes megértését. Mi tagadás, valóban jól álcázták magukat. Az uralkodó osztály ruháit hordják, övükben a szamuráj védjegy, a két kard. Másnak olyat tilos volt viselni. Még a helyieket is átverték vele, nemhogy magyar nézőket. Hasonlóképp állunk a befejezéssel. Egykor biztosra vettük, a véres lezárás után a főhősünk belátva az ügye reménytelenségét, visszatér a klánjához. Egyáltalán nem. Kegyelemre esélye sem volna. Elhagyja a falut, mert a búvóhelye lelepleződött, és ha marad, az ottaniak szenvednék meg az újabb nindzsák érkezését. Miként a westernek filmek hősei gyakorta teszik, ő szintén magányosan indul tovább a bizonytalan jövőbe. Meg újabb kalandok felé, - amik csak képregény formában folytatódtak, a mozivásznon nem.
Feszült alkudozás.
A háttérről
Történelmi alapja van a látottaknak, mert a filmbéli rosszfiúk, a Jagju nindzsa klán, kétségtelenül nagy befolyással rendelkezett számos tartományban, különösen azután, hogy beálltak a Tokugava család szolgálatába. Az viszont kevéssé volt jó választás, hogy Jagju Sekisusai, - más néven Munetosi, - a soha fel nem bukkanó, de sokat emlegetett kényúr a „hunyó.” Ő még próbálta kerülni, hogy közvetlenül belefolyjon a napi politikába. Az utódai már nem voltak ennyire kényesek. A kényszerű kiegyezésért korábban „sokat tett” Oda Nobunaga hadúr, aki nem tűrte el, hogy az ország egyesítő hadjáratai idején erős fegyveres csoport maradjon a seregei hátában. Pláne, miután nem lehetett biztos benne, hogy az Iga és Koga klánok jól képzett embereit titokban ki béreli fel. A probléma kiküszöbölésére ezért csapataival szinte teljesen elpusztította a két, hegyekkel, erdőkkel és csapdákkal teli tartományt, ahol a legerősebb sinobi falvak lapultak. Bár az érintettek hatalmas veszteségekkel túlélték a nagy veszedelmet, a történtek meggyőzték őket arról, kell egy nagyhatalmú patrónus. A Sógunátus létrejötte után a Jagjuk lettek a sógun titkos hadserege. Az embereik mélyen és nemzedékekre beépültek a szamuráj birtokok népességébe, tökéletesen álcázva, hogy valójában kit is szolgálnak. Azt hihetnénk, az ország vezetőihez dörgölőzés jár némi jóléttel. Persze, hogy jár, csak nem mindenkinek jut belőle. Például az alacsony rangú nindzsáknak inkább csak sok durva feladatban és szűkös megélhetésben volt részük. A magánélet pedig szinte nem létezett számukra. A pártpolitika már a középkorban sem mindenki számára volt fenékig tejfel. Ebben a filmben háromszor is bizonyítódik, hogy a szigorú büntetés ellenére lázadozott a "tagság." Nincs új nap alatt. :)
Ezúttal erős érv van kezemben a kilépés mellett.
Például a Samurai Marathon (2018) története egész ügyesen mutatja be a beépülést és a tragédiákhoz vezető következményeit. Az egyik fő okról: A bezárkózó Japánban szűkös volt a termőföld terület, és a békeidőben növekvő népességet a konzerválódott középkori termelési módszerek egyre nehezebben tudták eltartani. Az uralkodó elit birtokai sem lehettek kivételek. A legegyszerűbb gyakorlati „megoldás” részükről az volt, hogy valamilyen törvénysértésen kapják a többi klán vezetését. Az ugyanis az érintett nagyúr kivégzését jelentette, gyakran egybeesve a birtok elkobzással, a harcosok pedig földönfutó róninokká lettek, családostól. Hasonlóan a Chusingura 47 hűséges szamurájához. Elvégre a Tokugava rokonságból kinevezett új uraság hozta magával a saját embereit, a régi harcosok mehettek, amerre a szemük látott. A köznép mindig új, még mohóbb, üres zsebű urakat kapott. Pedig a helyi szamuráj vezetés addig sem igazán kímélte őket. A filmben is megjelenítődik ez a tény. „Egy bála rizs – egy ember élete” közlik az ottani elöljáró emberei Aocsi falva lakóival, akik képtelenek teljesíteni a kivetett sarcot. Bizony, az adóból hiányzó rizsbálák korántsem voltak tréfadolgok, amint az később halálos bizonyítást nyer. Könnyen elérhető a „A halál erődje,” amely hasonló témát dolgoz fel. Szóval, Japán népességének jó oka volt félni és gyűlölni a rettegett „árnyékokat,” a sinobik rejtett seregét. Egy tanult szamuráj viszont áldás lehetett a parasztság számára. Rokuheita a növénytermesztés új formáját mutatja meg a szegény földműveseknek, és maga is szorgalmasan forgatja a kapát, hogy új termőterületet nyerjenek a műveletlen ugarból. A falu kezdeti gyanakvása oszladozik, lassanként befogadják. Ám sok idő nem jut neki.
Kedvesem, mit tettek veled?!
Ugyanis a hegyek közötti patakokban aranyszemcsék rejtőznek. Szűkösen ugyan, de a nincstelenség közepette mégis sokat érően. Csakhogy egy gazdájától szökött valódi szamuráj már rábukkant a megszerzés módjára, és mindenre kész, hogy a titok révén új életet kezdhessen. Számára az új jövevény gyanús. Továbbá a „mindent látó nindzsa szemek” nem hagyják figyelmen kívül a váratlan pénzforrást, így az aranyszemcsék tulajdonosának lenni nem éppen életbiztosítás.
Ez az ügy „ad acta” – lezárva.
A Jagju klán emberei, a helyi uraság hűbéresei, egy hátsó szándékokkal bőven ellátott szamuráj testőr, és két bujkáló harcos több mint sok a falu számára. Aligha meglepő, hogy ennyi konfliktus forrás bőven ad módot, hogy sorjázzanak az összecsapások. Röpködnek a hajítókések, villan a kard vagy láncos sarló fenyegető pengéje.
Szamuráj-szan, segítsen, túltervezték az évi rizsadó mértékét.
Bár a történet ügyesen kanyarog, azért egyértelműen a kiváló harci jeleneteknek köszönhetően vált emlékezetessé a film. Nem árt észben tartani, ekkortájt a rámenősebb, képileg kemény felvételek már akadnak, de még kevéssé jellemzik a szamuráj világ mozis drámáit. A nagy gáttörő, Kenji Misumitól a „Lone Wolf and Cub” első része csak két évvel később lát napvilágot. Mit ad isten, szintén manga forrásból indulva. Az USA-ban, Kevin Thomas tollából megjelent korabeli kritika szerint is kemény a kivitel, „nagyszerű klasszikus stílusban, kiválóan koreografált kardvívással és gyomorkavaró, vérbő jelenetekkel” tálalva. Teszem hozzá, akkori ízlés szerint. Mostanság már a szemük sem rebben miattuk a modern horror filmeken edződött nézőknek.
Engem egy nindzsa nem győzhet le!
Pedig a nyugati féltekén már jobban hozzá voltak szokva mozikban némi durváskodáshoz, mint a „Berlini fal” keleti oldalán. Fölösleges volna tagadni, hogy az emlékezetessé váláshoz ez a faktor nagyban hozzájárult a hazai közönségnél. A drámai hatás, kibővítve némi pikáns meztelenséggel, már csak hab volt a tortán, amik miatt a gyengébb megoldások megbocsáthatóvá lettek. Mert például az amáknak, - búvárnőknek - álcázott kunoicsik támadása a főhős ellen már 1974-ben is megmosolyogtató volt. Lásd: alul a képet.
Lányok, esküszöm, nincs közöm semmiféle „Meetoo” ügyhöz!
Az „árnyékok” „ördögi praktikáit,” a visszafelé forgatott felvételek beépítését a fára vagy plafonra ugrásoknál, vagy a terepbe beépített, a küzdőket a magasba repítő, talajba épített dobbantókat különösebben nem volt nehéz kitalálni. Ám ha előkerültek a kardok a tokból, a feszültség szinte sugárzott a vászonról. Ott indult a hatás, hogy jól láthatóan valódi katanákat használtak a színészek, amik a döntő párbajban szikrát szórtak a teljes erejű odavágásoknál. Akkor még nem volt mód utólagos számítógépes rásegítésre! A kard súlya miatt zúgott a levegő és az emberi test mozgása is egészen más, mint könnyített, vagy mostanság már csak CG rajzolta „fegyverekkel” végzett hadaszkodásokat nézve. Ahogy a kútnál a földesúr legjobb embere és Rokuheita élesben kettévágják a bambusz oszlopokat a harc hevében, azt semmiféle számítógépes trükk nem tudja visszaadni. Nem csak nekem tűnt fel. Lásd a lenti, korabeli kritikát.
Kritika a bemutatás évéből
A főszereplőkről
Takahasi Hideki 26 éves volt a forgatás idején, közel 10 éves filmes múlttal a háta mögött. Az 1966-os „A verekedés elégiája” lódította meg a karrierjét, ahol bizonyította, hogy képes helytállni egy komoly teljesítményt elváró történetben. A legnagyobb sikereit aztán mégis különféle szamuráj karakterek megformálásával érte el a hosszú karrierje során. Ez a film volt az első, amelyben a harci képzettségére alapoztak. A szigetországban sztárrá lett, és még majdnem 80 évesen is aktív színész. Az űzött szamurájban nyújtott alakítása tényleg meggyőző. Eleve olyan a megjelenése, hogy az ember rögtön elhiszi, képes egy kisebb hadsereggel is sikerrel szembeszállni. Kisportolt, jókora termetű, viszont megnyerő arcú.
Akkor döntsön a kard!
Már a bevezető képsoroknál kiderül, igazi mestere a vívásnak. Olyan, akivel lehetséges „élesben” hatásos harci jeleneteket felvenni. Pedig azok sosem veszélytelenek. Egy elrontott mozdulat miatt csúnya sérüléssel, vagy halálesettel zárulhat a felvétel, mint például Sintaro „Zatoicsi” Kacu fia esetében megesett. Ha valaki azt szeretné megismerni az ilyen irányú képességeit, javaslom tőle megnézni a „The Last Samurai” (1974) történelmi filmet, ami élményt nyújt a japán kardvívás kedvelői számára. Sőt, az ország belső helyzetének ábrázolása a különböző klánok harcosainak szemszögéből nézve és a magánéletük gondjait megmutatva egyedi ízt ad a filmnek.
Fő ellenfele Iszao Nacujagi, aki sajnos már 2013 óta nincs közöttünk. Remek színész és kardvívó volt, és számos filmben bizonyította, milyen hatásos ez a párosítás. Egyik legnagyobb sikere volt a „The Thirteen Assassins” (1963), de talán a „Szamurájok és banditák” (1978) Hideo Gosha rendezésben a legkönnyebb elérni, ahol ő Tacuja Nakadáj végsőkig hűséges társa. Az Űzött szamurájban viszont korántsem szimpatikus, hiszen Uzuki, a karaktere, egy pokolian veszélyes nindzsa, aki részben kötelességtudatból, részben azért, mert tudni akarja, melyikük a jobb harcos, világosan közli a főhőssel, hogy mindenképp meg fogja ölni.
Előlem nem menekülhetsz.
Annyiban „szamurájos viselkedésű,” hogy ennek ellenére időlegesen hajlandó kisegíti a Rokuheitát a végső összecsapásban a földesúr harcosai ellenében. Naná, még a végén legyűri a másikat a túlerő, ő meg lemarad a dicsőségről. Nacujagi ritkán kapott ennyire negatív szerepet, mert a stúdiók nem szerették, ha a sztárjaik rossz fényben tűnnek fel a vásznon. 1970-ben viszont éppen szabadúszó volt, így negatív karaktert is elvállalhatott. A nézők jól jártak vele. A falusiak közül a csinos Maszako Izumi és Szeicsiró Kamecsi elszánt ifjú földművese megérdemlik az említést. A harci jelenetekben szereplők szintén sokat tettek a film sikeréért, de őket nem sorolom. Úgyis gyorsan hullottak... :)
Csak paraszt vagyok, de a faluért bármikor kiállok.
Rokuheita és az orgyilkos Uzuki szeles napfogyatkozásban vívott feszült hangulatú párbaja, benne a szikrát vető kardokkal, kétségtelenül a történet méltó csúcspontja. A többi színész munkájában sem volt kivetnivaló. Később számos arcra ráismertem más filmekben. (Az ismertetőben található képek nagy többsége japán oldalakról származik. Köszönet azoknak, akik megőrizték őket és feltették az Internetre. Néhányat digitálisan feljavítottam.) 
Egy halálos párbaj közönsége
A címről
A benne szereplő tengu szó természetfölötti lényre utal a japán mitológiában. Nem véletlen, hogy a film „Superman On Gale” címmel szintén volt forgalmazva. Az angol gale szó viharos erejű forgószelet jelent, a japán kaze úgyszintén. Így érthető, ha a „Duel In The Wind” ugyancsak szerepel a film nemzetközi címlistáján. Hogy még cifrább legyen az ügy, a kaze no tengu a helyi harcművészetben a viharos, lerohanó technikát is jelöli, amit a filmben bőven alkalmaznak A lényege, hogy a legendás Mijamotó Muszasi cselének módjára megpróbálják átugrani az ellenfelet, és közben a feje felett oldalt kiperdülve lesújtanak rá. Nem egyszerű a kivitelezése, az biztos.
Nindzsa változat: Dupla rittberger, ellenfél leszúrva
De miután a magyar forgalmazás idején a hasonló finomságok kibogarászására nem volt még internetes lehetőség, „Az űzött szamuráj” cím lett a nyerő. Azért a TOHO plakátja világosan jelzi, mik is a karakterek, az európai közönséget esetleg megtévesztő külsejükkel. A helyieket már a "ninjutsu samurai" megnevezés eligazította. Az pedig, hogy a Tohónál átvették a konkurencia egyik filmjét, tulajdonképp kimondatlan elismerésnek számított.
Aki elkövette
A rendező, Keiichi Ozawa, az IMDB szerint 31 önálló filmet jegyez az életművében, bele értve a TV-s darabokat is. Szamuráj történetet tőle mindössze egyetlen másikat találtam. Sokkal inkább az alvilági témákban volt otthon, leginkább jakuza drámákat vitt vászonra. Továbbá pár hagyományos bűnügyi sztorit, de TV sorozatoknál ugyancsak bábáskodott. Meglepetésemre kiderült, hogy nálunk vetítették tőle a Honda lovag alkotást. Talán valaki elő tudná ásni, amennyiben VHS-en kiadták magyarul. Nincs róla adatom. Részemről nem láttam, miként más rendezését sem. Ha valaki igen, ne habozzon pár szót rászánni hozzászólás formájában.
Meglepőnek tartom, hogy további jidaigeki történetet sokáig nem kapott. Egy interjúban elmesélte, hogy elég szűkös volt a költségvetés a forgatásnál. Tény, hogy maximum 10-12 fős szereplőgárdára futotta egy-egy jelenetben, de az sem sokszor. Drágák a kosztümök. Meg a háttérben szereplő statisztákat is fizetni kell. A szegényes paraszt falu pedig valószínűleg egy tisztes ház árából lett összerakva. Annál ügyesebben válogattak a külső helyszínek között. Hegy, erdő, szakadék, tengeröböl, virágok borította fennsík és más apró, de szemet gyönyörködtető részletek teszik vonzóvá a látványt. Nem szólva pár lenge öltözetű kunoicsiről, vagyis nindzsanőről. Tudta a rendező úr, mitől döglik a légy. Pedig a pőreség ábrázolása akkortájt elvétve fordult elő ebben a filmes zsánerben, és igazából máig sem jellemző.
Kit akartál te meglepni?
Fellelhetőség
Ez a film hosszú évtizedeken át nem volt látható. Az oka részben a japán szemléletben keresendő. Arrafelé a filmforgatás igazából még máig sem örvend művészeti elismertségnek. Régebben pedig végképp nem úgy kezelték. Mit ne mondjak, Akira Kuroszava hazai megítélése merőben más volt, mint a világ többi részén. Egy mozifilmtől csupán annyit vártak el, hogy hozza be az árát és produkáljon tisztes hasznot. Ha sokat termel, az jó, mert lehet belőle finanszírozni a többi, kevésbé rentábilis történetet. Tehát egy darabig futnak a történetek a mozikban, majd amikor a cég úgy érzi, megcsappant az érdeklődés, leveszik a műsorról. Sokáig. Mi több, a régi gyakorlat az volt, hogy ilyenkor a szalagokat bezúzták. Valahol érthető volt a dolog 50 évvel ezelőtt, mert sok száz kópia is készült egy filmből. Ki győzte volna a tárolásukat? Ezért legfeljebb egy „mastertape” került be a stúdió raktáraiba. Ha külföldre eladtak egy filmet, a forgalmazási jogok lejárta után ugyancsak elvárták megsemmisítést az ottani forgalmazóktól. Digitális tárolásnak még nyoma sem volt. Ez történt a Kaze no Tenguval is. Interneten találtam a hírt, - jó régen már, - hogy régebben tűz ütött ki a Nikkatsu raktáraiban, egyes megőrzésre tárolt 35 mm-es szalagokat megsemmisítve, vagy súlyosan megrongálva. Nagyjából 10 éve sikerült kapcsolatot találnom a cég akkori webmasterével, aki az esetleges felújítást firtató érdeklődésemre azt válaszolta, hogy csupán egy „Béta verzió” maradt meg. Hogy pontosan mit takart a megfogalmazás, nem tudatta. Azt sem, van-e egyáltalán újrakiadási tervük. Nem felejtettem el megkérdezni. Az adatbázisukban annyi szerepelt, hogy: „Készült 1970-ben, azon év november 14-én bemutatva, 7 tekercsen, 83 perc hosszúságban.” Találgathattam, hogy sikerült-e összeszedni minden anyagot, ami a felújításhoz szükséges. Mintegy 3 évvel későbbi újabb próbálkozásomra, hogy hol tart a project, már nem érkezett válasz. Nem kivételeztek, mert ismerek másik rajongót, aki szintén hiába kopogtatott náluk. A Nikkatsu cég mindig furcsa üzletpolitikát követett, sosem igazodtak a trendhez. Azt hiszem, inkább építettek az „inkább sűrű fillér, mint ritka forint” szemléletre, de persze jenben számolva. 
Egy nézőcsalogató jelenet.
Már-már feladtam a reményt, - információ híján pláne, – hogy valaha újra láthatom az ifjúkorom egyik nagy mozis élményét, amely a japán filmek felé terelte az érdeklődésemet. Azért terveztem írni róla, úgy gondolván, az idő úgyis egyre inkább tesz róla, hogy gyérüljön azok száma, akik még beülhettek rá a termekbe. Nem állítom, hogy, „Az űzött szamuráj” a szigetország filmiparának csúcsterméke, de mint kalandfilm, máig állja a versenyt a maga zsánerén belül a jelenkor termékeivel. Azt pedig tudjuk jól, szintén a múlt időszakból átvéve, hogy „Nem kell mindig kaviár.” A nyers halból készült szusira szintén akad kereslet.(Részemről mindenképp, bár az ára lehetne barátibb.) Ez a cikk eredetileg nagyon más volt, sokkal több részletet írtam bele a film történetéből. Úgy véltem, nem számít spoiler inváziónak, ha úgy sincs mit megnézni az olvasás után. Olyan blogra irkáló amatőr sem lehet sok, aki látta anno, azt hiszem. Hosszú szünet után minden különösebb meggyőződés ismét nélkül turkálni kezdtem az Interneten a film után, és elképedésemre kiderült, már létezik belőle felújított változat. A Nikkatsu alaposan megváratta a film rajongóit, de a lényeg, hogy végre léptek az ügyben. Nagyon friss anyag lehet, jelenleg csupán egyetlen mód van a megtekintésére. Az Amazon.co.jp – Prime Video tette közzé, egyelőre csak fizetős online nézhetőséggel. Nagyon bízom benne, azért belátható időn belül lesz DVD vagy BlueRay megjelenése is. Ám jelenleg még nem tudok jó szórakozást kívánni hozzá, és megemlíteni, merre érdemes kutakodni a magyarított változathoz. De az idő majd megoldja a gondot, erre fogadnék.
Jagju küldheti az új harcosát a kivégzésemre. Várni fogom.
