Miután a DAIEI stúdió meglehetősen gyorsan termelte a Zatoicsi kalandokat, egyre gyakrabban kellett szembenézniük azzal a gonddal, hogy egyszerre kellett előállni valami újjal és ugyanakkor felvonultatni a jól bevált, az előzőekhez illeszkedő apróságokat a történeteken belül. Az előző moziknál már írtam arról, miként igyekeztek feldobni a meséket. A 14. részhez valóban váratlan és kiválónak tűnő ötlet bukkant fel. Mégpedig az, hogy a forgatókönyvet Shindo Kaneto személyére bízták. Ha valaki, akkor ő aztán híres volt arról, hogy el tud térni a megszokottól. Talán az olvasóknak is mondanak valamit ezek a címek a munkásságából: Kopár sziget, Onibaba, Fekete macska (Kuroneko – Black Cat.) Fölöttébb egyéni látásmódú mozi valamennyi, kifejezetten sikeresek voltak. Joggal bízhatott abban stúdió, csak akad valami szokatlan a tarsolyában Zatoicsi számára.Zatoicsi tengeri utazását egy erőszakos jakuza zavarja meg, amire rámegy az illető egyik keze. Bár mindenki örömére cselekedett, a vak masszőrt mégis bántja a dolog. Fogadalmat tesz, hogy több mint 80 szentélyt látogat végig, vezeklésül az életmódja miatt. Úgy tervezi, eközben semmiképp nem húz kardot. De már az első napon megszegni kényszerül az égieknek tett ígéretét. Az áldozat lovát követve eljut egy távoli hegyi faluba, ahol két meglepetés várja. Egyik sem kellemes…Shindo Kaneto valóban érdekes ötlettel nyitja az új mozit. Bizony, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a masszőrünk útját hullák sora szegélyezi az előző mesékben. Nem nagy kár az elhullottakért, de mégis nyilvánvaló lelki terhet jelent a túlélőnek a sok vérontás. Zatoicsi zarándoklata tehát pszichológiailag teljesen rendben van. A folytatás már korántsem annyira. Az ígéretes kezdetből gyorsan áttérnek egy szokványos kalandfilm kereteibe. Tulajdonképpen működik a kettő együtt, de valahogy mégis zavaró volt számomra a többet sejtető indítás után. Megpróbálom hát lajstromba venni a film mellett és ellene szóló érveket.Pro: A bűnbánó Zatoicsi alakja. Kétségkívül érdekes, hiszen eddig simán elgyalogolt a filmek végén az új kalandok felé, inkább szánva az időnként elmulasztott szerelmeket, mint a halomban heverő áldozatait. Most viszont emberibbé, sebezhetőbbé lesz a fizikailag és lelkileg egyaránt keménynek tűnő hős. A sebezhetősége odáig terjed, hogy mintegy penitenciául, szándékosan hagyja magát megsebesíteni az egyik áldozata húgától. A tenyeres-talpas, lóganéjtól bűzlő vidéki jakuza főnök szintén egyedi darab a sorozaton belül. Merőben más, mint a városok fennhéjazó, kevés eszű, alattomos ojabunjai. Tohacsi nem alakoskodik. Az ő világa kemény, mint a paraszti élet, semmi kivetnivalót nem lát abban, ha fegyverrel szerzi meg magának, ami neki kell. És nem bújik a bandája mögé, az első sorban harcol. Az már pech számára, hogy a főhősükről pont nála derül ki, miszerint még a suhanó nyílvessző okozta veszélyt is képes elhárítani. Bár nem mindet. (Nem tudom, miként oldották meg, trükk-e vagy éles felvétel volt, de az egyik rá kilőtt nyílvesszőt Zatoicsi jól láthatóan elkapja. Nincs vágás a jelenetben.) A lezáró rész ismét parádés, sokat ment a mozin a középső szakasz után. Erről kissé később. Az epizód erényei közé tartozik a kimunkáltsága. Kazuo Ikehiro a 6. epizódban (Zatoichi And The Chest of Gold) vérbeli kalandfilmes erényeket csillogtatott, de most az első 15 percben bizonyítja, a legjobb értelemben vett művészfilm fogalma sem áll távol tőle. Később változik a stílus, de végig sok, szokatlan és érdekes kamera beállítást alkalmaz. A japán kalandfilmek és a western mozik kölcsönhatása közismert. Nos, Zatoicsi 14. kalandjának utolsó harmada nyílt tisztelgés a Délidő (High Noon) előtt. Icsi számos esetben védelmezett már egy közösséget, de ezúttal először olyat, ami igazából méltatlan rá. A falusiak számító módon visszahúzódnak a harc elől, bízva benne, a végkimenetel számukra kedvező lesz. Eszük ágában sincs segíteni a kiszolgáltatott, magányos masszőrnek. Intézzek csak el egymást a fegyveresek, így állnak a problémához. Aki látta Fred Zinnemann 1952-es klasszikusát, könnyen ráismer a párhuzamra. Katsuék nyilvánvalóan – és tisztelettudóan – adoptálták a helyzetet.Kontra: Na, kérem, a nagy fogadalom után hány szentélyig jut el Zatoicsi? Egyig… sem. Úgy elfelejtődik az egész, mint a pinty, pedig Zatoicsi ígéretei nem szoktak üres szavak lenni. Számomra erősen zavaró volt. Miként az is, hogy a vak jakuzánkat simán megkéselik. Ő, aki eddig a suhanó fecskét megszégyenítően kerülgette az éles kardokat, most odatartja magát. Kész csoda, hogy csak a válla bánja, de lehetett volna a nyaka is. Valahogy nem illik Zatoicsi eddigi felfogásához, miszerint az életet becsülni kell. Továbbá, miért pont most? Ha belegondolunk, kilométeres sor állhatna Japán útjain a bosszúvágyó özvegyekből, lánytestvérekből és szülőkből, éles szerszámokkal a kezükben. De csak egy ifjú hölgy részesül a kiváltságban, hogy a vérét vegye a főhősnek. Majd utána rögtön beleszeret az áldozatába. „Zatoicsi, a hölgyek kedvence” - visszatérő momentum a sorozatban. De így, ilyen körülmények között venni újra elő? Persze, némi képes beszéd után szó nincs házasságról, letelepedésről. A felek kölcsönös szomorúsággal elválnak egymástól. Szintén elsütötték néhányszor. A történet három jól elkülöníthető szakaszra osztható, ami nem az igazi, mert mindnek más a stílusa. A legbiztatóbb a filozofikus irányba mutató kezdet volt, de az hamar elfelejtődött. A középső, vidéki életre koncentráló rész érdekes, más, mint a városi volt, ezzel együtt túlzás volna eredetinek nevezni. A lezáró harmad a maga vadnyugati „márkajelével” kellemes kalandfilmmé avanzsál elő, de végképp a bevált fordulatokkal él. El kell ismerni, kétségkívül kiszolgálja a rajongókat.Érdekes, de ez az epizód hosszú ideig rejtett kincsnek számított. Amikor a DVD korszak beköszöntével megjelentek a felújított mozik, és sorra hozzáférhetőek lettek Zatoicsi kalandjai, a zarándoklatos történet kimaradt a sorból. Már az utolsó, huszonhatodik mozi is kikerült a polcokra, de ez valahogy nem. Kering róla pár variáció, mi volt az oka. Lehet, hogy a DAIEI csődje után nem volt tisztázott a kópia jogviszonya? A stúdió a vége felé mindenből igyekezett pénzt kihozni, így eladták a filmek tulajdonjogát is. Vagy talán eltűnt a mesterszalag, miként Nikkatsunál "Az űzött szamuráj” esetében? (Netán azon „szentségtörés”miatt került hosszabb időre süllyesztőbe a film, hogy Zatoicsi nem kockázik benne? Nem volnék meglepve…:)) Eddig megbízható információt nem sikerült szereznem, ami megválaszolná a kérdést. A lényeg persze az, hogy ha megkésve is, de ez az epizód sem veszett el a gazdasági vihar örvényében.

Hogy Kaneto a más szemléletű indítás után rákényszerült a sémák alkalmazására, vagy nem futotta további ötletekre a koncepció teljes véghezvitelére, aligha fog valaha is kiderülni. Katsu, a többi szereplővel egyetemben megbízhatóan hozta az elvárhatóakat, de a már említett nyílvesszős jelenet fizikai részén túl más extrát nem tett hozzá a mozihoz. Még a zeneszerző, Saito Ichiro csipkedte magát a legjobban, ő tényleg váltott a dallamok terén. A rendező, Kazuo Ikehiro bizonyította a stúdiónak, hogy több stílusban tud dolgozni. Valószínűleg ő járt a legjobban ezzel a mozival.

Zatoicsi zarándoklatának filmje végül a sorozat szépen kimunkált, de csak átlagos darabja lett, ami leginkább a saga rajongóinak és alapos ismerőinek biztosít csemegét a rejtett apróságaival. Ám kérem, ne tessék feledni, Icsi kalandjai esetében az átlag mást jelent, mint úgy általában, mert magasra rakták a mércét. Más filmfolytatásoknál ezt a színvonalat kalap lengetve üdvözölnék. Korántsem a szürke középszert, hanem jól fogyasztható, stílusos filmet kap a néző, de lehetett volna még jobb.