Ismét egy kakukktojás a blogon. Ezúttal a japán alvilágba teszünk egy kis kirándulást. A kardok ugyan nem pihennek, de most nem a bushik forgatják. Remélem, nem nagy baj.Szamurájok és nindzsák. Az átlagos fogyasztónak elsőként ezek a szavak ugranak be, ha japán kosztümös filmekre kérdezünk rá. A jakuzák, vagyis az alvilág tagjai, mostanság inkább a modern kor mindenre elszánt, tetőtől-talpig tetovált, könyörtelen gazfickóit jelentik. Ennek oka, hogy mifelénk inkább az 1960-as és ’70-es évek rámenős gengszter mozijaik a közismertebbek, mint például az itt megtalálható The Wolves. Pedig nem mindig volt így, Japánban pedig különösen nem. Lépjünk vissza egy kicsit az időben. A jakuzák eredete visszanyúlik azokra az időkre, amikor a bezárkózott országban bőven voltak olyan kardforgatók, akikre háborúk híján nem volt igazi szükség. A legmélyebbre süllyedt róninok, vagyis gazdátlan szamurájok, megélhetés híján fosztogatásra kényszerültek. Elvesztették egykori tartásukat, közönséges banditákká váltak. Hozzájuk csapódtak azok az alakok, akik végképp nem találták helyüket az akkori társadalomban. Lehettek a földművelésbe beleunt parasztok, a városi életformát nem kedvelő polgárok, egyáltalán, bárki, akinek elege lett a kasztrendszer monoton életstílusából. Japánban a szerencsejáték mondhatni népbetegségnek számított, a megszállottjai időnként még a földjüket, házukat és a családtagjaikat is eljátszották. A korai időszakban a „vándor” vagy a „játékos” szó gyakorta egyenlő volt a jakuza értelemmel. A hatóságok nem nézték jó szemmel a megszállottakat, így az ilyen életformát választó emberek -  akik, talán maguk se tudva róla, a társadalom elleni lázadást képviselték, - vándorlásra kényszerültek, ahonnan egyenes út vezetett a formálódó bandák közé. Maga a jakuza szó egy közkedvelt kártyajáték legrosszabb értékű lapkombinációjának nevéből állt össze, miután az érintetteknek nem voltak illúzióik a saját megbecsülésük mikéntje felől. A Zatoicsi mozikban a főhős ezt gyakorta úgy fogalmazza meg, hogy a jakuzák nem járhatnak emelt fővel a napvilágon, ők a sötét sikátorok népe.A mostani ismertető még egy ennél korábbi állapotát mutatja be az erősödő alvilágnak. Az ojabun-kobun, vagyis főnök és katona kapcsolat, sokban emlékeztet a szamurájok hierarchiájára., melyben probléma esetén az egyén  magára vállalja a „család” felelősségét. Egy ilyen helyzet még némi képes emelkedettséget sugározni a közönséges gaztettek sora helyett és a benne lévők lehetnek tragikus hősök. Japánban az 1950-es években volt a virágkora az úgynevezett ninkyo eigáknak. (lovagias filmek) A néplelkületen túl a kifulladó szamurájos történeket igyekeztek felváltani vele. Az anyagiakban jól álló TOIEI stúdió különösen szerette az ilyen alkotásokat, sokat költöttek rájuk. Az „aszamai vagány” története mondhatni iskolapéldája ennek a stílusnak.Juzó főnök jakuza családja bandaharcra készül, de a legjobb harcosuknak nyoma sincs. A harctérre érve megdöbbenve látják, hogy az ellenfeleik már kiterítve hevernek az út mentén. Kiderül, hogy a keresett emberük, Itaró, már egymaga elintézte a riválisokat. Ám a hatóságok miatt, amelyek nem néznék jó szemmel a mészárlást, önkéntes száműzetésbe ment, magára véve minden felelősséget. A vagány ifjú már az első településen összerúgja a port a helyi banda tagjaival egy lány miatt és ez még csak a kalandok kezdete.Az olvasóban felmerülhet, hogy „Na, könnyű  így felelősséget vállalni, ha az illető rögtön megpattan a büntetés elől.”  A Tokugavák idején valóban gyenge volt a bűnüldözés szervezettsége. Az egymással rivalizáló klánok kevés létszámú rendőrséget tartottak fent és a hatóságok jogköre a birtok határánál véget ért. Ráadásul az információt sem osztották meg egymással, tartva tőle, hogy a központi hatalom kihasználja a problémát és feloszlatja a klánt, alkalmatlan vezetés címén. A veszély valós volt. Így aztán a bűnösöknek jóval könnyebb volt eltűnni szem elől, mint manapság. Ezzel együtt a kényszerű vándorlás nem volt tréfadolog. Az érintett más főnökök kegyére szorult, soká egy helyen nem volt ildomos maradni. Ráadásul a koszt és kvártély fejében mindenre „felkérhették,” még gyilkosságra is, amit a gyakorlatban szinte lehetetlen volt elutasítani a „giri,” vagyis a kötelezettség miatt. Az állandó talpalás, szűkös eledel, a természeti viszontagságoknak való kitétel és helyi érdekütközések miatt ez az életforma ugyancsak emberpróbáló volt a hatóságok jelentette fenyegetés nélkül is. Ami egyébként csak létezett, a helyi kopók elől szintén bújni kellett a „vándornak.”A film első félórája olyan tempójú, hogy a mai néző sem fogja lassúnak tartani. Pörögnek az események, - időnként a kardok is – változatosak a helyzetek. Bandaharc, jakuzák megleckéztetése a mohóságuk miatt, tisztelgés egy elveszett hatalmú főnöknél, szép hölgyek és a velük járó érzelmek felbukkanása, van minden. A nagyszájú, de aranyszívű vagánynak nincs ideje pihenni. Ebben a részben alapozódnak meg a későbbi konfliktusok a nagy leszámoláshoz, ami „kötelező.” Ám előtte még szerencsére jut idő némi lassúbb, de érdekes történetmesélésre, és így a karaktereknek van módjuk hús-vér alakokká formálódni a kezdeti kavalkád után. Egy új, kifejezetten számító, ravasz főnök és a „családjának” viselt dolgai adják a mese további részét. Mint írtam ez már nem annyira tempós időszak, mint az eleje volt a filmnek, de szerintem érdekesebb. Az egykori szokások, bandán belül és kívül, bemutatása szépen sorjázik. Láthatjuk, miként élt egymás mellett a társadalom két része és miként ünnepeltek a régi japánok. Ráadásul, mint az feljebb már jeleztem, a stúdió nem fukarkodott a költségvetéssel, tehát a tálalás szemet gyönyörködtető. A főhőst is túljuttatják a rámenős, beszólogatós ifjonc figuráján, valódi konfliktusokba helyezik. Megmutatják, hogy az alvilági életforma mekkora csapást jelentett a becsületes családi életre, az egyénre, és hogy a visszaút szinte képtelenség volt. A kötelezettségekből fakadó cselekedetek időnként súlyos lelki konfliktusokat okoztak és gúzsba kötötték a kivitelezőjét. A jakuza család pedig csak elnevezésben volt az, a valóságban a közember mindig a rövidebbet húzta. Itaró is egyre mélyebbre merül, de még csak 1958-at írunk, így egy szimpatikus főhősnek juthat egy hajszálnyi remény. De nem több, semmi hihetetlen fordulat. A múlt bűne visszahúz, inkább ezt sugallják. Viszont a szerelem hatalma örök, ennyi engedményt csak tesznek a romantikának.A főszerepben azt a húszas éveiben járó Nakamure Kinnoszukét láthatjuk, aki később a TOIEI igazi sztárja lesz. Itt még inkább a jó megjelenésére és a fizikai képességeire építenek, mintsem a drámai tehetségére. Megnyerő színész, elhisszük neki még a nyilvánvaló túlzásokat is. A kardot boszorkányos sebességgel forgatja, remekül vív. Ez akkor is igaz, ha a sok szamuráj mozit látott néző könnyen kiszúrja, azok bizony könnyített súlyú célszerszámok. Ő viszi a hátán a történetet, nem vitás. A bajkeverő ellenfél ezúttal Jamagata Iszao, aki mondhatni specializálta magát az ellenszenves karakterekre. A Souls In The Moonlight trilógia ismerői biztosan emlékezni fognak rá, ott is hasonló szerep jutott neki, csak éppen szamuráj földbirtokos volt, nem alvilági főnök. Szintén jó színész, érti a dolgát. Egyáltalán, a szerepjátszás terén minden rendben van, a TOIEI adott a részletekre, pancsereket még háttérmunkára sem vettek fel. Igaz ez az operatőri munkára is, hiszen mit érne a szép díszletek és kosztümök sora méltó képre vitel nélkül. A rendező, Kono Toshikazu, ismertnek éppen nem mondható. Talán a szintén Nakamurával forgatott „ Date Masamune –Észak sólyma” az a film, amiről ismerni lehet, lévén, hogy a közelmúltban újították fel. Megbízhatóan tette a dolgát.Úgy összegezném a filmről elmondhatókat, hogy egy jó tempójú, gazdag kiállítású, kalandokban és érdekes helyzetekben bővelkedő történetben lesz része annak, aki megnézi a jakuza világ kezdeteiről szóló, az 1950-es évek stílusának minden erényét felvonultató alkotást.