„The Show Must Go On”. A mondást ugyan az amerikai szórakoztatóipar tette közismertté, de a tartalma Japánban szintén igaznak számított. Más világ volt akkortájt, másfajta szemlélet érvényesült. A vak masszőrről szóló saga bármilyen nevessé is lett, nem bújhatott ki a követelmények alól. A nagyipari tempójú forgatás teljesen megszokottnak számított a keleti végeken, s mert a közönség figyelme gyorsan más felé fordulhatott a sorjázó mozik világában, legalább hathavonta elő kellett állni egy új epizóddal. Mégpedig olyannal, amiben benne voltak a rajongóknak szánt alapelemek, de az újdonságok sem maradhattak el, mert az unalom ugyancsak rontja a bevételi mutatókat. Ilyen körülmények között kellett helytállnia az 1868-as esztendő második Zatoicsi történetének. Hősünk minden körülmények között állta eddig a sarat a hosszú vándorútja közepette. A 19-ik történet méltónak bizonyult az elődeihez, sőt, merem kijelenteni, ott a helye a legjobb fél tucatban. Az ilyen besorolás ugyan mindig szubjektív, nem árt hát tisztázni az alapját. Részemről azért raknám be az említett csoportba, mert a történet a megszokott sémák megtartásával tud újat adni a figyelő nézőnek.
Zatoicsi a jakuza erkölcs szabályai szerint a kardjával segíteni kényszerül az őt megvendégelő főnöknek. A kiinduló helyzetről illetően, - mondhatni természetesen, - hazudnak neki, de ez számára már csak a végzetes összecsapás után lesz nyilvánvalóvá. Próbálván menteni a menthetőt, az áldozat húgának segítségére siet, amivel persze egy jókora adag bajt vesz a nyakába. Szode kisasszonyt a helyi jakuza banda ágyasnak szánja a körzet döntéshozójának, korántsem önzetlen céllal. A szorult helyzetben lévő lány kénytelen elfogadni a bátyja gyilkosának a segítségét. A helyzet mindkét fél számára kényelmetlen. A lehetséges ellenfelek száma gyorsan két bandára nő a menekülés során, amihez még hozzájön egy furcsa természetű, veszedelmes szamuráj is, akinek a logikáján nem egyszerű eligazodni.
Ez a történet szokatlan, különös keverék a sorozaton belül. Bár a humormorzsák mindig ott lapultak Katsu ötletei között, de ezúttal a szokásosnál jóval több jutott belőlük. A filmen az utolsó pillanatokig jelen vannak, változatos formában, legyen szó verébfogásról, vagy tulajdonképpen a saját testsúlyával poénkodó Sintaro ügyetlenkedéséről. Néha olyankor is felbukkannak, amikor aztán tényleg nem várná az ember. Például halálos veszély esetén. Azt, hogy Zatoicsi mostanra nem olyan ikonszerű főhős, mint akit az első történetnél láttunk, már nem meglepetés. Zatoicsi az alvilágban él, bármennyire igyekszik kimaradni a legdurvább ügyeikből, a keze bizony időnként véres lesz, nem csak jó ügyből kifolyólag. Az önmagával küzdő, bűnbánó masszőr ezért ezúttal olyan hibákat vét, amelyekhez nem szoktunk hozzá. Például sorozatosan veszít a kockán és odalesz a kardja. Valami magyaros műveltsége is akadhat, bár erre azért nagyobb összeget nem tennék. Az biztos, hogy a „Három az igazság” szólást remekül reprezentálja az elején. A szenvedő fél alaposan megtanulja, hogy valaki kétszer még csak becsmérelheti a testi fogyatékosságát, de háromszor már nem! A különösségek sorát gyarapítja, hogy itt először próbál csalni a szerencsejátékban, amin rajtaveszít. Kiderül róla, hogy egyedül is képes lovagolni, de varrótűtől sem jön zavarba. Az alapötlet, hogy miként működhetnek egy párosnál az olyan, egymásnak ellentmondó érzelmek, mint a bosszúvágy és hála, szeretet és gyűlölet, szerintem hihetően lett megoldva a történetmesélés során. Talán a vége felé berakott majdnem szerelmi jelenet az, ami nem illik a sorba, de szerencsére az alakuló mézédes lezárást valaki realistábbra formálta.
A főhős számára egy jó ellenfél köztudomásúlag létszükséglet egy kalandfilmnél. Makotó Szató a korszak kiváló karakter színésze volt, mondhatni minden stílusú filmben szívesen látták. Kiemelkedően jó mimikája a vidám jellemeknél érvényesült a legjobban, de vívótudása révén számos szamurájos történetben kapott helyet. Itt mindre szüksége van. Grimaszolhat, harcolhat, de legfőképp manipulálhatja az embereket. Jó kedélyű megjelenése ellenére rögtön látszik, hogy veszélyes alak, ám időnként mintha Zatoicsit segítené. A sakkmesteres epizód pszichopata hősét idézi, de még rá is fejel annak jellemére, mert egy olyan harcost alakít, aki gonoszságában játszani akar a kiszemelt áldozatával. Majd ott és akkor öli meg, amikor ő úgy dönt, s nem mások. Az egyik legjobb Zatoicsi ellenlábas a sorozaton belül. Ez jellemileg igaz, de a lezáró párbajjal sincs semmi gond, igazán látványos.
Katsu kiváló, mondhatni, a megszokott módon. A filmbe becsempészett önirónia jól tetten érhető a vidám pillanatokban. Viszont nekem a vívódó Zatoicsi jobban tetszett, mint a szerelmes énje. Miszumi Kendzsi ismét tiszteletét tette a sorozatban. Az akciók mestere meglepően jól teljesít a rá nem igazán jellemző humor terén. A Zatoicsi – Szode páros furcsa kapcsolatának fényképezése mesterien érzékelteti, mi játszódik le bennük. A fény és árnyék kompozíciók pedig a bordélybeli leszámolást teszik egyedivé. Szóval, a rendezés hozzáteszi a magáét a sikerhez, de ha őszinte az ember, be kell vallani, volt már neki ennél jobb filmje (Fight, Zatoichi, Fight!) a sorozatban, és ami azt illeti, még lesz is.
Úgy tudnám összefoglalni a 19 epizódot, hogy a dráma, kaland és humor összemixelés jól sikerült. A sagán belül mindenképp a jobb mozik sorába tartozik. Igazából azok járnak jól vele, akik ezzel a történettel kezdik az ismerkedést Zatocsi kalandjaival, mert a mozi „minden hangszeren játszik” és nem durva, bár néhány rámenős jelenet akad benne. Azért másoknak sem kell megtartóztatni magukat tőle.
