A Tokugawák uralta Japánban még a Tojotomi klán kezén van az oszakai vár és változatlanul erős ellenfélnek tekinthetők. A család örökösének nagykorúsági ünnepsége idején felélednek az ellentétek. Már a puszta szóbeszédre is odasereglenek a szekigaharai csata vesztesei, revansra áhítozva. Köztük van Mohei is, akinek a családja odaveszett a nevezetes ütközetben. A goromba természetű, de erős és fürge észjárású ronin hamarosan nyakig belekeveredik a két tábor küzdelmébe. Hat szekérnyi fegyverrel kell átsiklania a vár ostromára készülődő Tokugawa csapatok között. A csatára minden fél a maga módján készülődik. Másképp a harcosok, a köznép, vagy éppen a kereskedők.

Inagaki mester filmje úgy indul, mint annyi másik az alkotásai közül. Pazar, ünnepélyes felvezetés egy nagy kiállítású történelmi drámához. Besétál a képbe Toshiro Mifune, aki úgy tűnik megint Jojimbo karaktert fogott ki, de szerencsére nem így alakul a történet menete. A filmből sem dráma lesz. Mintegy 15-20 perc után alapvetően megváltozik a film hangulata és a történet jellege. Alaposan meglódulnak az események és egy fordulatos kalandfilmbe csöppenünk bele, amely egy korai Jókai regény teljes romantikus eszköztárát felvonultatja. Titkos átjáró, összeesküvés, árulás és hűség, titokzatos nindzsa, háttérből irányítók...és korántsem teljes a leltár. Inagaki a méltóságteljes hömpölygés, lassú előkészítés, drámai konfliktusok utáni felfokozott érzületű összecsapások mestere volt. Ezúttal mást kínál a nézőknek. Itt  pörgős, egyre gyorsuló akciójelenetek olyan sorával áll elő, hogy bármely akciófilm rendező is kalapot emelhet neki. Az utolsó 20 perc tempója, változatossága ma is megállja a helyét. A nagy kiállítást átmentette más filmjeiből. Az oszakai vár már önmagában is pazar, mind kívül és belül. Nagy létszámú statisztéria, díszes ruhák, hadseregek, kláncsapatok, Ben Hur-szerű vágtató kocsik, ágyúzás... unatkozni nem lehet. A kiállítás jóval felülmúlja egy átlagos kalandfilm kereteit. Mifune mellett számos jó színész tűnik fel a gondosan megírt, történetet előrevivő karakterszerepekben.

Azt azért el kell ismerni, valószínűleg sem Mifune, sem Inagaki életművében nem férne be a film a legjobb ötbe. Bár a dátum mást mutat, a mozi inkább az 1950-es évek fogásaival készült, a tartalma szintén abba a "nemes lovag szamurájok" felfogásba illik. Sőt, még a köznép ábrázolása sem más. Az ármánykodók szintén inkább illenének egy veretes színpadi műbe, mint a egy rámenős kalandfilmbe. De hát ez nem is az, rámenősnek semmiképp nem mondanám. Viszont egy "igényes közönségfilm" kategórián belül méltán tarthatna igényt előkelő besorolásra. A magam részéről régen szerettem volna már egy igazi, nagy kiállítású szórakoztató szamuráj történetet Mifunéval. Ezt megkaptam, így elégedett vagyok vele. Még a festett díszletek dacára is.