Szamurájfilmek

Szamurájfilmek

Vendetta of Samurai (Araki Mataemon) 1952

2012. március 03. - Oldfan

Adauchi. Már a hangzásában is van valami vészjósló. Nemcsoda, vérbosszút jelent. Sehol, semmikor nem tartozik hozzá olyan jelentés, ami pozitív hatással volna az emberre. Nem volt ez másként a szamurájok korában sem. Ugyan elsőrangú téma a filmesek számára, de a valóság merőben más volt. "Hivatalos vérbosszú" - igazán kacifántos harcosi észjárásra utaló kifejezés. Volt ilyen a történelmi Japánban. A megölt személy apjának és a legidősebb fiúnak volt joga ilyen eljárást kérni az érintett klán vezetőitől, majd az engedély birtokában segítőket bérelhetett. Aztán indulhatott a korántsem veszélytelen hajsza. Ugyanis a másik félnek többnyire szintén akadtak támogatói, leginkább rokoni alapon. Ők aztán kivezényelték a saját katonáikat a védelemre.

Watanabe Kazuma, a fiatal szamuráj, gyilkosság miatt elveszíti a fivérét. Tapasztalatlanságánál csak az elszántsága nagyobb, így a gyilkos nyomába ered, aki egy gazdag földesúr birtokára igyekszik, ahol védelmet találhat. Araki Mataemon, a neves kardforgató, aki a sértettek rokona, az ifjú segítségére siet. Pár hűséges emberükkel vágnak neki az emberpróbáló feladatnak. Az ellenfelek között van Japán legjobb lándzsása és Mataemon vívótársa,  egyben a legjobb barátja.

A "Kulcskészítők sarka" neves utcanévvé vált Japánban, ugyanis ott zajlott le az egyik valóban történelmileg dokumentált vérbosszú összecsapás. A filmesek és a zsurnaliszták örökké hálásak lesznek az érintett feleknek, ugyan úgy tűnik, kifogyhatatlan témával látták el őket. A híres párbajnak rengeteg filmes, s még több irodalmi feldolgozása létezik. Többnyire közük nincs a valósághoz. Ez a mozi kivétel. Nem csoda, hiszen a forgatókönyvet Akira Kurosawa jegyzi.

A film elején egy mozgalmas, romantikus, láthatóan eltúlzottan viadalt látunk, amibe pár perc után beleszól a narrátor. Közli, hogy mit tálaltak elénk, majd, - mintegy mellékesen,- hozzáteszi, hogy ennek a fele sem volt így. Araki Mataemon nem itt harcolt, nem ennyi csatlóst ölt meg, és másokat, mint akiket megneveztek, minden képregény és ponyvakiadás ellenére. (Úgy tűnik, a bulvársajtó nem európai vagy amerikai sajátosság.) Ezután indul a valódi film. Nem rossz kezdet, fölkelti a figyelmet, az biztos. Innentől kezdve merőben mást kapunk, mint a bevezető pár percben. Földhözragadt, életszagú környezetet, a hétköznapi életbe belerondító valóság ábrázolását. Az események pedig úgy sorjáznak, ahogy a valóságban megeshettek. Sok ügyeskedés és még több talpalás és koplalás előzte meg az elhíresült viadalt. Előre bocsátom, aki kalandfilmet szeretne látni, ezt a mozit felejtse el. Halálra fogja unni magát. Viszont akik szeretik Kurosawa filmjeit, azok csettinteni fognak. Már rögtön az elején ott vagyunk a legendássá vált helyszínen, de a "flashback" technika miatt még böjtölhetünk a kardok kihúzásáig. Apránként derül ki minden részlet, hogyan és  miért kerültek ide a felek, miért van az idegőrlő várakozás, amiből azért egy kicsi a nézőnek is jut. Az építkezés olyan, mintha a Hét szamurájban járnánk. A szereplőkre koncentrál a mozi. Megismerjük a hátterüket, a jellemüket, egyre több részletről lebben föl a homály. Nem a szavak, hanem a képek mesélnek, teremtenek hangulatot. Rebbenő tekintetek az asszonyoktól, akik tudják, lehet, most látják utoljára a szeretett férfit. Ránduló arcvonások az elgyötört arcokon az újabb hiábavalóan megtett, keserves mérföldek miatt. Vért sosem látott csatlósok idegesen mozduló ujjai, fehérre váló arcok jelzik, nincs kitérés, meghátrálás. Avagy híreket kell gyűjteni egy olyan világban, ahol hiányoznak a rendezett utcák, szófukarok az emberek, aki pedig tudna valamit, az rendszerint hallgat, vagy hamis közléssel próbálja óvni az urát. Mindkét fél tisztában van vele, az első hiba végzetes lesz. Lassú építkezés ez, viszont bőven ad alkalmat a színészeknek a színjátszásra, a rendezőnek pedig a tudása bizonyítására.

Az első 50 perc alatt mindvégig az volt az érzésem, Akira mester nem csupán az alapos forgatókönyvet írta, hanem a rendezői székben szintén ő dirigált. A beállítások, a jelenetek ritmusa, fényképezés, mind az ő hatását mutatja. Ráadásul ott vannak a kedvenc színészei, hogy csak Takashi Simurát és Daisuke Kato nevét említsem. Az utóbbi ezért a moziért többször is megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó díjat, mert hogy a főszerep csak Toshiro Mifunének jutott. Ezúttal kissé más ugyan, mint amit a közismert filmjeiben kapunk tőle, igazán nagyot nem alakít, de ő az, jellegzetes önmaga. Az egyetlen, aki valóban szamurájnak mondható. Tartja a lelket a többiekben, tervezi a harcot, és a legveszélyesebb feladatot önmagának tartja fent. Mert, szavamat ne felejtsem, több nemzedék óta béke van. A szamurájok ellátják a kényelmes, nem túl sok munkát adó feladatukat, de elszoktak már a vérre menő eseményektől. Ugyan naponta lelkiismeretesen előveszik a katanákat a gyakorlásra, de az már csak hagyománytisztelet, nem valódi célra kellenek. Sok apróság van a moziban, ami eleinte föl sem tűnik, csak a végére adódnak össze, hogy a harcosok világa mennyire anakronisztikussá lett. A "rettenthetetlen" harcosok többsége, hát....alaposan be van gazolva a visszavonhatatlan események előtt. Annyi a gyakorlótéren is kiderül, mit művel az emberi testtel egy harcra tervezett célszerszám, tudják, mi várhat rájuk. Most meg nincs mese, élesben kell használni őket. Önmagukat éppúgy le kell győzni, mint az ellenfelet. Akik sokan vannak, köztük néhány valóban képzett harcossal. Alapos tervezés kell, hogy sikerrel járjanak ellenük, no meg a túlélés sem utolsó szempont.  Ennek a feladatnak a bemutatása adja a mozi művészi részét. Aztán csak eljutunk a végkifejletig. Kazuo Mori itt bújik ki Kurosawa árnyékából. Ő számos kalandfilmet rendezett, például a Zatoichi sorozaton belül, értett hozzá. Most ugyan más szemszögből közelíti meg a témát, de igen élvezetesen. Annak a pár elszánt harcosnak a küzdelme merőben más, mint a szolganépé. A neves párbaj egyszerre halálos, könyörtelen és komikus. A bosszúálló éppoly ügyetlen, mint a menekülő gyilkos. A hírre összeszaladó köznép bámul, borzong, háztetőre mászik, hogy jobban élvezhesse a "mulatságot", és alapjában véve fütyülnek az egészre. Nekik ez csupán remek téma lesz az ivóban. Egyáltalán, végig jól érezhető, az egyszerű emberek mennyire tartanak a szamurájoktól, de tisztelet valójában nincs bennük. Végül a lezárás az, ami leginkább megmutatja a rendezői szándékot. A túlélő "hős" a környék földesurának bizonygatja már jó messziről, - aki "bölcsen" a szemlélő szerepét választotta, amíg kiszámíthatatlan események történtek, - hogy a birtokon lezajlott sajnálatos felfordulásról hivatalos papírokat fog kapni, minden a szabályok szerint lesz lezárva. Illúzió romboló, a szamurájok kora tényleg lejárt.

Úgy foglalnám össze, hogy ezt a filmet az érdekességek kedvelőinek ajánlom. Két évvel készült a közismert "Hét szamuráj" előtt, de a történet építkezése és eszköztára már sokban hasonlít rá. Kurosawa keze nyoma, közvetve bár, de erőteljesen érződik. Akik kedvelik az alkotásait, bizonyára élvezettel ismerik fel a mester más műveiben megtalálható kifejezés módok variációit. A hagyományosabb, mozgalmasabb, kevésbé keserű hangulatú mozikat részesítik előnyben, nem biztos, hogy szeretni fogják. De azért megpróbálkozhatnak a megtekintésével. Mert jó a mozi, nem kétséges. Bár meglehetősen régi az archívumból előbányászott kópia, a felújított változat néhány perctől eltekintve tisztes képpel rendelkezik. Szóval, ez sem lehet akadály annak, aki egy klasszikusnak szeretne tisztelegni a megtekintéssel.

 

Shinsengumi - Assassins of Honor (1969)

2012. február 24. - Oldfan

Ennek a híres-hírhedt csoportnak a története elválaszthatatlan az újkori Japán kialakulásának folyamatától. Tevékenységüknek a megítélése máig sem egyértelmű. A szigetország filmesei viszont csak nagy hálával gondolhatnak rájuk, mert kifogyhatatlan témát biztosítanak számukra. Létezik egy felfogás, amely szerint elkötelezett, hagyománytisztelő szamurájok voltak, akik hatalmas áldozatot hoztak a képviselt ügyért. Személyes tragédiájuk, hogy nem ismerték fel, tevékenységük az ország fejlődésének útjában áll. A másik felfogás szerint gátlástalan, sőt torz lelkületű, mindenre elszánt válogatott torokmetszők voltak, akik még a saját embereiken is átgázoltak, ha az érdekük azt kívánta és rengeteg kárt okoztak az országnak.

Legyen bármely felfogás a valóság, az biztos, hogy a csoport története minden filmes felfogásban kiválóan a vászonra vihető. Személyes tragédia, kaland és vérontás, elkötelezett hazafiság, mind-mind benne van a róluk szóló sagában. Amikor Toshiro Mifune saját produkciós vállalatot alapított, ez a téma szinte magától kívánkozott a nemzetközi piacra. A „Császár” célja ugyanis olyan alkotások leforgatása volt, amely kiállításban, színészi alakításokban egyaránt állja a versenyt az akkor uralkodó amerikai történelmi szuperprodukciókkal, de azért jellegzetesen japán marad.  Azért a művészi igény sem szorult a sor végére.

A forrongó Japánban kettészakadni látszik a társadalom. Az elzárkózás hosszú évei után már ismét „idegen ördögök” tapossák a haza szent földjét, amihez semmi joguk. Legalábbis a legradikálisabb, ugyanakkor legkonzervatívabb szamurájok szerint. Így aztán véres atrocitások érik a külföldieket és a reformok hazai támogatóit. Bár nagy még a zűrzavar, azért lassan elkülönülnek az arcvonalak. Isami Kondo, aki egy vidéki vívóiskola vezetője, a fővárosba igyekszik, hogy csatlakozzon az elzárkózást támogató, császári kegyet kereső csoporthoz, melynek a neve Shinsengumi és nagyon ígéretesnek látszik.

Kevés az olyan mozi, amely a csoport teljes történetének az áttekintésére vállalkozik, mert az igen összetett és zsúfolt alkotást igényel. A legnehezebb feladat, hogy a rengeteg, külön-külön is önálló filmre alkalmas történeteket hogyan lehet szerves egésszé összegyúrni, és elkerülni a terjengősséget. Hiszen követni kell a történelmi eseményeket, de viszont egyéni sorsok bemutatásán át lehet filmet készíteni. Kényes egyensúly.

A film rögtön az elején kemény, sokkoló jelenetekkel eleveníti fel a kor vad hangulatát, majd hozza képbe a fő karaktereket. Megismerjük, mit szeretnének, mit hagynak maguk mögött, majd belemerülünk a Shinsengumi fordulatokkal, belharcokkal teli világába, végül eljön a híres leszámolás ideje az Ikeda fogadóban. Szóval eleinte tempósan halad a történet, de ezután megbicsaklik. Észrevehető kettősség hatja át a forgatókönyvet. A történelmi, kalandos jelleg ütközik a magánéleti bajokkal. Működhetne egymás mellett, de a film közepe sajnos „leül”. Kondo-nak, akit természetesen Mifune alakít, túlságosan elnyújtott lelki életet szánnak, ami megtöri az addigi feszes stílust, és nem is igazán illik az előzményekhez, vagy az ugyancsak kemény véghez. Valószínűleg ez az oka, hogy a végül elmaradt a remélt átütő siker. Máskülönben minden rendben. Igazi sztárparádét látunk, a kor kiváló japán színészeivel, hiteles kosztümökkel, színpompás kiállításban. A csoport a valóságban megjárta a mennyet és a poklot, amihez igazából hozzátenni nem kellett. Voltak a császár megmentői, a sógun legerősebb harci csapata, hogy végül felségsértő lázadókként végezzék ki a túlélő keveseket. Mifune megbízhatóan teljesíti a feladatát, miként a többiek is, de ez mégsem tartozik a kiemelkedő munkái közé. Személyes véleményem szerint a forgatókönyvben nem merték felvállalni pörgős, kemény film végig vitelét, beleírták a művészinek szánt lelkizést. Nincs ugyan szenvelgés, de törés igen. A vége már ismét kiváló, a főhős tragédiája átjön, csakúgy, mint az újkor iránti kételkedés. A politikusok cserélődnek, a dolgok nem változnak.

A film hibái ellenére is „kötelező darab”. A Shinsengumi történetét egy egyestés játékfilmben alig-alig lehet ilyen részletesen nyomon követni. Mifune neve és játéka pedig azért garanciát ad arra, hogy nem másodrangú alkotást kell végigülni. Azért neki írták a pozitív szerepet, a Shinsengumi véres munkáit a helyettese hajtja végre. A látványkedvelők pedig csemegézhetnek egy elmúlt, színpompás világ festői megjelenítésén. "Mesee", aki lelkesen magyarítja a Mifune mozikat, készített hozzá fordítást.

Megjegyzés: Manapság a Shinsengumi története a TABU (GOHATTO) történetében érhető el a legkönnyebben. Az a film működik, mint művészi megközelítés, de az események erősen fiktívek és kosztümök nem állják ki a valóság próbáját.

 

 

 

 

Taira no Kiyomori (1992)

2012. február 23. - Oldfan

A japán hadurak élet történetét a JAPAN ACTION CLUB aktív közreműködésével már évek óta folyamatosan viszik filmre a TV társaságok. Néhány filmhez volt szerencsém hozzájutni, ezekből szeretnék egy párat megosztani a blogon. A legegyszerűbb, ha idősorrendben próbálok haladni. Így az első szereplő a Heinan kor nagy alakja, az államszervező tábornok lesz. Számos film foglakozik a tetteivel, de ez talán a legrészletesebb verzió, amit neki szenteltek.

Az ifjú Taira Kiyomori még a tízes éveit tapossa, amikor a Japán partvidékeken garázdálkodó kalózok elleni meglepetésszerű támadásával váratlanul győzelmet arat, és bekerül a nagypolitika világába. Megnyílik az út a klánja felemelkedésre, de egyúttal számos ellenfél is feltűnik a színen. Riválisai a Heike klán és a harcos szerzetesek, de a császári udvar nemességének egy része szintén veszélyesnek ítéli. Ám az ifjú nagy álmokat dédelget, korántsem ijedős, sőt kifejezetten elszánt a tervei megvalósításában. Ellenséges harcosok és veszélyes palotabeli intrikusok sem téríthetik el tőle. Útja küzdelmes és hosszú…

A Taira és a Heike klánok vetélkedése több nemzedéken át meghatározta a japán belpolitikát. Tudni kell, az 1100-as évek társadalma még messze nem az, amit a közismert szamuráj filmekben láthatunk. A harcosok serege még alig több, mint kényszerből eltűrt nyűg a nemesség nyakán. A sok rétegű, kasztok alkasztjaira osztott társadalomban a szamurájok nem tartoztak a magas rangúak közé. Pár évtizeddel azelőtt még lenézett pénzért harcoló közrendűek voltak. A valódi hatalom a császári udvar körül lebzselő nemesség kezében van, a hivatalnoki kaszt intézi az ügyeket. Illetve, dehogy intézi. Helyette a páváskodásban élik ki magukat, a szertartásos udvariaskodás minél bonyolultabb kikötéseinek kiagyalásában, meg a semmire sem jó, anyagi előnyökkel pláne nem járó címek osztogatásában. A köznép egyszerre törleszkedik hozzájuk, meg utálja őket, mert a tehetetlenkedő pojácákon át nyílik meg a felemelkedés útja. A hátuk mögött pedig ott van a harcos szerzetesek tömege, akik inkább a tömegük miatt veszélyesek, mint a valódi harci értékük folytán. Eközben a főváros utcáin fényes nappal rablók garázdálkodnak, hanyatlik a gazdaság, egyáltalán, nehéz megélni. Nem meglepő hát, hogy a határozottan fellépő ifjú Taira harcos még a császári udvar figyelmét is felkelti.

A fentiekből eléggé nyilvánvaló, hogy a zűrzavaros társadalmi viszonyok miatt indult meg a szamurájok kasztjának felemelkedése. Az életüket kockára tevők egyre nagyobb önbizalomra tettek szert, már nem érték be a filmen egyébként remekül bemutatott  formális címek, rangok adományozásával. Nem mai ”találmány” a sznobság, a régiek szintén kezüket-lábukat törték  a rangokért. A harcosok gyakorlatias szemlélete hamarosan felismerte az uralkodó császári udvar és a nemesség tényleges sebezhetőségét, és nagy erővel nekiláttak az akaratuk érvényesítésének. Mindössze néhány főnemes érzékelte mi indult el és hová fog vezetni, ők viszont veszélyes és tapasztalt „játékosok” voltak, akik megpróbálták egymásnak ugrasztani a két nagy szamuráj klánt. Ennek a bonyolult, változó kornak a filmre vitele bizony alaposan próbára tette a filmeseket, de  megfeleltek a rendkívüli kihívásnak.

A történet legnagyobb erénye a kiváló forgatókönyv. A film majdnem 5 óra hosszú, de egy pillanatig sem unalmas. Helyet kapnak benne az egyéni gondok, a császári örökösödési viták, a nemesség intrikái, a harcosok erkölcsi dilemmái, a szerelem és halál problémái bőséges és változatos lehetőséget adnak a korabeli társadalom  bemutatására. Nem részletező locsogás folyik, a helyszínek gyorsan változnak, és teli vannak érdekes jellemekkel, akiknek valós gondjaik vannak.  Ebben a moziban az időtartamhoz képest kevés a harci cselekmény, ennek ellenére nincs hiányérzete a nézőnek, mert annyi minden más érdekes dolog történik. (Például ebben a korban sűrűn cserélődnek a császárok, s mindegyik teljesen más jellem.) A főhős magánélete időről-időre alaposan megkavarodik, pedig nem mondható nőfalónak, de az élet nagy rendező.

A kivitelezés igen látványos. Elősegítette az, hogy akkoriban sokkal színesebben öltözködtek még a szegényebbek is, mint a „klasszikus” szamuráj világban, a nemesség és az uralkodó környezetének megjelenítése pedig kifejezetten szemet gyönyörködtető. A filmkészítés mára nemzetközivé lett, így aztán a Taira klán legnagyobb fiának történetét amerikai pénzen vitték képernyőre, és nem spóroltak a kosztümökön. A szereplő gárda elsőrangú. Még a kisebb karakterek eljátszására is vezető színészeket kértek fel, a főszereplőkre pedig a műfaj „nagyágyúit”. A címszereplő Kiyomorit Matsudaira Ken formálja meg. Nehéz dolga volt, mert a tizenéves suhanctól az érett harcoson át kellett eljutnia a testi nyavalyáktól gyötört, vasakaratú, félelmetes, ám országépítő hadúrig. Briliáns teljesítményt nyújt végig. A rendezés nagyvonalú, de Kudo Eiichi életművét ismerve ez nem meglepő. Az idős mester biztos kézzel vezette a forgatást, amibe beletartozik az is, hogy a gyengén teljesítő statisztákat nemes egyszerűséggel fenéken rugdosta egy-egy balul sikerült felvétel után, mint az a bónusz jelenetekből kiderül. Ahogy az is, hogy a japán történelem eme fontos epizódjának egyes részleteit az USA-ban vették fel, vagy az, hogy a „bakikirály”a legtapasztaltabbnak mondható Tanba Tetsuro volt. Aki persze, nem habozott ráfogni a hibát a hozzá legközelebb állóra, vagy a rendezőt győzködte, hogy: „Jó az úgy is.” Hát igen, az ő tekintélyével már ezt is szabad.

Az 1990-es évek egyik legjobb és legfontosabb japán mozija ez, mely pazar kivitelben, kiváló színészekkel, rendezővel lett leforgatva. A szigetország sorsfordító évtizedeinek krónikája egy kiemelkedő személyiség életén át bemutatva méltán tarthatna nagyobb érdeklődésre igényt, mint amennyien jelenleg hozzáférhetnek. Az igényes történelmi filmek iskolapéldája. Nagy kár, hogy nálunk nem készülnek ilyen filmek.  Pedig a történelmünknek bőven vannak hasonló meghatározó egyéniségei, uralkodói.

 

 

The Gate of Hell (1953)

2012. február 11. - Oldfan

Nem könnyű egy híres, de mára gyakorlatilag alig ismert moziról írni, mint amilyen ez a film. Sokat változott a közönség ízlése, ami egykoron sikeresnek bizonyult, tartani lehet tőle, hogy mára teljesen érdektelenné lett. Csak a rajongókban bízhat az ember, meg a művészek is, akik mindig azt szeretnék, ha az alkotásuk kiállná az idő próbáját. Több mint fél évszázad elteltével elmondható, ez a film már bizonyított. Mert ami jól sikerült, az kortalan.

Moritou, egy alacsony rangú vidéki szamuráj kiválóan teljesít az egyik lázadás leverése során. Szembefordul a családjával, az életét kockáztatja a sógun érdekében, a harc területén sem marad el az elvárásoktól. Cserében maga a nagyúr ígéri meg, kérhet, amit akar. Meglepetésre, nem gazdagságra vágyik, hanem egy nő kezére. Az illető hölgy viszont már férjezett, amiről sem a kérő, sem a tábornok nem tudott az ígéret kimondása előtt. Az elvakult szerelmes viszont ennek ellenére sem hajlandó visszavonni a kívánságát.

 

Teinoszuke Kinugasza, akit időnként „a japán film nagyapja” titulussal illetnek, igazán értette a mesterségét. Korai, még némafilmes munkáit a legjobb német impresszionista művekhez hasonlítják, bár csak azok leforgatása után jutott el külföldre. Az 1950-es években számos drámát forgatott le, amiből talán „A Pokol kapuja” mondható a legközismertebbnek. Ez a mozi arról szintén nevezetes, hogy ezt tartják az első színesben készült japán mozinak, továbbá a II. Világháború után ez volt az első alkotás a szigetországból, amit az Egyesült Államokban bemutattak. Gondolható, alaposan megválogatták, melyik filmet éri a megtiszteltetés. 1955-benm megkésve, – két évvel a bemutató után – megkapta a legjobb jelmezekért járó Oscar díjat. Nem csodálom. Valami elképesztően szép kiállítású az egész mozi, mondhatni minden tárgy művészi értékű benne, a kardoktól a selyemkimonókon át a falon függő mécsesekig. A rendező mesterien bánik a fény-árnyékhatásokkal, a régi idők szokása szerint a zene jellemzi a szereplőket vagy azok lelkiállapotát. A színészi játék azért bizony eltér attól, amit mostanság látunk, de a jóval közismertebb Kurosawa, vagy Gosha mozikétól is.  Kazuo Hasegawa, aki a főhős Moritout formálja meg, széles gesztusaival, vagy szinte a grimaszolás határát súroló arcjátékával nekem eleinte zavaró volt. Ám a befejező jelenetekben már érthetővé vált, miért tartották nagy sztárnak Japánban. Felnőtt a feladatához, de teljesen más az eszköztára, mint amivel később Mifune vagy Nakadai éltek. Isao Yamagata, aki az ellenlábasát alakítja, kiváló a visszafogott természetű férj szerepében. Nekem jobban tetszett, mint a hebehurgya főhős. A vetélkedés női tárgya, Machiko Kyo, maga a Heinan-kori japán női szépségideál, és képes elhitetni, meg tud bolondítani egy férfit pusztán a színrelépésével. A történet lezárása nem szokványos megoldások szintjén mozog, de a keleti filozófiában kissé járatosabbakat azért igazából nem fogja meglepni. Valami valóban frappáns befejező ötlet kellett volna a végére, és akkor a film minden bizonnyal bezsebeli a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, amit amúgy abban az évben nem adtak ki.

 

 

Miyamoto Musashi

2012. február 04. - Oldfan

A TOIEI filmvállalat 1961-ben kezdte el forgatni azt a filmszériát, amelyben részletesen be akarták mutatni a legendás harcos életútját. Évente egy folytatást készítettek. Merész vállalkozás volt, mert Musashi életét már addig is sokszor filmre vitték és a TOHO verziója Oscar díjat kapott Toshiro Mifune főszereplésével. Ám az eredmény őket igazolta. Ez a változat részletesebb és realisztikusabb, mint a díjazott elődé volt. Uchida Tomu, a már tapasztalt, nagyrabecsült rendező, realisztikusabb megközelítésben közelített a témához, mint Inagaki mester. Nem akart idealizálni, csak némi romantikus dicsfényt próbált adni a prózai valóságnak. Minden apró részlet a helyén van, a ruháktól az építményeken át a szóhasználatig. A néző szinte ott jár a középkori Japánban a mesteri beállítások között, ismerkedik egy rég letűnt világ életformájával és szokásaival. A realizmus szerencsére nem megy át naturalizmusba, a rendező pont annyit használ a romantika eszközeiből, amennyivel Musashit hőssé emelheti. Kényes egyensúly, de Uchida Tomu nem hiába volt a Toho mindenható rendezője, megoldotta.

Az első mozi a szekigaharai csata után indul, amelyben Takezo és a barátja a vesztes oldalon harcoltak. Emiatt rejtőzködni kénytelenek, hazatérésre nincs remény. A kilátástalan helyzet ellenére megmutatkozik az ifjú szamuráj rendkívüli egyénisége, de a csiszolatlan gyémánt még inkább vág, mint csillog. A helyes útra a kiváló filozófus Takuan szerzetes vezeti el, de korántsem egyszerű módon.

A bevezető rész a sorozat talán legjobb darabja. Nakamura Kinnosuke elemi erejű alakítása a címszerepben valódi élmény. Párosul mellé Mikune Rentaro, aki a szerzetesként majdnem "ellopja a showt", a csavaros eszű taoista minden feltűnése igazi fordulattal jár. A zen szellemiség taglalását filmen ilyen jól visszaadva még nem láttam. A film egy sokra hívatott, de képzetlen ember önfejlesztésének első mozzanatait mutatja be. Számos olyan gondolatot vet fel, amelyek kortól és időtől függetlenek. Ki vagy? Mi akarsz lenni? Mi a célod? Hová akarsz eljutni? Mennyit vállalsz és áldozol érte? Ezek voltak EIJI Yoshikawa regénysorozatának központi gondolatai, amik a film alapját adják.

A második film nem kevésbé ambíciózus, mint az első volt. Ráadásul egy olyan szeletét mutatják be az ifjú hős életének, amelyet az Inagaki-Mifune kettős fémjelezte "Szamuráj trilógia" nem érintett.

Három évi elzárt élet és tanulás után Takezót szamurájjá avatják, ekkor veszi fel a Miyamoto Musashi nevet. A kor szokásai szerint tanulóútra indul, hogy a gyakorlatban fejlessze a vívótudását. Az első útja Nara tartományba vezet, a Hozoin szerzetesekhez, akik legyőzhetetlen lándzsaforgatók hírében állnak. A helyszínen összeütközésbe kerül a tartományt rettegésben tartó roninokkal. Az Ördögmaszk dombnál válik el, ki marad életben.

Itt már azt a Musashit láthatjuk, akit elvárhatunk a hírneve alapján. Derék, fegyelmezett, tudásvágyó fiatalember, akinek ugyan vannak tévedései, de azért alkalmas a néző szimpátiájának elnyerésére. A sorozat leginkább közönségbarátnak mondható darabja egy látványos leszámolással a végén.

A harmadik részben Musashi nem pihen a Narában szerzett babérjain, hanem azonnal tovább indul és Japán két leghíresebb vívóiskoláját akarja próbára tenni. A Yagyuk nagymesterével ugyan nem sikerül megküzdenie, de ott van még a sok növendékkel rendelkező, gazdag Yoshioka iskola. Miután a tanítványokat tönkreverte, a név örököse nem tehet mást, mint elfogadja a kihívást  és kitűzi a párbaj időpontját.

Íme az igazán ambíciózus Musashi. Egy szegény ronin, aki Japán két leghíresebb harci iskoláját akarja felülmúlni. Fontos rész, mert az általa tökéletesre fejlesztett kétkardos technika  felbukkanásáról szól, ami a Samurai Trilogy-ban alig érintett. Pedig a véletlen, - a japánok a "megvilágosodás" szót használják rá - ami a  kétkardos vívóstílus ötletét adja Musashinak, igazán döntő fordulatnak nevezhető az életében. Ekkor válik közismerté, tanítványai lesznek. Visszatér a történetbe Akemi, a banditaözvegy lánya, Musashi titkos imádója, továbbá Hon'iden nagyi és Otsu is fontos szerepet kapnak. Drámainak mondható Matahachi újbóli előkerülése. Amikor pedig Sasaki Kojiro is besétál a képbe, már az összes szereplő együtt van, akik fontosak lesznek a továbbiakban.

A negyedik film hosszú visszatekintéssel indul, elvégre a forgalmazók számítottak arra, hogy három év nem múlt el nyomtalanul a nézők fejében. Az sem sem valószínű, hogy mindenki a legelejétől követi a mozi folyamot, jól jöhet hát az eligazítás az előzményekről.

Yoshioka Seijuro legyőzése után Musashi egyszerre lett híres és hírhedt. Számos különböző okból, de sokan akarják a halálát, köztük mintegy ezer Yoshioka tanítvány, akik az országban mindenfelé megtalálhatóak. A legyőzött iskolavezető testvére is bosszúra szomjazik, ő az új hivatalos kihívó és sokkal jobb kardforgató hírében áll, mint a bátyja volt.

A negyedik a sorozat legmozgalmasabb része, ahogyan az várható. A Yoshiokák elleni végső összecsapásnál mintegy 100 szamuráj pályázik Musashi fejére. Ez a változat nem akar szerecsenmosdatást végezni, főhősünk bizony tudatosan készül arra a szörnyűségre, amivel végérvényesen lezárhatja az elnyúló párbaj sorozatot. Uchida itt szokatlan filmes megoldást választ, a nagy összecsapásnál átvált fekete-fehérbe, majd ismét színesre, mintegy érzékeltetve a Musashin lévő lelki nyomást. Közben Kojiro és Musashi között kimondatlanul is felszikrázik az ellentét, két dudás nem fér meg egy csárdában. A magánélete dolgai nem igazán mondhatóak olyan szerencsésen alakulónak, mint a harcművészi fejlődése. Viszont kezd túljutni a párbajhős korszakán, fokozatosan átlép egy magasabb szellemi síkra. Jöhet hát a lezáró ötödik történet.

Végül itt a nagy finálé ideje, egy mozitermekre szánt sorozat nem húzódhat a végtelenségig, különösen, amikor ennyire fontos az előző részek tartalmának az ismerete.
Musashi már elérte az önmaga elé kitűzött célt és nem vágyik újabb párbajokra. Csakhogy ezúttal olyan ellenfele támad, aki hozzá hasonlóan eltökélt és következetes. Ráadásul ez az első eset, amikor a kihívója fizikai erőben, vívótudásban nem marad el tőle, taktikailag jól képzett, gyorsaságban pedig talán felül is múlja őt. Ám egy párbaj egyben szellemi összecsapás is. Eljött az ideje, hogy bevesse a leghíresebb trükkjét.

 

Valószínűleg akadnak olyanok, akiknek csalódás lesz ez a rész. A rendező nem akart holmi látványos vagdalkozást kihozni a várva várt  párbajból. A film a megfontolt emberré váló Musashi képét mutatja, aki igazából már nem vágyik erre a megmérettetésre, inkább a művészet és filozófia területén képezné önmagát és rendezné a lezáratlan, fájó ügyeit. Az összecsapás pedig olyan, mint amikor két rendkívüli vívó élesben harcolt. Fizikai képességek és szellemi felkészültség feszülnek egymásnak, a döntés villámgyorsan lezajlik.

Alapvető a változás a kezdethez képest. Takezo egykoron mindent föladott, beleértve a szerelmet, azért, hogy igazi harcművész legyen. Az érett felnőtt már kissé keserűen néz vissza, látja, miben hibázott az élet teljességét illetően, amit semmiféle hírnév és vívótudás nem pótolhat. Moziváltozatban máig a legrészletesebb, legjobb művészi eszközökkel élő filmsorozat Musashi kalandjainak nagyvászonra vitelét illetően. Ennél teljesebben csak a TV változatok mutatják be a valaha élt legnevesebb szamuráj életének eseményeit. Hiába több évtizeddel ezelőtt készült, semmit nem kopott meg az értéke. Azt azért meg kell említeni, a filmfolyam nem tekinthető perdöntő alapanyagnak az életének bemutatásában. Irodalmi forrás nyomán készült, művészi szempontok alapján lett szerkesztve, a nézőre gyakorolt hatásnak van elsőbbsége. Aki a precíz életrajzi részletek iránt érdeklődik, ne ezt változatot válassza. Aki viszont szeretne látványos, érdekes, művészi eszközökben gazdag mozikat látni, már nem kell, hogy tovább kutasson a témában.

Duel At Fort Ezo (1970)

2012. január 03. - Oldfan

A szamurájok koráról készült filmek száma fölöttébb magas, de többnyire igen belterjesek, többségükben a klánok speciális gondjairól szólnak. Ez a mozi azért megy ritkaság számba, mert két vonalon lép ki abból a zárt világból. Az egyik, az " idegen barbárok" történetbe vonása - a másik pedig a helyieké. Már a korabeli szamuráj gondolkodás szerint.

duel_at_fort_ezo_-d.png

A sógunátus vége felé járunk, már megjelentek az első európaiak a hosszú elzárkózás után. A kormány - mint mindig - pénzszűkében van, ezért különösen rosszul jön nekik, hogy Ezo szigetén (ma: Hokkaido) az ainuk elrabolnak egy orosz hercegnőt és váltságdíjat akarnak érte, mert befagyhatnak a lassan alakuló kereskedelmi kapcsolatok. Az udvar 8 kardforgatót küld a helyzet megoldására, akiknek ki kell szabadítaniuk a hölgyet és visszatartani az oroszokat, akik már támadni akarnak. Az egyik szamuráj pedig titkos megbízatást is kap, amiről a többiek nem tudnak...

duel_at_fort_ezo_-a.png

Az ainuk, Hokkaido őslakói, nem túl kedveltek a japánok körében. Lenézik őket, mert teljesen mások a kulturális gyökereik. Ez máig létező probléma, bár azért csökkenőben van. Az európai nézőben szlávos törzsi szokások érzete bukkanhat fel a láttukon, némi szibériai beütéssel. (Pl.: medvekultusz) Mintha egy régi szovjet filmbe csöppenne vissza az ember, de ezzel vége is az analógiának. Az amerikaiakat inkább az indiánokra emlékeztetik az Interneten megjelentek szerint, különösen a harci taktikát illetően. A törzsi kultúra megjelenítése – helyenként igen nyers formában - fontos eleme a filmnek. Japán kalandfilmben ilyet még nem láttam, igazi ritkaság. Meglepetésként ért az is, hogy Takeda Shingennek, a neves hadvezérnek az ereiben is volt némi ainu vér. Így érthető, miért nem sikerült tartós szövetségi rendszert kiépítenie, minden tehetsége ellenére, pedig az ellenfelei is tisztelték. (Nem kellett az idegen.)

duel_at_fort_ezo_-b.png

Maga a mozi sok mindenben eltér a szokásos japán formáktól. Más, igen európaias a történet felépítés, a rendezés, de különösképp a kameravezetés. Időnként úgy éreztem, mintha visszacsöppentem volna "Az Ezüst tó kincsébe", vagy valamelyik Jean Marais filmbe. Valószínűleg tudatos alkotói fogásról van szó. A japán közönségnek ez további egzotikum volt az ainukon kívül. Sokszor kifejezetten "ifjúsági kalandfilm" stílusú, amelybe azért japánosan beletenyerelnek 1-1 kemény jelenettel, amelyek aligha élték volna túl a cenzor ollóját errefelé egy 16 éven aluliaknak szánt filmben. A filmbarátok örömmel fedezhetik fel Kurosawa Rejtett erődjének és a szamuráj csemegének számító "Fort of Death" helyszíneit, csak jóval nagyobb mennyiségben mint az említettekben volt. Ez jó, mert pazar a táj. A történet pedig pörög. Van csapda, természeti nehézségek ecsetelése, egyéni konfliktus és a végére egy látványos ostrom. Enyhe - számomra nem túl hihető - szerelmi szál szintén akad. Gondolom, kellett a végső párbaj miatt.duel_at_fort_ezo_-c.png

Összességében egy átlagtól eltérő hangulatú, az európai nézőben némi "deja vu"- hangulatot felhozó, szórakoztató és etnográfiai beütéssel rendelkező szamuráj mozit kapunk, ami alkalmas egy kellemes esti  időtöltésre. Pár évig fölöttébb ritkaságnak számított, de most már felújítva is hozzáférhető, sőt, "meesee" révén magyarítása is akad.

 

The Fort of Death (1969)

2012. január 03. - Oldfan

A "létező szocializmus" éveiben volt néhány olyan japán film, amelyek némi szerencsével áttörték a bürokrácia falait, és nagy hírnévre tettek szert a moziba járók sorai között. Ide tartozik a Harakiri, melyet rövid úton betiltottak, majd átkerült a csekély létszámú filmklubok világába. A Kardforgatónő két része pár éven át a csemege kategóriába tartozott, de vetítési jogok lejárta után többé nem vették meg. Az űzött szamuráj elképesztő vívójeleneteit azóta is vadásznák a rajongók, de ez a film sajnos máig nem került be a dvd forgalmazásba. Sőt, ami még rosszabb hír, az eredeti forgalmazónak sincs meg a teljes kópia. Végül, de korántsem utoljára, ott volt a baljós című és hangulatú "A HALÁL ERŐDJE", melyhez hasonló harci parádét akkoriban még véletlenül sem lehetett látni a mozikban.

A halál erődje 01.pngA szamurájkor vége felé közeledünk. Az idejét múlt társadalmat egyre kevésbé tudják eltartani a végsőkig kizsákmányolt parasztok. Az egyik eldugott klán területén lázadás robban ki. Elkeseredett szegények vetik be magukat egy elhagyatott erődbe. A kormánytól és a parasztoktól egyaránt tartó helybeli vezetők mindent megtesznek a felkelés elfojtása érdekében. A gyakorlatlan parasztok tisztában vannak vele, hogy harci tapasztalatokkal bíró emberekre van szükségük a követeléseik sikerre viteléhez. Sikerül is pár ronint felbérelniük, de vezér még nincs. Az egyikük hallott egy orvosról, aki a szóbeszéd szerint alkalmas volna. Kiváló kardforgató az illető, tehetséges irányító, sőt, valami titkos fegyverrel is rendelkezik…

A halál erődje 02.png

Nehéz egy olyan moziról írni, amely egy egész nemzedéknek volt meghatározó élménye. A korabeli cenzúra gondoskodott róla, hogy a propaganda szövegekbe nem illő alkotások a határokon túl maradjanak. A meztelenkedés és hátborzongatás eszközeit alkalmazó mozik pedig végképp a tabu kategóriába tartoztak. Csak a legritkább esetben csusszant át egy-egy film a szűrőkön. Ha viszont mégis megesett, az "nagyot durrant". A horror filmekről csak hallomásból tudó közönséget, amely leginkább a szocialista országok langyos filmjeihez volt hozzászokva, sokkhatás szerűen érte Kudo Eiichi filmjének helyenként dermesztő hangulata. Tulajdonképpen már ez az egy eszköz is elég lett volna a sikerhez, de azért többről van itt szó. Kezdjük azzal, hogy jól felépített, változatos történetet kap a néző.

A halál erődje 05.png

Ugyan a szamuráj filmek tipikus fordulatai vannak benne, de akkoriban még semmi összehasonlítási alap nem volt. A történet vadonatújnak számított, továbbá az, hogy a nyílt kegyetlenség is megjelent benne. Ma már, Jason, Freddy Krueger és társai világában semmi különöset nem jelent, de elhiheti az olvasó, akkoriban letaglózó erejű mozi volt. Volt olyan, aki rosszul lett 1-2 jelenet láttán, és elhagyta a mozitermet. A sikerben döntő része van Wakayama Tomisaburo alakjának. A japán filmművészetben nem ő volt a legnagyobb színész, de a legkiválóbb vívó címért minden bizonnyal jó eséllyel indulhatna. A "Shokin Kasegi"-nek, az egy személyes harci csapatnak a szerepét számos alkalommal eljátszotta a mozivásznon és TV sorozatokban. (Itt is van egy ismertető róla, ha valakit érdekel a dolog.) Markáns alakja, villanó kardja képes volt elhitetni, hogy ő csakugyan halomba tud vágni egy egész hadsereget. A film végén bemutatott "one-man-show" feltuningolt változata a Lone Wolf and Cub mozi sorozat 4. részében lett kiteljesítve, de itt szintén lenyűgözően pörög, ugrik, és tévedhetetlenül sújt le az ellenségeire.

A halál erődje 04.pngA rendező, Kudo Eiichi, számos alkalommal mutatta meg tehetségét. Az Eleven Samurai, vagy a Thirteen Assassins című filmekben a hangulat teremtés magasiskoláját láthatja az arra időt szánó. Személyes véleményem szerint ebben a filmben inkább csak közepeset alkotott. (Gyanítom, ezzel sokan nem fognak egyetérteni.) A sors furcsa fintora, hogy mégis ez a mozi lett legendává a világnak ezen a részén. A nagy sikerben tagadhatatlanul szerepet játszott a politikai környezet. Némileg spoileres a dolog, de ezúttal elkerülhetetlen, hogy ezeket leírjam. A történet végén Wakayama kritizáló  szavakat vág oda az ottani uralkodó osztály képviselőihez, szemükre hányja, hogy béke csak látszat és felteszi a kérdést, miként kormányoznak. Bizony, több mint nyilvánvaló volt a politikai "áthallása" akkoriban az ilyen "példabeszédnek". (Van egy olyan érzésem, az aktualitása mostanra sem igazán fakult meg.) Nem csoda, hogy film pár hét után "kikopott" a nagy mozikból, pedig a sikerfilmeket akkor is kedvelték, csak kisebb, eldugott filmszínházakban lehetett megtekinteni, lehetetlen időpontokban. Kivonni a forgalomból nem merték, mert az a melléfogás nyílt beismerése lett volna. Az állam viszont tévedhetetlen, ugye?

A halál erődje 03.png

Véleményem szerint a film nem tartozik a műfaj valóban magas eszköztárú, kiemelkedő alkotásai közé. Ügyesen kivitelezett, tisztességgel vászonra vitt kalandfilm, de nem túl eredeti, semmilyen vonatkozásban. A humorosnak szánt elemek pedig kifejezetten blődliségek, ripacskodó előadásban. A rendező és főszereplő profizmusa szerencsésen találkozott egy rendszer társadalomkritikára kiéhezett közönségével, amely viszonyítás hiányában piedesztálra emelte az alkotást. A "hiánypiacon" így olyan magasra juthatott, amelyre normális körülmények között valószínűleg nem lett volna módja. A szórakoztató része máig működőképes, de aligha valószínű, hogy még egyszer elérheti a fiatal nézőknél az egykori "tátva marad a szám" hatást. Ennek ellenére az idősebb nemzedék nem fogja egykönnyen feladni az illúzióit, a sok szép régi emlék megmarad, amiket előhív. Talán lesz mód rá újra átélni, mert a sorok írásakor úgy tudom, már készül a mozi felújítása, sőt, a fő karakter egy újabb kalandjával együtt kerül majd piacra. Tehát a tartós siker megmarad.

Végre előkerült a mozi felújított változata, és amint az a képeken látható, magyar szöveg van hozzá. A régi rajongók mostantól méltó formában láthatják az egykori kedvencüket, a fiatalabbak pedig megnézhetik, mi az a történet, amin az "ősök" egykor úgy elhűltek.

 

 

Crimson Bat-Oichi:Wanted, Dead or Alive (1970)

2012. január 03. - Oldfan

Azt hiszem, a maga nemében egyfajta csúcs, hogy négy Oichi történet került forgalmazásra mintegy 12 hónap leforgása alatt. Még a fölöttébb népszerű Zatoichi mozik esetében is csupán 3 volt a legjobb év, pedig akkor volt a népszerűsége csúcsán a saga.

Oichi csúffá teszi egy kierőszakolt házasság vőlegényét. Nem csoda hát, hogy jelentős vérdíjat tűznek ki a fejére azok, akiknek keresztezi a terveit. Japán válogatott gonosztevői igyekeznek begyűjteni a szép summát, ami nehezebbnek bizonyul, mint azt elsőre gondolják. Menekülőben van a fejvadászok elől, de nem habozik segíteni egy szegény halászfalu lakóin, akiket meg akarnak fosztani a lakóhelyüktől a korrupt hivatalnokok. Pedig olyan ellenfél vár rá, aki felülmúlja a kardforgatásban…

Fogják el Oicsit 04.pngA sorozat negyedik, befejező részében ismét új Oichit ismerhetünk meg, a ”körözött bűnözőt”. Míg a második filmben ő volt a fejvadász, ezúttal a másik oldal keserveit kénytelen megtapasztalni. Jó hír, hogy tanulva az előző rész elhamarkodott, forgatókönyvileg széteső mozijának vegyes fogadtatásából, ezúttal ugyancsak összeszedett, alaposan kidolgozott történettel kedveskedtek a már kialakult rajongói tábornak. Ugyanolyan alapos, kimunkált film ez, mint az első volt. Számos valós, a korra jellemző helyzet és karakter van a precízen kiszámított helyzetekben. Erőszakos szamurájok, pénzéhes banditák, a törvényesség határán egyensúlyozó ronin, korrupt hatóságok, kiszolgáltatott köznép, tisztességes harcosok, árulás, önfeláldozás, ébredező érzelmek, van minden. Szóval, ügyesen keverték a kártyát.

Fogják el Oicsit 02.pngEz az első olyan Crimson Bat mozi, amelyben 1-1 jelenetnél letagadhatatlan a Zatoichi hatás, de nyílt „lenyúlásról” nincs szó, átvariálták a jeleneteket, de azért felismerhető, honnan jött az ötlet. Szintén először esik meg, hogy Oichi olyan helyzetbe kerül többször is, amikor úgy érezheti a néző, ezt nem ússza meg, valós a veszélyérzet. Előveszik a klasszikus szamuráj nagyjelenetet, amit eddig még nem alkalmaztak, amikor a magányos harcos nekivág az ellenfelekkel megrakott háznak, az esélyekkel mit se törődve, hogy a fő bajkeverőt elérje a megérdemelt büntetés. Na, meg olyan szintén előfordul, hogy Oichi nem bír el valakivel, ami kész szentségtörés. Kevés üresjárat van a moziban, pergő, akciódús jelenetek jönnek sorban.

Fogják el Oicsit-03.pngA szereplőgárdából kiemelkedik Tanba Tetsuro, aki nyilvánvalóan húzónévnek lett szerződtetve. Kisebb, de fontos karaktert alakít, meggyőzően. Személy szerint ez volt az első szerepe, amiben láttam, már akkor is megragadott markáns személyisége. Pedig akkor még nem tudtam róla, milyen nagy név a műfajban. A Richard Chamberlain fémjelezte „Sógun” sorozatból itt van Meguro Yuki, aki ekkor még nagyon fiatal. A film ismerős lehet az idősebbek számára, mert a 70-es évek közepén vetítették Magyarországon, „Fogják el Oicsit élve vagy halva!” címmel. Mostanában megjelent felújítva, így az ifjabb korosztály megnézheti, mit "ettek rajta az ősök".

Fogják el Oicsit-01.pngA „kardforgatónő” tehát elérkezett az utolsó kalandjához. Gyakran mondják, az élet a legnagyobb rendező. A második filmben Oichi hirtelen szerelembe esett, ami a filmvásznon kissé légből kapottnak tűnt. Matsuyama Yoko, az ígéretes karrier előtt álló, népszerű színésznő szerelmes lett. Ahogyan az egy hagyománytisztelő japán hölgytől „elvárható”, otthagyta a stúdiók világát, a csillogást, és igazi háziasszonnyá vált. Ez volt Oichi legnagyobb átalakulása. Lehet, tudhattak valamit a filmes társak, mert a vak leányzó korát megelőzően, szinte egyszemélyes hadseregként vág rendet jakuzák, fejvadászok és szamurájok között egyaránt. Tehát Matsuyama kisasszonyt többé nem láthattuk a mozivásznakon, de Oichi szerepével megalapozta a szamuráj történetek rajongói között a máig élő legendáját.

 

Watch Out, Crimson Bat! (1979)

2012. január 03. - Oldfan

A forgalmazók alaposan belehúztak. Alig került ki a stúdióból a második rész, máris a nyakán lihegett a harmadik. A nagy sietségben elhagyták a rendezőt és stílust változtattak.

Crimson Bat 3-A.pngA Sógunátus korában a muskéta készítés be volt tiltva, csakúgy, mint a hozzákapcsolódó puskaporgyártás. A tilalmat megszegni életveszélyes volt, ezért aki erre vállalkozott, rendkívüli titkolózásra kényszerült. Korrupt hivatalnokok egy egész falut kényszerítenek lőpor gyártásra. Oicsi egy véletlen találkozás révén tudomást szerez a szegénynép sanyarú sorsáról, és nem habozik a helyszínre indulni, pedig szamurájok az ellenfelek. Kész szerencse, hogy ezúttal némi segítség is akad, bár eleinte korántsem egyértelmű, ki a barát és ki az ellenség. Útközben pedig a szerelem újra bekopogtat, vagy csupán tolakodik? Az érintett maga sem tudja.

Crimson Bat 3-B.pngOicsi, a ronin. A forgalmazók ezzel az újdonsággal próbáltak újat hozni a sorozatba. Nekem végig az volt az érzésem, ez nem igazi kardforgatónő történet. Valószínűleg már készen állt egy forgatókönyv, és valakinek eszébe jutott, hogy a gyorsabb megvalósíthatóság kedvéért beleírassa a vak hősnő alakját. Két-három, Oicsivel egyenlő fontosságú karakter van a filmben, és az igazán gondos, kimunkált történetvezetés, ami különösen az első mozit jellemezte, odalett. Időnként nem érezni 1-1 jelenetnél, hogy valóban valami fordulattal szolgál. Hirtelen és előkészítetlen események követik egymást, nem túl meggyőzően. Viszont a humor felbukkanása új elem, eddig nem kényeztették ilyesmivel a nézőt. Oicsi néha szinte a kardszentek magaslatába emelkedik.Érezhették azért a stábban, hogy ez már tényleg túlzás, így gyorsan beleírtak olyan jeleneteket is, amelyek az esendőségét mutatják.

Crimson Bat 3-C.pngA másik jelentős változás a stílusban történt. Minden bizonnyal a nagyobb pénzbevétel kedvéért döntöttek mellette. A harmadik mozi a jól bevált kalandfilm sémákat alkalmazza, kevés vérrel és jelzésszerű erőszakkal. A kedvezőbb korhatári besorolás így biztosítva volt. Azért jó értelemben is kapunk újat, elsősorban a harci jelenetekben. A hősnőnk egyszer még lóhátra is fölpattan! Oicsi két kardosszerű technikája (a tokot is használja) tényleg minőségileg emeli koreográfiát. Bizony, ezek az összecsapások jobbak, mint a nagy Zatoichi kissé sematikus harcai. Az, hogy néhány kiválóan vívó új arc került be a laza szerkezetű moziba, szintén előnynek mondható. A katanákat eddig is sűrűn használták a sorozatban, ez megmaradt, de az összecsapások időtartama hosszabb lett, a statiszták száma megnőtt. Itt meg kell említeni, hogy a Shochiku stúdió kaszkadőrei jobbak voltak, mint a Daiei vállalaté. Hősnőnk „kisegítő csapata” hosszú és pazar befejező leszámolást hoz össze.Ibuki Goro feltűnésének kifejezetten örültem. Az ő jelenléte mindig garancia néhány stílusos vívójelenetre. Azért már kevésbé lelkesedtem, hogy egyes ötletek a Zatoichi mozikból köszöntek vissza. Úgy látszik, végül mégsem bírtak elszakadni a nagy elődtől, pedig az első két moziban még törekedtek rá.

Szerkezetileg nem igazán összeszedett, de kalandokkal bőven megrakott, csambarának fölöttébb alkalmas a történet. Nem limonádé, ám korántsem eredeti.  A közönség szórakoztatása a cél, de miért volna az baj? Az új kiadásban, minőségileg jobb képpel, már sokkal jobban tetszett, mint az agyonhasznált VHS szalagról származó változata.

A kardforgatónő (1969)

2012. január 01. - Oldfan

Léteznek olyan alkotások, amelyek egy-egy nemzedéknek meghatározó moziélményt jelentenek, igazi kultuszfilmekké válnak. Az okok igencsak különbözőek lehetnek, így maguk a filmek is. Még az sem biztos, hogy a legmagasabb esztétikai kategóriába sorolnák őket a hivatásos ítészek, de ez a rajongótábort egy cseppet sem szokta zavarni. Az itt ismertetésre kerülő filmről nyugodtan ki merem jelenteni, a 70-es években megszerzett hírneve máig töretlen az idősebb korosztály szemében. Az angol címe a bíborszínű kardhüvelyre utal, de nálunk végül A KARDFORGATÓNŐ címmel indult el hódító útjára.

Egy menekülő családtól lemaradó kislány megvakul a közelben lecsapó villám miatt. Valószínűleg elpusztulna, ám egy jó útra tért jakuza neveli mindaddig, amíg a múltja a vesztébe nem sodorja. Egy vándorló ronin menti meg az ifjú lányt, aki felismeri a különleges képességeit, és megtanítja vívni. Óvja ugyan a kardrántástól, de a tanítvány a vártnál hamarabb kényszerül alkalmazni a tudását. Miközben lankadatlanul keresi az elveszett családját és a nevelőapja gyilkosait, egészen váratlanul bukkannak föl a múlt emlékei...

Kardforgatónő-B.pngA szocializmus idején az állami cenzúra gondosan ügyelt arra, hogy semmi ne zavarja a moziba járók csendes unalmát. Néha viszont át-átcsúsztak olyan filmek, amelyekről az elvtársak nem gyanították, hogy elemi erejűek lehetnek. A Shochiku filmje valahogy kikerülte a vigyázó tekinteteket, bejutott a magyar mozikba és nagyot durrant, hogy mai szófordulattal éljek. Akkorát, hogy kínos lett volna simán betiltani. Így a leglehetetlenebb időpontokban és helyeken tűzték műsorra, csak protekcióval lehetett rá jegyet keríteni. (Nota bene: A piacgazdaságból ízelítőt kaphattunk, erről gondoskodtak a jegyüzérek.) A Kardforgatónő a vetítési jogok lejártáig töretlen diadallal folytatta az útját, melyhez Kudo Eiichi valószínűleg szintén véletlenül átcsúszott mozija társult, "A Halál erődje" (Fort of Death). Ez a két mozi az akkori fiatalabb korosztály számára megalapozta a japán filmművészet megdönthetetlen tekintélyét, pedig az igazi nagy alkotások, az Onibabát és Kurosawa néhány moziját leszámítva, csak szűken kerültek forgalmazásra.

Kardforgatónő-D.pngNézzük a siker okait. Igazi, thriller elemekkel átszőtt kalandfilm, mely tagadhatatlanul használ hatásvadász elemeket, de jól csinálja, és mértékkel alkalmazza őket. Az egzotikus (akkoriban ritkán látható) környezet, a burjánzó színvilág, a hol érzelgős, hol fenyegető légkör, maga az a tény, hogy a jók is hullhatnak, a húsba vágó kardok felerősített hanghatásai és a literszámra fröccsenő vér lenyűgöző hatású volt a nagy mozivásznakon. (Ne a mai igényekkel tessék nézni, az egy másik világ volt. Magát a történetet persze részben a Zatoichi sorozat ihlette, bár  ezt akkoriban csak legfeljebb 1-2 külföldön megfordult kritikus tudhatta. És igen, ez egy színpompás, javarészt műteremben forgatott mozi, a felújított kópiákon jól látszik.) A történet a realitás és a vadromantika igen profi kombinációja, az ember hajlandó elnézni a nyilvánvalóan "kicentizett" fordulatokat, mert összességében működik a dolog. A rendkívül látványos, balettszerű, de szakmailag tökéletes harci jelenetek máig lenyűgözőek. Az európaitól eltérő, az ilyen típusú kalandfilmekre kidolgozott színészi játék szintén unikum volt akkoriban. Különösen a főszereplő hölgy kiváló. Vannak elhíresült mozik, amikben harcos nőket mutatnak, (pl. Sex and Fury) de ez a film adja leginkább vissza a technikát, ahogyan a szamuráj asszonyok vívtak.

Kardforgatónő-A.pngItt el is értünk egy lényeges ponthoz, amely világossá teszi, hogy nem koppintásról van szó. Oichi nem jakuza, nem kötődik a világukhoz semmilyen formában, a társadalomban más utakon jár. Szamuráj tanította vívni és adta át az erkölcsi alapelveit. Konfliktusai nagy része az akkori társadalom valós problémáihoz köthető. Színészi megformálása is teljesen más, mint Zatoichié. A szépséges Matsuyama Yoko végig nyitott szemmel, pislogás nélkül játssza a vak kardforgató nőt, ami egyéni karaktert teremt. Tágra nyílt szeme, maszkszerű, mozdulatlan arca fölöttébb hatásos az összecsapásoknál, míg a hétköznapi jelenetekben nagyon is élő a mimikai játéka. Kiválóak a partnerei, a mesterét alakító Nagato Isamut okvetlenül meg kell említeni, már csak a fantasztikus vívójelenetei miatt is. A kivitel és a rendezés színvonala szintén felülmúlja a szamuráj kalandfilmek átlagát. A filmstúdió áttörést akart elérni az európai és az amerikai piacon, ennek megfelelően egy hatásos, a japán egzotikumot őrző, de azért nemzetközileg jól eladható egyveleget hozott össze. A recept bevált, a mozi komoly pénzügyi sikernek bizonyult, kalandfilmként pedig kultusz státusba emelkedett. A rendező, Matsuda Teiji, az első két történet fölött bábáskodott, s jó munkát végzett.

Remek hír, hogy időközben a sorozatnak megjelent a felújított kiadása. Eddig csak a második film, a nálunk egyébként sosem forgalmazott, "Trapped - Csapdában" volt jó minőségben elérhető. Mostantól. (2013, február) már érdemes keresni valamennyi Oichi kalandot. Jó vadászatot valamennyi rajongónak!

 

 

 

 

süti beállítások módosítása