Kudo Eiichit a 60-as évek lázadó ifjú nemzedékéhez tartozó rendezőként ismeri a világ, bár ő nem sorolja hozzájuk magát. Saját bevallása szerint igazából kimaradt a kor forgatagából. Családi háttere a filmstúdiók világába predesztinálta és ott is kötött ki. Ám az egyetemi éveiről érkező pletykák elegendőek voltak a stúdió vezetők számára, hogy gyanú árnyéka elkísérje. Így, bár kapott lehetőségeket, az "igazi nagy dobásra" sosem volt lehetősége. Ám így is maradandót alkotott.

Naritsugu Matsudaira, a szokásos "szankin kótai" során megbecsteleníti az Owari klán egyik ifjú szamurájának a feleségét, kegyetlenkedik a parasztokkal, az egyik hűbérese köztéren követ el harakirit. Bár igazi bajkeverő, érinthetetlennek számít, lévén a sógun féltestvére. Az egyik magas rangú államminiszter radikális lépéssel akarja meggátolni a lázadással fenyegető probléma terjedését. Válogatott kardforgatókat küld a "rendezésre", akiknek mindössze egyetlen támadási esélyük van...

Egy korai, klasszikussá lett jidaigeki filmmel van dolgunk, mely ritka témát dolgoz fel, a legfelsőbb körök büntetési mechanizmusát. A fő konfliktusforrás az, hogy a sógun családjának tagjai érinthetetlenek, de a féktelen viselkedésüket eltűrni sem tanácsos, mert az a közrendet és a törvényekbe vetett bizalmat ássa alá. Ez a komoly gond a Nemuri Kyoshiro mozikban szintén vissza-visszatérő momentum. Így aztán a sógun öccse, az Akashi klán ura, alaposan feladja a leckét a Nagytanács tagjainak, amikor gyilkosságot követ el. Két erős klán konfliktusa polgárháborús veszélyt rejt magában, nem vehető félvállról az eset. Lehetne ugyan ebből egy laza kalandfilm is, de nem ezt az utat járják az alkotók. Aprólékos, precíz építkezéssel vezetik a történetet, beleértve a szertartásos udvariasságokkal teli nyelvezetet, no meg az akkortájt szinte kötelező mellébeszélést, kétértelmű megfogalmazásokat. A kort olyannak látjuk, amilyen volt. Kegyetlen, protekcionista, ahol az igazságot nem vágják az ember képébe, - nem illik, - de a kardot igen. A végképp kezelhetetlennek tűnő helyzeteknek egyetlen megoldása van. Az illetőt kivonják a forgalomból, lehetőleg kerülve a feltűnést, - de ha nem, hát nem! - netán "járványban elhaláloznak", ahogy azt a Harakiriben jelentik be. A lényeg az "arc megőrzése". Hivatalos beismerés sosincs, de mindenki tudja, hogy mi történt valójában, s akinek kell, okul belőle.

A következők remélem segítenek az ismertető és a film jobb megértésében. A valóságban, képzett, közel azonos tudású kardforgatók esetén, egy szamuráj legfeljebb 2-3 ellenfelét győzte le. (A Musashi féle kivételes tudású kardforgatók nem teremtek minden bokorban.) Utána a fáradtság és a vérveszteség miatt könnyű prédája lett a következő pihent ellenfélnek. Ez magyarázza a filmbeli merénylet szervezési részét. A jidaigeki az a filmtípus, amely a harcművészetet helyezi előtérbe, főszerepben a kardokkal. A szankin kótai, a "váltott szolgálat" pedig a Tokugawa apparátus egyik titkos fegyvere volt a dajmio lázadások megelőzésére. A földesuraknak minden 2. évben Edóba kellett vonulniuk, kötelező udvari szolgálat teljesítésére, meghatározott nagyságú kísérettel. Fárasztó és költséges procedúra volt. Az út során a rossz egészségügyi ellátás és az unalom gyakran okozott tragédiát.

A film mai szemmel nézve már lassúnak számít. A forgatókönyv alaposan előkészíti a nagy leszámolást. A sóguni rokon testőrparancsnoka és a kiiktatására kirendelt szamuráj egykori barátsága kifejezetten drámai hatású, élvezetes a szellemi párbajuk. Elkötelezett emberek lévén mindent bevetnek a célszemély megvédésére, illetve a megölése érdekében. A Hét szamuráj óta "kötelező" a harcosok válogatásának részletezése, és hasonlóan érdekesnek mondható. Aki szeret elmerülni a történelmi részletekben egy adott koron belül, az nem unatkozik, mert Eiichi szokatlan beállításai végig érzékeltetik a feszültséget, de a gyors tempójú filmek kedvelői kétségkívül joggal fanyaloghatnak. Egészen az utolsó félóra eljöttéig, mert ott igazán beindulnak az események - ezért is keresik mind a mai napig ezt a mozit. Az útvesztőben dúló harci jelenetek rendkívüli hosszúságúak, bő 30 perc csatával telik el. Persze, pusztán az üsd-vágd jelenetekkel nem lehetne klasszikussá lenni. Az a jó benne, hogy a jellemábrázolás még a nagy vagdalkozás közepette sem szorul háttérbe. Az élethalálharc a legkülönfélébb viselkedést hozza ki a résztvevőkből. Van aki pánikba esik, egy másikat megőrjít a vérszag, van aki hideg fejjel pusztít, van aki megbénul a döntő pillanatban. Mindez úgy, hogy semmi erőltetettség nem érződik a különféle élet-halál helyzetek kialakulásánál, hitelesnek hat a miliő. A mozinak ez a része máig nem kopott meg. Ezért a befejezésért megbocsájtja a néző a kissé nehézkesnek számító felvezető részt.