Az egyik személyes kedvenc. Kobayashi, Mifune, Nakadai, dráma. Akár abba is hagyhatnám az ajánlót. Akinek ez önmagában nem hozta meg a kedvét, úgyis rossz helyen jár. Nem kertelek, minden ízében kiváló történet a Harakiri rendezőjétől. Innentől tudjuk, mire számíthatunk. Minden ízében alaposan kidolgozott, tartalmas, de ugyanakkor mégis a néző igényeit szintén figyelembe vevő kiváló mozira. Kobayashi nem először, és szerencsére nem is utoljára, bizonyította, hogy a képírás legnagyobb művészei közé tartozik. Egyike a legnagyobb japán mestereknek.
A Matsudaira klán ura gyermekének anyját, megunt szeretőjét hozzákényszeríti az egyik hűbéresének a fiához. Megalázó helyzet. Ám a kényszerházasság váratlanul jól sikerül, közös kislányuk születik, boldogan élnek. De egy váratlan halálesetben meghal az idősebbik fiú, az örökös. Az úr visszaköveteli egykori ágyasát, mert a klán jövendőbeli urának anyja nem lehet egy hűbéres felesége. Viszont a hűségnek is vannak határai, amit az önkényúr próbál feszegetni.
Kobayashi filmje igazi mestermunka, ami az egyén lázadását mutatja be a társadalom ellen, elmenve a legvégső határig. A családot, a nők szerepét, a szamurájhűség határait veszi górcső alá, de a periferiális helyszínt és témát jóval túlemeli egy klán családi viszályán, fel a valódi erkölcsi magaslatokba. A Harakiri stílusában készült mű, igen erőteljessé teszi a zárt terek művészi kihasználása. A fekete-fehér képek beállításai a japán festmények zárt kompozíciós világát idézik. Helyenként nyomasztó, igen feszült, végig drámai érzetet kelt a nézőben. Ahogy Mifune átgázol a belső udvar gondosan elgereblyézett geometriai alakzatain, az többet mutat be szavak nélkül, mintha ordítozna haragjában. Az igazi tragédia végül mégis nyílt tereken bomlik ki. A zárókép kompozíciós bravúr, a végtelennek tűnő hatalmas totálkép beállítása ellenére képes a börtön bezártságát sugallni. A klánvilágból nincs kitörés.
Az idősödő "Császár", Toshiro Mifune, hatalmasat alakít az apa szerepében, aki élete vége felé képes túllépni addigi énjén a fia érdekében. (Érdekes, mert a rendező emlékezéseiben azt állítja, Mifunét akkor teljesen lefoglalta a saját produkciós vállalatának létrehozása, csak a felvételek idejére járt be. A játékán ezt nem venni észre.) Go Kato, a fiú, egyenrangú párja, ami nem kis szó. Számomra lenyűgöző volt Mifune abban a jelenetben, amikor a minden boldogságát elvesztett öreg szembefordul a tulajdon klánjának harcosaival. Csak az arca és teste játszik, egy hangot sem ejt, mégis végigsöpör a színen a halál lehelete. A Nakadai-jal vívott párbaj jelenetét pedig a westernfilmesek megirigyelhetnék.
A film, - csakúgy mint a Vihar kapujában, - elnyerte a Velencei Filmfesztivál díját a bemutatása évében, majd az Egyesült Államokban a kritikusok az év filmjének választották. Személy szerint: a japán vagy szamuráj mozi kategóriában mindenképp a legjobbak között a helye, de talán a zsáner határain túl szintén elfogadnák.
Kevés film van, amit jobb szívvel ajánlanék.
