Amíg a DAIEI bábáskodott a sorozat fölött, addig sok minden megőrződött a tradicionális értékekből a filmekben. A vak masszőr figurája egyre alaposabban kidolgozódott, ügyelve arra, hogy a valós elemek mindig nyomatékkal jelen legyenek. Miután Kacu szakított a stúdióval és produkciós vállalatot létesített, a saját ötletei egyre jobban előtérbe kerültek az új történetekben. Más lett a filmek hangulata. Erőteljesebb, néha durvább, sőt extrémebb jelenetek kerültek be. De hát Kacu maga is fölöttébb rendhagyó egyéniség volt. Mindez jól tetten érhető a sorozat 21. epizódjában. (Másként aligha lett volna engedélyezett, hogy annyi pucér férfi hátsó jusson képre, mint amennyit ide bezsúfoltak, – ráadásul egy harci jelenetbe!) Kezdjük ott, hogy a Katsu Productions összefogott a Toho filmvállalattal, akik a DAIEI filozófiájával ellentétben, egyáltalán nem ódzkodtak a kemény jelenetektől. Pénzük is akadt bőven, így az előző részhez hasonlóan, Toshiro Mifune után Tatsuya Nakadai személyében egy újabb sztárt sikerült megnyerni a vak jakuzánk ellenlábasának. Statisztériára és a kiállításra szintén áldoztak, minek következtében a sorozat talán leglátványosabb epizódja került vászonra. A zeneszerző az az Isao Tomita volt, aki Muszorgszkij"Egy kiállítás képei" című művének szintetizátorra átírt feldolgozásával fölöttébb népszerű lett. Ebben a moziban szintén szerencsés kézzel keverte a modern dallamokat a tradicionálisakkal.
Az idősödő Zatoicsi tovább járja végeérhetetlennek tűnő vándorútját Japán tartományaiban. Eljut Kantóba, amelyet az "alvilág sógunja" ural, félelmetes könyörtelenséggel. A legfőbb ojabun szintén vak és a visszavonulását tervezi. Vagy csak színleli, hogy leleplezze a helyére pályázókat? Hamar kiderül, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. A két dörzsölt, világtalan jakuza élet-halál harca csak idő kérdése, pláne, hogy Zatoicsi nem tűri a hatalmaskodást és nem hódol be. Pedig lehetne egyéb dolga is, mert egy féltékenységtől megvadult szamuráj irtja a feleségével "kapcsolatba kerülteket" és ő is a listán van.
Ebben a filmben már látszik, hogy Kacu volt a főnök. Beleírt a forgatókönyvbe, a figurába túlzó vonásokat vitt, a filmet a változó közönségigényekhez igazította. Megjelent a bővérű, életvidám Zatoicsi alakja, aki sokat piál, illetlen táncot lejt és nyakig veti magát a kockajátékba. Egyáltalán, ahol lehet, keresi az élet örömeit. Ez nem volna baj, de Sintaro főnök alaposan kihasználja a hatalmát és a poénok nagy része bizony köldök alatti területre irányul, kevéssé ízlésesen. Sőt, kevéssé szükségszerűen. Ezeknek a „kis színeseknek” valódi dramaturgiai szerepük nincs. Az egymást rugdosó és alpári módon szidó fogadóspár szerepeltetése tényleg nehezen magyarázható, de akad még számos más kifogásolható epizód, amelyek ugyan szórakoztatóak a dilis humort kedvelőknek, viszont darabokra törik a film stílusát. (Azért a kétes nemi identitású jakuza jelölt ifjonc, aki egyszerre pályázik Zatoicsi „második szüzességére” és a fejére, nem semmi figura.)
A rendező, Kendzsi Miszumi, aki utoljára tette tiszteletét a sagában, ezúttal is a saját eszköztárával él. Szokásához híven erőteljesen jelen van a természetet, amely hol szép, hol pedig veszélyes, a benne élő emberektől függően. A humoros részleteket egyik- másikát nem tudom, valóban ő rendezte-e, de helyenként gyanús, hogy nem, annyira kilógnak a sorból.Azért a Kacu-Miszumi páros remekül tudott együtt dolgozni, úgy, mint az előző mozikban. Mindketten kedvelték a rámenős jeleneteket, így a "Tüzes ünnepség" a sorozat egyik legkeményebb darabja lett.
Látványos harci jelenetek sorát kapjuk, amelyekben új hangeffektusokat vetnek be. Az ember beleborzong, ahogy a húsba vágó kard hatását összerakták a technikusok. (Ez Miszuminak majd két évvel később, a „Lone Wolf and Cub” moziknál jön különösen jól.) Viszont, gondolom közös megegyezés alapján, feláldozták a saga valós alakokra és társadalmi helyzetekre alapuló történeteit, amik a kezdeti mozikat jellemezték. Például az alvilág kisebb főnökei biztosan nem voltak ennyire tutyi-mutyi alakok, ahogyan itt láttatják őket. Öngyilkos hajlamúak sem sűrűn akadtak köztük. Már pedig a sógun közvetlen hűbéresének feleségét eladására egy életunton kívül más aligha vállalkozott. A szamurájok jelentős része a bukásuk előtt gyakorta korrupt volt, de megvolt a magukhoz való eszük.
A kormány sosem tűrte volna el egy olyan nagyhatalmú ojabun ténykedését, aki több száz fegyverest szólíthatott volna hadba, ha úgy alakul. Hamar lecsaptak volna rá. Szóval, a régi, hitelesebb kép már a múlté, helyébe a különleges helyzetek és a kalandos elemek léptek. Ez a Zatoicsi nem az, aki az előző mozikban volt. A jakuza világ két lábon járó lelkiismeretéből megszokott kalandhős lett. Azért elsüt pár bölcsességet, de az előzőleg látottak után már kevésbé hatásos a tanítása. Viszont a film mozgalmasabb, szórakoztatóbb, felkavaróbb lett az előzőnél, tehát jól eladható. Kacu élvezi a szabadságot, ez átüt a képen. Naná, hisz az új vonások eljátszása színészileg újat kínál, miközben megőrződtek a főhős kedvelt tulajdonságai. A keményebb harcok, néhol sokkoló jelenetekkel, pedig örömmel várt kihívást jelenthettek neki. Méltó ellenfelei akadnak. Az „alvilág sógunja” tulajdonképp az a Zatoicsi, akit „elcsábított az Erő sötét oldala.” Fondorlatos, kiválóan színlel, eszes, ám könyörtelen. Amikor a két vak egyszerre van színen, mindig szikrázik a levegő, még olyankor is, amikor szóban csupán nyájaskodnak. Ám mindketten, - nem szólva a nézőről – tudják, a leszámolás csupán idő kérdése. 
A másik „fejvadász,” Nakadai, félelmetes, és félelmetesen jó a felbőszült, féltékeny szamuráj egyébként nem túl nagyra írt szerepében. Játéka és vívása egyformán elemi erejű. Mintha a The Sword of Doom elborult elméjű Rjunoszukéjét látnánk még vadabb kivitelben. Baljós alakja ott jár Zatoicsi nyomában és nyilvánvaló, hogy a masszőr életét akarja. Miután Nakadai képzett vívó volt és akcióspecialista rendezővel dolgozott, ahol kardot húz, jóval az átlag feletti élményt kapunk. Miszumi hozza a legjobb kalandfilmjeinek minden erényét. Neki köszönhető, hogy a 21-ik történet máig a sorozat legnépszerűbb epizódjai közé tartozik. A hihetőség sajnos nem az erénye, de mint markáns - és felnőtteknek szánt! - kalandfilm figyelemre méltó. Aki egy rámenős jelenetekkel bőven feldobott japán mozival szeretne kikapcsolódni, nyugodtan tűzze műsorra.
