Léteznek olyan alkotások, amelyek egy-egy nemzedéknek meghatározó moziélményt jelentenek, igazi kultuszfilmekké válnak. Az okok igencsak különbözőek lehetnek, így maguk a filmek is. Még az sem biztos, hogy a legmagasabb esztétikai kategóriába sorolnák őket a hivatásos ítészek, de ez a rajongótábort egy cseppet sem szokta zavarni. Az itt ismertetésre kerülő filmről nyugodtan ki merem jelenteni, a 70-es években megszerzett hírneve máig töretlen az idősebb korosztály szemében. Az angol címe a bíborszínű kardhüvelyre utal, de nálunk végül A KARDFORGATÓNŐ címmel indult el hódító útjára.

Egy menekülő családtól lemaradó kislány megvakul a közelben lecsapó villám miatt. Valószínűleg elpusztulna, ám egy jó útra tért jakuza neveli mindaddig, amíg a múltja a vesztébe nem sodorja. Egy vándorló ronin menti meg az ifjú lányt, aki felismeri a különleges képességeit, és megtanítja vívni. Óvja ugyan a kardrántástól, de a tanítvány a vártnál hamarabb kényszerül alkalmazni a tudását. Miközben lankadatlanul keresi az elveszett családját és a nevelőapja gyilkosait, egészen váratlanul bukkannak föl a múlt emlékei...

A szocializmus idején az állami cenzúra gondosan ügyelt arra, hogy semmi ne zavarja a moziba járók csendes unalmát. Néha viszont át-átcsúsztak olyan filmek, amelyekről az elvtársak nem gyanították, hogy elemi erejűek lehetnek. A Shochiku filmje valahogy kikerülte a vigyázó tekinteteket, bejutott a magyar mozikba és nagyot durrant, hogy mai szófordulattal éljek. Akkorát, hogy kínos lett volna simán betiltani. Így a leglehetetlenebb időpontokban és helyeken tűzték műsorra, csak protekcióval lehetett rá jegyet keríteni. (Nota bene: A piacgazdaságból ízelítőt kaphattunk, erről gondoskodtak a jegyüzérek.) A Kardforgatónő a vetítési jogok lejártáig töretlen diadallal folytatta az útját, melyhez Kudo Eiichi valószínűleg szintén véletlenül átcsúszott mozija társult, "A Halál erődje" (Fort of Death). Ez a két mozi az akkori fiatalabb korosztály számára megalapozta a japán filmművészet megdönthetetlen tekintélyét, pedig az igazi nagy alkotások, az Onibabát és Kurosawa néhány moziját leszámítva, csak szűken kerültek forgalmazásra.

Nézzük a siker okait. Igazi, thriller elemekkel átszőtt kalandfilm, mely tagadhatatlanul használ hatásvadász elemeket, de jól csinálja, és mértékkel alkalmazza őket. Az egzotikus (akkoriban ritkán látható) környezet, a burjánzó színvilág, a hol érzelgős, hol fenyegető légkör, maga az a tény, hogy a jók is hullhatnak, a húsba vágó kardok felerősített hanghatásai és a literszámra fröccsenő vér lenyűgöző hatású volt a nagy mozivásznakon. (Ne a mai igényekkel tessék nézni, az egy másik világ volt. Magát a történetet persze részben a Zatoichi sorozat ihlette, bár  ezt akkoriban csak legfeljebb 1-2 külföldön megfordult kritikus tudhatta. És igen, ez egy színpompás, javarészt műteremben forgatott mozi, a felújított kópiákon jól látszik.) A történet a realitás és a vadromantika igen profi kombinációja, az ember hajlandó elnézni a nyilvánvalóan "kicentizett" fordulatokat, mert összességében működik a dolog. A rendkívül látványos, balettszerű, de szakmailag tökéletes harci jelenetek máig lenyűgözőek. Az európaitól eltérő, az ilyen típusú kalandfilmekre kidolgozott színészi játék szintén unikum volt akkoriban. Különösen a főszereplő hölgy kiváló. Vannak elhíresült mozik, amikben harcos nőket mutatnak, (pl. Sex and Fury) de ez a film adja leginkább vissza a technikát, ahogyan a szamuráj asszonyok vívtak.

Itt el is értünk egy lényeges ponthoz, amely világossá teszi, hogy nem koppintásról van szó. Oichi nem jakuza, nem kötődik a világukhoz semmilyen formában, a társadalomban más utakon jár. Szamuráj tanította vívni és adta át az erkölcsi alapelveit. Konfliktusai nagy része az akkori társadalom valós problémáihoz köthető. Színészi megformálása is teljesen más, mint Zatoichié. A szépséges Matsuyama Yoko végig nyitott szemmel, pislogás nélkül játssza a vak kardforgató nőt, ami egyéni karaktert teremt. Tágra nyílt szeme, maszkszerű, mozdulatlan arca fölöttébb hatásos az összecsapásoknál, míg a hétköznapi jelenetekben nagyon is élő a mimikai játéka. Kiválóak a partnerei, a mesterét alakító Nagato Isamut okvetlenül meg kell említeni, már csak a fantasztikus vívójelenetei miatt is. A kivitel és a rendezés színvonala szintén felülmúlja a szamuráj kalandfilmek átlagát. A filmstúdió áttörést akart elérni az európai és az amerikai piacon, ennek megfelelően egy hatásos, a japán egzotikumot őrző, de azért nemzetközileg jól eladható egyveleget hozott össze. A recept bevált, a mozi komoly pénzügyi sikernek bizonyult, kalandfilmként pedig kultusz státusba emelkedett. A rendező, Matsuda Teiji, az első két történet fölött bábáskodott, s jó munkát végzett.

Remek hír, hogy időközben a sorozatnak megjelent a felújított kiadása. Eddig csak a második film, a nálunk egyébként sosem forgalmazott, "Trapped - Csapdában" volt jó minőségben elérhető. Mostantól. (2013, február) már érdemes keresni valamennyi Oichi kalandot. Jó vadászatot valamennyi rajongónak!