Vannak olyan rendezők, akiknek a munkáira mindig érdemes odafigyelni, mert sosem adnak ki rossz mozit a kezük közül. Csak jót, még jobbat, vagy egyenesen zseniálisat. Kihachi Okamoto közéjük tartozott. Hosszú, termékeny alkotói periódusában számtalan műfajban tett le maradandó alkotást. Az alábbi, sajnos, az utolsó műve lett.
Sukeroku, a „Segítő”. Furcsa névhez furcsa teremtés dukál, és ő ennek a kitételnek tökéletesen megfelel. Hét hosszú esztendő telt el az édesanyja halála óta, amikor is otthagyta a szülőfaluját. Szinte betegesen vonzza a szamuráj társadalom egyik izgalmas, ám veszélyes jelensége. A hivatalos vérbosszúk idején a sértetteknek jogukban áll segítőt felfogadni. Sukeroku ebből él. Némileg rontja az összképet, hogy mindig önjelölt, kéretlen segítőként bukkan fel. Pénzt ugyan nem kér, csak „elfogad”. Találékonysága és hidegvére mindig győzelemre segíti a támogatottat. A tiszteletdíj átvétele után viszont igyekszik eltűnni a hatóságok gyanakvó tekintete elől. Végre szép summát sikerül megtakarítania, így hazaindul, hogy kissé unalmasabb, de életre kevésbé veszélyes foglalkozás után nézzen. No, meg holmi feleségnek való sem ártana. Mit ad Isten, hazaérve a poros kisvároskába, egy vérbosszú közepébe csöppen. A „vér szava megszólal benne”, jobban is, mint azt előre gondolja. A szenvtelen másodhegedűs hirtelen az első sorba lép, önmagát is meglepve vele. Hiszen ezúttal nincs szó pénzről, csak érzelmekről…
Okamoto mester szerette a különcöket. Bár híresek a szamurájokról forgatott történetei, azt csak kevesen tudják, hogy sosem az ideális hőst vitte vászonra közülük. A Warring Clans-ban azt feszegette, hogyan próbálhatták feloldani a polgárháború viharában élő harcosok a visszatérő gyilkolások lelki terheit. (Humorral, hogyan másként lehetne?) A Sword of Doom embertelen lelkületű ifjú harcosa szintén nem a Bushido ideált közvetíti a néző felé. Itt sincs másként. A jakuza élet határán egyensúlyozó főhősünk nem találja helyét a vidéki életben, szamuráj viszont nem lehet belőle. Csak a közelükben élhet, ha veszélyesen is. Fürge észjárása, kiváló fizikuma, vidám természete átsegíti a mélyen hordozott sérelmen. Imádott édesanyja ugyanis sosem árulta el neki, ki az apja. Hiroyuki Sanada, akit már számtalan kalandfilm és dráma karizmatikus hőseként láthattunk, (Pl: Yagyu Conspiracy, Abe Clan) ezúttal más képességeit csillogtatja. Bohókás, habókos csavargója annyira megnyerő, hogy dilis viselkedése ellenére elnyeri a néző rokonszenvét. Igazi jutalomjáték ez számára, amit láthatóan élvez.
Tatsuya Nakadai és Kihachi Okamoto viszonylag kevés közös filmet forgattak, de az mind unikum lett a maga nemében. A mostanihoz talán a Kill! áll a legközelebb. Életük vége felé közeledtek mindketten, amikor újra megadatott nekik a közös munka. Nakadai rövid, de lényeges felbukkanása a moziban fajsúlyos, ahogyan az nála lenni szokott. A halálra készülő, élete nagy hibáját a lehetőség határain belül helyrehozni akaró öreg rendőre igazi drámai jelenség. A többi színészre sem lehet panasz, a rendező mindenkinek lehetőséget ad a képességei felvillantására. Külön meg kell említeni a film zenei világát. Okamoto mindig különös gondot fordított erre, az egyébként Japánban gyakran felületesen kezelt filmelemre. Zenerajongó volt, imádta a jazzt. Elképesztő, de egy szamuráj történetbe szintén képes volt gond nélkül jazz motívumokat beépíteni. Egy percig sem érezni nem odavalónak. A zeneszerző, Yamashita Yoshuke megérdemli a neve kiírását. Igazi társa a rendezőnek. Dallamai hangulatot közvetítenek, jellemzik a szereplőket és a helyzeteket. Ugyancsak különös, ritkán használt filmes eszköz a narrátor szerepeltetése. Időnként „valaki bele-beleszól” a történetbe. Eligazítja nézőt, hol ironikusan, hol komolyan. Többnyire az előbbi stílusban. Pedig Okamoto mester a forgatás idején nagyon beteg volt, rákkal küzdött. Élete vége felé gyakran kellett megszakítani a forgatásokat az egészségi állapota miatt. Mégis, a közeli vég tudata ellenére, ebből a moziból olyan életöröm árad, hogy csak csodálni lehet. A „belenevetni a halál szemébe” kifejezés valós tartalmat kaphat annál a nézőnél, aki ezt tudva nézi végig a hol tragikus, hol humoros, de mindvégig érdekes mozit. Nem mérhető a rendező más, igazán nagyformátumú alkotásaihoz, de egy gazdag életmű méltó lezárásaként megfelel.
