Hideo Goshának a Goyokin erkölcsi és anyagi sikere után némileg nagyobb szabadság és pénz jutott a stúdióban. A forgatókönyveit továbbra is maga szerette összerakni, legfeljebb némi besegítés jöhetett szóba. Már pedig ő szerette a mozaikszerű, bonyolult építkezést. Ez ezen a történeten ugyancsak érezhető.

A XVII. századi Japánban félelmetes orvgyilkosságra specializálódott alvilági szervezetek léteztek, amelyek nem kérték az okot, csak a pénzt és a "célszemély" nevét. Egyetlen szabályuk létezett: A túlélőnek mindig igaza van, így egymás ellen is küzdöttek. Egy ilyen titkos szervezet főnökét megmenti egy amnéziával küszködő szamuráj, aki fájdalmas titkot hordoz magában. A képzettségétől lenyűgözött banditavezér felfogadja a harcost, de ezzel nagy bajt hoz a fejére, pedig anélkül is van neki elég. Belső árulás, veszélyes megbízatások, magánéleti problémák. Csakúgy sorjáznak a gondok. Köztük egy tisztességtelen, veszélyes, ám ambíciózus szamuráj rendőr. Egy, a filmesek által gyakran kipécézett korszakban járunk, amelyet a szamurájvilág mélypontjaként tartják számon. Ideális terep egy vad alvilági történet színhelyéül. Egyszerre jó és kockázatos választás. Kockázatos, mert Japánon kívül keveset tudnak arról, mi történt akkoriban az országgal. A szamurájokat még csak-csak ismerik, de a jakuzák sajátos felfogását, életvitelét, bonyolult kapcsolatvilágát már korántsem annyian. Mi tagadás, megértem, hogy sokan vannak úgy vele, miszerint nem rossz ez a mozi, de zavaros. Néha tényleg nem könnyű megérteni, hogyan és miért alakulnak úgy a dolgok, ahogy. A szubkultúra ismerői nagy előnyben vannak.

Gosha a már emlegetett, összetett, több szálon futó történetben igazolja rendezői tehetségét a "szokásos" nagyszerű harci koreográfiával fűszerezett filmben. Jól érzékelteti a japán alvilág veszélyességét, kiszámíthatatlanságát. Harada Yoshio igazi jutalomjátékra kap lehetőséget a szenvedő, meghasonlott ronin megformálásában, A fürdőbeli harca igazi parádé, amihez vérfagyasztó hangulatú rendezése párosul. A film csúcspontja, nálam legalábbis. Nakadai a szamuráj szerepeitől eltérő karakter színrevitelében megbízhatóan jó, de ezúttal hiányzik belőle az az elementáris erő, ami a Goyokinnál megvolt. Tűnődő és számoló figura, aki az alvilágban rendhagyó módon próbál őrizni valami erkölcsi tartást, bár nem éppen a szokványos értelemben véve a tisztességet.Azért a szintén harcművész Chibával vívott párbaja alighanem az ínyencek kényes ízlésével sem kifogásolható.

Sonny Chiba ugyanis ezúttal jól járt egy szamuráj szereppel, ami akkoriban nem igazán jött össze neki. (Nindzsa vonalon annál jobban futott neki a szekér.) A nagy terveket dédelgető és azokért mindenre képes rendőrfőnökét az egyik legjobb szamuráj szerepeként tartják számon. A film lezárása sem éppen szokványos, de erről nem írok, csak jelzem. Maradjon valami a nézőknek. A Sógunátus jakuza világának igazi "kemény magját" viszonylag ritkán vitték filmre, ez önmagában is érdekes. Ez bizony nem a Zatoichi filmek kicsit undok, de könnyen átverhető "boss"-jait mutatja be. Akkora a különbség köztük, mintha a halastóba a csukák mellé megjönne a fehér cápa. Ezeket a harapós jószágokat magyar szinkronnal is meg lehet tekinteni. Pár évvel ezelőtt kiadták nálunk a mozi DVD változatát. Még mindig nem késő beszerezni.