Ennek a híres-hírhedt csoportnak a története elválaszthatatlan az újkori Japán kialakulásának folyamatától. Tevékenységüknek a megítélése máig sem egyértelmű. A szigetország filmesei viszont csak nagy hálával gondolhatnak rájuk, mert kifogyhatatlan témát biztosítanak számukra. Létezik egy felfogás, amely szerint elkötelezett, hagyománytisztelő szamurájok voltak, akik hatalmas áldozatot hoztak a képviselt ügyért. Személyes tragédiájuk, hogy nem ismerték fel, tevékenységük az ország fejlődésének útjában áll. A másik felfogás szerint gátlástalan, sőt torz lelkületű, mindenre elszánt válogatott torokmetszők voltak, akik még a saját embereiken is átgázoltak, ha az érdekük azt kívánta és rengeteg kárt okoztak az országnak.
Legyen bármely felfogás a valóság, az biztos, hogy a csoport története minden filmes felfogásban kiválóan a vászonra vihető. Személyes tragédia, kaland és vérontás, elkötelezett hazafiság, mind-mind benne van a róluk szóló sagában. Amikor Toshiro Mifune saját produkciós vállalatot alapított, ez a téma szinte magától kívánkozott a nemzetközi piacra. A „Császár” célja ugyanis olyan alkotások leforgatása volt, amely kiállításban, színészi alakításokban egyaránt állja a versenyt az akkor uralkodó amerikai történelmi szuperprodukciókkal, de azért jellegzetesen japán marad. Azért a művészi igény sem szorult a sor végére.
A forrongó Japánban kettészakadni látszik a társadalom. Az elzárkózás hosszú évei után már ismét „idegen ördögök” tapossák a haza szent földjét, amihez semmi joguk. Legalábbis a legradikálisabb, ugyanakkor legkonzervatívabb szamurájok szerint. Így aztán véres atrocitások érik a külföldieket és a reformok hazai támogatóit. Bár nagy még a zűrzavar, azért lassan elkülönülnek az arcvonalak. Isami Kondo, aki egy vidéki vívóiskola vezetője, a fővárosba igyekszik, hogy csatlakozzon az elzárkózást támogató, császári kegyet kereső csoporthoz, melynek a neve Shinsengumi és nagyon ígéretesnek látszik.
Kevés az olyan mozi, amely a csoport teljes történetének az áttekintésére vállalkozik, mert az igen összetett és zsúfolt alkotást igényel. A legnehezebb feladat, hogy a rengeteg, külön-külön is önálló filmre alkalmas történeteket hogyan lehet szerves egésszé összegyúrni, és elkerülni a terjengősséget. Hiszen követni kell a történelmi eseményeket, de viszont egyéni sorsok bemutatásán át lehet filmet készíteni. Kényes egyensúly.
A film rögtön az elején kemény, sokkoló jelenetekkel eleveníti fel a kor vad hangulatát, majd hozza képbe a fő karaktereket. Megismerjük, mit szeretnének, mit hagynak maguk mögött, majd belemerülünk a Shinsengumi fordulatokkal, belharcokkal teli világába, végül eljön a híres leszámolás ideje az Ikeda fogadóban. Szóval eleinte tempósan halad a történet, de ezután megbicsaklik. Észrevehető kettősség hatja át a forgatókönyvet. A történelmi, kalandos jelleg ütközik a magánéleti bajokkal. Működhetne egymás mellett, de a film közepe sajnos „leül”. Kondo-nak, akit természetesen Mifune alakít, túlságosan elnyújtott lelki életet szánnak, ami megtöri az addigi feszes stílust, és nem is igazán illik az előzményekhez, vagy az ugyancsak kemény véghez. Valószínűleg ez az oka, hogy a végül elmaradt a remélt átütő siker. Máskülönben minden rendben. Igazi sztárparádét látunk, a kor kiváló japán színészeivel, hiteles kosztümökkel, színpompás kiállításban. A csoport a valóságban megjárta a mennyet és a poklot, amihez igazából hozzátenni nem kellett. Voltak a császár megmentői, a sógun legerősebb harci csapata, hogy végül felségsértő lázadókként végezzék ki a túlélő keveseket. Mifune megbízhatóan teljesíti a feladatát, miként a többiek is, de ez mégsem tartozik a kiemelkedő munkái közé. Személyes véleményem szerint a forgatókönyvben nem merték felvállalni pörgős, kemény film végig vitelét, beleírták a művészinek szánt lelkizést. Nincs ugyan szenvelgés, de törés igen. A vége már ismét kiváló, a főhős tragédiája átjön, csakúgy, mint az újkor iránti kételkedés. A politikusok cserélődnek, a dolgok nem változnak.
A film hibái ellenére is „kötelező darab”. A Shinsengumi történetét egy egyestés játékfilmben alig-alig lehet ilyen részletesen nyomon követni. Mifune neve és játéka pedig azért garanciát ad arra, hogy nem másodrangú alkotást kell végigülni. Azért neki írták a pozitív szerepet, a Shinsengumi véres munkáit a helyettese hajtja végre. A látványkedvelők pedig csemegézhetnek egy elmúlt, színpompás világ festői megjelenítésén. "Mesee", aki lelkesen magyarítja a Mifune mozikat, készített hozzá fordítást.
Megjegyzés: Manapság a Shinsengumi története a TABU (GOHATTO) történetében érhető el a legkönnyebben. Az a film működik, mint művészi megközelítés, de az események erősen fiktívek és kosztümök nem állják ki a valóság próbáját.
