Egy újabb mozi a Daei archívumból, amely nem a szokványfilmek útját választotta. A rendezője az a Misumi Kenji, akit a kalandfilmjei tettek ismertté a világban. Művészi megítélése vegyes még a saját hazájában is, de szerintem azért több volt benne, mint a chanbara filmek tisztes iparosa, ahogyan általában elkönyvelik. Pedig például a Buddha, vagy a Destiny's Son érzékeny művészi lelkületre utaló filmek voltak. Ez az alkotása csak megerősített engem abban, hogy érdemes búvárkodni a filmjei között.
A buddhizmus térhódításának korát éli a japán társadalom, amelyet azonban sokkal inkább elfoglal a Taira és a Heike klánok hatalmi viszálya, amely tönkreteszi az emberek hétköznapjait, létbizonytalanságba taszítva őket. Vannak, akik elhúzódnak az erdők mélyére, a szentélyekbe. Egy romos templomban négy embert hoz össze a sors. Különös kötelék fűzi őket össze, az életük útja nem most kereszteződött először. Egy rablóvá züllött klánúr, az elhagyott felesége, a rafinált szerető, és egy nemesi származású szerzetes választatott ki, hogy megmutassák a rejtőző Gonosz arcát. Jóság és gonoszság a legváratlanabb formában bukkanhat elő…
Mint az sejthető, a kevés szereplős kamaradráma jellegű mozikhoz kiváló forgatókönyv szükségeltetik. Kaneto Shindo személye erre biztosíték, azt az Onibaba, a Fighting Elegy vagy éppen a filmklubokból ismert Kopár sziget ismerői már tudhatják. Ezúttal is biztos kézzel építi fel cselekményt. Minden szereplő kettős jellem. Melyik az igazi arcuk? Vajon a szamuráj csakugyan egy érzékiségnek élő, semmivel nem törődő ember, vagy a terhekbe belefáradt, a nyomást tovább nem bíró klánvezér? A felesége a családi tűzhely őrzője, vagy csak egy sértett, csupán a látszattal törődő nőszemély? A szerető csak egy biztonságot kereső szolgalány, vagy pedig egy az érzékiségében leplezetlenül bízó, hidegen számító démon? A szerzetes egy idők szavát megértő, jó útra tért, léha udvaroncból lett szent, vagy csak színleli a változást? A rendező a fény-árnyék hatásokkal néha erősíti a kételyt, hol pedig segít a döntésben. A társadalom bajai jelképszerűen ott vannak a háttérben, jelezve, hogy kivonulni lehet ugyan belőle, de megszabadulni tőle nem. Mindezt segíti vászonra vinni négy kiváló színész, akik közül a két férfi, Katsu Shintaru és Sato Kei az ismertebbek, de a két hölgy alakítását sem érheti szó. (A film a maga idejében merésznek számított az érzékiségre tett nyílt utalásaival, de természetesen a képi megjelenítése visszafogott.) Az igazi nagy tett azonban az, hogy a családi viszály fokozatosan más dimenzióba lép át, a Jó és a Gonosz harca lesz belőle. Mindehhez kell a történet, a színjátszás, a rendezés szerves egysége. Megoldották.
Gondolkodtam, hogy illik ez a mozi ebbe a blogba. Végül csak beválogattam, hogy ne mindig csak a szokványos szerepeljen.Van benne ugyan dráma, harc, vagyis mindaz, ami a szamurájfilmekben megtalálható. Ám nyilvánvalóan nem ez a történet lényege, s ami azt illeti, szűken adagolják az említetteket. Olyanoknak szánták, akik szeretik tovább gondolni a látottakat, elvonatkoztatni a felszínen kínált egyszerű megközelítéstől. Szükséges a pihent elme, mely képes figyelni. A fontos részletek rejtve vannak, ki kell hámozni őket egy-egy szóból, gesztusból. Türelmet, hangulati beleérzést vár a nézőtől. A ritkaságokat kedvelőknek ajánlom.
