A végtelennek tűnő nindzsa történet mégis csak elérkezett a végkifejlethez, bár ez mégsem biztos. A talány alább hamarosan kifejtésre kerül.

1612 vége felé a Tokugawa klán és a szövetségesei nekilátnak, hogy lezárják az elhúzódó vitájukat az ország uralása fölött a Tojotomi család és támogatói ellenében. Miután az erőviszonyok ugyancsak kiegyensúlyozatlanok, az oszakai várkastély urainak semmi esélyük nincs, hacsak nem… Ezt a „hacsaknyi” esélyt akarják meglovagolnia Szarutobi nindzsái egy igazi huszárvágással. Ám a másik fél sem tétlenkedik, nem becsülik le az ellenfelüket a hatalmas túlerejük ellenére. A régóta halogatott összecsapás a két shinobi klán között végre megvalósul.

A mini-saga lezáró része hasonlít leginkább a hagyományos nindzsás kalandfilmekre. Cselszövésre ellen trükk, beépített emberek mindkét oldalon, tart a halálos fogócska és számos, a műfajra jellemző elem előkerül. A két fél teljes erővel felvonul, újak is beszállnak a partiba, elvégre mindenki tudja, eljött a döntő óra. Lehet hát nagyot bukni, no meg csak az nyerhet, aki a győztes oldalán azért megteszi a magáét. Az eddig elvarratlan szálakat rövidre vágják, gyakran a hozzátartozó illetővel együtt. Megmagyaráznak néhány zavarosnak tűnő részletet, s végül, korántsem elsietve, egymásnak feszülnek az eddig túlélő harcosok, köztük a vezérek. Szóval helyenként egész „normális” mozi pereg, amikor valószínűleg beugrott valakinek, hogy az előző részekben adagolták a misztikus részmozzanatokat, azok sem tűnhetnek el. Ennek megfelelően aztán újra előrángatnak pár fantasy momentumot, köztük a „halhatatlanokat” is. A történelemírás úgy tudja, hogy a címadó hősünk a vérzivataros oszakai ostrom idején végérvényesen eltűnt, de úgy látszik, túlságosan jól fial a sorozat ahhoz, hogy Szarutobit végérvényesen kiiktassák. A lezárás ezért talányos, benne rejlik a folytatás lehetősége. Erről az alaposan megnyúzott rókáról valakik még le szeretnének gombolni egy (?) újabb prémet.

A véleményem alapvetően nem változott a mini-sorozatról. Látványos, erőteljes, hiteltelen. A történelem csak álca, egyértelműen a szórakoztatáson van a hangsúly. A trash-horror célközönség a végén azért nem panaszkodhat, folyik a durvulás rendesen. Ha Sonny Chiba és Matsukata Hiroki nem volnának itt, szinte biztos lenne a kudarc, de ők akkora fazonok ebben a műfajban, hogy képesek a hátukon vinni eme képtelenségekkel sűrűn ellátott mesét. Akik beérik egy tisztességgel összetákolt történettel, amit azért látványos bunyókkal szintén bőven elláttak, meg nem finnyásak más téren sem, nyugodtan felvehetik a listára. Egyébként is, nindzsás mozikban hiány van a piacon, azt kell megbecsülni, ami elérhető. Popcorn és Zs kategória rajongóknak egy „must-see” a teljes sorozat, viszont valóban igényeseknek azért tiszta szívvel nem merem ajánlani. Döntsön hát mindenki maga.

Ui: 2015-ös kiegészítés. Azt hiszem, miután "oldmeesee"magyar feliratot készített a sorozathoz, megnő a népszerűsége-

Szépen araszolgatunk előre a történetben, aminek ideje is volt már. A nagy merényletre készülő Koga nindzsákat eddig állandóan megakasztotta valami, de majd ezúttal!

Szarutobi Szasuke a Tojotomi erők urától azt a parancsot kapja, hogy szerezze meg a Tokugawákra hagyományosan balszerencsét hozó, Masamune kardkovács által készített pengét. Nem ígérkezik könnyűnek, mert három is van, de csak az egyik az igazi, továbbá jó ideje eltűntnek számítanak. Az sem valószínű, hogy az őrzőik önként átadnák. Ráadásul feltűnik a színen Jagyu Jubei, a szintén legendás Iga nindzsa. Érik a nagy találkozás. Mindkét fél erősítés után néz…

A fenti kép igazolja, hogy ilyen erősítés miatt érdemes megnézni a filmet.....:)

Ezúttal a hagyományosnak mondható kalandfilm felépítést kapjuk, legalábbis az elején. Végy egy válsághelyzetet, adj ki egy „mission impossible” jellegű feladatot pár elszánt embernek, lehetőleg nagyszámú ellenfél legyen, aztán cselezzék ki őket, ha tudják. Nindzsa trükkök nindzsák ellen, ez mindig látványosan megjeleníthető. Jönnek a megmaradt régiek, pár új arccal kiegészítve mindkét részről, és „indulhat a banzáj”. Azért valamit sejthettek az készítők, hogy ez önmagában nem fogja kitölteni a vetítési időt az amúgy szépen megkavart történetben, muszáj lesz új elemeket, rejtélyeket belevinni. Az egyik jó ötlet volt a Shinobi no Mono sorozat főhősének, Goemonnak a beírása. Igazi kultikus figura, bőven lehet neki szerepet adni. Meg kell hagyni, nem akarták az eredeti karaktert másolni, a mostani Goemon semmilyen tekintetben nem igazodik a Raizo Ichikawa által megformált Iga hőshöz. Pláne, hogy a hősi vonásait megszüntették. (Így aztán nem kap képet.)

Sonny Chiba „reaktivizálása” borítékolható volt, inkább az a csoda, hogy eddig vártak vele. Lehet, hogy egyeztetési okai voltak, mert egy ennyire elhúzódó filmfolyam forgatása nem kis idő. Ezt azon is látni, hogy a Tokugawa klánvezér és Szanada nagyúr, az ellenfele, nincsenek arcilag jelen, csak testdublőrük akad. A vége felé leesik a rendezőnek, hogy ők eddig nem a tradicionális kalandfilm stílusban dolgoztak, így aztán hirtelen megint mágiázunk és vérengzünk. Nem lövik el az összes puskaport, a Tojotomik és Tokugawák között még mindig feszül a húr, a két nindzsa klán szedi össze a megmaradt épkézláb embereket. (Lentebb látható. ez korántsem mindig egyszerű dolog.) A két fő ellenfél, Szarutobi és Jagyu Jubei, még továbbra sem húzott kardot egymásra. A negyedik részre várható a nagy összeugrás.

Summa summárum, a sorozat harmadik filmje talán az eddigi legélvezhetőbb részt hozta össze. A hagyományok kedvelőinek mindenképp. A baljós Masamune kardok ugyanis csakugyan számos gyászos eseményhez köthetőek a Tokugawa klánban. A hatalomra jutásuk után mindent megtettek, hogy összeszedjék őket, nehogy az ellenfeleik kezére jussanak. A mágikus elemek megjelenítésénél az eddiginél némileg visszafogottabb ötletekkel operálnak. A kalandok és harcok kifejezetten jók, az új nindzsa lányok szemrevalóak. Csak azért nem írom, hogy másfél óra laza szórakozás kapunk, mert egyrészt tart annyi ideig a mozi, másrészt a végére már megint kinyílt a vércsap. De a maga lökött módján továbbra is élvezetes a mini-saga.

Már az első résznél erősen gyanús volt, hogy a filmkészítők korántsem akarják a hagyományos nindzsa filmek útját járni. A folytatásban ez aztán teljesen nyilvánvalóvá vált. Az egyszerre mókás és félelmetes kinézetű új "rossz bácsi" már rögtön a kezdet kezdetén "belsőségessé teszi" néhány harcos számára az erdőt, a nézőnek meg azt, nem lányregény került megfilmesítésre.

Szarutobi és ifjú shinobijai éppen csak kimásztak az előző szorult helyzetből, ám egy pillanatra sem lélegezhetnek föl. Máris kezdhetik törni a fejüket, hogyan éljék túl egy 180 éves, halhatatlan (!) és fekete mágiát használó ősellenség fölöttébb rosszindulatú szándékait. Ráadásul a vén gonosztevő segítséget kap a Tokugawa klántól, amely folytatja a hajtóvadászatát a Tojotomik legendás vezére után. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ellenfélnek családon belül támad igazi gondja. Ez persze csak késlelteti a leszámolást, de végleg el nem odázhatja...

Azt hiszem, a fenti pár sorból már nyilvánvaló, hogy egy szamuráj korba helyezett horror/fantasy egyvelegbe szaladtunk bele. Az biztos, nem egy túltengésben szenvedő témakör, hanem inkább valódi unikum a maga nemében. Aki hajlandó túltenni magát a hihetetlen alaphelyzeten - ami egyébként a filmnézés közben nem túl nehéz - máris nyakig van egy fordulatos, látványos, erőszaktól korántsem mentes történetben. Furcsa módon, ez a dilis második rész filmes szempontokat figyelembe véve lényegesen jobb, mint az első volt. Megvan egy sajátos törvényeket követő belső logikája, ami fontos része a fogyaszthatóságnak a fantázia filmeknél.

Visszatekintéses (flashback) technikával áll össze a kép. Hol az egyik, hol a másik fél szemszögéből látjuk az események megvilágítását, ami kellően fenntartja a figyelmet. Trükkökkel és pompázatos kosztümökkel továbbra is jól el vagyunk látva, a táj változatlanul gyönyörű, a színészi munka szintén javult az első részhez képest. A legkedvezőbb változás kétségkívül a harci jelenetekben végbement minőségi ugrás. Hosszabbak, jobban fényképezettebbek, vívástechnikailag helyenként elsőrangúak. Ebben nagy szerepe van a főszereplő Matsukata Hiroki személyének, aki végre megmutathatja, mért számított egykoron nagy akciósztárnak. Megöregedett már, persze, de a felhalmozott tudása még mindig imponáló. Még a zene is jobb lett kissé. (Egyedül a részemről helyenként pokolba kívánt metálos gitár riffeket hagyhatták volna el. Az összes poént lelövik vele. Meg azt, hogy minden harc előtt rohangálni kell az erdőben. )

Itt aztán mindent bevetnek a nindzsa misztikum lexikonából. Vérmágia, családirtás és varázslatok remekül megférnek a dobócsillagok, robbanószerek, kardok és más életre veszélyes eszközök vérbő társaságában. (Azért ahogy az első részben kisült, tökéletes álca nem létezik, úgy a másodikban is van némi hiba a kréta körül a halhatatlanságot illetően.) Fangória lelkes barangolóinak ez a mozi üde kirándulás lesz a tartomány egy ritkán látott szegletébe, másokat azonban óvatosságra intek. A vérfürdő helyenként itt bizony szó szerint veendő. S miután már két filmen át még mindig nem sikerült a főfeladatnak, Tokugawa Iejaszu megölésének ténylegesen nekilátni, bízvást számíthatunk újabb kalandokra és rejtélyekre. Sok részletet ugyanis (ügyesen!) úgy variálnak, hogy mondhatni mindent a feje tetejére lehessen állítani.

Ajánlás: Gore, akció, látvány fanok mindent bele! Szabályos filmre vágyók, hagyománytisztelők maradjanak távol. Viszont a jó vívójeleneteket kedvelők nyugodtan telepedjenek le a készülék elé. Legfeljebb időnként igénybe veszik a gyorstekerő gombot...

Úgy látszik, az előző New Shadow Warriors filmek, amikről itt pár oldallal odébb szintén lehet olvasni, meghozták a remélt sikert, mert folytatásokat is írtak hozzá. Nem aprózták el, rögtön 4 teljes moziba ugrottak bele.

A szekigaharai csata után a Tojotomi erők visszaszorultak az oszakai vár környékére. A Tokugawák és szövetségeseik fojtogató gyűrűt vontak köréjük, és bár a feladat korántsem egyszerű, tudják, az idő nekik dolgozik. Szarutobi Szaszuke, aki Tojotomi Hidejori nindzsája, fölismeri ezt, miként azt is, nyílt ütközetben megsemmisülnek. Csak egy megoldás marad, megölni az ellenség összefogóját, bízva abban, hogy a merénylet a szövetség szétesését hozza. A cél érdekében Szarutobi Szaszuke kegyetlen kiképzésnek veti alá az embereit, remélve, hogy a kevés számú túlélő majd alkalmas lesz a feladatra. Eközben a Tokugawa fővezért az ellenség elmenekült parancsnoka, Szanada Jukimura aggasztja. A saját Iga nindzsáinak parancsot ad a felkutatására és megölésére. A két nindzsa csapat találkozása csak idő kérdése...

Az amúgy fölöttébb vegyesre sikeredett Azuminak egy jó hatása mégis csak volt. Felélesztette a kissé háttérbe került nindzsa vonulatot. Egyfajta "mini-bummnak" lehetünk a tanúi a filmpiacon. A shinobik ismét szalonképesek a filmes világban, bár korántsem a szó eredeti értelmében. Sőt, inkább ellenkezőleg. Az új történetek ugyanis vérgőzösek, kifejezetten durvák. A történelmi háttér csak körítés, a valóság aztán hamar eltűnik a fikciók sorozatában. Jöhetnek a tinédzser szereplők. Azért persze néhány öreg motorost is mozgósítanak a szakmából, mert valakinek azért a hangulatot sem árt fenntartani. Nyomul a metál zene, magas az elhalálozási ráta, A "heroic bloodshed" nagymestere,Chang Cheh, pedig minden bizonnyal elégedetten nézné a spriccelő piros nedűt, ha még megtehetné. Sorjáznak a technikai rásegítések. (A Predátor valószínűleg elsápadna az irigységtől, ha látná, micsoda álcahálót lehet teremteni pusztán az akarat segítségével.) A misztikum meglehetősen erős a történeten belül, számos rejtély vár még későbbi kibontásra. A régi idők valószerű, igazi drámai helyzeteket hordozó nindzsa történetei eltűntek. (Ilyen a korszellem.) Akik azokat kedvelték, nosztalgiából vélhetőleg megnézik az új filmeket, de aligha fogják átírni miattuk a személyes toplistákat.

Nem könnyű ezekről a mozikról írni, mert semmilyen kötődésük nincs ahhoz a klasszikus történelmi korhoz, amibe helyezik őket, és amelyről annyi kiváló shinobi történet forgatódott már. Sem a jelmezek, sem a helyzetek nem valósághűek, a szereplők viselkedéséről nem is beszélve. (Jó hír: a nindzsanők egyre rövidebb szoknyát hordanak.) Ugyanakkor szép kiállításúak, pazarul fényképezettek, mozgalmasak, rámenősek, és a maguk belső logikája szerint épkézláb történetek. Ha így nézzük, ez az indító mozi sem elviselhetetlen. Japán vadregényes, szemet gyönyörködtető tájain vették fel, látványos effektekkel rakták teli. A történet ugyan nem hihető, de azért nem bugyuta. A két nagy öreg harcos, Sugawara Bunta és Matsukata Hiroki megbízhatóan hozzák magukat, viszont a tini nindzsák összecsapásain csak mosolyogni fognak, akik már láttak valódi harci tudással rendelkező színészekkel leforgatott mozikat. Így hát a harcok ezernyi vágással készültek, enyhén gyorsított felvétellel, közeli kameraállásokkal, hogy a hibák ne legyenek annyira bántóak. Néha azért kinyílik a kameraállás, és a tömegjeleneteknél feltűnően kilóg a képzetlenség lólába. (Az "elvadult" erdőben található kalyiba környékén látható, csodásan nyírt, geometrikus sövénykerítés viszont a rendezőt, Mijakata Takeshit minősíti. Előre bocsátom, azért nem sok ilyen baki maradt a moziban.)

A célközönség minden bizonnyal a 18-25 közötti, horrorfilmeken felnőtt ifjúság lehet. Ők már hivatalosan is megtekinthetik a durváskodásokat, és a rémfilmek rémes forgatókönyvein megedződve a történeteket még jónak is fogják találni.  Csak azoknak merem ajánlani, akiket nem zavar az, hogy kitaláció az egész, és nincsenek magas elvárásaik küzdelmi téren. Akkor kapnak egy mozgalmas, misztikummal, vérrel és mocsokkal bőven megrakott filmes szappanoperát. Mert bizony a nagy célig, a Tokugawa uralkodó elleni merényletig még hosszú az út az ifjú hősöknek. Alig vágták ki magukat – persze kellő áldozatok árán - az első komoly zűrből, már ott liheg a nyakukon a következő, még veszélyesebb ellenfél. Folyt. köv, tessék a pénztárhoz járulni.

Japánban az 1950-es évek romantikus vonulatú szamuráj mozijait lassan felváltották az 1960-as évek újhullámos történetei, amelyek gyakran inkább szóltak az ország akkori  belső bajairól, mint a Tokugawa korszak történéseiről. Velük együtt változott a harcosokról mutatott kép is. A daliás, jótevők egyre inkább átadták a helyüket a kiégett, néha cinikus, ám mindig veszélyes fickóknak. Aztán valahogy ez a hullám sem bizonyult tartósnak. Bármilyen hihetetlen, mintegy 12 évnyi csöndesség következett, amikor a nagy filmstúdiók nem akartak komolyabb összeget befektetni az ilyen történetekbe. Tv sorozatok, kisebb kiállítású mozik ugyan készültek, de valami igazán látványos, nagyvászonra komponált csambara hiányzott a palettáról. Végül csak megtört az ellenállás a stúdió urak részéről, és a TOIEI ismét előállt egy olyan produkcióval, amely bevallottan a régi idők látványos kivitelű eposzait óhajtotta felidézni. Eként született meg egy politikai intrikákról szóló mű, a  "Yagyu Cospiracy”.

Fiatal még a Tokugawa sógunátus, de máris igazi veszély fenyegeti a létét. A második sógun titokzatos körülmények között elhalálozik, s azonnal megindul a küzdelem az örökösödésért. Kijelölt utód híján csak a szokásjog és a szóbeszéd alapján történhet a választás. A törvény az idősebb fiú, Iemitszu mellett szól, míg az apai akarat fiatalabbat támogatta volna. Az ifjabb herceg népszerűbb, daliásabb kiállású és kedvesebb természetű, mint a mogorva, visszahúzódó és az arcán anyajegy csúfította bátyja. A mérvadó klánok szintén Tadanaga herceget támogatják. A császári udvar nem óhajt állást foglalni. A választás egyértelműnek tűnik, de ekkor beavatkozik az intrikában fölöttébb járatos Yagyu uraság, az idősebbik fiú vívómestere. A küzdelem kezdetben csak a színfalak mögött zajlik, de hamarosan a kardok sem maradnak a tokjukban. Úgy tűnik, visszatér a vészterhes polgárháborús korszak. Földjüket vesztett klánok, előrejutásban reménykedő roninok, mindenre kapható nindzsák és más cselszövők bukkannak fel, abban bízva, hogy a zavarosban halászás nagy fogást eredményez.

El kell ismerni, ígéretes az indítás. Azt azért gyorsan leszögezem, a történelmi háttér csak vékony máz, egyértelműen kitalációkkal bőven megrakott történet ez. Viszont hitelesnek hat, ügyeltek az ilyen irányú részletekre, semmi olyan túlzás nincs benne, ami messziről ordítana. Kinji Fukusaku a korszak jónevű rendezője volt, aki alvilági és kardforgatós témákban már sokszor bizonyította, hogy jól sáfárkodik a kezére bízott anyaggal. Európában ugyan csak a legutolsó rendezése, a Battle Royal révén híresült el, pedig attól sokkal nívósabb alkotásokat tett le az asztalra. Ezúttal sem okoz csalódást. Feszes ritmusban indít, enyhén borzongatva, kardot csörtetve, de később, a drámaibb részeket sem érheti panasz.

A stúdió biztosra akart menni. Bevetik hát Nakamura Kinnosukét, mint fő intrikust, aki akkoriban egyike Japán vezető színészeinek. Kisebb, mondhatni cameo szerepre, meghívják Toshiro Mifunét, akit vélhetően nem kell bemutatni. A korszak nagy akciósztárja Sonny Chiba sokszorosan bizonyítja, milyen látványos küzdelmeket képes színre vinni. Hiroyuki Sanadával alkotott párosuk annyira sikeres volt, hogy az ide kitalált karaktereiket még több moziban viszontláthatjuk. Tetsuro Tanba szintén nagy név, bár a szerepe ezúttal kicsi. Yoshio Harada, Isao Natsuyagi, Mikio Narita adják az erős háttér alakokat. A nálunk alig ismert Etsuko Shihomi pedig megmutatja, a nők sem maradnak le ügyességben férfiak mellett. Olyan sztárparádé ez, amely akár önmagában is elvinne egy mozit, de jön még hozzá. Látványosak a külső helyszínek, a belső díszlet szemet gyönyörködtető, komoly létszámú a kaszkadőrcsapat, nem unatkozik a néző. Nem viszik túlzásba a szövegmennyiséget, a tartalmához sem kell lexikon, az érzelmek egykettőre föllángolnak és indulhat az ellenfél ritkítása. A harci jelenetek ugyancsak magas minőségi fokozatot képviselnek, nem holmi hadaszkodás folyik. Érthető hát, hogy sok-sok év után sem szűnik meg iránta a kereslet. Mint szórakoztatásra szánt alkotás, állja a versenyt a mai filmekkel.

Pár éve Magyarországon szintén kiadták, az „Öld meg a sógunt! – A sógun szamurájai” alcímmel, egy trilógia részeként. Ami persze ostobaság, már címnek is. Túl azon, hogy ilyen trilógia sosem készült, csak a magyar forgalmazó vette egy kalap alá azokat a filmeket. (Japán oszt japán, na! Csak nem fogunk dolgozni, hogy utána nézzünk a részleteknek…) Továbbá a sógun szamurájainak alig van szerepük a filmben és az örökösödési harcról szól, nem a sógun fejének begyűjtéséről. (Lévén, hogy éppen nincs betöltve az említett méltóság, ugye.) Tisztában vagyok vele, az ilyen baklövések ugyan inkább csak az igazi rajongókat bosszantják, a nézők többsége oda sem figyel rá. Túlságosan nem is érdemes, mert ha elindul a vetítés, már úgyis más köti le az ember figyelmét. Mégpedig a fentebb taglalt kiváló, látványos, mozgalmas, harci jelenetekben erős, drámai mozzanatokat sem nélkülöző kalandfilm. Érdemes megnézni.

Készült egy hasonló című sorozat is, ami még tovább növelte Sonny Chiba amúgy sem csekély népszerűségét. A film gyakorlatilag az első három epizód történéseire épül. A teljes 40 rész mostanában már elérhető. Többnyire ugyan csak a gyengébb minőségű ráégetett felirattal, de azért érdemes beszerezni. Bár tudomásom szerint elkezdődött a felújított részekkel történő kiadása is.

A szamurájkori Japánban gyermeteg szinten állt a rendőrség. A nagyvárosok több százezres lakosságára 30-40 rendőr jutott, a vidéki klánoknál még ennyi sem volt. Virágzott hát a bűnözés. Nem csoda, hogy a fejvadászok megítélése teljesen más volt, mint amit a nyugati világban megszoktunk. A veszélyes szakma művelői levadászták a körözött bűnözőket, gyilkosokat és erőszakoskodókat, sok szenvedéstől mentve meg a lakosságot. Wakayama már a Halál erődjében és Killer's Missionban egyaránt eljátszotta már ezt a karaktert. Úgy látszik, megkedvelhette, meg a nézők kegyéből sem esett ki általa, mert vállalkozott a Tv-ben történő megformálására is. Két évadon át létezett a sorozat.

Sikoro Icsibej szegény gyermekeket tanít egy iskolában. A jó humorú, megértő és kissé rendhagyó tanítási módszerekkel élő igazgató úr időnként elhagyja a katedrát, hogy megkeresse az iskola fenntartásához szükséges összeget. A nebulók elől ugyan titkolja, de ő Japán leggyorsabb kezű fejvadásza, aki megbízható kísérőivel a legveszélyesebb küldetéseket is elvállalja..

1. epizód: Rablók garázdálkodnak az egyik klán területén. A feladat szokásosnak tűnik, de a megbízó nem megbízható. Az iskolamester hamarosan rájön, hogy átlagos gazemberek helyett katonai kiképzéssel rendelkező harcosokkal áll szemben. A titkolózásnak pedig komoly oka van, amit veszélyes megtudni.

2. epizód: Egy banda a gyerekek kedvelt gondozónőjét rabolja el. Az direktor úr először egyezkedni próbál, de aztán bekeményít.

3. epizód: Egy tiszteletre méltó cég eltűnik, majd vérengző banditákként bukkannak föl a tagjai. Icsibejre vár a feladat, hogy kiderítse, mi történt. Ám ezúttal megfordul a vadász és a préda megszokott leosztása.

4. epizód: Az iskola egyik árva gyermekének az apja körözött bűnözőként bukkan föl...ha ugyan ő az. A tanítvány érdekében az igazgató úr veszélyes kalandra vállalkozik, amiben sokszor maga sem tudja, melyik a helyes döntés.

5.epizód: Egy jól fizető feladat reményében az alvilág egyik vezetőjének embereivel kell szembenéznie a fejvadászok kis csapatának. Tetőzi a bajt, hogy a kormány nindzsái szintén szeretnék rátenni a kezüket a körözött személyre, aki meglehetősen szívós alak.

6. Icsibej egyik régi fejvadász ismerőse lezüllött, iszákos alakká lett a felesége elvesztése után. Ám egy közös munka ismét összehozza őket. Megbízhat olyasvalakiben, aki nem ura önmagának? Az alkohol győz, vagy a kötelességtudat?  Kockázatos ügy ott, ahol egyetlen a rossz döntés a fejébe kerülhet az illetőnek.

7. Szokatlan módon egy szamuráj adja be a két fiát az iskolába. Még különösebb, hogy árvákként szeretné fölvetetni őket. Egy föloszlatott klán rablásokból tartja föl önmagát. Az események összeérnek és az igazgató úr hamarosan ellenfélként áll szemben a tanítványai apjával.

8. Egy jakuza fuldoklókat ment meg, így elnyeri Icsibej megbecsülését. A bandája viszont nagy rablásra készülődik és gyilkol. Melyik az igazi arca? Van egy határvonal, amit átlépni több mint veszélyes.

9. Elkeseredett parasztok ejtik túszul az egyik klán hercegnőjét. Icsibej nagyon kelletlenül lát munkához, mert inkább a lázadókkal érez egyet. Jól gondolja, a dolog összetettebb, mint az látszik. Két felől fenyegeti az ellenség.

10. Icsibej nem akar feladatot vállalni, amikor Taroza, aki társa volt már néhány kalandban, fölkeresi munka ügyben. Ezúttal egy tengeren tevékenykedő csempészbandát kellene fölszámolnia. Csakhogy köztük van a bajtársa régi szerelme. Lehetnek érzelmei egy fejvadásznak?

11. A rendőrfőnök ezúttal egy olyan városka megtisztítására küldi a fejvadászok gyöngyét, amelyben jakuzák és korrupt tisztviselők az urak. Kiköti, hogy nagy rombolás nem lehet munka közben. Ám a látottakon felbőszült Icsibej lőporfüstbe borítja a banditafészket. Közben egy másik fejvadász őrá vadászik. Ez a feladat az átlagosnál több zűrrel jár, de az iskola éppen pénz szűkében van, így az igazgató úr nem habozhat.

12. Egy emlékezetét vesztett fiatal lány, egy testőr-bérgyilkos, és egy küldetés, amelyben a fejvadász lemondana keresetéről. Furcsaságok sora, de hát az élet sosem egyszerű. Keserűség és öröm él egymás mellett. Összebékíthetőek?

Az angol címek:

1. Soldiers With No Grave

2. Ballad of A Massacre

3. Gunmen of The Gokumondai

4. Path of Hyenas

5. Hunters of The Underworld

6. Wolf of The Ghost Town

7. The Samurai's Elegy

8. The Red Deadline

9. Godmother of A Ruined Family

10. Pro-Fighters Cod

11. The Gunsmoke Town

12.No Return For The Assassin

A "Shokin kasegi "karaktere Wakayamára épül, ez nyilvánvaló, de igen ügyesen választották meg az állandó kísérőit. TV sorozat lévén nem lehetett olyan rámenős, mint egy mozifilm, de azért a harci jelenetek, amelyekkel nem takarékoskodtak, ezúttal sem fognak csalódást okozni a nézőnek. Az epizódok felépítése és filmes megvalósítása jellegzetesen westernes hatásokat mutat, de azért - szerencsére - annyira japános marad, hogy ne legyen zavaró a dolog. A kalandfilmek kedvelői biztosan szívesen fogadják majd a jó tempójú, dinamikus sorozatot.

Az eddig kiadott, felújított 12 epizódhoz elkészültek a magyarítások és az Ázsiafilmen elérhetőek. Sajnos, a hiányzó 10 epizód megjelenéséről semmi biztató hír nincs.

Hideo Goshának a Goyokin erkölcsi és anyagi sikere után némileg nagyobb szabadság és pénz jutott a stúdióban. A forgatókönyveit továbbra is maga szerette összerakni, legfeljebb némi besegítés jöhetett szóba. Már pedig ő szerette a mozaikszerű, bonyolult építkezést. Ez ezen a történeten ugyancsak érezhető.

A XVII. századi Japánban félelmetes orvgyilkosságra specializálódott alvilági szervezetek léteztek, amelyek nem kérték az okot, csak a pénzt és a "célszemély" nevét. Egyetlen szabályuk létezett: A túlélőnek mindig igaza van, így egymás ellen is küzdöttek. Egy ilyen titkos szervezet főnökét megmenti egy amnéziával küszködő szamuráj, aki fájdalmas titkot hordoz magában. A képzettségétől lenyűgözött banditavezér felfogadja a harcost, de ezzel nagy bajt hoz a fejére, pedig anélkül is van neki elég. Belső árulás, veszélyes megbízatások, magánéleti problémák. Csakúgy sorjáznak a gondok. Köztük egy tisztességtelen, veszélyes, ám ambíciózus szamuráj rendőr. Egy, a filmesek által gyakran kipécézett korszakban járunk, amelyet a szamurájvilág mélypontjaként tartják számon. Ideális terep egy vad alvilági történet színhelyéül. Egyszerre jó és kockázatos választás. Kockázatos, mert Japánon kívül keveset tudnak arról, mi történt akkoriban az országgal. A szamurájokat még csak-csak ismerik, de a jakuzák sajátos felfogását, életvitelét, bonyolult kapcsolatvilágát már korántsem annyian. Mi tagadás, megértem, hogy sokan vannak úgy vele, miszerint nem rossz ez a mozi, de zavaros. Néha tényleg nem könnyű megérteni, hogyan és miért alakulnak úgy a dolgok, ahogy. A szubkultúra ismerői nagy előnyben vannak.

Gosha a már emlegetett, összetett, több szálon futó történetben igazolja rendezői tehetségét a "szokásos" nagyszerű harci koreográfiával fűszerezett filmben. Jól érzékelteti a japán alvilág veszélyességét, kiszámíthatatlanságát. Harada Yoshio igazi jutalomjátékra kap lehetőséget a szenvedő, meghasonlott ronin megformálásában, A fürdőbeli harca igazi parádé, amihez vérfagyasztó hangulatú rendezése párosul. A film csúcspontja, nálam legalábbis. Nakadai a szamuráj szerepeitől eltérő karakter színrevitelében megbízhatóan jó, de ezúttal hiányzik belőle az az elementáris erő, ami a Goyokinnál megvolt. Tűnődő és számoló figura, aki az alvilágban rendhagyó módon próbál őrizni valami erkölcsi tartást, bár nem éppen a szokványos értelemben véve a tisztességet.Azért a szintén harcművész Chibával vívott párbaja alighanem az ínyencek kényes ízlésével sem kifogásolható.

Sonny Chiba ugyanis ezúttal jól járt egy szamuráj szereppel, ami akkoriban nem igazán jött össze neki. (Nindzsa vonalon annál jobban futott neki a szekér.) A nagy terveket dédelgető és azokért mindenre képes rendőrfőnökét az egyik legjobb szamuráj szerepeként tartják számon. A film lezárása sem éppen szokványos, de erről nem írok, csak jelzem. Maradjon valami a nézőknek. A Sógunátus jakuza világának igazi "kemény magját" viszonylag ritkán vitték filmre, ez önmagában is érdekes. Ez bizony nem a Zatoichi filmek kicsit undok, de könnyen átverhető "boss"-jait mutatja be. Akkora a különbség köztük, mintha a halastóba a csukák mellé megjönne a fehér cápa. Ezeket a harapós jószágokat magyar szinkronnal is meg lehet tekinteni. Pár évvel ezelőtt kiadták nálunk a mozi DVD változatát. Még mindig nem késő beszerezni.

A Tokugawák uralta Japánban még a Tojotomi klán kezén van az oszakai vár és változatlanul erős ellenfélnek tekinthetők. A család örökösének nagykorúsági ünnepsége idején felélednek az ellentétek. Már a puszta szóbeszédre is odasereglenek a szekigaharai csata vesztesei, revansra áhítozva. Köztük van Mohei is, akinek a családja odaveszett a nevezetes ütközetben. A goromba természetű, de erős és fürge észjárású ronin hamarosan nyakig belekeveredik a két tábor küzdelmébe. Hat szekérnyi fegyverrel kell átsiklania a vár ostromára készülődő Tokugawa csapatok között. A csatára minden fél a maga módján készülődik. Másképp a harcosok, a köznép, vagy éppen a kereskedők.

Inagaki mester filmje úgy indul, mint annyi másik az alkotásai közül. Pazar, ünnepélyes felvezetés egy nagy kiállítású történelmi drámához. Besétál a képbe Toshiro Mifune, aki úgy tűnik megint Jojimbo karaktert fogott ki, de szerencsére nem így alakul a történet menete. A filmből sem dráma lesz. Mintegy 15-20 perc után alapvetően megváltozik a film hangulata és a történet jellege. Alaposan meglódulnak az események és egy fordulatos kalandfilmbe csöppenünk bele, amely egy korai Jókai regény teljes romantikus eszköztárát felvonultatja. Titkos átjáró, összeesküvés, árulás és hűség, titokzatos nindzsa, háttérből irányítók...és korántsem teljes a leltár. Inagaki a méltóságteljes hömpölygés, lassú előkészítés, drámai konfliktusok utáni felfokozott érzületű összecsapások mestere volt. Ezúttal mást kínál a nézőknek. Itt  pörgős, egyre gyorsuló akciójelenetek olyan sorával áll elő, hogy bármely akciófilm rendező is kalapot emelhet neki. Az utolsó 20 perc tempója, változatossága ma is megállja a helyét. A nagy kiállítást átmentette más filmjeiből. Az oszakai vár már önmagában is pazar, mind kívül és belül. Nagy létszámú statisztéria, díszes ruhák, hadseregek, kláncsapatok, Ben Hur-szerű vágtató kocsik, ágyúzás... unatkozni nem lehet. A kiállítás jóval felülmúlja egy átlagos kalandfilm kereteit. Mifune mellett számos jó színész tűnik fel a gondosan megírt, történetet előrevivő karakterszerepekben.

Azt azért el kell ismerni, valószínűleg sem Mifune, sem Inagaki életművében nem férne be a film a legjobb ötbe. Bár a dátum mást mutat, a mozi inkább az 1950-es évek fogásaival készült, a tartalma szintén abba a "nemes lovag szamurájok" felfogásba illik. Sőt, még a köznép ábrázolása sem más. Az ármánykodók szintén inkább illenének egy veretes színpadi műbe, mint a egy rámenős kalandfilmbe. De hát ez nem is az, rámenősnek semmiképp nem mondanám. Viszont egy "igényes közönségfilm" kategórián belül méltán tarthatna igényt előkelő besorolásra. A magam részéről régen szerettem volna már egy igazi, nagy kiállítású szórakoztató szamuráj történetet Mifunéval. Ezt megkaptam, így elégedett vagyok vele. Még a festett díszletek dacára is.

Az elpusztíthatatlannak tűnő Ryunosuke minden bajból és szakadékból kimászik és folytatja útját, immár vakon. Ebben az állapotban megtapasztalja mindazt az embertelenséget, ami a kor társadalmát jellemzi, különösen a szamurájok részéről. Jelentős átalakuláson megy át, még az is megesik, hogy jó ügy érdekében fog fegyvert. Ám a múlt bűnei miatt nyugta nem lehet. Cikk-cakkos útja visszavezeti a szülőfalujához. Ahogy közeledik, újra előtör jellemének sötét oldala...

A lezáró részben újabb fordulatok várják a nézőt. Elsőként a főcím feliratoknál, ahol kiderül, hogy új rendező vette át az irányítást Kenji Misumi helyett. Nem sikerült kiderítenem, mi volt az oka. Talán Misumi ekkor már a Destiny's Son-ra koncentrált, ami az áttörést hozta meg neki. Mori Issei a 60-as évek jó nevű direktora, aki több Zatoichi filmet is rendezett, de az akkoriban futó SHINOBI NO MONO sorozatban szintén közreműködött. (Kazuo Mori néven is rendezett filmeket.) Viszont stílusa érthetően más, mint az eredeti alkotóé. Ez persze csak esztétikailag vehető észre, a film érthetőségét nem befolyásolja.

A 3. részben érezhető igazán a regényfolyam összetettsége. Míg az első rész inkább az emberi gonoszság jelképszerű ábrázolásának tekinthető, a második a kalandokra koncentrált, a harmadik fejezetben felerősödik a társadalombírálat. A szamurájok korántsem a legjobb oldalukról mutatkoznak be. Erőszakosak, korruptak, lenézik a többi embert, egykori erényeik odalettek. A legjobbjaik, köztük Hyoma, felismerik, hogy a társadalmuk a végét járja. Az ő személyében jelenik meg a jellemtökéletesítés folyamata. Az első rész elszánt, de naiv fiatalemberéből tudatos, megfontolt, a régi szamuráj erényeket őrző harcos lesz. A legnagyobb kihívása mégsem a rá váró párbaj, hanem önmaga legyőzése. Ryunosuke alakja viszont az egyén felelősségét szimbolizálja. Bár többször is lenne módja változni, ő nem képes felülkerekedni a benne élő gonoszon, sőt tudatosan választja a rossz oldalt. Egy ilyen rendkívüli karakter sorsának a lezárása nem lehet hétköznapi, az alkotók igyekeznek is, hogy így legyen.

Időközben kiadták "SWORDS IN THE MOONLIGHT", egyes forgalmazóknál "SOULS IN THE MOONLIGHT" címmel ennek a regénynek a Tomu Uchida által rendezett változatát, szintén trilógia formában.. Őt a Miyamoto Musashiról szóló 5+1 részes moziváltozat megismerése óta a nívós rendezők közé sorolom. Azt kell mondjam, a  regényfolyam legjobb és legrészletesebb feldolgozása, dacára annak, hogy az elérhetőek között a legrégebbi. De erről majd máskor.

A történet ott folytatódik, ahol a Sword of Doom befejeződik. A gonosz Tsuke Ryunosuke sikerrel elmenekül a Shinsengumi haragja elől, de hamarosan a nyomába ered Utsugi Hyoma, aki a bátyját akarja megbosszulni. Ismét előkerül Hama hasonmása, és máris együtt vannak a folytatás legfőbb elemei. Számos valós, történelmi alak is felvillan egy-egy rövid jelenetben erősítve azt a hatást, hogy a főhőshöz hasonló karakterek valóban éltek abban a történelmi korban, talán ő maga is létezett. (Ez azért vitatott, sokan számos más szamurájból egybegyúrt alaknak tartják.)

A folytatás mutatja meg igazán, miért népszerű még ma is a regény. Igényesen vezetett történet, ahol a valóság és fikció remekül egybeáll. Ez a rész már egyértelműen a kalandokról szól. Ryunosuke bejárja Japán nagy részét, számos kalandja van, belekeveredik a Teng To lázadásba, és így tovább. Mellette egyre több érdekes jellem tűnik fel, és bár a kardok kevesebbet kerülnek elő, de a cselekmény igen fordulatos. Alaposabb odafigyeléssel elkülöníthető a folytatásokban megjelent regény írástechnikája. Érezni lehet, egykor hol záródott le 1-1 epizód, csábítva az olvasót a további keresésére. A szamurájkor sok jellegzetes eleme található meg, amihez számos rendkívüli, új mozzanat épül be. Volt fantáziája az írónak, nem vitás.

Ryonosuke itt sokkal emberibb, mint előtte bármikor. Egyre inkább kezdi felismerni, hogy ő maga az életének a megrontója, emberi vágyak jelennek meg benne, a fiát keresné, sőt elveti a "kard útját". A múlt bűnei viszont tovább üldözik,  a halálos veszélyessége szintén megmarad. Egy robbanásban a szemei megsérülnek, de a harci képessége nem változik. Az igazi kardforgatót nem zavar olyan "apróság", hogy nem látja az ellenfelet. Legfeljebb az európai nézőt, de errefelé sem mindenkit. Bár én ismerek kivételt...:) Úgy tűnik, megérinti egy igaz szerelem, de ő tudja, akit szeret, arra bajt hoz, így soha nem kötelezi el magát. A "Sárkányisten hegyénél" összesűrűsödnek az események. Kifejezetten látványosak a helyszínek, Hyomával a döntőnek ígérkező összecsapásra egy szakadék szélén kerül sor, de... De jön a folytatás.

Ez a rész nem mérhető a társadalom kritikai elemekkel bővel ellátott első alkotáshoz, de mint fordulatos, élvezetes kalandfilm kifejezetten jó.