Szamurájfilmek

Szamurájfilmek

Samurai Spy (1965)

2012. június 28. - Oldfan

Kurosawa, Inagaki, Gosha, Kobayashi, Okamoto, Misumi. Ha szamurájfilmek kerülnek szóba, ezen rendezők közül szinte biztosan bevillan néhány a beszélgetőknek, pár élvezetes alkotásukkal együtt. Akad azért még rajtuk kívül néhány nagy név, de azokat többnyire már csak az ínyencek ismerik. Közéjük tartozik Shinoda, akinek a munkái bizony nem mindig tartoznak könnyen befogadható, felhőtlen szórakozást kínáló filmek sorába.

Samurai Spy 01.png1614-et írunk. Szaszuke Szarutobi 14 éve járja Japán útjait, mint hírszerző. Jelentéseket küld, amikre nem kap választ. Klánurának szándékait nem ismeri. Elege van mindenből, csak békére vágyik. A Tojotomi klán még mindig uralja Oszakát és Kanszaj körzetét. Most hatalmas lehetőséghez jutnak, mert a Tokugawák kémfőnöke, megannyi fontos titok ismerője, megszökik korábbi gazdáitól. Szaszuke, egy korábbi barátja révén nyakig belekerül a szövevényekbe, csakúgy mint a klánja. A két nagy halálos játszmájában nem könnyű életben maradni. Szaszuke hamarosan 2 gyilkosság gyanúsítottja lesz és nem tudja, kiben bízhat. A nyomában jár egy titokzatos, fehér ruhás nindzsa, aki egyaránt lehet barát vagy ellenség. A legveszélyesebb viszont az, aki a háttérben lapul, irányít és nem is sejthetőek a céljai.

Samurai Spy 02.png1965 fontos évszám a japán film történetében. Ekkor indult el a szamurájfilmek újhulláma. Például Gosha "The Sword of The Beast"-jének új tipusú főhősnője borzolgatta a konzervatívok idegeit, Okamoto egyszerre sokkolta húsba vágóan realista harci képekkel és formabontó lezárással a nézőket a máig emlékezetesen jó "The Sword of Doom" szokatlan történetében. Masahiro Shinoda "Samurai Spy" című filmje szintén úttörő jelentőségűnek bizonyult. Központban az új típus: az antihős. Hová lettek az 50-es évek nemes arcú, nyílt tekintetű harcosai, akik kardot húztak a jó ügy védelmében? Helyettük félelmetes, ám kiszámíthatatlan kardforgatók uralják a vásznat, akikről nem lehet tudni, miért is küzdenek. Sötét a kor amiben élnek, sötét a vér, amelyet kiontanak, sötét a világképük is. Shinoda kevésbé durva, mint a másik kettő, nála árnyaltabb a kép, az igazság és a hamisság között viszont ugyanannyira hajszálvékony az átmenet. Ezen a vonalon ingázik a főhős egy olyan korban, amikor senki sem szól nyíltan, mert az állásfoglalás azt jelenti, szembekerül a hatalomért küzdők valamelyikével. Bár a történelmi helyzet világos a filmben, maguk a Tojotomik és a Tokugawák nem jelennek meg, csak mindenható, nyomasztó árnyuk van jelen a szolgáik személyében. Úr és paraszt, szamuráj és nindzsa egyaránt bizonytalanságban él, gyakori a kiszámíthatatlan halál. A Togugawák már építgetik az egyént bilincsbeverő kasztrendszert, s aki annak határait feszegeti jóra ne számítson. Tisztességgel kiszállni nem lehet. Nincs itt helye a kereszténynek, a békére vágyónak, de eltiporják azt is, aki a saját pecsenyéjét próbálja sütögetni. A Tojotomik kivárásra játszanak, majdcsak robban az elégedetlenség. Egyben nincs különbség közöttük. A konchoz mást nem engednek.

Samurai Spy 03.pngRitka az olyan japán film a szamuráj témakörön belül, amely az egyén szerepére koncentrál, amelyben az individum a központi téma. (Érthető, ez a kor az alávetettségről szólt.) Ez teszi igazi unikummá ezt a történetet. Helyenként nem könnyű követni a cselszövések láncolatát, megismerkedhetünk a mellébeszélés művészetre emelésével, a japán titkosírás egyik válfajával. Szerencsére időről-időre jól adagolt harci jelenetek dobják fel a cselekményt, így nem fullad unalomba a kissé nehézkes bűnös keresés. Mert amikor sok-sok titokzatoskodás után a tettek mezejére lépnek a nindzsák és a szamurájok, akkor igazán meglódulnak az események.

Samurai Spy 04.pngAz 1960-as évtized az útkeresés ideje volt a japán társadalomban és a filmgyártásban egyaránt. Szaszuke a történelmi allegóriát felhasználva lett a korszak tipikus gyermeke. Egyszerre hős, megmentő és gyilkos. Igazi motivációiról kevés derül ki, csak vágyai vannak. Szabadulni igyekszik a kötöttségekből, de fel is használja azokat. Belecsöppen a fontos dolgokba, de nem érzi őket a magáénak. A végén titokzatosan eltűnik, biztosat nem tudhatunk róla. (A valóságban igen, Szaszuke Szarutobi egyike volt a történelmileg ismert nindzsáknak és elesett Oszaka ostrománál a "Nyári háborúban".) Itt mint jelkép szerepel, ő az ÚTKERESŐ egy változó társadalomban. Ez a korabeli nézőknek sokkal világosabb volt, de mostanra már nem így van. Ezért is nyúlt kissé hosszabbra ez az ismertető. Mert bár a fent említett két másik film népszerűségét nem érte el a Samurai Spy, azért a 60-as évek egyik fontos japán filmje marad. Shinoda rendezőként több erényt csillant meg. Szereti a zárt képeket, bár Kobayashi formai tökéletességét nem éri el. Gosha módjára bőven adagolja az összecsapásokat, de a Kurosawa által magas szintre emelt gondolati tartalom sem hiányzik a művéből. Szóval, tulajdonképpen megvan minden a moziban, hogy népszerű legyen. Mégsem sikerült igazán naggyá lennie a közönség akaratából. Az oka, minden bizonnyal, a rendkívül összetett, összpontosítást igénylő történet. A kulcsmozzanatok alaposan el lettek bújtatva, sokszor szinte mellékesen, a háttérben jelennek meg. Aki lemarad valamelyiknél, mert elkalandozott, az könnyen elveszíti a fonalat. Türelmes, kitartó figyelmű ínyenceknek ajánlott, "sima" szórakozásra nem javallott.

 

Eleven Samurai (1966)

2012. június 10. - Oldfan

A szamuráj kor belső viszonyain át a saját korának problémáit tárgyaló trilógia utolsó darabjában Kudo Eiichi megint maradandót alkotott. Sőt, ha a mai néző elvárásai szerint vizsgáljuk a filmeket, minden bizonnyal ez a mozi a legjobban fogyasztható.

Nariatsu, a shógun örökbe fogadott gyermeke az egyik vadászaton megsérti a szomszédos Oshi klán határát, majd féktelen viselkedésében halálra sebzi annak urát. Tatewaki kamarás panasszal él a felsőbbség felé. Bár mindenki tisztában van a valós helyzettel, a Sógunátus méltóságának megőrzése érdekében a vádat hamisan megfordítják és a klánt feloszlatásra ítélik. (Elvégre a legfőbb hatalom családi berkein belül méltatlan személy nem létezhet.) Ám a szamuráj szokásjog ad egy lehetőséget a menekülésre az elítélt klán számára, de abba az érintettek biztosan belehalnak

Amikor kiszolgáltatottak küzdenek a hatalom ellen, melyik a helyes és eredményes út? Meddig mehet el egy kormány az „arcának megőrzése” érdekében? Hol húzódnak a tisztesség határai? Lehet-e merénylet által igazságot szolgáltatni? Izgalmas kérdések, mind a mai napig aktuálisak.

A rendező harmadszor boncolgatja ezt a témát. Leszögezhetjük, sokat tanult az előző két kísérletéből, véleményem szerint itt ért a filmes csúcsára. A trilógia előző történetei megújították a jidai-geki műfajt, de itt-ott nehézkes szerkezetűek voltak. A javulás mértéke elsősorban a forgatókönyvön mérhető le. Rövid, hatásos jelenetek segítségével építkezik és bontja ki az alapkonfliktust. Az előző moziknál változatosabb és reálisabb karakterek találhatóak meg benne. Az emberi áldozatvállalással így könnyebb azonosulni a nézőnek. A történetvezetés szintén kiforrottabb lett. Párhuzamosan látjuk a merénylők és a testőrök erőfeszítéseit, továbbá a klánját menteni akaró kamarás és a bürokrata hivatalnok szellemi párbaját. Ez a felépítési technika egyre emelkedő feszültséget teremt.

Az emberi oldal bemutatása ugyancsak magasabb szintre lépett. A merénylők között akad elkötelezett szamuráj, pszichopata gyilkos, felemelkedésben reménykedő szerelmes, elkeseredett ronin, sőt, nő is. Különösen az ifjú házas parancsnok áldozatvállalásának nagysága sikerült megindítóra. Iszao Natszujagit bizonyára megjegyezték már a csambara kedvelők. Itt az egyik legjobb alakítását nyújtja. A testőrök csoportja szintén több részre bomlik, az ő belső problémájuk az, hogy tisztában vannak vele, méltatlan személyt kell akár az életük árán is megvédeniük. Ezúttal a főgonosz személyét ezúttal sikerült a sablonokon túlmutatóan felvázolni, bár ebben azért kevesebb volt a variációs lehetőség.

Amit megőriztek az előző két részből, az a harci jelenetek profizmusa. Megnézhetjük, milyen volt egy középkori kamikaze támadás. Erről csak annyit, hogy egyértelműen jobb karosszékből nézni, mint esetleg testközelből megtapasztalni, bármely fél oldaláról. A szereplőgárda nagy része ismerős már a trilógia előző részeiből, ez egyben garancia a magas színvonalú színészi játékra. Képileg sem érheti panasz a filmet, kifejezetten hangulat teremtő az operatőr tevékenysége. A rendező végképp igazolja, miért van jó hírneve.

Kiforrott alkotás, amely a drámai és a kalandos elemeket jó érzékkel vegyíti. Komoly érzelmi töltéssel rendelkezik, tempója megfelel a mai néző számára is.  Magyar fordítás van hozzá.

 

 

The Thirteen Assassins (1963)

2012. június 09. - Oldfan

Kudo Eiichit a 60-as évek lázadó ifjú nemzedékéhez tartozó rendezőként ismeri a világ, bár ő nem sorolja hozzájuk magát. Saját bevallása szerint igazából kimaradt a kor forgatagából. Családi háttere a filmstúdiók világába predesztinálta és ott is kötött ki. Ám az egyetemi éveiről érkező pletykák elegendőek voltak a stúdió vezetők számára, hogy gyanú árnyéka elkísérje. Így, bár kapott lehetőségeket, az "igazi nagy dobásra" sosem volt lehetősége. Ám így is maradandót alkotott.

Naritsugu Matsudaira, a szokásos "szankin kótai" során megbecsteleníti az Owari klán egyik ifjú szamurájának a feleségét, kegyetlenkedik a parasztokkal, az egyik hűbérese köztéren követ el harakirit. Bár igazi bajkeverő, érinthetetlennek számít, lévén a sógun féltestvére. Az egyik magas rangú államminiszter radikális lépéssel akarja meggátolni a lázadással fenyegető probléma terjedését. Válogatott kardforgatókat küld a "rendezésre", akiknek mindössze egyetlen támadási esélyük van...

Egy korai, klasszikussá lett jidaigeki filmmel van dolgunk, mely ritka témát dolgoz fel, a legfelsőbb körök büntetési mechanizmusát. A fő konfliktusforrás az, hogy a sógun családjának tagjai érinthetetlenek, de a féktelen viselkedésüket eltűrni sem tanácsos, mert az a közrendet és a törvényekbe vetett bizalmat ássa alá. Ez a komoly gond a Nemuri Kyoshiro mozikban szintén vissza-visszatérő momentum. Így aztán a sógun öccse, az Akashi klán ura, alaposan feladja a leckét a Nagytanács tagjainak, amikor gyilkosságot követ el. Két erős klán konfliktusa polgárháborús veszélyt rejt magában, nem vehető félvállról az eset. Lehetne ugyan ebből egy laza kalandfilm is, de nem ezt az utat járják az alkotók. Aprólékos, precíz építkezéssel vezetik a történetet, beleértve a szertartásos udvariasságokkal teli nyelvezetet, no meg az akkortájt szinte kötelező mellébeszélést, kétértelmű megfogalmazásokat. A kort olyannak látjuk, amilyen volt. Kegyetlen, protekcionista, ahol az igazságot nem vágják az ember képébe, - nem illik, - de a kardot igen. A végképp kezelhetetlennek tűnő helyzeteknek egyetlen megoldása van. Az illetőt kivonják a forgalomból, lehetőleg kerülve a feltűnést, - de ha nem, hát nem! - netán "járványban elhaláloznak", ahogy azt a Harakiriben jelentik be. A lényeg az "arc megőrzése". Hivatalos beismerés sosincs, de mindenki tudja, hogy mi történt valójában, s akinek kell, okul belőle.

A következők remélem segítenek az ismertető és a film jobb megértésében. A valóságban, képzett, közel azonos tudású kardforgatók esetén, egy szamuráj legfeljebb 2-3 ellenfelét győzte le. (A Musashi féle kivételes tudású kardforgatók nem teremtek minden bokorban.) Utána a fáradtság és a vérveszteség miatt könnyű prédája lett a következő pihent ellenfélnek. Ez magyarázza a filmbeli merénylet szervezési részét. A jidaigeki az a filmtípus, amely a harcművészetet helyezi előtérbe, főszerepben a kardokkal. A szankin kótai, a "váltott szolgálat" pedig a Tokugawa apparátus egyik titkos fegyvere volt a dajmio lázadások megelőzésére. A földesuraknak minden 2. évben Edóba kellett vonulniuk, kötelező udvari szolgálat teljesítésére, meghatározott nagyságú kísérettel. Fárasztó és költséges procedúra volt. Az út során a rossz egészségügyi ellátás és az unalom gyakran okozott tragédiát.

A film mai szemmel nézve már lassúnak számít. A forgatókönyv alaposan előkészíti a nagy leszámolást. A sóguni rokon testőrparancsnoka és a kiiktatására kirendelt szamuráj egykori barátsága kifejezetten drámai hatású, élvezetes a szellemi párbajuk. Elkötelezett emberek lévén mindent bevetnek a célszemély megvédésére, illetve a megölése érdekében. A Hét szamuráj óta "kötelező" a harcosok válogatásának részletezése, és hasonlóan érdekesnek mondható. Aki szeret elmerülni a történelmi részletekben egy adott koron belül, az nem unatkozik, mert Eiichi szokatlan beállításai végig érzékeltetik a feszültséget, de a gyors tempójú filmek kedvelői kétségkívül joggal fanyaloghatnak. Egészen az utolsó félóra eljöttéig, mert ott igazán beindulnak az események - ezért is keresik mind a mai napig ezt a mozit. Az útvesztőben dúló harci jelenetek rendkívüli hosszúságúak, bő 30 perc csatával telik el. Persze, pusztán az üsd-vágd jelenetekkel nem lehetne klasszikussá lenni. Az a jó benne, hogy a jellemábrázolás még a nagy vagdalkozás közepette sem szorul háttérbe. Az élethalálharc a legkülönfélébb viselkedést hozza ki a résztvevőkből. Van aki pánikba esik, egy másikat megőrjít a vérszag, van aki hideg fejjel pusztít, van aki megbénul a döntő pillanatban. Mindez úgy, hogy semmi erőltetettség nem érződik a különféle élet-halál helyzetek kialakulásánál, hitelesnek hat a miliő. A mozinak ez a része máig nem kopott meg. Ezért a befejezésért megbocsájtja a néző a kissé nehézkesnek számító felvezető részt.

 

The Great Duel (1964)

2012. június 09. - Oldfan

A rendező híres "Samurai Revolution Trilogy" darabjának második része. Míg az első moziban a legfelsőbb körökbe tartozó elvakult gazembert kaptunk, ezúttal egy középszerű udvaronc igyekszik elérni a nagyformátumú politikus szerepét, de egészen mást kap, mint amire számít. Viszont azt, amit megérdemel. Szerencsére a középszerűség ennyivel le is lett tudva a filmeben, mert minden más magasan fölötte áll.

1678-ban, a Sógunátus korai időszakában, már mutatkoztak a bürokratikus államrend okozta problémák. Az új földadó lázadásokhoz vezetett, melyeket a kormányzat kivégzésekkel igyekszik letörni. Ám a rendszeren belül is vannak ellenállók, egész magas körökig vezetnek a szálak. Ellenük is megindul a hajsza. Az egyik menekülő a barátjánál próbál elrejtőzni, akit így gyanúba kever. Az ártatlan szamuráj családja áldozatul esik a törvényszolgák hatalmaskodásának. Az elkeseredett ifjú csatlakozik a reformokért küzdőkhöz, akik nagyszabású merényletet készítenek elő....

Lehet hogy Eiichi önmagát nem sorolta a lázadó nemzedékhez, de a meséi azt a vonulatot követik, ami az oda sorolt rendezők munkáit jellemzik. Választott témáiban visszatérő elem a korrupció és önkény elleni elszánt küzdelem. Az 1960-as években ezeknek a történeteknek erős "áthallásuk" volt.  Az ő nagy újítása az volt, hogy a politikai, drámai történeteket ötvözte a közkedvelt jidaigeki műfajjal. A közönség lelkesen fogadta a pazar, hosszú akciójelenetekkel vegyített, de drámai pillanatokban sem szűkölködő alkotásokat. Így van ez ebben a filmben is. A fordulatos történetvezetés átkalauzolja a nézőt a legmagasabb körök világától a nagyváros elhanyagolt külső övezetéig, miközben érdekes, változatos élettörténetű karakterek sora bukkan fel a legkülönfélébb, embert próbára tevő helyzetekben. Eiichi nem idealizálja a hőseit, sőt, épp ellenkezőleg. Az teszi igen egyedivé a munkáit, hogy alaposan odamondogat a másik oldalnak is. A nép nevében fellépő szamurájoknak semmi kapcsolatuk nincs a köznéppel, a küzdelem az uralkodó kaszt belső meghasonlottságát mutatja. Az utca emberének csak a felfordulás és menekülés "jut" a váratlanul felbukkanó kardok elől.

A merénylők között megszállott, gyilkos kéjvágytól hajtott éppúgy akad, mint lelkes elkötelezett. Maga a főhős is csak egy kényszerpályára került szamuráj, nem reformer. Jellemző, hogy a rendező nem a merénylőknek adja meg a vétkes megbüntetésének lehetőségét, hanem olyasvalakinek, aki önmaga sem tudja, miért keveredik bele a dologba. Eiichi a nevéhez szorosan kapcsolható, filmjei egyik fő vonzerejét adó harci jelenetekhez ezúttal különleges technikát választott. Kézi kamerával veti be magát az események középpontjába, így a néző átélheti, milyen lehetett egy merénylet belülről szemlélve. Nála nincs balettfinomságú, gondosan kimért, szép, de egyben halálos, mégis esztétikus harci koreográfia, ami oly gyakori eleme a csambara moziknak Van viszont kavarodás, csapkodás, rémült emberek kétségbeesett önmentési kísérlete, vagy önfeláldozó rohama. Hősei a kanálisban, sárban vívják harcukat és halnak meg, semmi nemesség nincs pusztulásukban. Rájuk inkább jellemző az elkeseredettség, ami pusztító dühben ölt testet. A veszteség pedig mindkét oldalon nagyon fáj. Fennköltség tehát nincs, mégis megragadó a küzdelmük, a technikai kivitel pedig lenyűgöző. Átjön a képernyőn, hogy nehéz és veszélyes forgatás volt.

A mozi bővelkedik remek alakításokban. Oly nagy számban, hogy túl soká tartana ecsetelni őket. Hira Mikijiro, Chiezo Kataoka, Kotaro Satomi, Ryutaro Otomo és még sokan mások szerepelnek. Mindannyian az 1960-as évek színészgárdájának kiemelkedő személyiségei. Győződjön meg róla mindenki a saját szemével.

Az alternatív cím, amit talán "A nagy gyilkolászás"-nak lehetne fordítani, jobban kifejezi a rendező szándékát, mint a forgalmazásba került változat. Az üzenete is egyértelmű: Nem lehet társadalmi változást elérni egy kis csoport forradalmárral, a nép bevonása nélkül. Fontos és jó mozi ez a 60-as évekből.

 

Date Masamune - The One-Eyed Dragon (1993)

2012. június 03. - Oldfan

 A japán hadurak élete bőséges anyagot biztosít a TV társaságok számára. Ezúttal egy mifelénk kevésbé ismert, de a felkelő nap országában jó nevű klánúr került terítékre.

Az ifjú Masamune, miután értesül Oda Nobunaga haláláról, úgy dönt, átveszi az országegyesítő szerepét. Ennek legjobb módjának az tűnik, ha gyorsan leigázza a szomszédos urakat. A célja felkelti az akkor legnagyobb hatalommal rendelkező Hidejoshi figyelmét, ami korántsem mindig jelent jót. Ezért az engedetlen daimyo felesége hamarosan túszként indulhat Kiotóba, ő maga pedig kisebb birtokot kényszerül átvenni egy új helyen, távol a családi örökségtől. A rokonságon belül sem mennek jól a dolgok, az lesz az ellensége, akire senki nem gondolna. Ám a zabolátlan ifjú megtörhetetlenül járja tovább a maga útját, várva a nagy lehetőséget.

A Date klán korántsem tartozott a nagyhatalmú, nagy létszámú fegyveres erővel rendelkező klánok közé. Viszont a harcosainak kiképzése, fegyelmezettsége, a harcban tanúsított rendkívüli kitartásuk még a szamurájok egyébként önmagukkal eltelő világában is legendásnak számított. Tény, hogy egyszer 500 fős csapatuk szállt szembe mintegy 10 ezer ellenséges harcossal, és nem bírták megsemmisíteni őket. Ez igen árulkodó adat a harci értékükről, még akkor is, ha a terepviszonyok őket támogatták. Masamunét a kortársai igazából nem tudták hová tenni. Katonai erényeit még az ellenségei sem vitatták, de ugyanakkor leginkább „vidéki bugris”-ként emlegették egymás között.

Életútja változatos volt. Megjárta a poklot, többször is hajszálnyira volt a lefejezéstől, de mindig visszakapaszkodott a hatalomba. Nagyon értett a meghökkentéshez, egyértelműnek látszó vádakat volt képes a maga javára fordítani. Egyszerre volt véreskezű hadúr, jó ízlésű művészetpártoló, önfejű vezető és ravasz politikus. Időnként meglepő együttérzést mutatott a nehéz helyzetben lévő alantasok iránt, ami a kortárs nagyurakra nem volt jellemző. Egyesek szerint titkos keresztény volt, bár ezt tényekkel nem lehet igazolni. Nem csoda, akkoriban kizárt dolog volt, hogy egy hadúr nyíltan követhesse a betiltott vallást. Az viszont megint ténykérdés, hogy a jelképeiket ügyesen használta a maga javára, és az átlagnál nagyobb megértéssel viszonyult hozzájuk. Gyakori jelzője a „későn született”, ami teljesen érthető. Amikorra felnőttkorba lépett, már eldőlt a hatalmi harc, nem volt lehetősége példaképének, Oda Nobunagának  a nyomdokaiba lépni.

Bár Masamune életének jelentős része a csatamezőkön telt el, ilyen szempontból némileg adós marad a feldolgozás. Vannak ugyan ütközetek, látványos kosztümökkel, de korántsem olyan megjelenítésben, mint amennyit az életútja felkínálna. Ilyen téren határozottan hiányérzetem van a sorozattal. Talán a The Story of Hideyoshi ötvözte legjobban a politikát a kalandokkal és csatákkal. A címszereplő Takahashi Hideki ugyan kissé idős már az első rész ifjú harcosának megformálásához, de a későbbiekben ez eltűnik. Harcosként meggyőző, családi tragédiáinak sora pedig módot ad valódi színészi eszközök bevetésére. Az alakítását nem érheti elmarasztaló szó, csakúgy, mint a többi társáét sem. Számos jól ismert arcot láthatunk viszont, például Ishibasi Renjit, vagy Isao Natsujagit. Számomra újdonsággal szolgált a Tojotomi klán örökösödési viszonyainak taglalása - igen durván intézték el azokat, akik kiestek a kegyből - és annak részletezése, mi történt Nobunaga halála után.

A közismert felfogás az, hogy Hidejoshi különösebb vita nélkül lépett az örökébe, de itt nem ez volt a benyomásom. A gyorsan bomló szövetségek, kényszerházasságok pedig olyan sérelmeket plántáltak az egyénekbe, amik évtizedekkel később nyomorították meg az utódok életét. A Date klán urának története ezt kiválóan mutatja be, igazi, átélhető emberi tragédiákon keresztül. A történet legjobb része a családi vonal felvonultatása, remek színészi megformálásokkal.

A Tv film most már magyarul is megtekinthető "meesee" munkájának köszönhetően. Nem árt észben tartani annak, aki az Interneten szeretné megtalálni, hogy létezik egy másik tévés feldolgozás róla, ugyanezzel a címmel. A főszereplőkről viszont könnyen megkülönböztethető a két verzió. A hozzáférése viszont már korántsem lesz egyszerű, aki letölteni szeretné. Viszont kiváló DVD változatokat lehet kapni hivatalos úton. Támogassuk a rajongók által fenntartott kis kiadócskákat, különben hamarosan nem lesznek utánpótlási források.

 

 

Oda Nobunaga (1992)

2012. május 27. - Oldfan

 

A "WARLORDS" sorozatból Oda Nobunaga személye kihagyhatatlan. Ő volt az, aki a hosszú belháborús időszak után karnyújtásnyi közelségbe jutott az országegyesítéshez. A korszak kiemelkedő, éles eszű, ámbár meglehetősen különc viselkedésű hadura átalakította a az adott kor hadviselését. Japán egyik kis klánjába született, amelynek tulajdonképpen esélye sem volt a hatalom csúcsára kerülni. Oda ambícióit ez nem zavarta. Rájött, hogy gyorsan felbomló alkalmi szövetségek miatt senki nincs biztonságban. Ezért aztán soha nem hagyott ellenséget a háta mögött. Az elfoglalt területeken mindent fölmorzsolt, ami később veszélyes lehetett. Ezért pusztította el a harcos hegyi szerzetesek kolostorait is, ami életének egyik legvitatottabb eseménye mindmáig. Hadúr társaihoz hasonlóan élt a családtagok kiházasításával, de ha a szövetség nem bizonyult megbízhatónak, rokonság ide, rokonság oda, az illetőre semmi jó nem várt. Holland-portugál mintára szervezte át a hadseregét, tömegesen alkalmazva a szamurájok által megvetett lőfegyvereket. A lövészezredeivel söpörte el a kor másik katonai újítójának, Takeda Shingennek a klánját. Igaz, csak a neves ellenfél halála után, mint azt az Árnyéklovas (Kagemusha) történetéből tudhatjuk. Kiszámíthatatlan viselkedése sokszor a frászt hozta a közvetlen környezetére. (Pl: előzetes egyeztetés nélkül megkéri apja legnagyobb ellenségének a lányát.) Miután nem értették az indítékait, - többnyire 2-3 lépésre előre tervezett - kezdetben a saját alattvalói is ostobának tartották. Csak kevés feltétlen támogatója akadt.

1518 - Még javában dúlnak a hadurak közötti belháborúk. Az Oda klán örököse szembehelyezkedik az apjával, nem hajlandó hiúságból olyan csatába menni, amely biztos vereséget ígér. Pedig ez kockázatos, mert az örökösödési joga lehet a tét. Ám a fiatalember elszánt, mert tudja neki van igaza. Ez az eltökéltség vezeti akkor is, amikor a közvetlen környezetében senki nem látja át nagyszabású terveit, sőt, egyenesen eszelősnek tartják. Ám az idő egyre inkább őt igazolja, így támogatói akadnak. Nagy szüksége van rájuk, mert az egyik közeli hadúr hatalmas sereggel indul a főváros ellen az Oda birtokokon át. Választani kell, behódolnak, vagy harcolnak.

Nobunaga népszerűsége, bár szigorú, sőt helyenként kegyetlen daymio volt, egyre nőtt. Ennek az volt az oka, hogy a nép felismerte, ő békét hozhat a belháborúktól meggyötört országnak. Másrészt értett az egyszerű emberek nyelvén, nem nézte le őket. Társaságban nemest, kereskedőt, parasztot egyaránt egyenlő félként kezelt, leszámítva a hivatalos alkalmakat, ami abban a korban több, mint szokatlan volt. Magánéletét azonban tragédiák sora kísérte, igazi felhőtlen boldogság mondhatni sosem jutott neki. Watanabe Ken alakítását az eddigi legjobb Nobunaga megközelítésnek tartják Japánban. Valóban remekül hozza a szerepet, különösen az ifjú, vadóc örököst. A háttérben sztárok egész sora tűnik fel a fontosabb mellékszerepekben. Az első rész az ifjúkor eseményeit taglalja, az első diadaláig, igen szórakoztató, humorral bőven ellátott formában. A második rész már a nagyhatalmú hadurat mutatja be, a témához illő látványos, nagyszabású harci jelenetekkel.

Az alkotók alapjában véve pozitív hősként mutatják be az Oda klán leghíresebb urát, bár nem rejtik el személyiségének árnyoldalait sem. Szembekerül az egyébként nagyon szeretett apjával (Sonny Chiba) a hadi kérdésekben, könyörtelenül leölet szerzeteseket, rokonokat, vagy egy teljes ellenséges klánt, ha érdekei úgy kívánják. Ugyanakkor újjáépíti Kiotót, támogatja a kereskedelmet, belső rendet teremt, helyreállítja az Ashigaka Sógunátust. A korábban aszkéta életet élő ifjúból a hatalomban nagy "nőbarát" lesz. Az országegyesítésre nem a saját hatalmi ambíciói, hanem a nagyon szeretett apja és apósa álmainak megvalósítása vezeti. Összetett, korszakformáló személyisége méltó módon lett képernyőre víve.

Nem szokás az ismertetőkben, de ez alkalommal úgy érzem meg kell említenem a dvd "Making of..." részét. Mintegy 18 percben tárják elénk, hogy milyen hatalmas munka egy ilyen nagyszabású történelmi film elkészítése. Láthatjuk Sonny Chibát lovastól elvágódni, Watanabe kis híján a nyakát szegi Nobunaga különc lovaglási módját próbálgatva. Az ezúttal kisebb szerepet kapó, meglehetősen koros Wakayama Tomisaburo kivágott "beköpései" pedig még az alakításánál is szórakoztatóbbak. Kiderül, mekkora fizikai teher egy  esős jelenet előállítása a stábnak és a szereplőknek, miként az is, hogy egy korhű kimonóban kész kínszenvedés ülésből felállni. Szóval igazi, hiteles történelmi film ez még a háttér bemutatásában is. Aki meg szeretné nézni, annak jó hír, hogy "meesee" által létezik magyarítása. Az Opensubon fellelhető.

 

 

The Story of Hideyoshi (Taikoki -1987)

2012. május 27. - Oldfan

Oda Nobunaga váratlan halála befejezetlenül hagyta az ország egyesítésre készülő hadúr nagy művét. Az egyik bizalmas embere vállalkozott rá, hogy befejezi az ura által elkezdett munkát. Ám a történet ennél messzebbről indul.

Egy fiatal vidéki szamuráj szerencsésen túlél egy vesztett ütközetet, földönfutóvá lesz, majd egy jóslatot követve "üldözni kezdi" a szerencséjét, ami az ígéret szerint csinos fiatal lány képében fog jelentkezni. Ő Saru, a "Majom", egy mókás képű és természetű, de igen tehetséges ronin. A kiszemelt ura sem sokkal különb. Egy eldugott kis hegyvidéki klán vezetője, akit a saját emberei sem tartanak túl sokra. Valami Oda Nobunaga, akit alig ismernek, még a közvetlen környezetében sem tudják hová tenni. A két különc találkozása viszont az évek során alaposan megváltoztatja Japán történelmét.

Okamoto Kihachi vitte filmre ezt a humorral fűszerezett történelmi drámát, amelyből azért a látványos harci jelenetek sem hiányoznak. Erről a méltán híres Japan Action Club gondoskodik, a helyi hagyományőrzők. Mozifilmbe illő tömegjelenetekkel, pazar kosztümökkel és erőteljes összecsapásokkal teszik emlékezetessé a történetet. Méltón ahhoz a korhoz, amit megjelenítenek. Az első rész Oda Nobunaga viharos felemelkedését mutatja be. Ő az első hadúr volt, aki reális közelségbe jutott az ország egyesítéséhez. A környezetében feltűnnek a korszak történelem formáló személyiségei, az ármányos Mitsuhide, a türelmes Tokugawa, meg persze Hidejoshi Tojotomi, aki most még csak "Majom", de ő fejezi majd be a Nobunaga által elkezdett munkát.

A film nagyon jó forgatókönyv alapján készült, igen fordulatos. A humortól jut el a drámáig, ezzel is érzékeltetve egy fiatalember jellemének fejlődését. Az idős Okamoto minden tudását bevetette. A jelenetek ritmusa lenyűgöző, mintegy képre vitt dallamokat látunk. A fényképezés ehhez illően mesteri, a zenére sincs panasz, mert a rendezőt ismerve, mondhatni kötelezően magas szintű. A hölgyek szépségére nehéz szavakat találni, a férfiak igazi szamurájok, még a háttérben szereplő statiszták is. Alig láttam még olyan TV-s feldolgozást, ahol ennyire ügyeltek a gondos részletezésre. A főszerepben pedig igazi sztárparádé van. Itt látszik meg, mennyire fontos a rendező. Okamoto mester kedvéért mindenki szívesen sorompó közé állt.

Ilyen nagyformátumú történet esetében mindig kulcsfontosságú a főszereplő személye. Vagy a hátán viszi a filmet, vagy süllyesztőbe küldi. Matsukata Hiroki alakítása garancia rá, hogy nem az utóbbi fog történni. Hosszú évtizedek óta állócsillagnak számít a szigetországi filmgyártás egén. Volt ő már jakuza, nindzsavezér, daliás szamuráj, meg a jó ég tudja hogy micsoda. A népszerűsége töretlen. Nem okoz csalódást, de a személyes véleményem szerint ezúttal igazán kiemelkedőt nem tőle látunk. Shibata Kyohei "ellopja a showt" a "Majom" szerepében. Igaz, sokkal gazdagabb a szerepe. Lehet mókás, féktelen ronin, zöldfülű szamuráj, találékony parancsnok, szerelmes ifjú, és végül, az ország élére emelkedő Tojotomi nagyúr. Lubickol is a különböző karakterek megformálásában.

Még valakiről szeretnék szót ejteni. A sokak által, köztük  általam szintén kedvelt Sonny Chibáról. Tőle először láttam olyan alakítást szamuráj történetben, ami a harci jeleneteken túl színészileg is megfogott. (Nindzsa és harcművészeti mozikkal lett ő igazi sztár, nem szamuráj alakításokkal.) Sajnos, pont az általa megformált Mitsuhide kedvéért tértek el a történelmi hűségtől, ami neki ugyan jó epizódokat hozott, de számomra zavaró volt, mert tudtam, ez nem így történt a valóságban. Továbbá a film vége, Hidejoshi hatalomra kerülése, kissé elsietett lett. Talán elfogyott a pénz? Igaz, Kihachi mester a rákkal a küzdött, a fizikai gyengesége esetleg magyarázat lehet a kapkodós lezárásra. Az utolsó 15 percre eltűnt az a gondosság, ami addig olyan élvezetessé tette a filmet. Ezen kis baki ellenére mindenkit biztatok a megtekintésére. Aki magas színvonalú, szórakoztató, többségében hiteles alkotást szeretne látni erről az izgalmas korszakról, nem fog csalódni, ha rászánja az idejét.

 

 

The Last Samurai (1974)

2012. május 20. - Oldfan

Kétlem, hogy van olyan szamurájfilm rajongó, aki ne ismerné Kenji Misumi nevét. Túl sok örökbecsű darabot tett ő le ahhoz ebben a műfajban, hogy ki lehetne kerülni az életművének valamelyik darabját. Ott bábáskodott Zatoichi megszületésénél és több más kalandjánál is, borzongatott minket a jotsujai kísértet neves történetében, hadba vonult a Shinshengumival és más neves harcosokkal együtt, míg végül, de korántsem utoljára, legendát teremtett a megállíthatatlan Lone Wolf and Cub sorozat főszereplőjével egyetemben. Mostanra egyértelműen a csambara műfajban forgatott mozijai a legnépszerűbbek, pedig más, ennél többre tartott zsánerben szintén figyelemre méltó mozgóképeket tett le az asztalra. Akinek van kedve tallózgatni, itt is talál ismertetőket néhány kiváló mozijáról. Mint minden rendező, ő is berzenkedett a beskatulyázástól. Szeretett volna olyan alkotást fölmutatni, amit nem mások dolgoznak ki helyette, hanem a kezdettől fogva része a készítés folyamatának, nem csupán a rendezés fázisában kapcsolódik be. Csupán egyszer adatott meg ez neki, ennél a történelmi mozinál.

A törékeny egészségű Sughi Toranasuke gyermekként fölöslegesnek érzi magát a családjában és öngyilkos akar lenni. Egy szamuráj menti meg a vízbefúlástól, magához veszi, felneveli és megtanítja a kardforgatásra. Az idős vívómester a Tokugawák hűbérese és elkötelezett híve, de tisztában van vele, a szamurájok világa leáldozóban van. Ifjú tanítványát ennek szellemében neveli, felkészíti egy másik társadalom érkeztének elkerülhetetlenségére. Ám az új korszakba való átmenetel korántsem problémamentes, nem könnyű túlélni a vérzivataros időket...

Ez volt Kenji Misumi utolsó filmje, mielőtt 1975-ben szívrohamban elhunyt. Minden tudását beleadta és kitűnő mű született meg általa. Sajnos, a mester váratlan halála miatt a film össze(vissza) vágott változata került forgalmazásra, ami az összetett történet élvezhetőségét nagyban rontotta. A vágás oka részben a film hosszúsága volt, részben a nem mindig könnyen követhető, mozaikszerű építkezést akarták egyszerűsíteni, pár kemény jelenetet szintén megcsonkítottak. A gyűjtők között kisebb legenda volt a vágatlan verzió létezése, amihez csak feketén lehetett hozzájutni. Végre piacra került a teljesen vágatlan,(?) felújított, szélesvásznú változat, amit leginkább a francia kiadás tesz igazán élvezhetővé. (A jelenlegi, teljesnek tartott változat történetének felépítését, párbeszédeit figyelve volt egy olyan érzésem, hogy valahol akadnak még leforgatott, ám be nem került jelenetek.)

A cselekmény összetett, sok szálon futó. A Sógunátus végének szinte teljes társadalmi korrajzát adja, egyaránt bemutatva a szamurájok világának emelkedett és embertelen oldalát. A Tokugawák, a Shinshengumi és a lázadó Szatszuma klán szamurájait hol összesodorja, hol eltávolítja egymástól a történelem zivatara. A harcosok kasztjának mindenféle alakja felbukkan, az erkölcs elszánt védelmezőjétől a gátlástalan törtetőn át a pusztán kalandot kereső ifjúig, sőt a saját osztálykorlátain átlépni nem tudó, az igazságot kereső harcosig, aki ide-oda sodródik a viharos időkben. Időnként az ivóban, máskor a csatamezőn találkoznak, gyakran az ellentétes oldalon. Megismerik a boldogságot és a tragédiát, szeretnek és pusztítanak. A rendező nem a kor közismert formálóit állítja a középpontba, ők csak felvillannak a háttérben, erősítve a hitelesség érzését. Inkább a különböző társadalmi csoportok egy-egy jellemző karakterét emeli ki, hogy minden álláspont képviselve legyen. A középkori külsőségek között felvonuló harcosok egyre anakronisztikusabbak a puskákkal, ágyúkkal harcoló parasztkatonákkal szemben. Japán népe leginkább az újságokból értesül a szamurájok csatáiról, s annyira érzi magáénak az egészet, mintha a Holdról írnának. A saját magát felmorzsoló, belső viszályainál leragadó klánvilágot egyszerűen félretolja a társadalom többségét kitevő kereskedők, városlakók, szerzetesek élni akaró többsége.

Misumi láthatóan nagy tisztelettel kezeli esendő hőseit, de mégis "könyörtelen". Lehet bármennyire szimpatikus jellem az illető, az új korba csak az léphet át, aki képes feladni a múlt szemléletét és erkölcseit és elfogadja azt a változást, amely korántsem könnyíti meg az életét. (Pompás az a jelenet, amikor bemutatja, micsoda komoly problémát jelentett egy régimódi szamurájnak az új hajviseletre történő áttérés.) A mozi nézőbarát, a kor tökéletes realizmusa pompás kalandfilmbe van ágyazva. Nagy kiállítású korrajz, ám válogatott színész-vívók elemi erejű, érzelmektől fűtött összecsapásaival fűszerezve. Az igényes történelmi tabló mesteri példája. A főszereplőt, Takahashi Hidekit, Európában alig ismerik, pedig kiváló színész és harcművész egyszerre. Talán a Magistrate Mayuzumi a mostanában leginkább hozzáférhető filmje. A műfaj igazi rajongói mindig számon tartották a vele forgatott alkotásokat.

Ezt a filmet gyakran említik a "LEG" kategóriában, vagyis mint a valaha készült legjobb csambara történetek egyikét, ahol minden összetalálkozott: igényes korrajz méltó kivitelben és képzett színészek előadásában, izgalmas akciójelenetekkel fokozva a hangulatot. A fényképezése tiszta, látványos. Elmarad a japán filmek sokszor bosszantóan sematikus, vagy éppen nyugat majmoló zenéje. A főtéma ugyan kissé szomorkás, de illik egy tovatűnő korszakról szóló történethez. Nem vállalkozom rá, hogy kategorikusan kijelentsem, ennél jobb feldolgozás nem készült a szamurájvilág múlásáról. Hiszen Akira Kurosawa, Masaki Kobayashi  vagy Hideo Gosha életművében bőven vannak hasonlóan ragyogó állócsillagok. Ám azt merem mondani, hogy ez a mozi nem hiányozhat azoknak a gyűjteményéből akik valóban meg akarják ismerni a japán filmművészet egy fontos alkategóriájának, a szamurájfilmnek a legjobb alkotásait.

 

Magistrate Mayuzumi (1995)

2012. május 19. - Oldfan

Számos olyan színész van a japán filmvilágban, akik a hazájukban rendkívül népszerűek, de a nagyvilágban csak kevesen tudnak róluk. Sok közöttük a sorozat sztár. A változó világban akad közöttük néhány állócsillag. A speciálisan japán csambara műfaj pedig továbbra is él és virágzik. A sztárjaik pedig időről-időre kapnak egy-egy "TV specialt", ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egész estét filmet forgatnak velük a megszokott epizódok helyett. Takahashi Hideki már az 1960-as évek óta jelen van a stúdiókban, rengeteg műfajban kipróbálta magát, de - hál' istennek - a kalandfilm műfajától sosem szakadt el. Magyarországon minden bizonnyal legjobban a Fighting Elegy ifjú diákjaként ismerik, a kevés számú szerencsések emlékezhetnek rá a legendássá lett Űzött szamurájból, de Kenji Misumi kiváló történelmi kaleidoszkópját, "Az utolsó szamuráj"-t semmiképp nem lehet kihagyni az életművéből.

A Tokugawa korszak végnapjaiban lázadások törnek ki az országban. Mayuzumi felügyelő bátran szól a problémákról és erős támogatót szerez magának. Előléptetik, majd rögtön egy kényes ügyet bíznak rá. Az edói várból eltűnt amerikai Gatling gépfegyvert, mely a géppuska őse, kell előkerítenie. A felügyelő még nem tudja, ezzel az üggyel nyakig belekeveredik az előző és a jelenlegi sógun emberei közötti politikai küzdelembe, ami életveszélyes dolog. De a felügyelő nem az a típus, aki meghátrál a nehézségek elől. Elsőként egy elit egységet szervez meg maga köré, bár ha kell, egy zsebtolvaj segítségétől sem zárkózik el. Utána indulhat a bűnösök levadászása.

Igazi japán kalandfilm, a jidaigeki műfajból. Felvonultatja annak jól bevált kliséit, de korántsem unalmas tálalásban. Vannak itt összeesküvők, nindzsák, politikai cselszövők, válogatott rendőrcsapat, no meg gondosan kidolgozott harci jelenetek. Tulajdonképpen a John Ford által a westernre kialakított felépítést követi: "Erőteljes felvezetés, a közepén bontsd ki a történetet, a végén mindent bele." Szerencsére csak a forgatókönyv felépítése van onnan, a téma tipikusan japán, a zene sem westernes, amit én cseppet sem bántam. Azért valljuk be, nem az eredetiségéről fog elhíresülni a történet. Más filmekből ismerősek lehetnek a főbb elemek. Azért minden a helyén van, szépen lekerekítve. Mit tagadjam, én századszor is megnézem a szamuráj-nindzsa összecsapást, vagy ahogyan egy válogatott csapat átvágja magát a palota útvesztőjén a fő bajkeverőhöz, és még el is szórakoztat. Kalandokban pedig nem szűkölködik a néző, elvégre az egész filmzsáner ebből él. Miután egy megtisztelő külön kiadással van dolgunk, a díszlet-körítés szintén átlagon felüli. Van vendégszereplő, ahogy illik. Szóval, megadják a módját a kitüntetett ünneplésének.

Bár a háttér- és mellékszereplők sem ismeretlen arcok,  ezt a filmet nyilvánvalóan Takahashira írták. Az ő karizmatikus figurája viszi a prímet. Színésznek sem utolsó, ezt már tudják azok, akik látták a fentebb emlegetett Misumi féle "THE LAST SAMURAI"-t. Kissé megöregedve, de még mindig laza izomzattal és káprázatos sebességgel forgatja a kardot, amire bőven kap lehetőséget. Az alkotók több hangszeren játszanak, számos nézőréteget akarnak megnyerni. Így van humor a felnőtteknek, (zsémbes feleség), a tinédzsereknek, (laza zsebtolvajnő), megható pillanatok...mindenkinek. Mindez persze csak körítés addig, míg elő nem kerülnek a kardok, mert akkor vége a mókának, érzelgősségnek. A végén a narrátor "megbiztat" minket, hogy újabb kalandok is várhatóak. A magam részéről szívesen megbizonyosodnék róla, hogy komolyan gondolták a folytatást, de sajnos, mindeddig nem sikerült a nyomára lelnem. Viszont a MOMOTARO ZAMURAI - nem elírás! - amely egy ifjonti, fölöttébb népszerű sorozat volt az ő főszereplésével, mostanság már hozzáférhető. Humor és rendkívüli vívójelenetek adják a savát-borsát. Angolul tudás előnyben, mert csupán ráégetett felirattal található meg a sorozatfüggők honlapján.

 

 

Chushingura (1962)

2012. május 13. - Oldfan

Ha létezik olyan japán történet, amiről a világ minden táján hallottak, minden bizonnyal ez lehet az. Talán a nemzetközileg legismertebb legendájuknak mondható, melynek nagy a népszerűsége belföldön és külföldön egyaránt. Jellemző rá, hogy a 2. világháború idején, amikor a filmgyárak nyersanyag hiánnyal küszködtek, és megkérdezték a fronton lévő katonákat, mire szánják a meglévő készletet, elsöprő többséggel a 47 hűséges ronin története győzött. Meglepetésnek nem mondanám a szavazás eredményét, mert az Ako harcosok sorsa mindig közügynek számított a szigetországban. A korabeli Japánban nagy társadalmi érdeklődés követte a derék szamurájok perét. Az ítélet végkimenetele nem lehetett kétséges, de 2 végletből választhatott a bíróság, és a hátramaradottaknak korántsem volt mindegy, melyik felfogás győz. A bigottak szerint a Sógunátus törvényeinek megszegői köztörvényes bűnözők, közönséges gyilkosok, akiket le kell fejezni, mindenüket elkobozni, a rokonságukat is keményen megbüntetni. A másik tábor szerint hibáztak ugyan, de a szamurájok már-már feledésbe merülő eszméit hozták vissza a valós életbe, ezért megérdemlik a harakiri elkövetésének lehetőségét. Formailag ugyan az is halálos ítélet volt, de a családjuk mentesült a büntetés alól, sőt, közmegbecsülés részesei lettek. Végül az utóbbi felfogás győzedelmeskedett, nem csekély mértékben a köznép nyomására. A 47 hűséges ronin története máig élő legendává nemesedett.  Sírjuk a tokiói Szengakudzsi templomban található, nemzeti zarándokhelynek számít.

1701-ben, mintegy 100 évvel a nagy háborúk lezárása után, a szamurájok helyzete teljesen átalakult. Igazából fölöslegessé lettek, már csak kevesen élik a harcosok életét. Hivatalnokokká, vagy naplopókká váltak, dúl a korrupció. Egy tüzes természetű, becsületes, vidéki földesúr kapja a feladatot, hogy tegyen ellene. Az Ako klán ifjú ura hamar ellentétbe kerül a Kirával, a „szertartás mesterrel”, aki leplezetlenül várja a megvesztegetést. A sógun palotájában kardot rántani halálos bűntett, s a felbőszített, megsértett ifjú Asano ezt követi el. A lelketlen, bürokratikus bíróság a valós körülményeket mit sem mérlegelve hozza meg az ítéletét. Az ifjút harakirire, a klánt feloszlatásra ítélik. A földönfutóvá lett szamurájok egy része bosszút esküszik, pedig a Sógunátus ítéletét megkérdőjelezni egyenlő a biztos pusztulással. A kamarás, Oishi, fondorlatos tervet eszel ki, jól tudván, az ellenfeleik is készülnek a várható bosszúra.

Ezt a híres eseményt már számtalan alkalommal vitték vászonra a japán mozi kezdetei óta. A romantikus filmek nagymestere, Hiroshi Inagaki, 1962-ben avatott kézzel nyúlt a témához. Azt a megközelítést választotta, amely vissza akarja adni, hogyan lettek legendává a földönfutó, nincstelen roninok azáltal, hogy megőrizték a szamuráj életforma morális alapjait. Engedelmesség, becsület és tisztesség mindhalálig, sőt, azon is túl. Amikor pedig a törvény és a becsület szembekerül, az erkölcs fontosabb, mint a fizikai lét. Elméletileg könnyű ezzel azonosulni, de ha valóban élet és halál között kell dönteni, bizony „oly nehéz a választás”. Inagaki mester a legjobb formáját hozta. A történet jól felépített, aprólékosan kidolgozott, tele van valós, szerethető karakterekkel. Nem papirosízű, életszerűek a konfliktusok. A roninok azáltal nemesülnek fel, hogy képesek az önfeláldozásra, de korántsem mindenki állja ki talajvesztettség próbáját. A „rosszak” oldalán harcolóknak ugyanúgy megvan a maguk érzelmi elkötelezettsége, mint azoknak, akiknek a néző szurkol. Kira nagyúr (Chusha Ichikawa) bár fölöttébb utálatos valaki, nem egysíkú, gonosz alak, hanem egy gyenge jellemű ember, aki szánnivalóvá süllyed a végére. Ellenpárja, Oishi kamarás maga a ravaszság, eltökéltség, akinek sokáig a társadalom megvetését kell elviselnie ahhoz, hogy tervét végrehajthassa. Mindene rámegy  a tisztessége megőrzésére, beleértve a családját. Koshiro Matsumoto kevésbé ismert színész, de kiválóan hozza a szerepet. Rajtuk kívül számos érdekes szereplő tűnik fel, a 47 ronin között mindenféle ember akad, lehet csemegézni. Toshiro Mifune az egyik húzónév. A „megszokott figurát” hozza. Bár mindenütt kiemelten szerepel a plakátokon, igazából nem sok szerepe van. A  részeges, de a kellő pillanatban nemesen döntő Tawaraboshi alakja inkább csak színes mellékszál a történeten belül.

A mozi az egyik legszebb film, amit Japánban valaha leforgattak.
Pazar a külsőségek megjelenítése, a fényképezés tényleg lenyűgöző. A szereplőgárdában a legkisebb alakokat is képzett színészek formálják meg. A film emelkedett stílusú, de nem fellengzős. Nagyon erős az érzelmi töltete. Inagaki minden mesterségbeli tudása jelen van a filmben.. A havas téli éjszakán a halálba induló, elszánt roninok menetének hang nélküli megjelenítése több lett, mint jó. Igazi mozi varázslat született meg, amely tényleg képes visszaadni egy legenda nemességét.

A mozi a korai 60-as évek filmkészítésének kiemelkedő műve, nyugodtan nevezhető mestermunkának. Mára persze már változott az ízlés, lehet, hogy lesz, aki kissé lassúnak fogja találni, de unalmasnak aligha. A történet színpompás, erkölcsi tartalma elsőrangú, meggyőző színészi alakításokkal párosulva képes maradandó élményt nyújtani a mai nézőknek is. Méltó képviselője egy letűnt kor legjobb szellemiségét bemutatni akaró irányzatnak, igényes alkotás

 

 

süti beállítások módosítása