SZAMURÁJKÉNT AKAROK MEGHALNI! Ezzel a feltett szándékkal csatlakozik az ifjú Jamazaki a Shinsen csoporthoz. Ettől nem térítheti el sem a szerelem, sem számos keserves tapasztalat. Az idealista célokat hajszoló ifjú hamarosan szembesül a kiábrándító valósággal. De egy szamuráj belső tartása akkor mutatkozik meg, ha megküzd minden akadállyal. A nagy kihívás pedig a lázadók egy erős csapata, amely magát a császárt szemelte ki célpontul. Ki kell deríteni a hollétüket és lecsapni rájuk. Ám egy zavaros korban nehéz eldönteni kiben bízhat az ember, egy szűk helyen vívott véres kavarodásban még nehezebb életben maradni. Különösen, ha a politikai taktikázás miatt a szövetséges sem biztos hogy barát...
Történelmi háttér: Az 1860-as évekre a Tokugawa Sógunátus a tönk szélére jutott. A társadalmat megrázta az amerikai Perry kapitány flottájának érkezése, amely bebizonyította, hogy Japán mennyire lemaradt a világ más részeinek fejlődésétől. Hamarosan megindult a csempészáruk özönlése, köztük a lőfegyvereké is. A vidéki klánok parasztokat fegyvereztek fel és hatalomátvételre készültek. (Ezt jól mutatja be a Tom Cruise-féle Utolsó szamuráj.) A sógun nem volt képes szembeszállni a lázadókkal, akik az életére törtek, a császár elrablását tervezték, hogy kikényszerítsék a Sógunátus bukását. Ekkor váratlanul vidéki roninok, parasztból lett szamurájok jöttek a segítségére, akiket régebben az ő segítségük mentett meg a daimyók(nagyurak) önkényétől. Ezek az emberek megpróbálták feléleszteni a régi szamurájerkölcsöket egy korrupt, elmaradott társadalomban. Idealisták, igaz szamurájok és válogatott gégemetszők egyaránt voltak köztük. Szigorú szabályokat hoztak, de eleinte csak kevesen tartották be őket. Kegyetlen büntetések és belharcok után a csoport megerősödött. 1861-ben vívták a legnevezetesebb csatájukat, amely ennek a filmnek a fő eseménye és a megdicsőülésüket hozta...egy időre. A megítélésük máig változó. Egyesek számára véreskezű gyilkosok, akik a saját népük ellen harcoltak, másoknak igaz, becsületes szamurájok, akik sajnos egy elavult társadalmat próbáltak megmenteni. Túlélőjük 1867-re nem maradt.
Ez a film egy Shinsengumi kém emlékiratai alapján és túlélő rokonok visszaemlékezéseit felhasználva készült, ezért az egyik leghitelesebb verziója az eseményeknek. Jellemző a téma fontosságára, hogy Ichikawa otthagyta a félig leforgatott filmjét, annyira benne akart lenni ebben a munkában. Az is jellemző, hogy ezt megtehette. Egy tőle kisebb sztár egy életre kiírta volna magát a japán stúdió urak kegyéből. Ichikawa ahhoz sem járult hozzá, hogy megnagyobbítsák a szerepét a forgatókönyvben vagy kedvezőbb beállításban jelenjen meg. Kenji Misumi az előző évben a Destiny's Son-nal komoly rendezői sikert ért el. Az ott elkezdett stílust tette még karakteresebbé. Feszes történetvezetés, realista megközelítés, pazar képkomponálás, jó színészvezetés jellemzi a tehetséges rendező munkastílusát. Külön érdem a történet drámaiságát fokozó, képre komponált, egyedi zene, ami már a Destiny's Son-nak is az erénye volt. A zeneszerző Saito Ichiro megérdemli a neve megemlítését. Ichikawa és Wakayama parádéznak a szerepeikben, de a kisebb karaktereket is élvonalbeli színészek alakítják. Tomisaburót ebben a moziban először láttam igazi drámai szerepben, nem kalandfilmben. Mennyire más, mint - az egyébként remek - csambaráiban. Számomra már ettől emlékezetes marad Misumi rendezése.
A mozi az 1950-es, ' 60-as években kiforrott szamurájfilmek jellemző darabja. Megmutatja, milyenek voltak a régi stílusú mozik a sorsfordító 1965-ös év előtt, amely aztán átalakította a szamurájhősök arculatát. A nagy gondosság és a korrekt kivitel ellenére sem lett kiemelkedő alkotás, de jó, az igen. A hozzá összegyűjtött anyagot azóta számtalan más TV sorozatban és nagyfilmben használták fel.
Egy klán udvarhölgye a kamarás parancsára megöli a klán urának szeretőjét, mert az úr a nő miatt az nem törődik a feladataival. A gyilkost halálra ítélik, de egy szamuráj a klán úrnője parancsára megszökteti. Egy évvel később gyermekük születik, de közvetlenül utána elfogják őket. A férj kényszerül rá a felesége lefejezésére. A gyermek egy idegen klánban nő fel, a történtekről mit sem tudva. Szokatlan technikájú, kiváló harcos lesz belőle. Amikor a származása kiderül, rögtön tragédia történik, elveszti nevelő családját. Otthagyja a klánt, vándorol, de nyugalmat sehol sem talál, sőt újabb tragédiák követik egymást az életében. A Sógunátus egyik magas rangú politikusának lesz a testőre. Elkíséri az urát a forrongó Mito tartományba, ahol többször is megmenti az életét. Őszintén megkedveli az öreg politikust és az is őt. Már-már rendeződik az élete, amikor nagy hibát követnek el. De egy igazi csatlós mindig tudja mi a kötelessége, akkor is, ha hibázik.
Teljességgel rendhagyó szamuráj történet, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy a forgatókönyvet Shindo Kaneto jegyzi, aki az Onibaba és a Black Cat (Kuroneko) filmeket is készítette. Ez a film hozta meg a rendezői áttörést Misumi Kenji számára. Vajon mi volt az oka? Elsőként Misumi mentorának a szerepét említeném. Kinugasa Teinosuke azt vallotta, a filmekben képekkel kell elbűvölni a nézőt, átadni az érzelmeket, lehetőleg a történetet is, ne a szavakra kerüljön a hangsúly. A vizuális absztrakciókon át történő valóság tartalom kifejtés eszméje igen közel állt Misumi hitvalláshoz, de sajnos többnyire csupán hangulatteremtő mozzanatok becsempészésére nyílt módja a kalandfilmjein belül. Felszínes megközelítésben a Destiny's Son sem más, mint egy átlagnál igényesebb jidaigeki mozi. Szó se róla, akad benne bosszú, tragédia és látványos leszámolás bőven. Ám a lényeg máshol van elrejtve. A költői és absztrakt forgatókönyv bepillantást ad egy tragédiákkal sorától meggyötört szamuráj lelkivilágába, annak apró rezdüléseibe, mégpedig úgy, hogy kerül minden direkt, szájbarágós magyarázatot. A képi megfogalmazást kell értő szemmel figyelni. Már a nyitó képsorok olyanok, mintha egy színpompás, monumentális impresszionista festmény alakulna át mozgóképpé. Nagyon fontosak a részletek, melyek a szereplők lelkivilágát közvetítik. Az őrületet a csavarodó, kibomló haj. Ez utóbbi a japán filmekben gyakran bír ilyen jelentéssel, a tragédia szelét jelzi. Balszerencse pedig akad bőven, a sors ismétlődően kegyetlenül beletenyerel a főhős életébe. Többször nyílik módja a belső gát átszakítására, de valahogy képtelen rá. Ám a néző a fordulatok magyarázatát nem kapja meg a szavakból, a képekből kell kiolvasnia. A kopár, fenyegető természet, a csavarodó fák gyökereinek és a száraz ágainak átvitt jelentését viszonylag könnyebb észrevenni. Mellettük az elforduló, lesütött tekintet, az elhallgatással párosuló kényszeres gesztusok, mind-mind egy beteg lélek visszatükröződései, amelyek közvetett módon beszélnek azokról a lelki gyötrelmekről, végtelen magányérzetről, amit egy, a mások szemében rettenthetetlen harcos, talán még önmagának sem bír bevallani. Az 1960-as években a stúdiókba kerülő ifjú rendezők között igen magas volt ennek a mozinak a reputációja a DAIEI őszinte meglepetésére. Mondani sem kell, ők nem vették észre, hogy valami új, fontos alkotás került ki tőlük. Egyes elemzők az egy évvel korábban készült Psycho-hoz hasonlóan a lélekbúvár filmekhez sorolják. A film azért sajátosan japán, korántsem a hitchcocki vonalat követi, így akik inkább a mozgalmasabb dolgokat részesítik előnyben a zárt térben játszódó drámák helyett, nem fognak csalódni.
Ez a film tulajdonképp mindenki számára alkalmas szórakozásra. A látványos külsőségeket és harcokat kedvelők éppúgy megtalálják benne a magukét, mint az elmélyültebb, gondolkodtatóbb apróságokért rajongók. Akik képesek, - és hajlandók, - túllépni a legkönnyebben befogható mozizási szokásokon, nem sajnálnak némi után plusz információt keresni, s persze mazsolázgatni a rejtett részleteken, mindenképp jobban járnak majd. A fényképezés lenyűgöző, a zene sem a szokásos pár akkordos fülbemászó dallam, hanem igazi társa képeknek, a díszlettervező pedig kifejezetten pazar munkát végzett. Ichikawa Raizo, a stúdió sztárja, itt nem csupán a daliás kiállásával, vagy látványos kardvívással akarja megnyerni a nézőket, hanem a kimunkált alakításával. A rendezés értékeiről pedig tőlem többet mond el a szakma értékítélete, amiről fentebb már írtam. Minőségi munka ez a mozi minden téren.
Edo egyik eldugott külvárosi részén a prostituáltak tengetik életüket, próbálván fennmaradnia nehéz kenyér által. Gennai, a kilátástalansága miatt iszákossá lett harcos visszatér a szerelme közelébe, akivel egyfajta zavaros, "se-veled-se-nélküled" kapcsolatban áll. Rajta kívül még néhány gazdátlan szamuráj próbál valamiképp kenyérhez jutni és lesik a szerencsét, hogy gazdát találhassanak. Mindhiába, pedig minden, számukra méltatlannak tartott munkába belevágnak. Egyedül Bika,(Katsu) az örömlányok önjelölt tanítója és pátyolgatója kap egy várva várt, ám megalázó ajánlatot. De az éhség nagyúr. A csöndesen csordogáló napok unalmát sorozatos gyilkosságok forgatják fel. A "lányok" kenyérkeresete kerül veszélybe. A roninok a vérmérsékletük szerint fogadják a dolgokat, a közönytől a szenvedélyes haragig. Ám a nincstelenek tűrésének is van határa.
Szerelem és önfeláldozás áll szemben a hatalom önző, a tisztességre már látszat szinten sem adó parancsuralmával. A nélkülöző, megalázott gazdátlan szamurájoknak, (roninoknak), olyan harcba kell indulniuk, mely szinte megnyerhetetlennek tűnik. De van, amikor a becsület és az önérzet nem engedi, hogy az esélyeket mérlegelje a harcos. A drámai feszültséget és az egzotikumot kedvelők egyaránt megtalálhatják a kedvükre valót, de akik a szamuráj mozik hagyományosan extravagáns harci jeleneteit szeretik, szintén nem fognak csalódni. A történet lassan építkezik, a lecsúszottak világát mutatja be elsőként, majd jönnek a feszültség emelő gyilkosságok. Kibomlik a fő karakterek háttere, míg eljön az a pillanat, amikor elszabadulnak a szenvedélyek és a kardok.
Érdekesség: Katsu már nagyon beteg volt a forgatás idején, rákkal küzdött. A kórházból hozták ki a forgatások helyszínére. A szakálla nem véletlen, a leépülését álcázzák vele. Nem meglepő, hogy csak pár közelkép van róla a filmben. Ezért nincs harci jelenete sem, fizikailag már nem bírta volna. Ám színészileg kiválóan teljesít. Egyébként az orvosai tanácsa és ellenkezése ellenére whiskeyt ivott és szivarozott az utolsó percig a kórházban is. Igazi önpusztító életet élt. Mintha „Bika” karakterét akarta volna átvinni a valóságba. A filmnek egyébként más feldolgozása is létezik még régebbről, de ez a híresebb, pont Katsu szereplése miatt.
Kiba, a Farkas, ismét egy félreeső vidéken csavarog. Fogolykísérethez csapódik, így ellenségeket szerez, bár ártatlanul. Egy félőrült lány rajongani kezd érte, az apja viszont annál kevésbé. A hegyekben titkos aranybánya működik, olcsó hát az emberélet. Farkasunk felköti a kardját, és azt, amit Japánban nem is hordanak a ruha alatt, majd nekilát kibogozni a kusza szálakat, mert ragaszkodik ahhoz, hogy feje a nyakán van a legjobb helyen. Mások nem osztják ezt a véleményt, így a kardokra marad a döntés.
Az első, westernt imitáló rész hasonló stílusú folytatása. Csak éppen még pörgősebb, mint az előző, pedig azon sem lehetett elaludni. Tulajdonképpen megelőzte a korát, megfelel korunk akciófilm építkezésének, minden 4-5 percre jut valami ütősebb jelenet. Az utolsó negyedóra egyetlen nagy vívóparádé, minimális szöveggel. A filmben újdonságnak tekinthető az előző részhez képest a szerelmi szál megjelenítése, noha fölöttébb egyéni formában történik. (Számomra azt bizonyítja, hogy Goshának volt érzéke a groteszk humorhoz. Már az első részben is akadt néhány ilyen pillanat, de most még ráerősített.)A fő karakterek készen kapottak, könnyen felismerhetőek a tulajdonságaik. A gyermekkor képeivel kissé árnyaltabbá próbálja tenni főhősünk alakját, de azért igazi jellemfejlődésről nem beszélhetünk.
A maestro folytatta az akciójelenetek technikájának fejlesztését. A "fellógatva a fán" például a Goyokinban lesz alaposan kidolgozva úgy 2 évvel később, de igaz ez más jelenetekre is. A női késpárbaj a Hunter In The Dark fürdő jelenetében teljesedik ki majd, meg a Szamurájok és banditákban. Ezen filmek ismeretében még érdekesebb látni az előfutárukat, de akinek még nem volt szerencséje megtekinteni az említetteket, az sem fog csalódni, mert egy igazi, minden felesleges agymunkát elkerülő csambara mozit kap. Szóval, rövidre fogva: "All my friends, cool again, easy..." A lazítást segítheti némi maligánfokkal rendelkező kedvenc itóka, egyéni ízlés szerint, amit javallott bekészíteni a hangulat fokozása céljából. (Nem, a maligánfoknak nincs köze a Horn-fokhoz, kifejezetten rosszul tűri a vizet. Aki nem ismeri a jelentését, használjon keresőt....:)
Az 1978-ban megszületett Szamurájok és banditák (Kumokiri Nizaemon) igazolta a döntés helyességét. A film elnyerte a kritikusok tetszését, a közönség a kegyeibe fogadta az alkotást. Az összetett, több szálon futó történet mesterien ötvözi a társadalomkritikai összetevőket a kalandfilmes elemekkel, pazar színészi alakítások sora mellett igazi harcművészeti parádét visz a vászonra. A rendezőnek kifejezett célja volt, hogy addig még soha nem látott, rendkívül „életszagú” vívójelenetekkel élénkítse fel a Sógunátus rég letűnt társadalmának belső ellentéteiről szóló mozit. A kivitel lenyűgöző lett, és nagymértékben hozzájárult a teljes mértékben megérdemelt hazai és nemzetközi sikerhez. A 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején a film meghódította Amerikát és Európát, benne Magyarországot is. 
Kumokiri, a rablóvezér, és az emberei hosszú ideje törnek borsot a szamuráj rendőrség orra alá. Egy új, fiatal parancsnok azonban az eszét is használja és egyre szorosabbra fonja a gyűrűt körülöttük. Itt az ideje visszavonulni és feloszlatni a bandát. Ám előtte még egy utolsó nagy dobás kellene, ami megalapozná a "civil élet" anyagi biztonságát. A szamuráj rendőrparancsnok tudja, a sikerhez ismerni kell az ellenfelet, és a múlt eseményeit kutatja. Közben a rendőrök és a banditák között tovább tart a halálos fogócska. A bűnös életmóddal szándékozni szakító alvilági főnök életébe azonban drámai módon belép a már-már elfeledett, vagy arra szánt, fájó sebekkel teli múlt.
Az 1970-es években volt Hideo Gosha alkotói ereje csúcsán. Ekkor röpítette a Hitokiri (Tenchu) és a Goyokin erkölcsi és anyagi sikere. Ennek köszönhetően kapta meg a fentebb említett jókora adag pénzt és szabad kezet az alkotáshoz. Ikenami Shotaro regénye jó alapot szolgáltatott egy meglehetősen összetett történethez, ami tele van rendkívüli karakterekkel és fordulatokkal. Ráadásul a rendező föltett szándéka volt, hogy olyan vívójeleneteket forgat le, amilyeneket előtte még senki. Ez sikerült neki, mert szokása szerint színész-harcművész szereplőket toborzott. Kemény, helyenként sokkoló, látványos összecsapásokkal teli a mozi, ami már önmagában is garantálná a sikert. Ehhez jön még egy remekül bonyolított, jó karakterszerepekkel teli történet, igazi emberi dráma. Aki látta a mindenét elvesztett, a világ dolgaival leszámolt, vasba öltözött szamurájt besétálni egykori klánjának harcosai közé, hogy szemükre hányja kétszínűségüket és a klán urától számon kérje tönkretett életét, az egyhamar nem felejti el. (Ezt a jelenetet csak eredeti nyelven érdemes nézni. Nakadai hangjának élményét semmi szinkron nem tudja helyettesíteni.) Azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a hosszú, apró mozaikokból építkező történet elvárja az alapos figyelmet, mert könnyen el tud tévedni az ember a nevek és álcák tengerében. A végére minden egyértelműen kiderül, ám addig meg kell dolgozni a nézőnek, a maga módján persze.
A mozi két stílus keveréke. Az első a csambara mozi, annak is a csúcsa. Akció, borzongás, a szamurájvívás minden szépsége és kegyetlensége. Bőven van cselszövés, titkolózás és átverés, a műfaj minden kelléke fölvonul. A másik a nyugati filmes fogások beillesztése. A történet olyan, mintegy összerakós játék, aminek az elemei hol itt, hol ott bukkannak fel, a fontos részleteket nem árt észben tartani. Itt minőségi váltás következik be. A kalandfilmből életszagú drámába vált át a rendező. Kumokiri Nizaemon, a szamuráj, akit a kasztja kitaszított, akitől elvettek mindent, - még a bandita életét is! - visszatér, hogy a saját erkölcsei szerint szolgáltasson igazságot. Keserű szavai olyan emberé, akinek már vesztenivalója nincs. Élhet bár a társadalom legmélyén a bűnöző cimboráival, minden rablásuk ellenére több bennük az erkölcsi tartás, mint a hatalom fényében sütkérezőkben. Kitartó ellenfele, a szamuráj felügyelő, ezt ismeri föl, s miatta hasonlik meg, nem bízván többé abban, hogy mellette az igazság. Ezen fő konfliktuson kívül még számos kisebb, de érdekes problémával szembesítik a nézőt, aki elgondolkozhat az élet dolgain a mozi után. Mert közben hol a figyelme kitartását tesztelik, hol elkápráztatják az elemi erejű vagdalkozásokkal. Tatsuya Nakadai alakítása mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. A visszahúzódó, szinte mélabús, de éles eszű bandavezérből az élettől meggyötört, már csak nyugalomra vágyó emberen át a démoni bosszúálló harcosig minden pillanatában hiteles a vásznon. Körülötte tucatnyi igen jól kidolgozott és eredeti karakter nyüzsög, de ő kimagaslik közülük. Nemhiába volt a nemzedékének kiemelkedő képességű színésze. A zene fő témája melankolikus és fülbemászó, dúdolni való dallam. Maradandó a hatása. A fényképezés hatásos, helyenként gyomorszorító képekkel teli. Néhány kisebb baki ugyan kiszúrható a harcoknál, ahol néha láthatóan kilép a kép szélén az "elesett", de azt tekintve, hogy micsoda nehézségi fokozattal kellett szembenéznie az operatőrnek, nem kárhoztató érte és egyébként is, ez inkább a vágónak szóló kritika. Tulajdonképpen ez az egyetlen részmozzanat, amit nem simítottak el teljesen.
A film a személyes kedvenceim közé tartozik, a Gosha életmű csúcsának tartom a Goyokin mellett. Szerencsés kézzel lett ötvözve az igényes történetet a látványos, pergő akciókkal és a felfokozott érzelmekkel. A már említett pazar vívójelenetek istenigazából csak a szélesvásznú változatban érvényesülnek, aminek a magyar kiadás ugyan megfelel, de ezzel vége is a dicséretnek. Minden másban, beleértve a szinkront, feliratozást, borítót és készítői gondosságot, mélyen alatta van egy ilyen kult mozinál elvárható minőségi színvonalnak. Az interneten sokkal jobb képminőségű verziókat lehet föllelni. Egyedül azt tudom méltányolni, hogy legalább hozzáférhetővé tették a művet. Ezt a filmet nyugodt szívvel ajánlom azoknak is, akik egyébként nem rajonganak a szamuráj történetekért, mert ez egy IGAZI MOZI. Viszont nem könnyű darab. Pihenten érdemes nézni. Az sem hátrány, sőt, nagyon is kell, hogy az ember ismerje a mutatott világnak a filozófiáját, az európai gondolkodástól helyenként messze álló probléma megközelítését. Jó pár olyan véleményt találtam az Interneten, amelyben értetlenül kérdik, miféle alkotás ez, mitől annyira sokra tartott, amikor legfeljebb egy néha zavaros, helyenként fárasztó kalandfilm csupán. A válasz a kulturális ismeretek, vagy az erkölcsi tartalom észre nem vevésében rejlik.( Igazi kis gyöngyszemek vannak eldugva a történeten belül. Például: ahogy a főnököt a bátyja áldozata a szamurájok Busido eszményítette erkölcsi kötelesség belső kényszerében a küldetésnek indítja. Vagy annak megmutatása, hogy a jakuzák közt létező "giri", vagyis a főnök mindhalálig tartó szolgálata ténylegesen élt, nem csak szavakban. Hiszen a nagy mészárlást hatalmas szerencsével túlélt bandatag habozás nélkül követi az ojabunt egy olyan küldetésbe, ami nem az ő ügye és amelyet élve megúszni szinte biztosan nem lehet. Az, hogy milyen logika alapján marad élve a rendőrségen az áruló és mit vált ki az érintettből. Ahogyan a szerelmes kereskedő igyekszik finoman mentesíteni a hölgyét az örömlányi múltja árnyától. Ezek észre nem vevése csökkenti a film élvezeti értékét.) Úgy vélem, sokat veszítenek az illetők, egy-egy kisebb katartikus élményt. Kívánom, hogy minél kevesebb ilyen olvasóm legyen.
Eldugott falucska a japán hegyek között. A vak postamesternő váratlanul nagy megbízatást kap. Egy aranyszállítmányt kell eljuttatni a szomszéd tartományba. Persze, számosan fenik a fogukat az értékes küldeményre, sőt magára a falura is, mert a közlekedési útvonal kulcspontján található. Ebbe a helyzetbe csöppen bele egy vándorló ronin, Kiba, a "Farkas". A pimasz modorú, csavaros eszű fickó, aki kardrántásos technikájával alaposan befűt a rosszfiúknak, átrendezi az erőviszonyokat. Nem csoda hát, ha profi bérgyilkost hívnak meg az ellenfeléül, aki viszont új problémákat hoz magával, a "munkájából" adódóakon túl is.
A film bevezető képsorainál azt hihetnénk, hogy valahol az amerikai-mexikói határnál vagyunk, nem Japánban. Lepusztult deszkaházak, pár lézengő alak, tehetetlen falubíró, banditák, no meg hozzá a tipikus western zene. Még a por is "megfelelően" kavarog. Gosha nyilvánvalóan rájátszik a vadnyugati hangulatra, a kameramozgatás sem kivétel. Mintha a Leone/Eastwood páros valamelyik korai filmjében lennénk. Kiba karaktere szintén sokban hasonlít Eastwood cinikus, veszélyes, előrelátó cowboyára. Csak mint kísérleti filmet tudom kezelni ezt az alkotást, ahol a rendező felhalmozta az amerikai westernek tipikus figuráit, helyszíneit és átültette japán környezetbe. Lehet, hogy az ottani piacon ez az újdonság erejével hatott, de annak aki a szamurájvilág hangulatát keresi, inkább zavaró. Nyugi, jön az is persze, csak később. Bőven vannak csak a japán mozira jellemző alakok a háttérben. Azonban alapjában véve Gosha elhanyagolja a rá jellemző társadalom bemutatást, ezúttal csak képregényszinten mesél, vagy éppen tréfálkozik. Helyenként groteszk pillantok vannak. Az akcióvezetés viszont profi. Tömör helyzetvázlat, aztán hajrá, gyerünk. Ilyen téren nincs hiányérzetünk. Itt kezdte el kikísérletezni azokat beállításokat, kameramozgatási trükköket, amelyek a későbbi filmjeiben híressé lett harci jeleneteket véresen valószerűvé tették. Ritkaság nála, de helyenként jól látható a beállításokon, hogy "merített" Kurosawa Yojimbo mozijából.
Miután egyértelműen a szórakoztatás a film fő célja, ezért kevés szöveg, sok a cselekmény. Nemcsoda hát, hogy a felújított változat reneszánszát éli a tinédzser korosztály körében, akik a csambara műfajjal most kezdhetnek el ismerkedni, mert a forgalmazók kezdik előszedni ezeket a filmeket az archívumok mélyéről. Ha valakinek még nem volt szerencséje szamuráj akciófilmet látni, ez jó kezdet. Kissé szokatlan, az európai ízlésnek néha túl harsány, de az "unalmas" jelző nem fogható rá. Egy esti lazulásra fölöttébb alkalmas. Felirat van hozzá, mint az látható.
Vannak olyan történet elemek, amelyek kortalanok. Ha ügyesen vegyítik őket, akkor pedig ezredszerre sem fogja kifogásolni azt a néző, mert a sokadik látásnál is képesek katartikus élményt adni. Nincs ez másként a Hét szamuráj, a Harakiri, vagy éppen a lentebb taglalt mozi esetében. Ihletett állapotban készültek, sikerült túllépniük a műfaji korlátaikon, egy magasabb szintre emelkedtek. Klasszikusok, a szó legnemesebb értelmében.
Magányos szamuráj ballag a dombon. Ronin, viharvert a kinézete. Talál egy hajtűt, lemegy a völgybeli házhoz, hogy visszaadja, de meglepetés éri. Kétségbeesett parasztok próbálják a klán urához eljuttatni a kérvényüket, amiben az adó csökkentését kérik. De a helybeli földesúrnak feltett szándéka, hogy ezt megakadályozza. A presztízs fontosabb, mint az igazság. Chiba, a gazdátlan szamuráj, ugyan akarata ellenére keveredik a lázadásba, de nem az a típus, aki félbehagyja a dolgait. Társai is akadnak, de az ellenfél létszáma sokkal nagyobb. Élet-halál múlik egy-egy döntésen.
Hideo Gosha első filmje, amit rendezőként jegyzett. Előtte mint riporter és producer tevékenykedett. A rendezői székben történő debütálása rögtön ragyogóan sikerült. Ez a film minden 10-es szamuráj mozi listán megtalálható közel 50 évvel az elkészülte után is. Legfőképp annak köszönhetően, hogy legalább annyira drámai történet, mint csambara, pedig látványos összecsapás van benne bőven. A film nagy erénye a kiváló forgatókönyv. Tiszta történetvezetés, fokozatosan növekvő érzelmi feszültség, hiteles szituációk. Gosha otthon volt a szamurájok korában, így nincs a filmben egyetlen olyan mozzanat sem, amit ne éreznénk valószerűnek. Hihetőek az emberi indítékok, remek a korrajz.
A kalandfilm elemek mozgalmassá teszik a történetet, de nem uralják annyira, hogy elsikkadjon a lényeg. Kiváló színészek segítették a munkáját. Tanba Tetsurót szintén ez a mozi röpítette a keresett színészek közé. Karizmatikus alakját aligha felejti el, aki látta a filmet. Hira Mikijiro később a Sword of The Beast-ben bizonyít igazán, de itt szintén leteszi a névjegyét. Nagato Isamu ekkor már ismert jellemszínész volt. Nálunk aztán a Kardforgatónő első kalandjának öreg mestere hozta be a köztudatba. Mindhárman igazi harcművészek, de mint később annyiszor, ezen a téren Gosha rendkívül igényes volt. Következésképpen az összecsapások borzongatóan valósnak látszanak. Zene és képi világ tökéletes összhangban működik a történeten belül. Mondhatni, a filmnek nincs gyenge pontja. Minden idők egyik legjobb szamurájos kalandfilmje. Felújított változata és a hozzá illő magyar felirat elérhető.
Az egyik személyes kedvenc. Kobayashi, Mifune, Nakadai, dráma. Akár abba is hagyhatnám az ajánlót. Akinek ez önmagában nem hozta meg a kedvét, úgyis rossz helyen jár. Nem kertelek, minden ízében kiváló történet a Harakiri rendezőjétől. Innentől tudjuk, mire számíthatunk. Minden ízében alaposan kidolgozott, tartalmas, de ugyanakkor mégis a néző igényeit szintén figyelembe vevő kiváló mozira. Kobayashi nem először, és szerencsére nem is utoljára, bizonyította, hogy a képírás legnagyobb művészei közé tartozik. Egyike a legnagyobb japán mestereknek.
A Matsudaira klán ura gyermekének anyját, megunt szeretőjét hozzákényszeríti az egyik hűbéresének a fiához. Megalázó helyzet. Ám a kényszerházasság váratlanul jól sikerül, közös kislányuk születik, boldogan élnek. De egy váratlan halálesetben meghal az idősebbik fiú, az örökös. Az úr visszaköveteli egykori ágyasát, mert a klán jövendőbeli urának anyja nem lehet egy hűbéres felesége. Viszont a hűségnek is vannak határai, amit az önkényúr próbál feszegetni.
Kobayashi filmje igazi mestermunka, ami az egyén lázadását mutatja be a társadalom ellen, elmenve a legvégső határig. A családot, a nők szerepét, a szamurájhűség határait veszi górcső alá, de a periferiális helyszínt és témát jóval túlemeli egy klán családi viszályán, fel a valódi erkölcsi magaslatokba. A Harakiri stílusában készült mű, igen erőteljessé teszi a zárt terek művészi kihasználása. A fekete-fehér képek beállításai a japán festmények zárt kompozíciós világát idézik. Helyenként nyomasztó, igen feszült, végig drámai érzetet kelt a nézőben. Ahogy Mifune átgázol a belső udvar gondosan elgereblyézett geometriai alakzatain, az többet mutat be szavak nélkül, mintha ordítozna haragjában. Az igazi tragédia végül mégis nyílt tereken bomlik ki. A zárókép kompozíciós bravúr, a végtelennek tűnő hatalmas totálkép beállítása ellenére képes a börtön bezártságát sugallni. A klánvilágból nincs kitörés.
Az idősödő "Császár", Toshiro Mifune, hatalmasat alakít az apa szerepében, aki élete vége felé képes túllépni addigi énjén a fia érdekében. (Érdekes, mert a rendező emlékezéseiben azt állítja, Mifunét akkor teljesen lefoglalta a saját produkciós vállalatának létrehozása, csak a felvételek idejére járt be. A játékán ezt nem venni észre.) Go Kato, a fiú, egyenrangú párja, ami nem kis szó. Számomra lenyűgöző volt Mifune abban a jelenetben, amikor a minden boldogságát elvesztett öreg szembefordul a tulajdon klánjának harcosaival. Csak az arca és teste játszik, egy hangot sem ejt, mégis végigsöpör a színen a halál lehelete. A Nakadai-jal vívott párbaj jelenetét pedig a westernfilmesek megirigyelhetnék.
A film, - csakúgy mint a Vihar kapujában, - elnyerte a Velencei Filmfesztivál díját a bemutatása évében, majd az Egyesült Államokban a kritikusok az év filmjének választották. Személy szerint: a japán vagy szamuráj mozi kategóriában mindenképp a legjobbak között a helye, de talán a zsáner határain túl szintén elfogadnák.
Mindenkinek van olyan filmje, aminek köszönhetően elkezd az átlagnál nagyobb érdeklődéssel figyelni bizonyos alkotásokat, esetleg egy rendezőt, vagy filmstílust, netán országot. Nekem az első, még kisgyermekkoromban, meghatározó, mondhatni áll-leejtő élményem Szergej Eizensteintől a Jégmezők lovagja volt. Egy külön könyvet lehetne írni róla, hány nagy filmes szakemberre gyakorolt hatást, az áttételes fölhasználására pedig számos példa van. Másik, már tinédzser kori "nagy találkozásom" az Onibabával történt. A japán filmművészet és a horror zsáner egyszerre lépett be az életembe. Az első maradandóan. Akkortájt még nem volt lehetséges horror mozit látni, óvták az erkölcseinket. Belegondolva a mai hozzáférhetőségükbe, azt hiszem, átestünk a nyerges állat túloldalára. De ez már egy másik történet. Igazából fogalmam sem volt, mire ülök be. Csak annyit tudtam a baráti kör szóbeszédéből, hogy nagyon jó, szokatlan valami lesz. Tényleg az volt. Igazából nem értettem, túl fiatal voltam hozzá, kevés történelmi, még kevesebb filmes ismerettel, de így is átjött az atmoszférája. Hogy mennyire nem átlagmozi, az is bizonyítja, hogy Mike Nichols, a neves sci-fi filmesztéta, beválogatta a legfontosabb filmek gyűjteményébe. Pedig ebben aztán se egy űrhajó nincs, sem földönkívüli nem jön hozzánk megenni minket, vagy barátkozni velünk. Viszont annyira a konkrét történeten túlmutató, erkölcsi kérdéseket felvető falanszter társadalmat állít középpontba a mű, hogy igazából nem csodálkozom, ha egyfajta utópiát látott benne a kritikus. Általában a háborúk elleni vádiratként emlegetik, de több van benne. A horror rajongók között szintén létezik egyfajta kultusza, pedig ez nem annak a műfajnak terméke, csak él az eszközeivel.
Mitől tud más lenni a történet, mint holmi szokásos, félelem keltésre alapozó horror mozi? A jelképszerű karakterektől. Az öregasszony a magunkra maradástól való viszolygás és az önfenntartásra képtelensége miatti rettegést testesíti meg. A fiatal lány a befolyásolható, ám ősi belső ösztönöket hordozó, jobb életet remélő vágy képviselője. A férfi...az férfi. Legyen bár kétes erkölcsiségű, lerongyolódott, azért kell az ereje. Könnyen dönt, kegyetlen, ha az kell, de meghatározó alakja a rivalizálás tárgya. Külön érdekes a fordított szereposztás. Hiszen általában a nők azok, akikért a tesztoszterontól fűtött hímek között fellángol az ellentét. Most fordul a kocka. A szamuráj tábornok a kifinomult, de morálisan halott és elevenen rothadó alakja maga színtiszta, megtestesült dekadencia. Az egész helyhez kulcskérdése pedig: Meddig ember az ember? Mi teszi azzá a testi valóján túl? Még egy ösztönlényi szintre leépült társadalom sem képes kikerülni a kérdés megválaszolását.
Egy szikár moziban jön ki a filmforgatókönyv és rendező személyének valódi fontossága. Nem kell eszméletlen pénz mennyiség a sikerhez, trükkök sora a figyelem felkeltéséhez, vagy éppen patakvér ahhoz, hogy baljós hangulat hassa át a mozit. Még csak akcióhalmaz sem szükségeltetik. Viszont a gondosan kiválasztott kevés filmes eszköz szakszerű alkalmazása évtizedekre képes biztosítani azt, hogy a mozi állja az idő próbáját és le tudja kötni a új nemzedék figyelmét éppúgy, mint a bemutatása idejében a kortárs nézőét. A lengedező, állandó, kiszámíthatatlan veszélyt hordó nádrengeteg, a szél, a madarak zaja, az emberi arcok, no meg a híres maszk, a szűken mért, ám fontos mondatok, elégnek bizonyulnak. A gazdag belső tartalom igazi hideglelős érzettel párosul. Nyári meleg idején láttam, de hideg verejték csorgott a hátamon. Belejátszott a hasonló tartalmú mozik akkori hiánya, (meg a légkondié,) de nem hiszem, hogy csak ezek miatt történt. Igen, a művészek tehetségére utalok. Minden elsőrangú. A színészi játék, a gondosan kiválasztott hangok, a testközeli fényképezés és rövid, ám találóan adagolt sokkoló jelenetek.
Az Onibaba úttörő szerepet játszott a japán film világában. A kendőzetlen erőszak naturális megjelenítése innen származik. Ma már ugyan sokkal rámenősebb az ilyen tartalom képre vitele, így könnyen lehet, lesznek olyanok, akik a megtekintésekor nem értik majd ezt az állítást. De higgyék el, itt az ősforrás. Előtte ennyire messzire egyik rendező sem mert elmenni a nézők idegeinek borzolásában. Különösen a művészi vénájúak között nem. Kaneto Shindo mozija bevonult a klasszikusok közé. Akik azt hiszik, csupán a Kopár sziget (Naked Island) stílusában dolgozott ugyancsak meg fognak lepődni. Az a film, amit mindenkinek látni kell legalább egyszer, aki nem csupán agymunka mentes és agymunkát nem is váró mozgóképeket akar látni nap mint nap.
Yojimbo egy olyan megbízatást vállal el, amelynek az elején azt sem tudja, hogy hová kell mennie és mi lesz a feladata. Egy isten háta mögötti hágó fogadójában iszogat és vár, hogy végre történjen valami. Van ott néhány lézengő alak, köztük egy menekülő bűnöző, egy rendőr, egy jakuza, no meg a már eleve ott lakók. Yojimbo gyanítja, valaki nem az, akinek mutatja magát. Jó lesz rájönnie, ki az, mert néhány valóban veszélyes kinézetű egyén szintén feltűnik a színen. Kinek szól a csapda és ki állította? És miért? Mindenképp ki kell deríteni, mert a tanúk ugye fölöslegesek. Még jó, hogy ő senkiben nem bízik, és ebből az elvéből ezúttal sem enged.
Ez volt a negyedik, egyúttal utolsó film a Yojimbo karakterrel. A Toho az akkori japán filmgyártás négy jelentős színészét nyerte meg a forgatásra. Mifune Toshiro, mint mindig, biztosan hozza a figurát. Yojimbója harsány, tiszteletlen, szakébarát, éleseszű és halálos. Katsu Shintaro, a kirúgott orvos szerepében, méltó társa. Ahol megjelenik felforrósodik a hangulat, kiszámíthatatlanná válik a légkör. Nakamura Kinnosuke a megszállott és elvakult rendőrként az európai ízlésnek kissé túljátszotta a szerepét. Bár valószínűleg a bürokratikus szamuráj társadalomban léteztek ilyen "ki az úr, ha én nem" típusú hivatalnokok. Méltó ellenpontja Ishihara Yujiro, aki bemutatja, egyetlen botlás miatt hogyan mehetett tönkre egy ember élete, ha túl mereven értelmezték a törvényeket.
A történet első fele ugyan lassú felvezetésű, de azért történnek benne olyan apróságok, amelyeknek a későbbiek során szerepük lesz a történet formálásában. Mai szemmel nézve kissé elnyújtották ezt a szakaszt, mármint hogy minden konfliktus összesűrűsödjön a hegyi fogadóban. Onnantól fogva viszont igazi thrilleres, feszült légkör uralkodik. Gyakran fordul a kocka, nem tudni ki-kivel van és mi a célja, vagy az egész helyzet miről is szól. Csak annyi bizonyos, kevés túlélő lesz. A leszámolás jelenetben Katsu mester hatalmas vívóparádét mutat be. Nem csoda, végre nyitott szemmel harcolhat, nem úgy mint a Zatoichi filmekben. Van néhány igazi specialitás is a filmben, amikkel még nem ruházták fel eddig a fő karaktert. Yojimbo itt először habozik, tétovázik, sőt visszaretten, ha a személyes érzelmek kerülnek szóba. Mindenképpen új vonásai ezek. A másik igazi ritkaság a Kawanakajima Jindaiko dobzenekar sajnálatosan rövid, ám így is pazar bemutatója. Igazi csemege. A film Mifune saját produkciójában készült el. A mester nem volt szerencsés a saját vállalkozásával, sosem kapta meg azt az elismerést producerként, amely színészként kijutott neki. A Yojimbo karaktert a nyugati közönség mindig többre tartotta, mint a japánok, mert túl harsány volt hagyományos jótevő szamurájnak. Az, hogy a tekintélyt semmibe veszi, valószínűleg szintén kevéssé volt nyerő a szigetországban.
Ez a film lett Hiroshi Inagaki hattyúdala. Méltó egy életmű lezárásához. Többé nem kapott rendezési lehetőséget, pedig a film korántsem azt mutatja, hogy kiégett volna. Érződik rajta a nyugatias történetvezetés, a kor hasonló hollywoodi produkcióira emlékeztet, de ezúttal jó értelemben használva a jelzőt. Ugyanis profi az egész felépítés és a kivitel. Pont a fentiek tették/ teszik lehetővé, hogy Japánon kívül nagyobb a sikere, mint odahaza. Az Internet kommentárokban ilyenkor írják, hogy "recommended." Szerintem is az. A lenti zene remélhetőleg kedvet ad a megtekintéséhez. Nagyon vigyáznak a mozira, minden mást letiltottak, még a trailereket is. Én legalábbis nem tudtam élő linket fölhajtani.