Békeidő, visszavonult harcos, családi örömök, biztos anyagi alapok, kiváló kapcsolatok az előkelőségekkel.  Azt hihetné az ember, minden tökéletesen rendben.  Aztán kisül, hogy mégsem. Ha mások nem, majd filmesek tesznek róla, hogy ne legyen nyugta a főszereplő családnak.

Akijama Kohei ugyan átadta a vívóiskolája vezetését a fiának, de még  sok mindent megőrzött a fiatalkori képességeiből. Az élet pedig gondoskodik róla, hogy ne tunyulhasson el. Az általa egykoron leleplezett sorozatgyilkos fia bukkan fel a környezetében, egy másik neves vívómester pedig halálos beteg, de még azt mondja, dolga van a világon. A házától pedig nem messze néhány gátlástalan rónin zaklatja a falusiakat, rossz terveket forgatva a fejükben. Nincs mit tenni, a öreg újra munkához lát, mert az unokája gyakran jár azon a vidéken.

Szóval, van egy rablásra készülő banda, egy haldokló dojó mester és egy önszorgalmú nyomozó, kisebb családi konfliktussal a háttérben. Minden adott rá, hogy jó kis dögös kalandfilm kerekedjen ki belőle. Muszáj kiábrándítanom az olvasók egy részét: mást fognak helyette látni.  A pattogós indítás után a mese átvált az elsőben már látott ráérős tempóra. Ahogy akkortájt, egy több mint száz éve békében élő társadalomban dukált. Cserében életszagú megoldások sorát kapjuk, amelyek képesek megragadni a figyelmet, ha valaki nem mindenképp kardcsörtetést szeretne látni.Valahogy úgy kell kinéznie egy idős, de gerinces szamurájnak, mint ahogy ebben a TV filmben elénk tálalják. Akijama Kohei akár az etalon is lehetne erre a karakterre. A teste kissé megkopott már, de azért leírni botorság volna az idős szenszejt. A kardforgatói tudományán túl megmaradt az erős igazságérzete, ami bölcsességgel párosul. Szüksége lesz rá, mert a rejtélyek hirtelen sorjázni kezdenek. Az ösztönei bajt jeleznek, amikor a halálosan beteg vívómester szavait hallja. Eközben a fia, Dajdzsiró, megmenti egy ifjú szamuráj életét, akinek az apját sok évvel ezelőtt Akijama juttatta a törvény kezére. Közben az öregúr imádott unokája váratlanul egy közeli falucskába megy az új, fiatal asszonyával, amit viszont az anya, Akijama menye, nem vesz jó néven. Egy elhagyott vidéki szentélynél róninok tűnnek fel és a parasztok asszonyait zaklatják. A falusiak élete veszélyben van, mert a vidéki rendőrség nehezen mozdul. Helyettük egy titokzatos ismeretlen végzi a ritkítás munkáját, de az csak feldühíti a gyanús alakokat.  Kohei az a típus, aki komolyan veszi az önmagára rótt kötelességet. Ezúttal több is akad. Ki kell derítenie, mi dolga van még a haldokló öregnek, elsimítani a családon belül vetélkedő asszonyok ügyét, és megszabadítani a környéket a veszélyes rablóktól. Lassan bogozgatja a múlt titkait, miközben a jelenben érik egy elkerülhetetlen véres leszámolás. Az igazából öreget jobban érdekli egy két évtizedes családi dráma rejtélye, meg hát kissé saját magát látja a súlyosan beteg másikban.  Ha kicsit odafigyelünk, egész sokat megtudunk a vén szenszej fiatalabb éveiről. Arról, hogy miként tett szert jó kapcsolatokra az előkelőségekkel, mivel foglalkozott és milyen hivatali kötelességek miatt tehetett szert ellenségekre. De hogy ne csupán „drámázzunk,” kisül, a hétköznapi életben éppolyan problémák szívják a vérét, mint bárki másnak. Nos, ha valaki magánál negyven évvel fiatalabb új asszonyt hozott a házhoz, akinél a fia és annak menye is idősebb, borítékolható pár gond beköszöntése. Köztük pikánsaké. Akad pár félreérthető megfogalmazás, a helyzet hozta poénokkal.A múlt meglepő módon tud újra bejelentkezni. Hol fájdalmasan, hol érzelmesen, de mindig másként. A moziban öregemberek gondjai kerülnek a központba.  Miközben a virgonc Tajima a csinos, ám kissé kelekótya fiatal asszonyával küszködik, a másik mester tudja, hogy lejárt az ideje, ám aggasztja a lánya sorsa. Ami közös bennük, az a makacsságuk, ami néha jó, máskor viszont kemény konfliktusokkal jár.

A fiatalság élete sem gondmentes. Láthatunk olyan egy ifjút, akinek más dolga sem volna, mint a vívást megtanulni, de ő anti-talentum hozzá. A szamuráji lét neki csapás a javából. Nehéz örökséget hordoz az is, aki az apja bűnei miatt undorodik az öléstől, viszont testőrséget vállal egy gazdag kereskedőnél. Ráadásul egy közrendű, gyermekes özvegyet szeret, pedig sok előkelő családnál szívesen látnák vőnek. A fentebb már emlegetett rablóbanda végül elhatározza, hogy a tettek mezejére lépnek, ami a gyakorlatban öldöklést és fosztogatást jelent.A fentiekkel arra szeretnék rávilágítani, hogy a lassúbb történetmesélés ellenére sem unatkozik a néző, mert a sógunátus társadalmának valós gondjai bukkannak fel. Nem drámaian nagyok, viszont emberiek. Mi lehetne szívfájdítóbb egy anyának, mint a gyermeke elhagyása? Vagy férjének, hogy az imádott felesége cserbenhagyta? Létezhet-e megbocsátás a társadalmi elvárások ellenére? Mindezt hihető karakterekre sűrítve kapjuk, egy papíros ízű sincs köztük.Végül természetesen eljön a tisztázások ideje, amit a műfaj szabályai szerint a kardokra bíznak. Akciójelenetből kevés van, de mind mutatós. Az például remekül kiderül a fináléban, hogy vívótechnika, a pontos időzítés és tempóérzék képes ellensúlyozni a testi erőt.

Fudzsita Makoto még meggyőzőbb, mint az első részben, pedig az nem kis feladat. Minden további nélkül elhiszem neki, hogy a testi erő hiányát technikával és fantasztikus ritmusérzékkel képes ellensúlyozni a harc során. Iszao Nacujagi, annyi régi film deli szamurája, ezúttal a rákkal küzdő beteget alakít, aki az élete utolsó nagy feladatát akarja végrehajtani, amíg a teste engedi. A lelki gondja még a testinél is súlyosabb. A családi titkának feltárása nagy szeletét hasítja ki a mozinak, de megéri figyelemmel kísérni. Nacujagi  öreg volt már a forgatáskor, mondhatni testhez álló volt a figura számára. Kiváló, mint mindig. A többi színészről most csak annyit, hogy európai ízléssel nézve sincs köztük, aki túljátszotta volna a szerepét, ami dicsérendő.A kísérőzene éppoly stílusos, mint az előző történetben van. Ha kell, andalít, máskor veszélyt jelez. A díszlet legjobb része maga a vidéki környezet. Mindig megcsodálom, micsoda tájkultúrát alakítottak ki maguk körül a japánok. Biztosan sok munka árán, de megérte az erőbefektetés. Onoda Joshiki, a rendező, számomra nem ismerős más mozikból, de érti a mesterségét. A filmográfiájában mindössze hét alkotás szerepel, pedig az első még 1958-ra datálódik. Bár meglehet, hiányos a felsorolás.  Kész csoda, hogy ilyen lehetőséget kapott, de élt vele.

Összességében azoknak ajánlom a filmet, akik már megkedvelték az újhullámos szamuráj mozikat. Az anya és lánya története a műfaj egyik érdekes  darabja.