A Shadow Hunters sikeresnek bizonyult csekély művészi értéke ellenére. Jött hát gyorsan a folytatás, ugyanabban a stílusban. Talán túl gyorsan is...
A 3 nindzsaölő ezúttal egy hatalmas ágyú elszállítását vállalja a hegyeken át. A lőfegyvereket a Sógunátus betiltotta, csak állami kézben és engedéllyel lehetett belőlük néhány. Egy ágyúöntő dinasztia tagja megszegte az előírásokat, de ez pont kapóra jött az egyik klánnak. A hatalmas erejű ágyú persze felkelti a kormány "érdeklődését", így ismét jönnek a nindzsák, a legváltozatosabb álcákban és nemekben, az előző részben már megismert pajzán természetű főhős legnagyobb örömére.
A történetnek ismét van egy kis valós alapja, de aztán már csak "képregény mélységű" problémák és karakterek kerülnek elő. Az első részt elvitték a kemény harci jelenetek, ezért ismét ezzel próbálkoztak. Vödörszámra ömlik a piros festék, de a vívás koreográfia nem ér fel az első moziéhoz. Bár a vezér, Jubei, ugyan nagyobb lehetőséghez jut, de a rendező végképp bizonyítja alkalmatlanságát. Dráma helyett érzelgősségbe fullasztja az egyébként jó kiinduló helyzetet. Még több humort pakoltak a nőfaló nindzsavadász nyakába, de elég közönségesek a poénok. Egy kalandfilmben lényeges a minőségi kaszkadőri munka. Akad néhány valóban színvonalas pillanat az ágyú szállításakor, a háttércsapat tényleg megdolgozott a pénzért, de sajnos időnként a rosszul beállított kamera "leleplezi" a rásegítéseket. A rendező ritka gyenge teljesítményt nyújt, a jobb sorsra érdemes színészek légüres térben mozognak. A zene az első rész stílustalanságára még ráfejelt. Nem csoda, hogy a második résszel kimúlt a "sorozat."
Azoknak merem ajánlani, akik beérik egy szellemi erőfeszítést nem igénylő bulis kalandfilmmel, amit verekedésekkel bőven megraktak és lökött humorral lett nyakon öntve. Akad hozzá magyar feliratom. Mindent a rajongókért!
