A japán moziforgalmazás időnként a Bermuda-háromszöget idézi. Az első meglepetés már a történet indulása előtt éri a nézőt. Ismét a jól ismert DAIEI logót látjuk feltűnni a „Katsu Production” helyett. Valószínűleg még egy régi szerződés kötelezte erre Shintaro mestert. De ki a manó bánja, amikor a vak kedvencünk újra nekivág Japán útjainak, hogy aztán majd rendet vágjon az életre méltatlanok között. Nem, nem élményrontás ennek közlése. Hiszen aki már látott csak egy Zatoicsi mozit is, tudja, mire számíthat. Ezúttal ugyancsak megkapja az elvártakat.

Zatoicsit a sorsa egy eldugott falucskába vezérli, ahol a helyi jakuza főnök erőszakkal igyekszik magához ragadni a selyemgyártás piacát és úgy tűnik, senki meg nem állíthatja ebben. Még a körzetfelügyelő sem, aki megtehetné, amikor az éppen esedékes inspekciós körútján arra jár, de van az a pénz, aminek a kedvéért hajlandó behunyni a szemét. A helyiek további bajára gátlástalan bűnözők csapata bukkan fel a környéken, akik közelében az emberélet nemhogy olcsó, hanem egyáltalán semmi ára nincs. Egyedül a keményfejű öreg orvos nem adja be a derekát a rosszaknak, de neki szintén megvan a maga keserve. A vak masszőr érkezése alaposan felbolydítja a környéket, és ami fontosabb, átrendezi az erőviszonyokat. Te jó ég, bő hat év alatt 18 nagyvászonra készült történet! Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, nem válik mindez unalmassá? De nem ám! Furcsa madár az ember. Egyszerre rühelli a monotóniát és ugyanakkor elvárja, sőt szereti a megszokott mozzanatokat, ha kedvére való falatot kap – jelen esetben természetesen átvitt módon értve a étkezést. Lássuk hát a receptet.

• Végy egy karizmatikus főhőst. Rég kéznél van.

• Állíts neki ellenfelet, vagy akár többet is. Van belőlük egy rahedlivel.

• Indíts rámenősen. Naná…

• Legyenek szép lányok. Semmi hiba, „meg hát” kategória valamennyi.

• Körítésnek legyenek kisebb konfliktusok. Kipipálva.

• Nagy leszámolást a végére. Nincs hiba a kréta körül.

• A győztes megdicsőülten távozzék, vagy boldog jövő elé nézzen. Puff, itt komoly gond van.

Végig volt egy olyan érzésem, hogy a DAIEI szorgalmasan elemezte Katsu cégének sikerét, miközben nem óhajtottak lemondani a saját bevált fordulataikról. Elmondható, hogy volt önkritikájuk, tanultak a hibáikból. Elsőnek abban, hogy precízen szerkesztett forgatókönyvet adtak a rendező kezébe, ami bizony az utolsó, általuk jogilag birtokolt mozikról korántsem mindig volt állítható. Igazodtak a korszellemhez, a harcok képi világa keményedett, felbukkannak sokkoló jelenetek. Az első magasba spriccelő vérpatak ábrázolása sem húzódott tovább, pedig az ilyen képeket előtte kerülték.

Ha pedig az amerikai western elemeinek becsempészése működött a 14. történet esetében, - Zatoichi’s Pilgrimage – miért ne lehetne hasznosítani az akkortájt éppen jó passzban lévő „olasz testvér” fogásait? Így aztán a vak masszőrnek ezúttal nem a kötelességüket teljesítő jakuzák, kirendelt szamurájok, vagy pénzért mindenre kapható roninok kardja elé kell állnia. Kifejezetten rohadék gyilkosok a fő ellenségei, akikért egy percig sem kár. Kisebb csavar, vagyis egy félig-meddig kivétel illető azért akad náluk, aminek következményeként a végső leszámolás valóban drámaivá lesz. Bár a néző hamar tisztában lesz az adott személy kötődéseivel, semmi romantikus megoldás nem szépíti azt a keserű tényt, hogy ezúttal az alma messze esett a fájától. A tiszta helyzet ellenére a végső párbaj drámaivá lesz, ami egyértelműen a történetvezetés dicsérete. (Szándékosan nem írom le világosabban a helyzetet.) Az italo-hatás az ellenlábasok elvetemültségén túl több jelenet stílusában megnyilvánul. Leginkább ivóban persze, ahogy dukál. Hol mérjék fel a másikat és adják tudtára kimondatlanul egymásnak a nyilvánvalót a jövendő párbajozók, ha nem egy palack szaké mellett? A nézőnek ismerős lesz mindez, bár nem ilyen környzeteben, de pont ezért marad élvezetes. A rendező ismét Kimijosi Jaszuda volt, akinek tehetségét már az 5. és 9. kalandokból ismerhetjük. Kissé lassabban indít a szokottnál, de az első félóra után már erősen borús hangulatot teremt. A végső kardforgatagban pedig a tőle megszokott magas nívót hozza. Hogy a Kurosawa filmek sztárját, a már idős Takashi Shimurát vajon ő hozta-e magával, azt nem tudom. De az öreg sztár Junan doktor szerepében bizonyítja, a kor a színészi tudását nem koptatta meg. Jó volt újra látni a Hét szamuráj bölcs roninját.

Zatoicsi karaktere, Katsu keze nyomát viselve, fokozatosan kezdett eltérni a kezdeti mozik minden körülmények között rokonszenves masszírmesterétől. Zatoicsi alapvetően jó természete persze nem kérdőjeleződik meg, de egyre nyilvánvalóbb, hogy pokolian veszélyes, sőt, durva is tud lenni. Fizikai képességei egyre bővülnek. Képes repülő késeket kikerülni, sőt azokkal visszavágni. Szerencsére a hölgyeket elbűvölő képessége ezúttal szolidra lett véve, de nem hiányzik a többlet. Nem illett volna a mozi stílusába. Az enyhe letelepedési csábítást pedig rutinból lerázza magáról. A gyermekkoráról felbukkanó információk inkább homályt okoznak, mint tisztáznák a képet. (A DAIEI-nél valószínűleg nem nézték a saját régi mozijaikat. De következetesek semmiképp nem voltak.) A konfliktusok kiteljesedésekor a viharral érkező Zatoicsi figurája szavak nélkül is beszédes. Ez az ember ölni készül - szinte ordít róla. A lezáráskor a megszokott módon távozik, de végképp nem a régi karakterként. Véresen, kísérő jókívánságok nélkül, keserű szájízzel gyalogol tovább, bajt és halált hagyva hátra, magában hordozva a tudatot az okozott tragédiáról. Bár nem az ő a hibás a kiontott vérért, senki nem gyűlöli, Zatoicsi önmagának nem ad felmentést. Itt nyernek értelmet a film bevezető képsorai, amik a természet erőinek kitett vándor viszontagságait éppúgy mutatják, mint ahogy ómenként szolgálnak a továbbiakra. Ez a baljós figura még sötétebb változatban majd a 24. moziban fog visszatérni, de az még most odébb van.

A film zenéje szokatlan. A stílusa az európaihoz áll közelebb japános dallamok ellenére. Szokatlan, de jó, bár ez nyilván ízlés dolga. Nálam működött, annak ellenére, hogy bizonyos hangszerelési megoldások már-már túl modernnek tűntek ehhez a történethez. A kiállítás ezúttal kevésbé mutatós, de mit várhatnánk egy vidéki falucskától. Szegénységet, sarat és egy lerobbant települést. Django sem másba érkezik, nem? Az operatőri munka megbízhatóan stílusos. A vívójelenetekre kapta össze magát legjobban a stáb, ami jó hír. Mert summázva a dolgokat, a 18 mozi egy lassan induló, de aztán ugyancsak belelendülő kalandfilm. Egyes részei a piszkos italo-western jellemzőit mutatják, miközben azért kellően japános és jakuzás maradt. A szérián belül a legjobb öt közé nem választanám be, de egy esti kikapcsolódásra bízvást tudom ajánlani.