Kenji Misumi nevét elsősorban a Lone Wolf and Cub csambara sorozat tette közismertté, pedig sok más műfajban és moziban bizonyította tehetségét. Készített egy látványos mozit Buddha életéről, forgatott kísértet történetet és történelmi mozit. Persze számos szamurájfilmben vezényelte a stábot, a Zatoichi sagát ő indította útjára, de a Nemuri Kyoshiro sorozatból sem maradt ki. Korai, váratlan halála, no meg a fölöttébb zárkózott természete miatt, alig maradtak utána adatok, így igazi kritikai elemzés tulajdonképp nem készült az életművéről. Ám az alul taglalt alkotását mindenhol a magas kategóriába helyezik, még azok is, akik szerint csupán tisztes iparos volt.

Egy klán udvarhölgye a kamarás parancsára megöli a klán urának szeretőjét, mert az úr a nő miatt az nem törődik a feladataival. A gyilkost halálra ítélik, de egy szamuráj a klán úrnője parancsára megszökteti. Egy évvel később gyermekük születik, de közvetlenül utána elfogják őket. A férj kényszerül rá a felesége lefejezésére. A gyermek egy idegen klánban nő fel, a történtekről mit sem tudva. Szokatlan technikájú, kiváló harcos lesz belőle. Amikor a származása kiderül, rögtön tragédia történik, elveszti nevelő családját. Otthagyja a klánt, vándorol, de nyugalmat sehol sem talál, sőt újabb tragédiák követik egymást az életében. A Sógunátus egyik magas rangú politikusának lesz a testőre. Elkíséri az urát a forrongó Mito tartományba, ahol többször is megmenti az életét. Őszintén megkedveli az öreg politikust és az is őt. Már-már rendeződik az élete, amikor nagy hibát követnek el. De egy igazi csatlós mindig tudja mi a kötelessége, akkor is, ha hibázik.

Teljességgel rendhagyó szamuráj történet, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy a forgatókönyvet Shindo Kaneto jegyzi, aki az Onibaba és a Black Cat (Kuroneko) filmeket is készítette. Ez a film hozta meg a rendezői áttörést Misumi Kenji számára. Vajon mi volt az oka? Elsőként Misumi mentorának a szerepét említeném. Kinugasa Teinosuke azt vallotta, a filmekben képekkel kell elbűvölni a nézőt, átadni az érzelmeket, lehetőleg a történetet is, ne a szavakra kerüljön a hangsúly. A vizuális absztrakciókon át történő valóság tartalom kifejtés eszméje igen közel állt Misumi hitvalláshoz, de sajnos többnyire csupán hangulatteremtő mozzanatok becsempészésére nyílt módja a kalandfilmjein belül. Felszínes megközelítésben a Destiny's Son sem más, mint egy átlagnál igényesebb jidaigeki mozi. Szó se róla, akad benne bosszú, tragédia és látványos leszámolás bőven. Ám a lényeg máshol van elrejtve. A költői és absztrakt forgatókönyv bepillantást ad egy tragédiákkal sorától meggyötört szamuráj lelkivilágába, annak apró rezdüléseibe, mégpedig úgy, hogy kerül minden direkt, szájbarágós magyarázatot. A képi megfogalmazást kell értő szemmel figyelni. Már a nyitó képsorok olyanok, mintha egy színpompás, monumentális impresszionista festmény alakulna át mozgóképpé. Nagyon fontosak a részletek, melyek a szereplők lelkivilágát közvetítik. Az őrületet a csavarodó, kibomló haj. Ez utóbbi a japán filmekben gyakran bír ilyen jelentéssel, a tragédia szelét jelzi. Balszerencse pedig akad bőven, a sors ismétlődően kegyetlenül beletenyerel a főhős életébe. Többször nyílik módja a belső gát átszakítására, de valahogy képtelen rá. Ám a néző a fordulatok magyarázatát nem kapja meg a szavakból, a képekből kell kiolvasnia. A kopár, fenyegető természet, a csavarodó fák gyökereinek és a száraz ágainak átvitt jelentését viszonylag könnyebb észrevenni. Mellettük az elforduló, lesütött tekintet, az elhallgatással párosuló kényszeres gesztusok, mind-mind egy beteg lélek visszatükröződései, amelyek közvetett módon beszélnek azokról a lelki gyötrelmekről, végtelen magányérzetről, amit egy, a mások szemében rettenthetetlen harcos, talán még önmagának sem bír bevallani. Az 1960-as években a stúdiókba kerülő ifjú rendezők között igen magas volt ennek a mozinak a reputációja a DAIEI őszinte meglepetésére. Mondani sem kell, ők nem vették észre, hogy valami új, fontos alkotás került ki tőlük. Egyes elemzők az egy évvel korábban készült Psycho-hoz hasonlóan a lélekbúvár filmekhez sorolják. A film azért sajátosan japán, korántsem a hitchcocki vonalat követi, így akik inkább a mozgalmasabb dolgokat részesítik előnyben a zárt térben játszódó drámák helyett, nem fognak csalódni.

Ez a film tulajdonképp mindenki számára alkalmas szórakozásra. A látványos külsőségeket és harcokat kedvelők éppúgy megtalálják benne a magukét, mint az elmélyültebb, gondolkodtatóbb apróságokért rajongók. Akik képesek, - és hajlandók, -  túllépni a legkönnyebben befogható mozizási szokásokon, nem sajnálnak némi után plusz információt keresni, s persze mazsolázgatni a rejtett részleteken, mindenképp jobban járnak majd. A fényképezés lenyűgöző, a zene sem a szokásos pár akkordos fülbemászó dallam, hanem igazi társa képeknek, a díszlettervező pedig kifejezetten pazar munkát végzett. Ichikawa Raizo, a stúdió sztárja, itt nem csupán a daliás kiállásával, vagy látványos kardvívással akarja megnyerni a nézőket, hanem a  kimunkált alakításával. A rendezés értékeiről pedig tőlem többet mond el a szakma értékítélete, amiről fentebb már írtam. Minőségi munka ez a mozi minden téren.