Japánban az 1950-es évek romantikus vonulatú szamuráj mozijait lassan felváltották az 1960-as évek újhullámos történetei, amelyek gyakran inkább szóltak az ország akkori  belső bajairól, mint a Tokugawa korszak történéseiről. Velük együtt változott a harcosokról mutatott kép is. A daliás, jótevők egyre inkább átadták a helyüket a kiégett, néha cinikus, ám mindig veszélyes fickóknak. Aztán valahogy ez a hullám sem bizonyult tartósnak. Bármilyen hihetetlen, mintegy 12 évnyi csöndesség következett, amikor a nagy filmstúdiók nem akartak komolyabb összeget befektetni az ilyen történetekbe. Tv sorozatok, kisebb kiállítású mozik ugyan készültek, de valami igazán látványos, nagyvászonra komponált csambara hiányzott a palettáról. Végül csak megtört az ellenállás a stúdió urak részéről, és a TOIEI ismét előállt egy olyan produkcióval, amely bevallottan a régi idők látványos kivitelű eposzait óhajtotta felidézni. Eként született meg egy politikai intrikákról szóló mű, a  "Yagyu Cospiracy”.

Fiatal még a Tokugawa sógunátus, de máris igazi veszély fenyegeti a létét. A második sógun titokzatos körülmények között elhalálozik, s azonnal megindul a küzdelem az örökösödésért. Kijelölt utód híján csak a szokásjog és a szóbeszéd alapján történhet a választás. A törvény az idősebb fiú, Iemitszu mellett szól, míg az apai akarat fiatalabbat támogatta volna. Az ifjabb herceg népszerűbb, daliásabb kiállású és kedvesebb természetű, mint a mogorva, visszahúzódó és az arcán anyajegy csúfította bátyja. A mérvadó klánok szintén Tadanaga herceget támogatják. A császári udvar nem óhajt állást foglalni. A választás egyértelműnek tűnik, de ekkor beavatkozik az intrikában fölöttébb járatos Yagyu uraság, az idősebbik fiú vívómestere. A küzdelem kezdetben csak a színfalak mögött zajlik, de hamarosan a kardok sem maradnak a tokjukban. Úgy tűnik, visszatér a vészterhes polgárháborús korszak. Földjüket vesztett klánok, előrejutásban reménykedő roninok, mindenre kapható nindzsák és más cselszövők bukkannak fel, abban bízva, hogy a zavarosban halászás nagy fogást eredményez.

El kell ismerni, ígéretes az indítás. Azt azért gyorsan leszögezem, a történelmi háttér csak vékony máz, egyértelműen kitalációkkal bőven megrakott történet ez. Viszont hitelesnek hat, ügyeltek az ilyen irányú részletekre, semmi olyan túlzás nincs benne, ami messziről ordítana. Kinji Fukusaku a korszak jónevű rendezője volt, aki alvilági és kardforgatós témákban már sokszor bizonyította, hogy jól sáfárkodik a kezére bízott anyaggal. Európában ugyan csak a legutolsó rendezése, a Battle Royal révén híresült el, pedig attól sokkal nívósabb alkotásokat tett le az asztalra. Ezúttal sem okoz csalódást. Feszes ritmusban indít, enyhén borzongatva, kardot csörtetve, de később, a drámaibb részeket sem érheti panasz.

A stúdió biztosra akart menni. Bevetik hát Nakamura Kinnosukét, mint fő intrikust, aki akkoriban egyike Japán vezető színészeinek. Kisebb, mondhatni cameo szerepre, meghívják Toshiro Mifunét, akit vélhetően nem kell bemutatni. A korszak nagy akciósztárja Sonny Chiba sokszorosan bizonyítja, milyen látványos küzdelmeket képes színre vinni. Hiroyuki Sanadával alkotott párosuk annyira sikeres volt, hogy az ide kitalált karaktereiket még több moziban viszontláthatjuk. Tetsuro Tanba szintén nagy név, bár a szerepe ezúttal kicsi. Yoshio Harada, Isao Natsuyagi, Mikio Narita adják az erős háttér alakokat. A nálunk alig ismert Etsuko Shihomi pedig megmutatja, a nők sem maradnak le ügyességben férfiak mellett. Olyan sztárparádé ez, amely akár önmagában is elvinne egy mozit, de jön még hozzá. Látványosak a külső helyszínek, a belső díszlet szemet gyönyörködtető, komoly létszámú a kaszkadőrcsapat, nem unatkozik a néző. Nem viszik túlzásba a szövegmennyiséget, a tartalmához sem kell lexikon, az érzelmek egykettőre föllángolnak és indulhat az ellenfél ritkítása. A harci jelenetek ugyancsak magas minőségi fokozatot képviselnek, nem holmi hadaszkodás folyik. Érthető hát, hogy sok-sok év után sem szűnik meg iránta a kereslet. Mint szórakoztatásra szánt alkotás, állja a versenyt a mai filmekkel.

Pár éve Magyarországon szintén kiadták, az „Öld meg a sógunt! – A sógun szamurájai” alcímmel, egy trilógia részeként. Ami persze ostobaság, már címnek is. Túl azon, hogy ilyen trilógia sosem készült, csak a magyar forgalmazó vette egy kalap alá azokat a filmeket. (Japán oszt japán, na! Csak nem fogunk dolgozni, hogy utána nézzünk a részleteknek…) Továbbá a sógun szamurájainak alig van szerepük a filmben és az örökösödési harcról szól, nem a sógun fejének begyűjtéséről. (Lévén, hogy éppen nincs betöltve az említett méltóság, ugye.) Tisztában vagyok vele, az ilyen baklövések ugyan inkább csak az igazi rajongókat bosszantják, a nézők többsége oda sem figyel rá. Túlságosan nem is érdemes, mert ha elindul a vetítés, már úgyis más köti le az ember figyelmét. Mégpedig a fentebb taglalt kiváló, látványos, mozgalmas, harci jelenetekben erős, drámai mozzanatokat sem nélkülöző kalandfilm. Érdemes megnézni.

Készült egy hasonló című sorozat is, ami még tovább növelte Sonny Chiba amúgy sem csekély népszerűségét. A film gyakorlatilag az első három epizód történéseire épül. A teljes 40 rész mostanában már elérhető. Többnyire ugyan csak a gyengébb minőségű ráégetett felirattal, de azért érdemes beszerezni. Bár tudomásom szerint elkezdődött a felújított részekkel történő kiadása is.