Az árnyékharcosok Japán legendás lakói közé tartoznak. Kitartásuk éppoly végtelen a feladat véghezvitele során, mint a kegyetlenségük. Ideális mozihősök, és a filmipar nem hagyta kihasználatlanul a kínálkozó lehetőséget. Nézzünk egy jól sikerült próbálkozást.

A harmadik sógun korában még áll a Tojotomik vára, bármikor újrakezdődhet  polgárháború. Nem csoda, ha a kormányzat minden eszközzel igyekszik kiiktatni a lehetséges ellenfeleket, akár nindzsák bevetésével is. A Gamo klán örököse kisgyermek, akinek haldoklik az apja. Ha sikerülne megölni, a klánt törvényesen eltörölhetik. A feladat elvégzésére a Sógunátust támogató Koga nindzsák csapatát küldik, akiknek 8 napjuk van a végrehajtásra. A klán, tisztában lévén a veszéllyel, négy tapasztalt ronint fogad fel az őrzésre. Az egyiküknek személyes elszámolnivalója van a shinobik vezérével. Az orgyilkosok olyan ellenfelet kapnak, aki mindenben állja velük a sarat. Akár kegyetlenségben is...

Egyike a legjobb, valósághű nindzsafilmeknek, amit valaha készítettek. Igazi veszélyhelyzetet mutat be, ami az adott korra jellemző volt. A szamurájtársadalom hű szokásait adja, valós környezetben. Nincs benne legyőzhetetlenül vívó szamuráj, vagy emberfeletti képességekkel rendelkező nindzsa. Nincsenek olyan szereplők, akiknek minden sikerül. Van viszont valós rajtaütési taktika, beépített kém, lelkes, de tapasztalatlan szamurájok sora, meg néhány valóban gondosan mérlegelő politikus, mindkét oldalról. Továbbá két halálosan veszélyes, egymást a túlvilágra juttatni akaró, elszánt harcos.

A film végig feszült légkörű, pedig akcióhalmaz azért nincs benne. A támadást-elhárítást gondosan ki kell dolgozni, amihez idő kell. Így ugyan kevesebb a harci jelenet, de a kiszámíthatatlan veszély folyamatosan jelen van, majd könyörtelenül lecsap valamelyik félre. Elsőrangú a hidegelős helyzetekhez igazodó a zene, amely a hagyományos japán hangszerek és modern zenekari effektek hatásos keveréke. A legjobb az egészben, hogy tényleg végig nem lehet tudni, melyik fél jár sikerrel, ami nagyban hozzájárul a hitelesség érzéséhez. A lezáró összecsapás feszültségénél kívánni sem lehetne jobbat. A film a maga korában kifejezetten rámenősnek számított. Erőszakos halál, könyörtelenség, sötét tónusú történet. Hiába telt el jó pár év az elkészülte óta, mindmáig működik, ami a valóban sikerült, kortalan filmek sajátossága. Szórakoztató kalandfilmként mit sem fogott rajta az idő. Akinek van hozzá kedve, győződjön meg róla.

Manapság nagy divatja van a régi filmek újraforgatásának. Viszont az ötlet korántsem új. 1964-ben a TOEI filmvállalat leforgatta a The Ninja Hunt (Ninja gari) című, jól sikerült mozit, Konoe Jushiro főszereplésével. Mellőzték az akkoriban népszerű humoros vonulatot, helyette egy thrillerszerű, sötét tónusú történetet tálaltak föl.  Majd 20 évvel később már az egykori sztár fia domborított az új változatban, vagyis Matsukata Hiroki, aki már előtte művésznevet vett fel, hogy ne vádolhassák azzal, az édesapja hátán igyekszik karriert csinálni. Így utólag elmondható, tényleg a saját jogán lett sztár.

A mindig pénzéhes Sógunátus a Gamo klán birtokát szeretné bekebelezni. Ha meghal a kiskorú jogutód, rátehetik a kezüket a klán földjeire. Nem akarják a természet szeszélyére hagyni a dolgot, inkább a Koga nindzsákat bízzák meg, hogy rövid életű legyen az örökös. Az ellenoldal persze él a gyanúperrel, ők is fokozottan készülnek. Tapasztalt harcosokat fogadnak fel, akik között egynek különösen van oka bosszút állni a gyűlölt shinobikon. Ő éppúgy nem tűr ellenállást a feladat megoldásában, mint az  ellenfelei. Az elszánt harcosok egyike sem ismeri könyörületet. "A cél szentesíti az eszközt" jelmondatot viszont nem mindenki fogadja el magáénak.

Miután a remake mára már szintén nem tartozik a legfrissebb kategóriába, és ez ellen nincs mit tenni, legalább az ismertetőt próbálom meg az aktuális viszonyokhoz igazítani, vagyis a fiatalabb korosztály nyelvezetéhez és igényeihez. Ők talán egyszer reagálnak valamelyik bejegyzésemre, mert az idősebbektől, akik pedig általában jobban kedvelik ezt a műfajt, úgy tűnik, erre reményem sincs. Na akkor:

Cselekmény: Van. Akciók, jó sűrűn. Tehát, aki nem szereti a bealvós filmeket, de a klipszerű vágástechnikát már sokallja, az jól jár a megtekintésével. Nem unatkozik, meg a szeme sem zsibbad és nem kap epilepsziás rohamot, mint egy Bourne rejtély történeten. Cselszövés akad bőven, de semmi átvitt értelem.  Könnyű követni a dolgokat, így sikerélményhez juttatja az IQ lemaradással küzdőket is. Hozzáírtak a régi sztorihoz, eltüntettek belőle pár, az első filmben homályosabb részt, vagyis jól dolgoztak. Bár több összecsapás láthatunk mint az elődjében, kerülték a vad túlzásokat, szóval hiteles a hangulat. A mostanság divatos felhozatalt ismerve, kifejezetten előnyére válik a mozinak.

Szöveg: Gondolhattak a különböző iskola reformokon felnőtt nemzedékekre, mert kevés benne a körmondat. Egyáltalán, nincs túldumálva sztori. Mindenki azt mondja, amit gondol. WARNING: De azért nem mindig, mert akkor semmi érdekesség nem marad. Már pedig csavar nem csupán a csavargyárban létkérdés, kell az a történethez is, hogy a nézők ne ásítozzanak.

Kép: Színes. A fekete-fehér snassz lett volna, már akkor is igen retrónak számított.  Egyébként is, mennyivel jobban mutat 1-1 kibukkanó női mell és a kibuggyanó vér technikolorban. Mert ezek is lehet számítani néha. Természetesen csak a nagyobb lelki épülés végett. Ja-ja, kell a drámaiság érzékeltetéséhez.

Szereplők: Christopher Lambert valószínűleg ott és akkoriban szerezte be a Hegylakóban forgatott katanáját, és kiokosította őket, hogy csak egy maradhat. Ezt maradéktalanul igyekeznek betartani - persze csak a másik fél csapatával kapcsolatban, mert megvan a magukhoz való eszük. Kockázatos hát kipécézni valakit a szurkolásra, mert magas a halálozási ráta. Matsukata deli szamuráj, bár annyira nem kemény, mint az örege volt, de azért vágja a dolgot. Meg azt, aki a közelbe jár. Néha már a sajátjai sincsenek biztonságban mellette. Elcsépelt hasonlat, hogy Naritának, a főnindzsának a szeme sem áll jól, de ezúttal ül a dolog. Neki valószínűleg a többi szereplőé nem tetszik, mert sebészi képesítés nélkül is gyakran igyekszik átszabni a kezére jutókét. A nők szépek, de a többségük azért nem kéne feleségnek. Túl könnyen rántanak kést, olyankor nem éppen életbiztosítás a közelükben lenni. Kinek hiányzik ez? Előbb-utóbb a mobiltelefonhoz is hozzáférnének, akkor meg az isten óvja a gyanútlan férfinépet.

Rendezés: Röviden: profi. Biztos, hogy felhasználta a régi filmet a rendező, de a Trabantból igyekezett Volvót varázsolni. Összességében elmondható, jól feltunningolta a régi alapot. Ha valaki belebotlana Japánban jártakor, fizessen neki egy palack szakét. Megdolgozott érte.

Kinek ajánlandó? Azoknak, akik arra vevők vevők, hogy a problémákat nem kell jogi útra terelni. Inkább a kardot csavarjuk meg az ellenérdekeltben, nem a szót a bíróságon. Akit eddig nem győztem meg, hogy ezt meg kell kukkantani, azt úgyis beoltották valami mással is a himlő elleni védőoltáskor. A film lezsírozva áll nálam pár éve, fordításra várva, de mindig a rövidebbet húzta. Ha valaki mégis szeretné magyarítva nézni, akkor itt kérheti, hogy vegyem sorra. Addig viszont leszek olyan lusta, tovább jegelem ezt az amúgy jó kis nindzsa aprítást. Erről ennyit, nem locsogok tovább. Elvégre már az ókori görögöknél járta a mondás, hogy aki 4 mondatban mondja el, amit kettőben is lehet, azzal nem árt vigyázni, mert más disznóságokra szintén képes.

Kissé kakukktojás lesz a mostani bejegyzés, hiszen nem egy szokásos nagyfilm kerül taglalásra, hanem egy rajzolt történet. Annak idején nem könnyen szántam rá magam a levadászására, mert néhány rajzfilm bizony próbára tette a tűrőképességemet. Ezért fölöttébb óvatos voltam a műfajjal. Szóval, számos kellemetlen tapasztalat után illik megbecsülni a kivételt, amivel szerencsére csak összebotlottam. Tulajdonképpen a véletlen vezetett a nyomára, amikor kedvenc műfajom, a szamuráj történetek után kutatgatva egyre-másra elismerő szavakat találtam róla a világhálón. Miután Yakuza, az Ázsiafilm mostanra sajnálatos módon "elveszett", egykori oszlopos tagja révén sikerült egy kiváló képminőségű változatot beszerezni, gyorsan igyekeztem megbizonyosodni róla, igazak-e a híresztelések. Leszögezem, azok. A modern technika és a rajzfilm jól sikerült párosítása, amely ráadásul a hagyományos filmek erényeit sem nélkülözi. Kezdjük a történettel, mert anélkül nincs jó mozi, ugyebár.

A polgárháborúk korát élő Japánba repülhetünk vissza, ahol olcsó az emberélet és gyorsan változnak a dolgok. Pusztulás fenyeget tartományt és kolostort, és az egyik elpusztítása után a főhősünk, egy kisfiú, üggyel-bajjal menekül el holmi titokzatos támadók elől, majd magára marad a kutyájával. Szerencsére nem sokáig, mert összetalálkozik egy roninnal, bár az illető eléggé különc személyiség. A furcsa szövetség megköttetik, de a létbizonytalansággal bőven megterhelt korszakban kemény próbák várnak rájuk a túlélésért.

Végre olyanok írták a filmet, akik otthon voltak a történelmi ismeretekben, így sikerült megőrizni a valóságosnak ható helyzeteket, és csak annyit használtak fel a képzelet világából, amennyi egy érdekes mozihoz kell. Minden bizonnyal bőven látott szamurájos történetet látott a szerző, mert remek érzékkel mazsolázgat a legjobb ötletekből. (Elbukott tartomány, meghasonlott harcos, hatalomra vágyó hadúr, szenvedő köznép, vándorló rablók, és így tovább.) Nincs panasz a kibővítésre sem, a titokzatos célokkal érkező, harcművész kínaiak szerepeltetése kifejezetten jót tett a filmnek. A két főhős, a ronin és a kisfiú, egyaránt súlyos titkot hordoznak, amit ügyesen csepegtetve adagolnak. Így mindig akad kellő fordulat, hogy le ne üljön a történet. S akkor még nem beszéltünk a kínaiakról, akiknek ugyancsak egyéni terveik vannak, meg az európainak tűnő fő ellenfélről. Kifejezetten szellemes megoldás.

A másik dolog, ami tönkrevághat egy rajzfilmet,vagy éppen pazarrá teszi, a karakterek kidolgozottsága, vagy annak hiánya. Kifejezetten kellemes meglepetés volt számomra, mennyire alapos munkát végeztek még a pár percre feltűnő mellékszereplők esetében is. Mind-mind egyéniség, jellegzetes vonásokkal. A főbb szereplőknél pedig még rátettek egy újabb lapáttal, mintha csakugyan hús-vér színészek vitték volna vászonra a cselekményt. Egy történetben a "kutya plusz gyerek" kombináció szavatolja a bevételt, ezt Hollywoodban már régen kiderítették. Szerencsére a további recepteket nem vették át az  "álomgyárból", így a kis ebnek tényleg van dramaturgiai szerepe, nem csupán a könnyzacskók támadására szánták.

A főszereplők pedig nyugodtan átléphetnének bármely valódi stúdióban leforgatott történetbe, mert nem ordít róluk a számos japán mangát tönkretevő sablonosság. Élnek az arcok. Mindehhez elsőrangúan megrajzolt, túlszínezést okosan elkerült háttér adja a körítést. A zenére sincs különösebb panasz. Néha kissé hatásvadász ugyan, de összességében inkább a nézőt segíti az érzelmi azonosulásban. A rajztechnika és a vágás a valódi játékfilmeket utánozza. A végső párbajjelenet beállításai bármely operatőrnek a becsületére válnának a kalandfilm műfajon belül. A zsánerre jellemző túlzott sebességű mozgásokból sem sok van, de talán még ennyi sem kellett volna. A film többi részével egybevetve azokat a jeleneteket, inkább mondható visszalépésnek, mint szerencsés választásnak.

Összességében olyan kiválónak mondható alkotásról van szó, amit felnőttek és gyermekek egyaránt élvezhetnek. Azért nem kisgyerekről van szó, minimum a 12-es karika lenne  indokolt a televíziós vetítésnél, mert helyenként bizony naturalista jelenetekkel igyekeznek visszaadni a nem túl barátságos kor hangulatát. Az ilyesmi viszont a felnőttek kedvét hozhatja meg a megtekintéshez, amit a magam részéről javaslok. Tudtommal két fordítás is létezik hozzá, az egyikért engem lehet szidni.

A szamuráj, nindzsa és jakuza történetek mellett vannak a japán kalandfilmek világának mifelénk kevésbé közismert részterületei is. A nagyvárosok "dzsungele" nem csak a modern korban számít veszélyes területnek, már a Sógunátus korában sem ártott észnél lenni a polgárnak. A legközismertebbnek a bérgyilkosok szűk, ám változatos belvilágában játszódó Hissatsu sorozat mondható, amely tulajdonképpen - némi kihagyásokkal ugyan, - de örök túlélőnek mondható a TV-s berkekben.

A nálunk szintén megjelent Hunter In The Dark komor történetéből ismerhetjük a szamurájkor kemény alvilágának egy szeletét.  Arrafelé nagy keletjük van az ilyen filmeknek. Szamuráj rendőrség küzdött az előkelőségek alvilági kapcsolatai ellen három sorozaton át a Kirisute Gomen akciódús történeteiben, a Sonny Chibát félistenné emelő Shadow Warriors első évadában a nindzsák Edóba és környékére húzódnak. Sure Death (Hissatsu) mozik ugyan már hamarább is készültek, de az 1970-es TV változatok hozták meg az igazi népszerűségét. Tartalmában, szereplői személyében, stílusában fölöttébb változatos volt a kivitel, de az érdeklődés nem csökkent. Tulajdonképpen csak a központi karakter, Mondo Nakamura felügyelő bizonyult stabil pontnak az egyvelegben. A főszereplő Makoto Fujita számára elképesztő sikert hozott a szerep. Úgy tűnik, 2009-ben az ő halálával véglegesen lezárultak a történetek. Már meglehetősen idősen, az utolsó nekirugaszkodáskor érte a halál. Mindössze 10 epizód lett teljesen kész a búcsú évadból.

Összesen öt nagyfilm készült a Tv sorozatok mellett. Talán ez az első, és a negyedik rész, ami Sonny Chiba közreműködésével készült, mondhatóak a leginkább figyelemre méltónak. (Mindkettőhöz van magyar szöveg, ha netán kedve támadt rájuk valakinek.) Megemlítem, az egyik mozi változatot (Brown, You Bunder!) rövid ideig vetítették nálunk a filmszínházakban az 1980-as évek elején, "Biztos halál" címen. Mondanom sem kell, az említett film a sorozat mélypontjának tekinthető. Teljességgel parodisztikus felfogásban forgatták, ami hagyján, de nem igazán sikerült. Helyenként zavaróan bárgyú volt, kevés humorral, csupán néhány jó vívójelenettel. Összességében számomra nagy csalódás volt.

Edo zsúfolt városában békésen éldegélnek a bérgyilkosok. Nappal hétköznapi álcázó munkájukat végzik, éjjel pénzt keresnek. Az idilli életmódot határozottan megzavarja az a tény, hogy egyre gyakrabban találnak holtan egy-egy honpolgárt, akik a "céh"-be tartoztak. Persze, róluk csak az érintettek tudják, kik is voltak valójában. Mondo és csapata nekilát megfejteni a titkot, s fölöttébb kellemetlen dologra jönnek rá. Valaki közülük hidegre teszi a rivális bandákat és "magánzókat", mert az összes bevételt, no meg a hatalmat, magának szeretné tudni.  Ráadásul a gátlástalan fickót ők képezték ki, így tisztában van a kilétükkel, meg a trükkjeikkel. Miután a kés már a nyakuk felé közelít, dönteniük kell, távoznak, vagy harcolnak. Az esélyek rosszak, de hát ott van a "szakmai önérzet"…

 

Mint az a felvezetésből már sejthető, nem kimondottan a komolyság jegyében fogant a mozi. Egyszerre kalandfilm és paródia. A furfangos gyilkolási módszerek képi megjelenítése mesteri. Pergő a történet, a karakterek jópofák. A "szakemberek" nappali élete és éjszakai "elfoglaltságuk" közötti kontrasztot ügyesen aknázzák ki. Mondo figurája, aki "civilben" kétbalkezes rendőr és papucsférj, igazi telitalálat, de a többiekre sem lehet panasz. A spoilerezés elkerülése végett további részletekbe nem megyek, mert sokat ártana a megtekintésnél. A történet "kellően ütődött" elemeket éppúgy tartalmaz, mint hagyományos kalandfilmes fordulatokat, megfelelő arányban tagolva. (A végső nagy leszámolás bármely akciómoziba beférne.)

 

Kinek ajánlható az alkotás? 1. Akiket nem zavar, hogy köze nincs a valósághoz. 2. Akik kedvelik az elborult agyú poénokat. 3. Akik láttak már hasonló "rendes" kalandfilmeket, és értékelik, miket figuráznak ki. 4. Akik egyszerűen csak szórakozni akarnak úgy, hogy egyszerre izgulnak és nevetnek. 5. Díjazzák a szép kiállítást.

 

A saját klánja által elárult, félszemű és félkarú harcos a japán népmesék kedvelt alakja. Az urna titka egyike a legtöbbször feldolgozott Tange Sazen történeteknek. A múltkor a vidám alakjáról ejtettem pár szót, ám ezúttal a legenda keményebb változata kerül terítékre.

A sógun főtanácsnoka szeretné rátenni a kezét a Yagyu klán birtokaira és a tulajdonukban lévő 1 millió aranyat érő urnára, ezért az anyagi erejüket meghaladó megbízatást ad nekik a sógun nevében, amit persze így visszautasítani nem lehet. Egyedül az urna segíthet rajtuk, arra viszont számos pályázó akad. Ám senki nem számít a cinikus ronin megjelenésére.

A rendezői pálca Hideo Gosha kezébe került, akinek a neve garancia a jó csambara mozikra. Nem csalódunk benne, mindent bevet a szórakoztatás érdekében. Azt azért be kell ismerni, ezúttal lazábbra engedte a gyeplőt. Hogy finoman fogalmazzak, a hitelesség érzete, ami máskor annyira átjön a filmjeiben, itt nincs jelen. Az akciókra meg a poénokra került a hangsúly, a hihetőség pedig....Nos, az sutba lett dobva. Mondjuk, a téma nem igazán sír a komolyság után.

A film elején röviden megismerkedünk Tange Sazennel, majd tanúi lehetünk, hogyan húzza csőbe a saját klánja, aminek a testrészei elvesztése lesz a kellemetlen következménye. A Yagyu klán ügyes-bajos dolgaiba véletlenül csöppen bele, már felépülve. A fölöttébb szarkasztikus hangnemű ronin a saját kezébe veszi a dolgok irányítását...meg az urnát. Segítségére van egy tolvajbanda, körülötte lábatlankodik egy pimasz kisgyerek, - ismerős? - a fogadósnővel ezúttal is zavaros a viszonya, a kardja sem sokat pihen a tokjában. Ellenfelei mindent bevetnek az elbirtokolt tárgy visszaszerzése érdekében. Szamurájok, testőrök és nindzsák pályáznak a fejére, de hősünk nem csak a szót forgatja elsőrangúan. Csak a magánéletben jön zavarba. Na igen, a szerelem fölöttébb zűrös dolog, pláne az ő kinézetével. A végén a megejtődik a "kötelező" nagy leszámolás, de végső lezárás nem éppen hagyományos.

A film végig "bulis", nem óhajtja magát komolyan venni. A főszereplő, Nakamura Kinnosuke, élvezi a kötetlenséget. Annyi komoly dráma után végre kiélheti a vígjátéki hajlamait. Bár, az biztos, hogy nem éppen laza poénkodások sora folyik, hanem mellette a "patakvér" is. Tulajdonképpen ez az egyetlen zavaró mozzanat a moziban. Túl sok a keménykedés egy vígjátékhoz képest. Nem tudni, kikből áll a célközönség. Az akciófilmek kedvelőinek komolytalan a történet, a vidulni vágyóknak meg túl vad. Valószínűleg a trash mozik rajongói lesznek maradéktalanul elégedettek, mert mindent megkapnak, amit abban a műfajban szeretnek. Legfeljebb azt kifogásolhatják, hogy a kivitelezés nem elég gagyi, mert arról azért nincs szó, hogy Gosha elpuskázta volna a rendezést. De hát senki nem tökéletes...:)

A polgárháborús időszak mindig kedvenc területe volt a japán filmeseknek. Szamurájok, daymiók, parasztok és nindzsák harcai bőséges anyagot szolgáltattak a forgatókönyvíróknak. Ezúttal a nindzsáké lett a főszerep.

1581-ben Oda Nobunaga csapatai lerohanják a behódolni nem akaró Iga tartományt és szinte teljesen elpusztítják. Tíz évvel később a hadúr már halott, de a túlélő nindzsák még mindig fenik a fogukat Tojotomi Hidejoshira, aki akkor Oda  hadvezére volt, de felküzdötte magát az ország élére és éppen Korea meghódítását tervezi. „Önszorgalomból” is igyekeznek végezni vele, amikor pedig valaki fizetni is hajlandó érte, végképp felerősödnek a próbálkozások. Ám a küldetés korántsem könnyű és veszélytelen. A legfőbb akadálynak az egykori társuk ígérkezik, aki átállt a másik oldalra…

A film egy bizonyos értelemben határeset, de szerencsére a legjobb formában. Ugyanis őrzi az 1950-es évek erényeit, mégpedig a gyönyörű fényképezést és az intelligens történet követelményeit. Így, bár tipikus nindzsás történetet tálalnak elénk, korántsem a filmes közhelyeket vonultatják fel benne. Valós helyzetből kiindulva számos érdekes fordulaton át juttatnak el bennünket a tanulságig. Van árulás, harc és szerelem, a műfaj követelményei szerint. A két ellentétes oldalon álló klánhoz tartozó nindzsa szerelmének kibontakozása, a kötelesség és a magánélet ütközése remek színészi teljesítményekre ad lehetőséget. Nem holmi Rómeó és Júlia szerelmi dráma sül ki belőle, mert mint azt már jeleztem, intelligens a forgatókönyv. Végig valós, hús-vér jellemek ütköznek, terveznek, hibáznak, szóval élnek.

A történet kivitelezése már a 70-es évek filmvilágát idézi. Mondhatni, ez a mozi vagy 10 évvel megelőzte a korát. A készítésének idejéhez képest sokkal mozgalmasabb, mint az akkori átlag. Aki látta az amúgy a maga nemében pazar „Samurai Trilogy”-t, az tudja, milyen hosszú időt szánnak egy-egy konfliktus mélyebb kibontására, mielőtt ténylegesen történik valami akció. Ebben a moziban mintegy a vetítési idő felét mozgalmas jelenetek teszik ki, ami máig jó aránynak tekinthető. Kudo Eiichi, a rendező, abban is újat hoz, hogy becsempészi a kalandfilmbe a humort, meg néhány rámenősebb jelenetet, ami akkoriban nem volt tipikusnak mondható.

A lezárás szintén a régi idők legjobb filmes hagyományai szerint történik. Minden bajon át meg kell őrizni az emberséget, a jövőbe vetett hitet. Bár szépen fogyatkozik a statisztéria, végül mégiscsak jó érzéssel áll fel az ember a székéből. Itt nem a gátlástalan bajkeverő győz és dicsőül meg. Nem is baj. Jó érzés ilyen történetet látni, mert a mostanában készült filmekben sűrűn dicsőülnek meg a kevés emberi értéket hordozó karakterek. A rendező egyik legismertebb munkája a nem régen Takashi Miike által újra feldolgozott Thirteen Assassins. Annak hosszú, mozgalmas leszámolási jeleneteit szintén 1963-ban forgatta, így aztán, aki látta azt a mozit, tudja, mire számíthat. A főszereplő, Otomo Ryutaro, a TOEI sztárja volt, teljesen megérdemelten. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy egy kalandfilmben is pazarul teljesít, mert eddig többségében csak drámai alkotásokban láttam.

Összefoglalva: A mozi méltán nevezhető „klasszikus”-nak, a szó legjobb értelmében. Teljesen érthető, hogy a népszerűsége máig töretlen. Külön szerencse, hogy előkerült a színes kópia is, mert eddig csak a fekete-fehér változata volt hozzáférhető. Igényes kalandfilm, bízvást ajánlom mindenkinek. Nem összekeverendő az "Owl's Castle" mozival, ami 1999-ben készült, s ugyanennek a történetnek az átirata.

Számos patakvéres csambara, kemény dráma után itt az ideje némi lazításnak. Nehogy új jöjjön már ki, hogy a szamurájfilmekben csak az élet kemény oldala jeleníthető meg, mosolyra vagy nevetésre nincs mód. A félkarú, félszemű Tange Sazen kedvelt alakja a japán folklórnak, de a mozi sem hanyagolta el. Már a kezdetektől fogva lecsapott rá a filmipar, számos formában vitték vászonra a kalandjait. Ez a film 1935-ben, az elsők között készült. Népszerűsége tehát töretlennek mondható. (Hideo Gosha például két változatot is forgatott róla.) A legnépszerűbb hozzá fűződő mese az egymillió aranyat érő urna esete. Nem csoda hát, hogy ezzel kezdték a filmesek.

A Yagyu család másodszülött fia a szegény vőre váró sanyarú életet éli a felesége családjában, mit sem sejtvén arról, hogy egy ócska cserépedény van a birtokában, amely kincset ér. Zsugori bátyja elküldi az egyik emberét, hogy csalja ki tőle. Az öccse lusta ugyan, de nem féleszű. Megtudván a titkot, a saját érdekeit nézve, menekülni akar a mindennapi fojtogató unalomból. De az urna már Edo hatalmas városának valamelyik üzletében van. Itt éldegél a ronda képű és goromba természetű Tange Sazen, aki fokozatosan belekerül a dolgok folyamatába, számos más szereplővel együtt.

A legelső dolog, amit nem árt nyomatékosítani, hogy ez nem kalandfilm, a főhősről forgatott sok más mozitól eltérően. Gosha 1966-ban készült verziója például meglehetősen vérgőzösre sikerült, míg vannak rendezők, akik inkább a parodisztikus megközelítést választották. Jelen esetben az emberi természeten való csipkelődésen van a sor. Remekül megírt, igazi karakterszerepekkel teli a forgatókönyv. Meg-megfricskázza a kalandfilmek fordulatait is, de sokkal inkább a mindennapi gyengeségeinket veszi célba. Tange alakja a macsó mentalitást teszi nevetségessé: „Annyira zord vagyok, hogy az Istennek be nem vallanám, mennyire szeretnék saját családot és gyereket”. A fogadósnő: „Úgy utálom ezt a ronda alakot, hogy mindjárt a nyakába borulok. Meg a gyerekeket se bírom, de az én pártfogoltamat nem adom.” A Yagyu örökös: „Rögvest indulok a klán megmentésére, csak előbb pár heti dolgom van ebben a játékteremben.”

A műfajban otthonlévőknek bizonyára külön szórakoztató a Yagyu család tálalása. Ők három generáción át testesítették meg az kardvívás elkötelezett művelőit, tényleges legendák Japánon belül. Itt viszont alaposan kifigurázzák a család tagjait. A fentebb említetteken kívül még számos más egyedi zsánerszereplő található a jó hangulatú történetben. A felvezetés ugyan kissé lassú, a régi mozik más időmérce szerint íródtak, de miután felvázolták a konfliktust, már elég jó a tempó. Nem nagyon mozgalmas persze, de mindenben megfelel az 1930-as évek legjobb hagyományainak. Bátran oda merném állítani a hasonló időszakban készült hollywoodi filmek mellé. A zene képre szabott, érzelmeket közvetít, jellemzi az adott szereplőt, vagy helyzetet. Pazar. Bár a kameramozgatás ugyan kevés, de mégis találékony, sok a képi humor. A színészek már a mozi világának megfelelően alakítanak, semmi színpadias pózolás nincs. A főszereplő már 2 évvel korábban eljátszotta ezt a főhőst egy másik rendezőnél, nyilvánvalóan „kidolgozta a figurát.”

A főszereplőt, Okochi Denjirót nem láttam még más filmben, de kifejezetten élveztem a játékát. A rendezést figyelve végig azt járt az eszemben, volt kitől tanulni az 50-es, 60-as évek nagymestereinek, ha már a 30-as években ilyen alkotások voltak a piacon. Yamanaka Sadao mindössze 7 filmet forgatott le, mielőtt 1938-ban elesett Mandzsúriában. A jelek szerint sokat veszített a halálával a japán filmművészet. A régi idők mozijának kedvelői semmiképp ne hagyják ki, de azoknak is merem ajánlani, akik mindössze egy derűs estét szeretnének, azon mulatva, hogy ironikusan megcsipkedik a hétköznapi gyengeségeinket. Szerethető, de esendő karakterek küzdnek a rosszak ellenében, könnyű az azonosulás velük. A rendező családi kikapcsolódásra szánhatta a filmjét. Láthatóan megértően kezeli hősei gyarlóságait. Hagyja a nézőt önmagára ismerni. Kapunk egy-két fricskát, de semmi bántás. A mozi ugyan a szamurájkor vége felé játszódik, de sokkal inkább szól az általános erkölcsi értékekről, mint az adott kor sajátos gondjairól. Pont ezért élvezhető mindmáig.Felirat van hozzá.

Az archívumok mélyéről pár éve előbukkant egy kincsnek joggal nevezhető ritkaság. Gosha sokáig „elveszettnek” tartott filmje a rendező életművében kiemelkedő helyet foglal el. A Szamurájok és banditák (Kumokiri Nizaemon) belföldi és nemzetközi sikere után Gosha szabadkezet kapott egy neki tetsző téma feldolgozásához. Mint a legjobb filmjeiben többségében, a forgatókönyv megírásába ő is beszállt. Témának egy elcsépeltnek hitt korszakot választott, a Sógunátus végső éveit, más néven a Bakumatsu-t. A közismert témakörbe nem volt egyszerű feladat valami újat, kiemelkedőt hozni, de ezúttal sikerült.

Okada Izo, egy nyomorgó vidéki szamuráj kétségbeesve keresi a felemelkedés útját, amely a Tosa klán fővárosba indulása idején nyílik meg előtte. A rabiátus, gátlástalan ronin gazdára akadva a jólét kedvéért bérgyilkosságokra adja a fejét. A forrongó belpolitikában nagy keletje van a mindenre kapható merénylőknek, akik egyszerre híresek és hírhedtek. Izo gyilkosságai által a klán egyre emelkedik a hatalomban, de mindennek ára van, s ez a teljes önfeladás. Eljön a pillanat, amikor csúcsról a mélybe zuhan a törtető. Van-e mód az önbecsülés visszaszerzésére? Egy szamurájnál ez létfontosságú…

Mellbevágó. Leginkább ez a jelző jut az eszembe, amit erre a mozira alkalmaznék. Több évtized telt el a leforgatása óta, de máig elemi erejűen hat. Sokan ódzkodnak az archívumokból előkerülő történetek megtekintésétől, tartva attól, hogy az egykoron ajnározott alkotásokon menthetetlenül túllépett az idő. Ezt a filmet nem fenyegeti ez a veszély. A készülte után kifejezetten nagy hatással volt a környező országom rendezőire. Hiteles környezet, szépítés nélküli világ, alapos jellemábrázolás akadt már más mozikban, dehogy mindezek az erőszak nyílt ábrázolásával, és a harc túlzás nélküli, véres, földhöz ragadt, viszont pont ettől hátborzongató érzetet keltő színrevitelével párosuljon, akkoriban valami újnak számított. Nem emberfeletti hősök, hanem hús-vér emberek irtják egymást könyörület nélkül, mutatva az esendőséget és a förtelmet.  Ám nem fulladt bele az öncélú vérontásba, hanem kidolgozott, pszichológiailag hiteles jellemábrázolással adta egy, a mai Japán kialakulásában döntő szerepet játszó, viszonylag rövid történelmi időszak lidércnyomásos valóságát. Szóval, akik hajlandóak megbocsátani a számítógépes trükkök hiányát, és nem limonádé ízű kalandokat várnak feltunningolt látványvilággal, azok élvezetes történetet fognak megtekinteni a régi iskola nagymesterétől. Mert Hideo Gosha az volt. Hangulatteremtésben éppúgy kiváló, mint akcióformálásban. A miliő pedig elképesztően, néha hideglelősen valószerű. Ehhez nagyszerű színészek egész sora segítette.

Katsu Shintaro-t elsősorban Zatoichi, a vak masszőr alakjának megformálójaként ismerik mifelénk, mely méltán hozott neki népszerűséget. Magam is nagyon kedvelem. Mégis azt mondom, hogy mennyire jó színész volt, az ebből a filmből inkább kiderül. A korszak hírhedt bérgyilkosának színrevitele neki testhezálló szerep volt. Maga a megtestesült őserő, gátlástalan, élvezeteknek élő ember, akiben mégis ott bujkál valami rejtett lelki nagyság. A megalázkodásig terjedő önfeladástól a végleges és végzetes döntésig jutó, hol szánalmas, hol félelmetes, a végére valami rejtélyes módon megnemesülő roninja lenyűgöző alak. Tatsuya Nakadai, aki nélkül fontos mozi nem létezett abban az időszakban, egy hatalomba törekvő arisztokratát visz színre. Ezúttal nem húz kardot, de így is kígyó veszélyességű. Ő Izo ellenpontja a történetben. Művelt, gazdag, furfangos, de teljesen gátlástalan. Tulajdonképpen visszataszítóbb, mint azok, akikkel gyilkoltat. Nakadai szinte eszköztelen egyszerűséggel adja vissza, milyen lehetett egy háttérben rejtőző, szemközt mosolygó, de gonosz hátsó szándékokkal teli törtető abban a korban. Biztos, hogy volt valós modellje.  Katsu, (Izo) vetélytársa a 70-es években kultikus szerzőnek számító Mishima Yukio, aki időnként színészként is megmérette magát, Éppoly különc és kiszámíthatatlan, hiú személyt jelenít meg, amilyen ő maga volt a valóságban. Ishihara Yujiro, aki akkoriban szintén vezető színész volt, a korszak reneszánsz felfogású szamuráját, Sakamoto Ryoma-t jeleníti meg. A nagy műveltségű, töprengő, vívódó Ryoma megpróbálta a lehetetlent, vagyis a szamurájkor erényeit átvinni a formálódó új világba. Alakja számos mozit ihletett. Ám akkoriban mindkét fél gyanakodva tekintett rá, a kompromisszumokat nem ismerték, nem is gyakorolták. Ő a katalizátor a filmben, a szellemi ösztönző, a felismerés fájdalmas útját járó Izo-Katsunak. Izgalmas szerep, remek alakításban. A sokszínűség megmutatkozik abban is, hogy nem csupán az uralkodó kaszt bonyolult és nem finnyás dolgait láthatjuk. A vidéki nyomorban élőktől a a prostituáltak tanyáin át a gazdagok kifinomult udvarházáig terjed a felvillantott képek sora. A változásra váró Japán társadalmának szinte minden szeletéből jut egy csipetnyi. Egyszerre erénye a filmnek és figyelmet lekötő egzotikus világ a nézőnek.

Mint szinte minden mozijában, Hideo Gosha ezúttal sem hagyja csalódni a rajongóit, magas szintű harci jelenetekkel kényezteti őket. De most nem a kalandfilmek kifinomult technikájú, szinte balettszerűen megkoreografált mozgásait adja. Az összecsapások véresek, földhözragadtan izzadtságszagúak. Dühödt ellenfelek vadul igyekeznek megszabadulni a politikai vetélytárstól és eltűnni az éjszaka sötétjében. Nincsenek nemes gesztusok, csak a fájdalmas halál marad. Ebben a könyörtelen, vad korban odavész harcban néha meglévő lovagiasság, amit máskor ő maga is szívesen ábrázolt. Ez a vonulata a történetnek nem való érzékenyebb kebelnek.

Összegezve: Kiváló, összetett, történelmi-társadalmi drámát láthat az érdeklődő, melyben erkölcsi kérdések boncolgatása éppúgy megtalálható, mint kemény harci jelenetek. Mindez feszes ritmusú jelenetekben, a korszak vezető színészeinek színrevitelében feltálalva. A kísérő zene sem az akkoriban jellemző, spanyolos-westernes tucat megoldás, hanem kimunkált,  képre komponált muzsika. Kissé andalgó, furcsa ellenpontot ad a történethez. Illik hozzá.

Érdekesség: A filmet a közönség és kritika egyaránt hozsannázva fogadta a bemutatása idején. A filmes világra gyakorolt hatását pedig már említettem. Később mégis szinte évtizedekre elveszett, vagy csak a rajongók által „elmentett” kalóz kópiák változataiban lehetett elérni. Az oka minden bizonnyal a rendező „az alvilág női”-ről szóló, meglehetősen ellentmondásos filmsorozata lehetett. (Mostanra szinte mind megjelent új kiadásban.) A stúdió urai a jó filmjeinek elsüllyesztésével akarták megtörni Gosha hírnevét,  ami majdnem sikerült nekik. Úgy tűnik, a lázadó természetű, független szellemű rendezők még siker filmekkel sem tudják belopni magukat a hatalmasok szívébe. Nem mintha Gosha törekedett volna ilyesmire. Szerencsére az amerikai rajongóknak köszönhetően már bárki minőségi kiadást szerezhet be, ha érdekli a történet. Részemről pedig egy fordítással buzdítom a magyar szamurájfilm rajongókat, hogy ismerkedjenek meg a hányatott sorsú darabbal.

Amikor a fölöttébb sikeres LONE WOLF AND CUB mozi-sorozat lezárult, a Wakayama-Katsu alkotópáros úgy döntött, még nem szüneteltetik a gyümölcsöző együttműködést. Maguk mellé véve a rendezőként és forgatókönyv íróként egyaránt biztoskezű Gosha Hideot, új munkába kezdtek. Ezúttal a TV sorozatok nézőközönsége került célkeresztbe. Ahogyan nyugaton a szamuráj történeteket kedvelték a szokatlan hangulatuk miatt, úgy Japánban a western mozik számítottak különlegességnek. Teljességgel logikusnak látszott egy olyan világ megteremtése, amely ötvözi a két népszerű témakört.

Kichi Hogan, avagy "Hogan, a Démon". Méltó cím egy fejvadász számára. Rettegik a nevét, bár az illető magányos és néma. Japán kietlen vidékeit és alvilági tanyáit járja, szorgalmasan gyűjti a vérdíjat. Kell a pénz, nagy célja van. Spanyolországba akar utazni, hogy előkerítse a szülei gyilkosát, menyasszonya megrontóját és azt, aki megfosztotta a hangjától. Elszánt ember, aki türelmesen vár az esélyre, az útjába állni nem érdemes. Vajon kivitelezhető-e a bosszúja a japán hatóságok és a múló idő ellenében? A Sógunátus tiltja az ország elhagyását, és a sokasodó évek elveszik a valós élet lehetőségét. Megéri végig csinálni? Hogannak sokszor nagyobb gondot okoznak ezek a fájó gondolatok, mint a begyűjtendő áldozatai. Pedig azok között aztán mindenféle veszélyes népség akad.

Gosha lett a „főbába”, mert a Samurai Wolf két történetében ő már kísérletezett ezzel a házasítással, és emlékezetes akciódús mozik lettek belőle. A forgatókönyv részleteit azonban ezúttal már másokra bízták. Hogy még tovább növeljék a szokatlan mozzanatokat, nyugati szálat is csempésztek a kalandokba a spanyol kardmester bevitelével, és egyáltalán, az, hogy a nyitásra készülő Tokugawa kor végére helyezték a cselekményt, biztosította a nem-szokványos légkört. Az pedig, hogy a kor legjobb rendezőit kérték fel az epizódok leforgatására, végképp tett róla, hogy a sorozat ne fulladjon az önismétlődésbe. Katsu, Wakayama és Gosha egyaránt részt vállaltak a rendezésekből. Katsu vizuális megközelítése kifejezetten egyedi, rögtön az első kalandban meggyőződhet róla a néző. Rajtuk kívül ott volt még Misumi Kenji, Sato Buiichi, Yasuda Kimiyoshi, Mori Ishei, Kobayashi Masao, hogy csak az ismertebb neveket soroljam. Így aztán a keretjátékon belül változatos rendezői megközelítésben tálalódnak az egyes kalandok. A dirigensek egyéni stílusai szerint módosulnak az egyes epizódok filmes eszközei, ezáltal a történetek hangulatai, de a western "fíling" végig kíséri a 26 részt. Még a szél is úgy hömpölyög elő, mint a Hét mesterlövészben....:) De összességében nem lesz belőle  valamelyik hollywoodi sorozat közönséges epigonja, végig megőrzi a sajátosan szigetországi ízeket.

A fő erények egyike természetesen Wakayama Tomisaburo szerepeltetése, aki ezúttal igazán karakteres szerepet kapott. Elképesztő vívótudása és markáns személyisége vállán viszi a sorozatot. Kaszkadőr nélkül, „élesben” dolgozott, és két epizódnál jegyezték fel, hogy kis híján végzetes sérülést szenvedett a biztosító berendezések hibája miatt. Tomita Isao találó zenéje a nyugati nézőközönség számára ad könnyítést, hogy szinte a Vadnyugat hőskorába illő kalandokba röppenjen vissza az ismerős, de azért mégis más dallamokkal. A sorozat plasztikus rámenőssége a maga korában erősen feszegette a szigorú japán cenzúra TV-re vonatkozó szabályait. Mára ez persze már nem feltűnő, de jó tudni róla. Az egyes epizódok külön-külön egyaránt élvezhetőek, csak laza keretjáték az összefüggés köztük, vagy még az sem. Az epizódok többsége gyors, frappáns lezárásokkal. Ez a sorozat máig unikumnak tekinthető, nem csoda, hogy előkerültek a porosodó kópiák. Nem fogja megbánni, aki bekapcsolódik a megtekintésébe. Sajnos, mindössze egyetlen évad készült belőle.

Ui. Egy magyarított évadpakkot föltettem a subscene-re, ha valaki netán kedvet kapott hozzá, hogy Japánban vadnyugatozzon. Régebben szép számmal voltak fent változatai a neten. A felirat készültekor, - az 1-4. epizódokat leszámítva, amelyeket csak égetett felirattal lehetett elérni,- a többiből kiváló képminőségű, felújított DVD változatok léteztek. Úgy tudom, azóta már az első két lemezből szintén van "remastered" verzió. Jó vadászatot! Vagy halászatot? Elvégre a net hálót jelent...:)

Perry admirális hajóinak megérkezése alaposan felborzolta a kedélyeket Japán akkoriban langyosan csordogáló életében, amikor az amerikaiak engedély nélkül behatoltak a kikötőikbe, kikényszerítve a nyitás politikáját és egyúttal világossá téve a köznép előtt az ország elmaradottságát, meg a központi kormányzat gyengeségét. Mindez mélyreható társadalmi változásokat indított el, amelyek korántsem mindenkinek nyerték el a tetszését.  Reformok vagy az elzárkózás politikájának folytatása? Mindkét oldal jelentős erőkkel rendelkezett, de a frontvonalak nem voltak világosak. Eljött a vérrel és kavarodással együtt járó Bakumatsu korszak, a Sógunátus utolsó szakasza, melynek végeztével maguk a szamurájok is követhetetlen logikájú periódusként értékelték. Nézzük meg, miért.

A központi kormányzat, a Tokugawák, észlelték a hatalmas társadalmi elvárást a köznép részéről, hogy adják fel az elzárkózást, s tisztában voltak a saját gyengeségükkel. Miként azzal is, hogy a nyitás egyben a bukásukkal jár. Nyilvánvalóan a hatalmi pozícióban akartak maradni, de nyíltan nem mertek szembeszállni a közakarattal, mert az lázadáshoz vezetett volna. Viszont a leveréséhez nem voltak meg az erőik. Tehát a felszínen elkötelezték magukat a reform folyamat beindítása mellett, amiket kiadványokban bejelentettek az országban. Ugyanakkor szervezni kezdték azokat az erőket, amelyekkel leállítani szerették volna a változásokat. Mindezt persze álcázva. A császári udvar, amely már régen csak formálisan volt a legfőbb hatalom a gyakorlatban, elérkezettnek látta az időt a tényleges politikai irányítás megszerzésére. Viszont nyíltan még nem mertek fellépni. Az isteni Tenno tehát Japán szent földjének megvédésére tett elkötelezettségi nyilatkozatot, ami az idegenek további távol tartását jelentette. Miközben nekiláttak a változást akarók megsegítésének. A harcosok osztálya fellélegzett. A hosszú békeidő után eljött az ő idejük. Végre valós értékén fizetik majd meg a harci tudást! Úgy, mint a „régi szép” polgárháborús időkben, amikor „megcsinálhatta a szerencséjét” az elkötelezett harcos! Áradtak is fel vidékről a nagyvárosokba, keresték a hatalmasokat, felajánlva a kardjukat. Voltak köztük elkötelezett reformhívők, a hagyományok őrzői és pénzért mindenre kapható alakok. Ám a titkolózások, hazugságok szövevényében csak kevesen tudtak eligazodni. Könnyen az ellenkező oldalon találhatta magát a harcos, mint ahová eredetileg igyekezett volna. Visszakozni? A kémek-ellenkémek világában szinte lehetetlen volt. A volt bajtársak halálra keresték utána, a másik oldal nem bízott benne. Ekkoriban a gyilkos merényletek a politikai eszköztár napi gyakorlatába tartoztak, de csak ritkán lehetett tudni, ki mozgatja a szálakat. Nagy szerepe volt hát a vezető iránti bizalomnak. Az egyén szerepe felértékelődött, amivel mindkét fél tisztában volt.

A változó erők új személyiségeket állítottak központba. Egyik korai képviselőjük az a Kiyokawa Hachiro, aki szegény vidéki szamurájból önképzés által emelkedett ki. Sok a követője, ezért a hatalom megkörnyékezi. Ám kiszámíthatatlan ember hírében áll, amit a politikusok nem kedvelnek. Feladja nekik a leckét. Ki tudja, meddig lehet manipulálni?  Mennyire őszinte és meddig lehet rá számítani? Ráadásul a magánélete sem igazán rendezett, ami nem segíti az eligazodást a jellemén. Hosszú kivárás után kiadják a parancsot a megölésére. Olyasvalaki vállalja a feladatot, aki egyszer már csúfosan alulmaradt ellene. Ám a bosszú nagy motivációs erő...

A fentebb taglalt bonyolult korszak máig élénken foglalkoztatja a japán filmeseket.  Nem csoda hát, hogy a kiváló rendezőként ismert Masahiro Shinoda innen merített az első drámai rendezéséhez. Olyannyira sikerrel járt, hogy a film bevonult a filmtörténelembe. A témaválasztás fölöttébb szerencsés. Számos mozi szól a Bakumatsu időszakról, de többnyire a későbbi periódusait taglalják. A kezdetek bemutatására ritkán vállalkoznak. Shinoda viszont forgatag beindulását dolgozza fel, az első jelentős politikai merényletet, valós történelmi alapokon. A visszapillantás technikáját alkalmazó mozi hatásosan tárja fel Kiyokawa felemelkedésének és bukásának történetét. A néző a merénylet utáni nyomozóval halad együtt, megismeri a valódi történetet. A technika roppant hatásos, mert a közönség jóval többet tud, mint a szereplők, így könnyebben nyomon követheti a belső indítékokat. Kiyokawa számos megnyerő vonása ellenére sem mindenben szimpatikus személyiség. Tetsuro Tanba ideális a megjelenítésére. Karizmája átüt a vászonról, de ugyanakkor sugárzik róla a halálos veszély. Ismerői tudják, a személye egyben garancia néhány pazar vívójelenet színrevitelére. Egy ilyen különös főhős, meg a kényes politikai helyzet, tulajdonképp képes lenne kielégíteni egy jó film igényeit, de további erős támogatásban részesül a történet. Az egyik Kiyokawa szerelmi viszonya, a másik a fő ellenlábasának beépülő epizódjai. A szerelemről csak annyit, hogy az sem a megszokott módon nyilvánul meg. Az egykor porig alázott ellenfél talpra állása, akinek mégis fogást kell találnia a legyőzőjén, ugyancsak érdekes pszichológiai dráma. Mindezeket elsőrangú színészi kivitelben kapjuk meg.

A rendező szigorú, zárt világot teremt, illőt a feszült helyzetek sorához. Akik ismerik tőle a Harakirit, tudják, hogy mire számíthatnak. Az epizódépítkezést már említettem. Minden egyes mini történetet lassítások, sőt kimerevítések zárnak. Szokatlan filmes technika, de ide nagyon illik. Shinoda mestere a fény alkalmazásának. Bevilágításai jelzik a kor veszélyességét, titkolózási hajlamát, sőt, kétszínűségét. A főszereplőről alig kapunk közelképet, az arca legtöbbször árnyékban vagy takarásban látható, többnyire tisztes távolból, erősítve a titokzatosságát, azt a talányosságot, amit a filmbeli utána nyomozó szamuráj érezhetett. A történelem megtörtént eseményeinek és az emberi oldal lelki világának rendkívül alaposan kidolgozott színrevitele mellett a drámai összkép jellemzi a filmet. Ezenkívül, bár csak rövidebb ideig, a kalandfilmek kedvelői szintén találnak majd fogukra valót az alkotásban. A film a „Masters of Cinema” sorozaton belül jelent meg. Kétség nem fér hozzá, ott a helye.