Az első filmes trilógiába öntött feldolgozása „ A nagy Buddha hágó” monumentális regény sorozatnak 1957-ben indult Tomu Uchida rendezésében és Kataoka Chiezo főszereplésével. Ezt a hármast követték később Raizo Ichikawával és két rendező bábáskodásával a „Satan’s Sword” mozik, végül a legközismertebb „The Sword of Doom” Tatsuya Nakadai vívó és színészi parádéjával., amelynek folytatásai sosem készültek el. A véletlen és a filmforgalmazás szeszélye úgy intézte, hogy az ismertetők az idősorrendhez képest fordítva készültek, így a tartalomról szóló sorokat szűkre fogom fogni. Aki többet szeretne tudni róla, keresse meg a „The Sword of Doom” ismertetőjét, ott jobban megismerheti a regényfolyam születésének körülményeit és Ryonosuke viselt dolgainak kezdetét.

A Sógunátus a végnapjait éli. A szamurájok világa felbomlóban, az erkölcsiségük már csak kevesek által van képviselve. Ryonosuke, az idősödő „ifjú mester” arra vár, hogy mikor veheti az apja örökét a vívóiskolájukban. Csakhogy az idős mester fölöttébb elégedetlen a fiával, nem óhajtja rábízni a vezetést. A frusztrált örökös a dühét másokon vezeti le, ami több tragédiához vezet. Végül menekülni kényszerül a forrongó fővárosba, ahol egy jó vívóra mindig szükség van, de az elvégzendő munka viszont piszkos. Ölni kell. Ami viszont egyértelműen azzal jár, hogy megszaporodnak ez ember ellenségei és kikerül a társadalom szélére. Továbbá, a lelket is megviseli, hiába próbálja tagadni a gazdája.

Akkor ennyit a tartalomról. A továbbiakban a három feldolgozás eltéréseit próbálom számba venni. Az első nagy különbség az időtartam. A Tomu Uchida rendezte feldolgozás a leghosszabb, ebből következően volt idő a karakterek és az események részletes kibontására. Az ő trilógiája adja vissza leginkább, mitől volt annyira népszerű a regények sora. Bőven van bennük fordulat, összetett jellemek sorát láthatjuk. Hiába no, Tomu mester a TOEI stúdióban teljhatalommal bírt, vagyis az anyagiak mondhatni korlátlanul álltak a rendelkezésére. Nem érdemtelenül, a filmezés minden területén otthon volt. Minőséget tudott adni minden területen. Kalandokban, drámákban, színészvezetésben és bevilágításban egyaránt erős volt. A rendezése egyszerre sugároz realizmust és emelkedettséget. A kameramozgatása olyan, hogy a néző úgy érzi, jelen van a szamuráj kori Japánban.

Miután a készültekor még az 1950-es évek „aranykorszakában” járunk, ennek megfelelő az ízlés. A főszereplő a kabuki hagyományokon felnőtt Kataoka Chiezo, - aki akkoriban a vezető színészek egyikének számított, - az ő erkölcsisége nem engedte a Nakadai alakította gonosz anti-hőst egy trilógia főszereplőjévé tenni. Így a „Souls In The Moonlight” mozik alapvetően eltérnek az utódoktól, viszont az eredeti írói szándékhoz talán a legközelebb állnak. Az alapötlet visszaadja a keleti emberek életszemléletéhez. Az egyén harca a végzet, a „karma” ellenében. Ryonosuke egy a végtelennek tűnő várakozásba belefáradt középkorú szamuráj, aki úgy érzi, sosem állhat a saját lábára az apja miatt. A könyörtelenség jelen van benne, ez az első feltűnésekor rögtön kiderül, de aztán a tépelődő hajlama is. Fontos eltérés, hogy a Bunnojo halálának oka erősen más, mint amit azok láttak, akik már megismerték a későbbi mozikat. Egyrészt benne van két harci iskola rivalizálása, másrészt Ryonosuke csak próbára teszi Bunnojo asszonyát, nem erőszakolja meg. Vagyis a harci tornán lezajló halálos összecsapásnak nem ő az oka, hanem az, hogy a férj nem bízik meg a feleségében. Innentől ugye teljesen más az erkölcsi alapja az ellene irányuló bosszúnak, mint amit megszoktunk.

Kikerülhetetlen a vívóstílus elemzése. Azt rögtön tisztázni kell, hogy a valódi harci iskolákban tanultak és a mozikban mutatott látványos megjelenítéseknek nem sok közük van egymáshoz. Más a film, más az élet. Kataoka maga is többször elismerte, a harci tudása erősen hiányos volt, mert a színpadon nem arra volt szüksége. Ha minden igaz, a híressé lett „néma technika” beállást mégis ő találta ki. Tudta, valami olyasmi kell, ami ellensúlyozza a képzettsége hiányait. A valódi vívásnál a harcos lazán fogja a kardmarkolatot, egyenesen a teste előtt tartja a pengét, amivel az ágyéktól a torkáig fedezi magát. Kis terpeszben áll, gondosan ügyelve az egyensúlyára, feszülten figyeli az ellenfelét, hogy gyorsan tudjon védekezni vagy támadni. A néma stílus ennek a tanításnak a megcsúfolása. A képviselője oldalt dűlve áll, a kardját kifordítja, oda sem pillant az ellenfelére. Úgy néz ki, mint egy öngyilkos jelölt, vagy egy teljesen képzetlen amatőr. A beállás mégis halálosan veszélyes, mert óvatlan támadásra csábítja az ellenfelet, holott az alkalmazója már készen áll rá, hogy végezzen vele. A japán felfogás szerint ez tisztességtelen harcmodor, hiszen az ellenfél megtévesztésén alapul, nem a becsületes küzdelmet részesíti előnyben. Kataokánál ez a technika alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza a gyérebb vívástudását, de a néző számára azért hihető legyen a veszélyessége. Raizo Ichikawa, aki viszont valóban képzett volt, kiegészítette egy kígyó simaságú gyors mozgással, Nakadai pedig igazi mészáros stílusra fejlesztette tovább. A kiindulási technika ugyanaz, mégis mindhárom vívás más.

A lelki alapokat már említettem. A Souls trilógiában a jó utáni vágy harcol a karma által előre elrendezett tragédiával, és persze az emberi gyengeségekkel. Ezért Ryonosuke ebben a felfogásban esendő ember. Raizo olyan hőst vitt képre, aki néhány rossz döntése után többé nem tud visszakapaszkodni a helyes ösvényre, amelyen pedig egyébként járni szeretne, így a végén dühödten hirdeti az egész világ ellenében, neki úgy is jó. Nakadai elborult agyú ifjú harcosa pedig már egy egész társadalmi rendszer életképtelenségét bizonyítja.

Shimada vívó mester katalizátor szerepet tölt be a történet mozgatásában. Esélyt az ifjú Hyomának a bosszú lehetőségére és ő az, aki olyan tudást mutat a legyőzhetetlenségében addig sosem kételkedő Ryonosukének, ami elbizonytalanítja a továbbiakra. Kiváló felkészültsége erkölcsi erővel párosul, amivel a főhős nem rendelkezik. A három különböző rendezésben egyértelműen a Toshiro Mifune megformálta mester a legfajsúlyosabb. Neki elhisszük, mennyire fontos a lelki hozzáállás, és ő az aki olyan félelmetes kardforgatói tudást mutat, ami még egy Ryonosuke féle elvetemült alakot is képes kibillenteni az önbizalmából. A többi verzió mesterei is képzettek, de vele nem mérkőzhetnek sem alakításban, sem a harci jelenetek intenzitásában.

Érdekesnek mondható Ryonosuke és a Shinsengumi kapcsolata. Sosem lép be hozzájuk, mindig kívülálló marad. A kardját bérbe bocsátja nekik, de a céljaik nem érdeklik. Ha fordul a kocka, minden szívfájdalom nélkül lemészárolja őket, a második részben pedig átáll az ellenfeleik oldalára, de oda sem a meggyőződése miatt. Ez szintén a jellemének az árnyoldalát mutatja. Nem képes, vagy nem akar állást foglalni a társadalom válsága idején.

Külön fejezet a Hyoma, Ohama, Shichibei hármas, amely szívósan lohol főhősünk nyomában, a bosszúállás reményében. Ohama a film elején elszenvedi a tragédiát, a nagyapja megölését. Shichibei patronáltja lesz, de mit sem tud arról, hogy a befogadója nem kereskedő, hanem besurranó tolvaj. A kölyökképű Hyomával lassan alakuló szerelme áthúzódik a trilógián, mert számos kellemetlenség vár még rá. Vonzalmuk kialakulásának története éppolyan fontos a mozi során, mint Ryonosuke stációi. Nekem külön tetszett, hogy az Uchida verzióban folyamatosan jelen van a főhős gyermekének a sorsa, a rá vigyázó szolgáéval egyetemben. A későbbi feldolgozásokban ez a szál egyre inkább eltűnt, pedig talán az egyik legvonzóbb emberi tulajdonságot, a hálát mutatja be. Az árvaként befogadott, kissé együgyű, de jólelkű Johachi, az unoka felnevelése révén tudja viszonozni az öreg mester egykori emberségét.

A fentiekből remélhetőleg kiderült, érdemes időt szánni erre a változatra azoknak is, akik egyébként már látták a többi feldolgozást. Tomu Uchida pazar kiállítású, minden mozzanatában nagy mesterségbeli tudást felmutató rendezése önmagában vonzó lehet, de a részlet gazdag történetmesélés mindenképp mellette szól, olyan többletet ad, ami kikopott a későbbi filmekből.

Mijamoto Musashi. Van-e, aki nem hallott róla? Kevéssé valószínű. Még az amúgy a szamurájos mozikért nem rajongók előtt sem ismeretlen a neve. Hiszen egyszerre megtestesítője a legyőzhetetlen szamuráj harcosnak, az önképzéssel előre haladó embernek, a függetlenségét anyagi jólétért fel nem adó roninnak, az ecsetet vagy faragókést a karddal egy szinten használó biztos kezű művésznek, vagy a katona filozófusnak. Csoda-e hát, hogy egy ilyen színes egyéniség újra meg újra megjelenik a japán mozgókép világában? Már hogy volna az. Viszont kész szerencse, hogy nem rókának született.  Ugyanis annyiszor lenyúzták a bőrt róla, - vagyis az élettörténetéről, - hogy azt semmilyen szívós négylábú nem élhette volna túl. Musashi viszont él és virul – a képernyőn. Volt ő már szamuráj ikon Toshiro Mifune alakításában, egy Oscarral jutalmazva. Nakamura Kinnosuke hat filmen át mutattat be az önfejlődésének folyamatát, - kiválóan. Tatsuya Nakadai nagydarab, rongyos roninjáról szinte áradt a verejték szaga, az ellenfeleiről meg félelemé. És hol van még az őt megszemélyesítő színészek listájának a vége? Nyugalom, nem sorolom tovább a neveket. Rögtön felmerül a kérdés, több száz film, sorozat, TV játék után van még filmes stáb, amely nekirugaszkodik a már említett vörös bundás állat további kopasztásának? A kérdés költői volt, még egy kereskedelmi televízió betelefonálós műsorában is szégyellnék feltenni beugrónak, pedig ott nem túl igényesek ilyen téren. A TV emlegetése nem véletlen. 2003-ban az NHK társaság 49 részben mesélte el a maga verzióját a szamurájok gyöngyéről. Mégpedig igen jól. A történetről csak igen röviden, leírták már sokszor. Minek szaporítsam a szót egy ilyen közismert karakterről.

A két tízes éveiben járó jóbarát, Musashi és Matahachi, a vesztes Toyotomi klán oldalán vesznek részt a döntő fontosságú sekigaharai csatában. Így dicsőség és zsákmány helyett üldöztetésben és éhezésben lesz részük. Nagy nehezen túlélik a veszedelmes időszakot, némi női segédlettel és a banditák elleni véres harccal. Új életet szeretnének teremteni maguknak, ami a hadurak korszakát felváltó, meggyötört országban korántsem egyszerű feladat. Musashi a tanuló harcosok rögös útjára lép, míg a barátja - a dolgok könnyebb végét fogva meg, - a családi otthon melege helyett a női karok ölelését választja.  Egyikük sem sejti, az életútjuk sokszor fog még találkozni, gyakorta veszedelmes körülmények között.

Kezdem ott, mi tetszett ebben a sorozatban, miért más, mint a többi, amiket előtte láttam. Az első szembetűnő dolog a részletgazdagság volt. Nem Musashi életútjára értve, hanem a megelevenített országra, a benne élő emberek hétköznapi gondjainak bemutatása. Semmi pánik, nem viszik félre a sztorit, de annyi sok apró, érdekes epizódot és jól kitalált karaktert vetnek be, hogy az tényleg unikumnak mondható. A legfontosabbakat veszem sorra, akiket nem lehet kihagyni a mesén belüli fontosságuk miatt, de higgye el a kedves olvasó, sokkal, de sokkal többen vannak és szórakoztatóak.

Musashi. A legfeltűnőbb, hogy korántsem legyőzhetetlen és rettenthetetlen, pláne nem mindent azonnal tudó, precízen döntő szamuráj. Sőt, abszolút nem szamuráj, hanem ronin. Hatalmas különbség abban a korban. Kapunk hát egy erős, de iskolázatlan, viszont pokolian elszánt kamaszt, aki elszegényedett családból származik. Szomjazik az apai elismerésre, de helyette csupán gúnyolódásban részesül.  A megfelelési és bizonyítási kényszer emiatt olyan erőssé válik benne, hogy szinte tönkre teszi az életét. Az apjához fűződő gyűlöllek-szeretlek kapcsolat hosszú időre határozza meg az életét. Ezért lesz belőle kardforgató, önképzés által, és jókora pofonokkal. Igen, Musashi veszít, legyőzik. Rögtön a Yoshioka iskolában, ahol nevetségessé válik. Viszont nem adja fel, visszatér, hogy győzedelmesen átgázoljon rajtuk. Az őt országos hírnévre röpítő párbaj sorozat és a következményei kifejezetten érdekesen és szokatlan megvilágításban van számos epizódon át taglalva. Sokkal életszagúbb, mint az előző megoldások. Ahogy pedig az évek során eljut a nyers erő eszményétől a gondolkodó harcosig, - jó pár kudarc vagy véres küzdelem után, - az nagyon meggyőző volt. A magánember kálváriája, vagyis a szerelem kísértése, majd elfogadása, végképp emberi közelségbe hozza a neves kardforgatót. Ennek a folyamatnak az ábrázolása a sorozat egyik nagy erőssége. Egy nem mifelénk igazán ismert, de egyre népszerűbb színész, Ichikawa Ebizo(felvett név) kapta a meg a kiugrási lehetőséget. Szerintem a kamasz Musashi megformálásában volt igazán erős. A húszas éveit taposó harcos alakja sem rossz, de azért Nakamura mellé nem állítanám. Egy tízes skálán hét pontot begyűjtene nálam, szóval elmarasztalásról szó nincs.

Takuan. A szerzetes, Musashi jó szelleme, tanítója, sokszor az ösztönzője, az egyik legjobb szerep, amit japán színész kaphat. Most sincs másképp. Az új annyi a karakternél, hogy kiderül, korántsem mindig az uraságok nagyra becsült barátja. Eddig még csak olyan Takuant láttam, aki sok életbölcselettel és műveltséggel rendelkezik, és ezeket a tulajdonságait nagyra tartják azok a földesurak, akiket megismert. A kisebb rangú szamurájok pedig a felsőbbségtől  óvakodva nem húznak ujjat vele. Az közismert Musashi elfogásig és a nevelése elkezdésééig itt is hasonlót látunk, de a sorozat végén megtudjuk, hogy éppúgy megszenvedi a háború kiújulását, mint bárki más. Az új kormányzat szemében fölöttébb gyanús egy hozzá hasonló független gondolkodó. Következésképp igyekeznek megregulázni, az életét megnehezíteni.  Watase Tsunehiko méltó a megformálására. Ezúttal azonban olyan tanítót látunk, aki nem restell maga is tanulni a tanítványtól, emberileg pedig sűrűn tépelődik, melyik utat válassza a kompromisszumok világában.

Matahachi. Karakterként talán a legjobban megírt szerep. Gyenge, esendő, néha megalkuvó, szereti a földi örömöket. Általában a mihasznaságát szokták kidomborítani a feldolgozásokban. Itt sincs másképp hosszú epizódokon át. Ennyivel viszont nincs lezárva az ügy, így kiderül, jószívű, eszes és elszánt is tud lenni. A gyengeségek és erények sokasága mutatkozik benne a sorozat során, hogy pont attól lesz szerethető. Egy hétköznapi ember, annyi hős között. Egy idő után óhatatlanul szurkol neki a néző. Musashihoz hasonlóan végig fejlődő jellem.Viszont kevés a jó tulajdonsága, így nagy utat kell végig küzdenie saját rosszabbik énje ellen. Az átlagnéző szemében ettől lesz rokonszenves, kicsit magára ismer az ember. És vajon hányan mondhatják el magukról, hogy gáncs nélküli lovagok?  Ne feszegessük a témát....

Kojiro Sasaki. Egy újabb érdekes személyiség. A testileg felnőtt, ám érzelmi fejlődésében megrekedt harcosként a megszállott kardforgatók egyik gyengeségére mutat rá a karaktere.  A főhős vetélytársa, legnagyobb ellenfele. A történelmi valóságtól eltérően megfiatalították, de cserében sokkal izgalmasabb jellem lett. Musashihoz hasonlóan küszködik a belső démonaival, harcosként sem rosszabb, mint ő. Daliás és jóképű, a hölgyek kedvence amerre jár, elsőrangú kardforgató, mégis valahogy szerencsétlen. Méltó vetélytárs, aki barát is lehetne, ha nem a „kard útját” járná maga is. Tudjuk, hogy eléri majd a végzet, de egy pillanatig sem ellenszenves. Hiszen ember marad végig, hibáival egyetemben. Matsuoka Masahiro olyan szereplő, aki a külsejével rögtön magára vonzza a tekintetet. Szerencsére a színészi játéka sem marad el tőle. A vívása szintén meggyőző, ami itt bizony fontos tényező. Számomra az összes látott változatból a legszerencsésebb kézzel megírt Kojiro karaktert jelenítette meg.

Otsu. Musashi szerelme. Szegény lány! A fél sorozaton át loholhat Japánon át a saját érzelmeit elnyomó  Musashi nyomában, ezernyi szenvedést vállalva magára. A mozikban állandóan ejtik egy idő után, mintha ott sem lett volna. Negyvenkilenc epizódban azért neki is jut elég játékidő és – ennyi poéngyilkosság belefér, - végre egy kis nyugalom, meg szerelem. Részemről az első eset, amikor olyan Otsut láttam, akit végül megjutalmaz a kitartása. Yonekura Ryoko olyan szép hölgy, aki után Musashinak kéne nyelv lógatva szaladni., de mint tudjuk, korántsem így van. Sajnos, az ő karakterében igazán újat nem hozott a forgatókönyv író fantáziája, így a szereplése kielégítő, de nem kiemelkedő, minden bája dacára.

Yagyu Munenori. Egy olyan szereplő, aki más filmekben örülhet, ha 2-3 percet kap, vagy éppen teljesen elfeledkeznek róla.  Itt viszont ikonikus alak lett belőle. Mint az elég közismert, Musashi megpróbálta kihívni a már akkor is igen neves Yagyu iskolát, de végül belátta, nincs értelme zavarni az idős senseit. Viszont ő az apát, a  nagymestert, Sekishusait szerette volna küzdésre bírni! Munenori, a fiú, a változó Japánt, az eljövendő Tokugawa kor szemléletét testesíti meg. Kiváló kardforgató, de lemond róla és a politikai pályát választja. A béke érdekében könyörtelen gyakorlatiassággal áll neki felszámolni a független harcosok büszke világát, hogy ne legyenek példák azok előtt, akik elég erősek lennének újra vérbe borítani az országot. Az egyik negatív figura, de emlékezetes marad Nakai Kiichi megformálásában.

Fájó szívvel lezárom a főhősök sorát, mert ugyan számos jobbnál jobb példát sorolhatnék a korszak jellemző alakjainak bemutatására, de akkor tényleg a végtelenségig nyújtózna ez az amúgy sem rövid iromány.  Pedig Akemi, aki Matahachi szerelme, a Yoshioka iskola vezetői, Aya, a nindzsa lány, a nemes és tragikus sorsú Sanada Yokimura, mind-mind külön elemzésre méltóak. Nem győzök gondolatban elnézést kérni az őket alakító színészektől a méltatásuk elmaradása miatt, mert ritka jó epizód szereplőknek bizonyultak.

A sorozat főcselekménye a közismert Eiji Yoshikawa köteteket követi az epizódok mintegy 70 százalékáig. Részletekkel alaposan kibővítették, kevésbé romantikus, de jól felismerhetően az. Az utolsó harmadban már erősebb a fikció. Bár kevéssé hiteles a Toyotomik végzetét elhozó 1614-es esztendő eseményeinek taglalása, viszont kifejezetten érdekes! Valahogy így kell ügyesen vegyíteni a történelmet a képzelettel. Ez egyben rávilágít a sorozat legfőbb erényére: Végig közönségbarát. Vagyis fordulatos, kellően mozgalmas, hitelesnek hat akkor is, amikor a történelmet és Musashi életét jobban ismerő tudja, hogy már nem az. A karakterek a földön járnak, erényeik és gyengeségeik egyaránt hihetőek. A vívójelenetek, amik hitelessége egy több mint 60 párbajt győztesen megvívó harcos esetében nem elhanyagolható fontosságúak, tökéletesen mutatnak a képernyőn. Semmi fölösleges ugrálás, pörgés, hanem igazi katana forgatás. A kiállítás, vagyis a díszletek és a kosztümök autentikusak, kerülik a modern feldúsítást a látvány kedvéért. Igényes szórakoztatás volt a cél, elérték. A zeneszerző Ennio Morricone volt, ami elég egyértelmű jelzés arra, hogy a mini-sagát nem csak belföldi forgalmazásra szánták. Érzelmes dallamokkal teli, de szenvelgős. Bő teret kapnak a hagyományos japán hangszerek, a furulya különösen. A szigetországi változata, amely azért nagyban eltér attól méretben és hangzásban attól, ami mifelénk erre a szóra asszociálódik. Ennio mesterben nem most sem csalódunk. Egyáltalán, a sorozatban sem. Remélem, előbb-utóbb valamelyik televíziós műsorszerkesztőnek feltűnnek a kedvező nézettségi mutatói és megvásároltatja hazai forgalmazásra. Fix, hogy kedvező nézettségi mutatói lennének egy igényes szinkron esetén. 

Utóirat: A netvilágban jelenleg a hawai és a japán változat kering, sajnos, mindkettő ráégetett felirattal. Az elsőn borzalmas angol szöveg van, de nagyméretű a kép. A japán Tv változat feliratozása lényegesen jobb, viszont a képméret furcsa mód keskeny, bár tisztább, mint a másik. Ha valaki tud egy olyan hozzáférhetőségről, ami minőségi a képi világ és van hozzá külön angol szöveg, legyen olyan kedves és értesítsen.

Ismét egy olyan film, ami kissé kakukktojás ezen a blogon. Elég nehéz volt hová tenni, így egy darabig írni sem akartam róla.  A modern szamuráj mozik közé tartozik, de csak formailag. Igazából vajmi kevés köze van ahhoz a korszakhoz, inkább egyfajta tanmese, kosztümökbe bújtatva. De lássuk a medvét.

Az Edo korszak vége felé járunk. Kandzsuro, a végletekig lerongyolódott, szánalmas külsejű szamuráj menekülőben van a tartományon belül, mert a felesége halála után megszabadult a kardjától és ott hagyta a hűbérurát. A kislányával együtt vándorol, fejvadászokkal a nyomában, hiszen a volt gazdája nem tűrheti el, hogy csak úgy lelépjen. Hamarosan elfogják, majd harakiri elkövetésére ítélik. Ám kap egy szokatlan lehetőséget. Ha harminc napon belül módot talál rá, hogy az uraság búskomor kisfiát megnevetteti, az ítéletet megváltoztatják. Furcsa módon, Kandzsurót különösebben nem izgatja a feladat megoldása, viszont a kislánya korántsem akar belenyugodni abba, hogy a másik szülőjét is elveszítse.

Hitoshi Matsumoto munkásságát mifelénk csak a keleti mozik megszállott rajongói ismerik. Majd két évtizeden át a televízióban tevékenykedett, a vígjátékok területén. Első játékfilmje 2007-ben  a „Big Man Japan” volt, amit külföldön jobban fogadtak, mint odahaza. Az oka? Legyen annyi elég, hogy szereti feszegetni a hagyományos filmes fogások határait, vizuális és ötlet parádékat zúdít a néző nyakába. Ezek néha működnek, néha meg nem. Ezúttal egy komoly témát adoptált át vígjátéki környezetbe. Ám a mozi korántsem csupán a megmosolyogtató mozzanatokra összpontosít.

Az indítás inkább valami manga feldolgozást idéz, a vérdíjra vadászók véres, lassított felvételű lecsapásával az áldozatukra, majd a meseszerű menekülést. Utána a komikus és egyben jelképes tárgyalás következik, a durva ítélettel, mindez varietébe illő színvilággal. A harmadik lépés az első humor morzsák bevetése, amik nem éppen a szofisztikus poénok, inkább enyhén idióták. Szóval, az elején csak kapkodja a fejét az ember, hogy mi folyik a vásznon. De aki átvészeli a kaotikus indítást, - én, bevallom, majdnem besokalltam, - utána nem bánja meg, hogy maradt a történetnél.

Hogy mi a központi téma ebben a moziban? Több is van. Azt hiszem, az egyik legfőbb a kétségbeesés, és annak személyenkénti feldolgozása. Egy apa, aki kétségbeesetten gyászolja elveszett feleségét. Annyira szerelmes volt belé, hogy nem képes megtalálni az élete értelmét egy másik szeretetben, amit a kislánya jelenthetne. Egy másik apa, aki jobb híján azt reméli, megmentheti a szinte katatóniás állapotban vegetáló gyermekét, úgy, hogy a hűbéresét kényszerít a természete ellenében cselekedni. Egy gyermek, aki kétségbeesetten igyekszik megóvni önmagát az árvaságtól. A másik téma a közöny. Nézzük-e tétlenül egy számunkra közömbös személy erőfeszítését, netán segítsük tettel, vagy lelki támogatással?  A mindennapok gyakran tesznek minket próbára ilyen téren, bár néha észre sem vesszük. De érdemes átgondolni.

A főhőst a rendező eleveníti meg. A hagyományos szamuráj kép paródiáját adagolja nekünk. A koszos ruhájú, hiányos fogazatú, ronda szemüveget viselő harcos már önmagában eléggé meghökkentő jelenség. Ehhez jön még, hogy szinte hivalkodóan viseli az üres kardhüvelyt. Vagyis nem a Harakiriből ismert motívumról van szó, miszerint az elszegényedett hűbéres eladja a kardját, de a látszatot őrizve bambusz faragvánnyal helyettesíti. Ő messziről hirdeti, hogy védtelen… és alkalmatlan.  Az első nevettetési kísérletei szánalmasak. Mintha Buster Keaton tévedt volna el a Távol-keletre az örök gyermek naivitásával, állandó harcban külvilággal. Viszont hogy veszi ki magát mindez egy szamurájnál? Rosszul. Hitoshi ügyesen játssza el ezt a parodisztikus karaktert. A kislányát alakító Sea Kumada életkorát meghazudtolóan érett alakítást tár elénk. A gügye őrt megszemélyesítő Tokio Emotónak ugyancsak vannak emlékezetes pillanatai. Szóval, jó a felhozatal, minden színész megbízhatóan teljesít.

Viszont úgy érzem, balfogás a moziban, hogy a mindennap bemutatandó nevettetési kísérletet szigorúan, szám szerint megkapjuk. Időnként már fárasztó. Bár a rendező szándéka sejthető, miszerint Kandzsurónak végig kell járnia az útját, hogy minden balfácánkodása ellenére elnyerhesse a néző szimpátiáját. Sőt, a lakosságét is, köztük az egykori üldözőiét. Az őrei sem bírnak kimaradni az ötletelésből, sőt, végül magán az uraságon is látni, hogy neki szurkol.  A legfőbb „hajcsára” mégis a kislánya, aki a legszigorúbb kritikus. Ő érzi át igazán, mit veszíthet a kudarc esetén. Kandzsuro azonban végig passzív marad. Mint szamuráj, végrehajtja a kirótt feladatot, de a lelke távol van az egészből. Visszatekintéses képekben ennek oka megfejtődik, de elég kézenfekvő a megoldás.

A film képi világa elsőrangú. Matsumoto ezúttal tartózkodik az extravagáns megoldásoktól, de a harsányság nem áll távol tőle. a mindennapi próbák a kezdeti bukdácsolásokon át eljutnak az ottani valóságból vett megoldásokig, majd a Japánon túli kitekintésig. Mintha valami rituálés utazáson vennénk részt. Balladai ismétlődéssel halljuk a halálos ítélet megerősítését, kiút nem mutatkozik. Hiszen csak a szamuráj korban vagyunk, ami nem az elnéző magatartásról volt híres.

Szerintem a mozi valójában inkább szellemi központú, mint a poén megoldások híve, bár azokból szintén bőven akad.  Azt már az elején borítékolni mertem volna, hogy boldog végkifejlet nem lesz. A lezárás viszont korántsem a várható módon jön létre, itt jó a csavar a történetben. Főhősünk bebizonyítja, hogy mégis igazi szamuráj. A történet pedig azt, hogy egy tragikus kifejlet is képes életigenlést hordozni. A keleti életszemlélet  ilyen ellentmondást is képes hihetően elénk tárni. Nem könnyű, az biztos.

Gondolkoztam egy ideig azon, vajon mit akarhatott átadni a nézőinek a rendező. Minden bizonnyal több megoldásos a sokváltozós egyenlet. Számomra a legfőbb tanulság az volt, hogy még a szeretet is lehet káros, ha nem ismerünk benne mértéket. A túlzásba vitele megfosztja az embert az életigenléstől, ha eljön a baj ideje. Már pedig az jön, előbb vagy utóbb. Aki nem képes elereszteni a szeretett személyt, az maga lesz egy másik tragédia előidézője. Az élet ugyanis élni akar. Ez a világ rendje, tartsuk hát szem előtt mindannyian.

A mozi nem azoknak készült, akik a szokásos szamuráj világot szeretik a japán filmekben. Igazából pár emberi viselkedés mozgató rúgóit tárják elénk, bár eléggé szélsőséges körülmények között és az ehhez illő kitalációkkal fűszerezve. Szerzői művészfilm ez, szokatlan megoldásokkal. Olyanoknak ajánlott, akik szeretnek tovább „agyalni” a látottakon.

„Meesee” feliratával láttam filmet, amely fordítás még saját bevallása szerint is csiszolásra szorul. Elnapolta a befejezést, tartva attól,  hogy a történetet a nehezebben fogyaszthatósága miatt kevesen fogják keresni. Részemről biztatom a véglegesítésre. Valószínűleg az átlagosnál tényleg kevesebben lesznek kíváncsiak a mozira, de pont az unikum voltának köszönhetően hosszabb távon keresett lehet az igazi filmrajongók körében. Mint annyi más kérdésre, erre is az idő fog végleges választ adni.

Nem tudom, létezik-e olyan filmes altípus, amit „szamuráj noir” néven tisztelnek.  Akár van, akár nincs ilyen a nagykönyvben, a ma taglalásra kerülő filmre ez a meghatározás pont ráillik. Nem csoda hát, ha ritka madárnak számít.

1567, Hida tartomány. Javában tartanak a belháborúk. A helyi nagyurak, az Ikemoto család sem kíván kimaradni a nagy osztozkodásból, így csata csatát követ a szomszédos riválisok ellen.  Yasukata, a klán feje, meglehetősen önfejű, ám kétségkívül nem lebecsülendő harcos. Miután gyakran teszi kockára az életét, meg az ellenségei is szívesen látnák a halálát, az udvartartása „árnyékokat”, vagyis hasonmásokat igyekszik keríteni a védelme érdekében. Hárman is akadnak, köztük Nynomya, aki addig egyszerű parasztként élte az életét, amíg egy szamuráj észre nem vette benne a lehetőséget. A kalandvágy és a meggazdagodás ígérete magával ragadja az ifjoncot, aki még nem sejti, a testdublőrök élete korántsem annyiból áll, mint amiket szép szavakkal tálalnak neki a rábeszéléskor.

Akinek rögtön bevillant Kurosawa „Árnyéklovas” című grandiózus mozija, az egyszerre jár jó úton, és téved. A téma természetesen azonos, de merőben más kivitel és a felfogás. A DAIEI változat bizony nélkülözi a felemelő pillanatokat, a hadurak korszakát a maga nyers valóságában tárja a néző elé, mentesen minden szépítő pátosztól és forgatókönyvi megoldástól. Ebben a filmben kevés a lelki élet, a dolgok nem bonyolultak, minden erősen földhöz ragadt. A parasztfiú szeretne jól élni, olyasmikhez jutni, amikhez egyébként sosem tudna. Tudja, hogy kockázatos a dolog, de azt hiszi, azért ő is számít valamit, és egyszer majd módjában áll meggazdagodva kiszállni. A szamuráj nagyúrnak az „árnyékok” éppoly kellékek, mint a páncél vagy a harci mén, de az utóbbit többre tartja, mert az emberélet olcsóbb a paripánál. A hű csatlósa méltó párja a gondolkodásban. Az uraság mindenek fölött, kivéve, ha mégis van mód egy kis egyéni pecsenye sütögetésére. A klán vezetés sem különb. Bizony a nemes hölgy beküldhető egy hitvány szolga ágyába, - időlegesen persze, - ha a hatalomnak ez az ára. Hadd örüljön a féleszű, aki azt hiszi, valaha módjában lesz szabadulni az aranyketrecből. Mert a színfalak mögött vasmarokkal tartják fogva azt, aki látszólag a tartomány ura, de mégsem az igazi gazda. Amikor pedig eljön a végső színvallás ideje, minden álca lehull, csupán a brutális embertelenség marad. Semmi feloldozás, semmi fizikai vagy erkölcsi elégtétel. A csapdába csalt naiv egeret felfalják a számító macskák. A film nem kéjeleg a fizikai erőszak megjelenítésében, de lelkileg igen durva tud lenni.

A filmstúdió mindent bevetett a moziban. A legjobb színészeket adták a rendező keze alá, nem sajnálták az anyagi forrásokat és minőségi történetet írattak. Meglepő módon, a rendező, Umetsugu Inoue, a DAIEI-n belül sem számított ismert névnek. Nálunk legfeljebb a legendás, de hozzáférhetetlen „Karatézó Kobra” mozik lévén volna ismerős, már ha láthatnánk az egykor sikeres filmeket. Azt kell mondjam, sokkal jobban teljesít itt, mint az 1980-as évek kézitusás történeteiben. A rendezése stílusos, remekül használja ki a fekete-fehér technika hangulatfestő elemeit. Ebben kiváló operatőr segítette Shozo Honda személyében. Raizo  Ichikawa a DAIEI legnagyobb sztárja volt. Annyi deli legényt játszott el, amennyit akart, vagy a mennyit muszáj volt a szerződése szerint. Akkoriban az imázs nem volt tréfadolog. Tetszett vagy sem neki, negatív szerepet gyakorlatilag nem játszhatott. Éppolyan aranykalitkába szorították, mint ennek a mozinak a főhősét. Talán még két másik ilyen, teljesen rendhagyó főhős jutott neki a karrierje során, amelyben semmi módon nem szépítik meg az általa eljátszott karaktert. Itt kettős szerepben mutatja meg a tehetségét. Aki csak a nemes szamurájait ismeri, meg fog lepődni, mennyivel többre volt képes a sémák mutatásánál. (Bár a szamuráj hősök között is letett néhány örökbecsű alakítást az asztalra. Lásd: Samurai Vendetta, avagy Hakuoki.)

A sok dicséret után hadd említsek meg azt, amit némiképp hátulütőnek éreztem. A film első fele jó tempójú, változatos. Ám pont a „nagy csavar” után, amikor a derék egykori földműves látszólag a csúcsra jut, leül a történet. Érthető valahol, hiszen az „uraság” szintén révbe ért, végre békében élhet. Ami ezután indul ellene, - a csontig tartó kivesézés, - már inkább kamaradráma jellegű. Viszont ez a nehezebben fogyaszthatósággal jár együtt. A harcokat felváltja lelki felmorzsolódás ábrázolása, ami kétségkívül fontos, de azt hiszem, foghatták volna tömörebbre.Azért unalmas így sem lett.

Összegezve az eddigieket: Ez a film tényleg méltán nevezhető unikumnak a stúdió és a főszereplő filmográfiáját vizsgálva, de a műfajon belül nézve sem más a helyzet. Pont a szokatlan volta, a néző alapos lelki megterhelése miatt sosem lett kasszasiker. A ritkaságokra vadászóknak viszont igazi kincs.

Felirat:"by Trashman."

Még mindig tart a pince mélyének alapos átkutatása.  Ezúttal egy ritka vad került terítékre, amely egyfajta átmenetet képvisel az 1950-es évek romantikára hajlamos aranykorából az 1960-as évtized keményebb és realistább megközelítése felé.

A TOIEI stúdió, a többivel egyetemben, érzékelte, hogy változik a közönség ízlése, az emberek kezdenek ráunni a jótevő szamurájok fölöttébb daliás, ám korántsem életszagú képviselőire.  Ennek ellenére korántsem viharos gyorsasággal reagáltak a felmerülő igényre, de azért próbálkoztak becsülettel. Ez a film az egyik ilyen kísérletük volt, amely meglehetősen hibrid végeredményt hozott. Azt viszont rögtön leszögezem, hogy az Interneten található képek többségének ellenére ez bizony igazi szamuráj történet, nem nindzsás kalandfilm, pedig nagyon úgy jön át.  Úgy hogy ne higgyetek az itt lévő szemléltető képeknek sem..:)

Shinzo, az ifjú harcos, a békeidőknek megfelelően tengeti életét, vagyis leginkább nem csinál semmit. Becsülettel eljár ugyan az edzőterembe, a kardot tehetséggel forgatja, csak igazi célt nem lát maga előtt. Van ugyan egy széplány a közelében, de mint előrejutásra képtelen másodszülöttnek, nem túl rózsásak a kilátásai a nősülést illetően. Egy napon aztán meggátol néhány embert abban, hogy megöljenek egy sebesültet, és emiatt fenekestől felfordul az élete. Először a saját mestere akarja a túlvilágra segíteni, majd hivatalos feladatot kap, hogy találjon meg egy aranybányát rejtegető klánt, nindzsa tűnik fel a környezetében, aki lehet, hogy barát, vagy épp ellenkezőleg.  Nem mindenki örül a hirtelen támadt serénységének, így hamarosan veszélybe kerül az élete, sőt, a szerelme is. Shinzo nem hagyja magát, a kimonót nindzsa ruhára cseréli, és nekilát átvágni az alaposan összecsomózott szálakat, az ellenfeleivel, továbbá a szerelmi vetélytárssal egyetemben, ha éppen az kell.

Mint az a fenti szinopszisból kiderül, nem kifejezetten az unalom jegyében fogant a mozi. Akciófilmnek nem nevezném, de a fölösleges szócséplés azért nem jellemző rá.  Az alaphelyzetet röviden felvezetik, aztán indulhatnak a kalandok. Egetverő fordulatok nincsenek, de elszunyókálni nem lehet. Pont ezért tartották felújításra érdemesnek, úgy tippelem.

A főszereplő, Hashizo Okawa, a korszak egyik férfi ideálja volt arrafelé. Számtalan filmben domborította a szamuráj példaképeket és termelte a pénzt a stúdiónak. Időnként – érthetően, - ráunt a beskatulyázásra, és próbálta elérni, hogy valami realisztikusabb karaktert is játszhasson már. (Az egyik „kimozdulása” Tamija szerepe volt a jotszujai kísértet történet sokadik változatában, de még ott sem adták neki egy igazi gazember szerepét. Hiába, az imázst óvni akarta a stúdió.) Valószínűleg örült Shinzo szerepének, mert azért ezúttal a főhős nem szokvány figura.

Természetesen a romantikus-érzelmes pillanatok nem maradhattak el, elvégre a női közönség igényeit ki kellett szolgálni, ők pedig nem csupán a kardcsörtetést várták el a jóképű sztártól. Szerencsére az alkotók erős önfegyelemmel rendelkeztek, így a szerelmi szál nem uralja a történetet. Shinzo szerethető szamuráj. Fiatal, de éles eszű, viszont tapasztalatlan, így korántsem megy minden simán, amit szeretne megoldani. A legjobb az, hogy egy „édesbús happy end” vagy holmi hasonló befejezés ki lett rúgva. Elvégre olyan korszakról van szó, ahol az érdekek kőkeményen képviselve vannak, mégpedig kard által. Továbbá a vagyon olyan úr, amely simán félresöpri egy szerelmes fiatal pár ábrándjait.

Tai Kato jónevű rendezőnek számított, és igazolja, hogy miért is tartották annak. Kiváló érzékkel egyensúlyoz a romantikus pillanatok és durva valóság mutatásának határán. Apropó, durvaság. Engem meglepett, -  elvégre hol vannak még az 1960-as, '70-es évek fordulójának vérfürdős szamuráj mozijai, - hogy egy 1964-es történethez időnként milyen rámenős jeleneteket forgattak le. Csak változott már a széljárás Japánban, hogy a stílusosan próbáljak igazodni a filmcímhez.  Számos jól ismert arcot fedezhet fel a moziban az, aki szokta nézni a szemléletváltó ’60-as évek japán filmtermését. Nincs is gond a színészgárdával. A kivitelezés látványos, - igen, sok stúdió felvétellel, de akkoriban az volt a divat, - a zene sem rossz. Mindennek megadták a módját. A „hibrid mozi” tisztességgel teljesít.

Igazából egy dolog kifogásolható: az, ami nincs benne a történetben. Mert bizony kurtán ér ám véget a nagy kaland a főhősünk számára. Ott áll befürödve szegény. A nézőnek rögtön eszébe jut, hogy egy ennyire eltökélt szerelmes, aki veszélyes kalandok sorát élte végig a lány kedvéért, aligha fog belenyugodni abba, hogy az menyasszony jelöltet hipp-hopp elvigye az orra elől valami bujkáló klán. A Sógunátus sem az a nagylelkű államszerveződés volt, amely veszni hagyott volna egy titkos aranybányát, ha már hírt szerzett róla. Az ember önkéntelenül az egér után nyúl, hogy: „Lássuk csak, hol van ennek a folytatása?” Nos, kérem, nincs. A manó, vagy Japánban a vajákos borz tudja miért, de a TOIEI-nél senki nem látta meg a nyilvánvalót, hogy ebben a történetben erősen ott rejlik a folytatás készítésének lehetősége. Kár érte, ziccert hagytak ki.

Trashman, aki sokadszorra szúr ki ilyen ritkaságokat, ugyancsak gyorsnak bizonyult. (Mit ne mondjak, az IMDB-n jelenleg egy értelmes sor nincs a moziról.) Lecsapott, mint egy igazi iado mester, és meglepte a kincsvadászokat egy magyar fordítással, amit viszont csak nála lehet beszerezni.

Mostanában sűrűn turkálnak az archívumokban a stúdióknál, így egyre-másra kerülnek elő az elfeledettnek hitt mozik. Ha a keresgélés Japánban történik, mondhatni képtelenség, hogy valami régi Shinsengumi mozi ne akadjon az ember kezébe, még ha netán a pincében matatna is, nem hogy egy stúdió raktárában. Kondo Isami mozijain valószínűleg Oroszországig lehetne sétálni, ha összeraknák őket, de szerencsére voltak mások is abban a torokmetszőkkel teli csapatban, így kimeríthetetlennek tűnik a téma. Pláne, ha az írói fantázia odaig nyúl vissza, amikről valós adatok nem maradtak fent, akkor aztán lehet csavargatni a mese fonalát.

A vidéken élő, meglehetősen szegény Hijikata Toshizo egyszerre művel földet, oktat vívást és csapja a szelet egy tehetős uraság lányának. Az utóbbit erősen rosszul veszi az érintett, de persze nem ezen okból vonnak kardot a szerelmes legényre a földesúr emberei, hanem a vívóstílus sértegetésének ürügyén. Hamar kiderül, Toshizónak nem csak a szája jár, ha a kardforgatásról van szó, a keze halálosan biztos. Holtakat hátrahagyva kénytelen menekülni, mert nyilvánvalóan semmi jó nem várna rá a maradás esetén, és az se kérdéses, hogy a lányt ezután az életben nem kaphatja meg. (Addig sem igazán volt rá esélye, persze.) A forrongó fővárosban viszont kapóra jön egy keménykezű harcos, hiszen egymás után alakulnak meg a különféle csoportok, amelyek aztán harcba szállnak a Tokugawák oldalán, vagy éppenséggel ellene. Toshizo a Shinsengumi elődjét választja, aminek egy idő után az egyik erős embere lesz.

A Shinsen csoport vezéralakjai tényleg elképesztő mennyiségű mozit ihlettek már. Elsősorban a nagy horderejű események köré csoportosulnak a történetek. Az Ikedaja fogadóban lezajlott harcot például kismilliószor filmezték le. Így egy idő után óhatatlanul az ásítás jött rá a szigetlakókra is, ha a címben a "shinsen" szót látták meg. Tehát újjal kellett előrukkolni a filmeseknek. Mi lehetne alkalmasabb a nézők visszacsalogatására, mint egy jó kis magánéleti zűr bemutatása? (Máig ez nyomul a szappanoperákban.) Na, a brazil TV stílustól azért nem kell tartani, az érzelmi vonal nem nyomul a könnyzacskókra. Hiszen a Sógunátust kell megmenteni a hagyományőrző szamurájoknak, így a privát problémák egy idő után menthetetlenül háttérbe szorulnak, ahogy egy rettenthetetlen harcosnál ez el is várható.

Szóval, Toshizo  gyorsan átalakul hősszerelmesből a Shinsengumi közismert, vadnak méltán nevezhető alvezérévé. Ebből következően a kardok nem maradnak a tokban, a néző nagyobb örömére. A szerelmi vetélytárs természetesen a másik oldalra áll, így még erősebb az érzelmi töltet az ellenfelek között.

A film valós történelmi háttere nyilvánvaló, még az is hiteles, hogy a főhősnek tényleg valami romantikus zűr miatt kellett gyorsan távoznia a hazai földekről. Az köztudott, hogy a kiváló szervezőkészsége nagyban hozzájárult a csoport felemelkedéséhez, de bigottsága, elvakultsága és számító könyörtelensége szintén nem tagadható. Ezt a korántsem pozitív összképet próbálják enyhíteni a filmben azzal, hogy egy reménytelen szerelem miatt lett olyanná, amit az előbb írtam. Azért itt erősen éltek az alkotói szabadsággal, úgy hiszem. A mozi nem lesz klasszikussá, ahhoz nem elég kimunkált és hatásos. Viszont nem rossz, egyszeri fogyasztásra teljesen megfelelő. Azoknak való leginkább, akiket nem kötnének le a hitelesebb, de erősen belterjes civakodások, majd leszámolásokká fajuló ellentétek pontos részletezései. Van elég az olyan mozikból.

A főhőst Asahi Kurizuka alakítja, akit a korszak jó pár filmjében láthatunk a háttérben, de nem véletlenül nem lett belőle igazi sztár. Kiváló vívó, ezt használták ki a rendezők, de mint színész már nem kiemelkedő. Hirokazu Ichimura rendezése korrekt, de ezzel kész is. Mondhatni, tulajdonképpen nincs kifogásolnivaló ezen filmen, csak az éppen az az "apró plusz" hiányzik, ami a mozit a tisztes átlag fölé emelné. Ha viszont abból indulunk ki, hogy mennyi rosszabb film kering a világban, akkor a megítélése már kevésbé rossz, és végtére is, rossz szájízt sem hagy a nézőben. Egy estét mindenképp megér. Trashman kolléga jóvoltából magyarítás létezik hozzá.

Az 1970-es évek vége felé némi tetszhalott állapot után a nagyszabású csambara mozik újra éledezni kezdtek Japánban. Ekkortájt készült például a Yagyu Conspiracy, a nálunk is vetített „Öld meg a sógunt!” . Ebbe a sorozatba illik ez, a Tojotomi klán végzetét boncolgató, a szokásos bő cím választékkel ellátott mozi. Leginkább Renegade Ninjas néven fut, de létezik „Shogun’s Assassins” alcíme is. (Bizonyára a Misumi-Wakajama páros legendás sorozatának oldalvizén óhajtottak evezni egy kicsit.)

Közeleg 1614 meleg nyara, amiben újra felforrósodnak a keleti és a nyugati hadurak között egyszer már rendeződni látszó ellentétek. A hűbéri viszonyok szerint alárendelt, ám a gyakorlatban nagyobb hatalommal és fegyveres erőkkel rendelkező, egyre idősebb Tokugawa Iejaszunak eszében sincs átadni a hatalmat az ifjú Tojotomi Hidejorinak, a jogos örökösnek. Így minden alkalmat megragad arra, hogy fegyveres harcot provokáljon ki. Bár nagy a túlereje, azért tudja, a harc még korántsem dőlt el. A Szanada klán állásfoglalása sok hadurat átcsábíthat az ellenfelei közé. A sóguni cím véglegesítésére áhítozva a Tokogawa nagyúr nekilát elpusztítani a veszélyes uraságokat. Az egyetlen igazi ellenfele, aki hozzá hasonlóan számító elme, Szanada Jukimura, aki a nagy nindzsa mészárlás túlélőivel igyekszik meggyorsítani az öreg távozását a túlvilágra. Két elszánt és ravasz harcos akaratereje feszül egymásnak, ám  túlélő csak az egyik lehet….

A japán filmvilágban a Tojotomik alkonya meglehetősen elkoptatott téma, amiben nem egyszerű dolog újdonsággal előállni. A Szanada klán ura viszont fölöttébb alkalmas minden típusú kalandtörténet főhősének. A valóságban is keményen, a végsőkig küzdött a Tojotomik oldalán, csatákban vett részt, ahol néha sikerült felborítania az erőviszonyokat. Tényleg számos merényletet szervezett a Tokogawa vezető megölésére. 1614 nyarán  például olyan váratlan rohammal csapott le az ellenségre, hogy testközelben  közel járt a célja eléréséhez. Szóval ideális alany a filmvásznon. (Érdekesség, hogy a saját korában nem a „Jukimura” nevet használta, hanem „ Nobusige” volt az aláírása. Így olvastam már olyat a mozi kapcsán, hogy csupán kitalált személy. Természetesen nem az volt.)

A rendezési lehetőséget az a Sadao Nakajima kapta meg, aki az 1950-es évek óta kiváló pénzcsinálónak bizonyult a stúdiók számára. Művészi téren vegyes a megítélése. Az érzelgősség a brutalitás egyaránt közel állt hozzá. Ebben a moziban sem tagadja meg önmagát, jut mindkettőből. Viszont amekkora anyagiakkal rendelkezhetett a forgatásnál, ahhoz képest bizony szerény az eredmény, ha nem is gyenge.

A film egyszerű vonalon halad. Elég terjengősen ecseteli a konfliktus kibontakozását, még jó, hogy közben nem spórol a látványos összecsapásokkal. A végére összegyűlik egy csapat elszánt nindzsa, akik szívósan loholnak a pokolian számító vénember nyomában. A végére maradnak az igazán látványos elemek. Várostrom, viadalok, merénylet, nindzsa praktikák, koreai harcos, szép nemes nők,  és…izé…kevésbé erényesek, fedetlen keblekkel. Szóval, jön minden hatásos elem, ami belefér.

A főhőst a deli legény Hiroki Macukata alakítja. (Sonny Chiba valószínűleg nem ért rá.) Nehéz dolga nincs, eljátszani alig kell valamit, de fizikailag megdolgoztatják. A gonosz sógun szerepe Nakamura Kinnoszukének jutott. Ő kiváló színész volt, de aki ebben látja először, az nem fogja elhinni. Nem olyan a karaktere,  ami emlékezetes a karrierjében. Ez tulajdonképpen mindenkiről elmondható. Tamba Tetsuro, Kataoka Chiezo szintén feltűnnek pár percre, de csak az érdekesség kedvéért, nem valódi szerepkörre. A sok kalandos esmény közben úgysem jut idő alakítani. Vagyis, máris nyilvánvaló, miért nem hullott ki a mozi az idő rostáján. Mert tényleg akciódús és látványos. A történelmi háttér ugyan csak ürügy mindvégig, legyen ok az újabb fordulatokra. A híres nindzsák közül látható a Shinobi no Mono sorozatban megismert Sasuke Sarutobi, Kirigakure Saizo, tehát pazar a felhozatal. Sajnos, a teljesen fölösleges misztikus erők újra és újra történő előrángatása semmit nem tesz hozzá az izgalmakhoz, viszont végképp agyonvágja a hitelesség érzetét. (A többször visszaköszönő sci-fi mozzanatokkal végképp nem tudtam mit kezdeni, semmi szerepük nincs.)  A végeredmény így egyfajta „adventure-fantasy” lett. Harc, látvány bőven adagolva, jellemábrázolás már korántsem. A vércsap időnként megnyílik. Elaludni nem fog a mozin senki, az garantálható. Ennyi elég-e a megtekintéséhez, azt mindenki maga dönti el.

A siker mindig is folytatásra ösztönözte a filmeseket. Így a manapság fölöttébb divatos „folytatás hullám” korántsem friss ötlet. Nem volt ez másképp az 1960-as években sem. A vívóiskolák tönkretevői így fölöttébb hamar újabb lehetőséget kaptak a vásznon. Még abban az évben jött a folytatás. Persze, hogy a nyerges állat lába annyira mégse lógjon ki, ezúttal más az alaphelyzet. Lássuk.

A Tamia iskola nagymestere betölti a 60-ik életévét és visszavonulni készül. A vezetést át akarja adni a mindenki által nagyra tartott, méltó örökösként emlegetett fiának, Takanakának. Ám az addig az önfegyelem mintaképeként ismert ifjú váratlanul durva és erőszakos viselkedésével kezd nagy feltűnést okozni, melyet később egy haláleset követ. Először mindenki az iskola vezetése körüli problémákra gyanakszik, az ifjú harcosok rivalizálására, de miután újabb furcsa és megmagyarázhatatlan események történnek, kezdik sejteni, hogy az eset gondos mérlegelést és nyomozást igényel. A titok kiderítéséig igyekeznek szem elől tüntetni az őrület jeleit mutató Takanakát, aki folytatja az erőszakoskodást, amerre csak jár. Úgy tűnik, még az is megeshet, a kétségbeesett klán a gyermekkori jóbarátjával kénytelen „leállítani” az ámokfutást, ami a gyakorlatban élet-halál harcot jelentene közöttük….

Csapjak a közepébe. Az első megtekintés után az volt a véleményem, hogy ugyan kár volt erre a filmre nyersanyagot pazarolni. Maximum tízpercnyi mozira elegendő ötletet akartak másfél órában tálalni. Már ez sem igazán jó kiindulási alap, de hogy a nagy lelki változást, amely az egész filmet uraló felfordulást okozza, milyen gyatrán fejtették ki pszichológiailag, az nálam végképp betette az ajtót. Elvégre ez egy drámai történet, nem csambara, tehát mások az elvárások. (Az egyik alcím amúgy beszédes: Dojo Challengers – Don’t ask me!) Pedig én érdeklődnék: Mi a manóért lenne ez folytatása az előző mozinak, amikor történetében, műfajában, sőt, a főszereplők karakterében sem igazán hasonlít az elődjére? (Na, jó, azért rájuk ismerni. De legszívesebben azt írnám, tulajdonképpen semmi köze az első részhez.)

Nagato Isamu és Tamba Tetsuro, az előzmény mozi  rokonszenves sztárjai itt bizony légüres térben mozognak. Elég jó színészek hozzá, hogy a semmit is elfogadhatóan tudják tálalni, de ez nem menti meg teljesen a filmet. A a kardok alig-alig kerülnek elő, szócsavarás viszont van dögivel, számomra idegesítően logikátlan módon reagáló szereplőkkel. Egy valóban határozott egyén rövid idő alatt helyére tenné a dolgokat, viszont tény, abból mozi nem lenne, legfeljebb egy félórás TV epizód. A végére persze minden a helyére kerül, megoldódik. Hátha összejön egy trilógia – gondolta a forgatókönyvíró, de ő legalább akkorát csalódott, mint én. Nem készült harmadik rész, amit én ezek után annyira nem is hiányolok. (A rendezőt szándékosan nem említem sehol. Aki akar, találgathat, hogy miért.)

Persze, lehetséges, csak a méreg beszél belőlem, hogy a remek első mozi után mit próbáltak eladni. Az Interneten az enyémnél kedvezőbb sorokat találni erről a filmről, fogyaszthatóbbnak találták, mint ezen blog füstölgő szerzője. Viszont agyba-főbe ők sem dicsérik, az első részt mindenki többre tartja, bár más-más okból kifolyólag. Szóval nem biztos, hogy érdemes rám hallgatni. Inkább mindenki győződjön meg személyesen a milyenségéről. "Meesee" jóvoltából van hozzá magyarítás, amit lehet keresgélni.

Mióta elkezdődött a felújított szamurájfilmek kiadása, az albumok mélyéről időnként elképesztő ritkaságok kerülnek elő. Persze, nem minden arany, ami fénylik, Japánban sem. Egyik-másik akár ott is maradhatott volna. Ez a mozi viszont nem a méltán feledhető kategóriába tartozik. A „régi szép iskola” nagyon is korrekt darabja.

Misawa Ihei és Oba Gunjuro, két nincstelen ronin, a létfenntartás egyik veszélyes és nem túl etikus eszközét választották a megélhetésük forrásául. Sorra járják a harciskolákat, amelyekben a tanítványok elpáholása után a mestereket is legyőzik. Majd „nagylelkűen” hagyják magukat meggyőzni,  - némi  „önkéntes adomány” elfogadása után, - hogy nem beszélnek az adott dojót ért kudarcról.  Misawa egykor állással rendelkező harcos volt, ám a szerelem a roninok közé sodorta. A feleségét ugyanis egy másik klánból és heves ellenkezések dacára választotta. Sikerült ugyan megszökniük, de a bosszúálló klán harcosai és a vérdíjra pályázók a nyomukban járnak. Oba viszont az a típus, aki mindent elvállal megfelelő díjazás fejében. Az útjaik egy erős ellenőrző pont közelében kereszteződnek. A menekülő szerelmesek szeretnének átjutni rajta, ám sok pénz kellene a megvesztegetéshez. Vagyis jöhetnek az újabb kihívások. Mondhatni csak idő kérdése, hogy a két kiváló harcos egy helyen húzzon kardot. De ki ellenében?

Kevés az olyan mozi, amely a roninok hétköznapi életének, problémáinak bemutatására jelentősebb időt szentel. Inkább a kalandjaikra, vagy az áldozat vállalásaikra koncentrálnak, ami filmes szempontból tulajdonképpen érthető. Számomra a történet nagy erénye, hogy ezúttal bepillantást engednek, mit jelenthetett a gazda nélküli életforma a maga prózai valóságában. A másik érdekesség, hogy keveredik az 1950-es évekre jellemző idealista hősök felvezetése az évtizeddel később felbukkanó elszánt és sötét tónusú vándorló szamurájok központba állításával. A romantikus hagyományt Ihei, a néző szimpátiájára méltán pályázó harcos, míg a sötétebb oldalt a pozitív és negatív jellemvonásokban egyaránt bővelkedő Gunjuro életformája testesíti meg.

Nagato Isamu és Tamba Tetsuro – Vannak olvasók, akik nem ismerik ezeket a neveket? – számos filmben bizonyították, hogy színésznek és harcosnak egyaránt kiválóak. Bőven megfelelnek a róluk kialakult képnek, tehát a mozi jókora előnnyel indul.  A női főhős pedig a meseszép Iwashita Shima, aki, - korántsem mellesleg, - a korszak egyik méltán ünnepelt színésznője volt. Az irodalmi alapanyag pedig nyugodtan nevezhető szamuráj klasszikusnak. Az  „Ame agaru” mostanában leginkább az „After The Rain” révén forog a köztudatban, amit szintén érdemes keresni a netes kínálatban. Szóval, van itt minden, aminek köszönhetően érdemes belevágni a „kihívók” kalandjainak megtekintésébe, és ebbe beleértem a rendezést is. A határállomáson történő áttörés igazi vívó parádét hoz, hogy azért a kalandos vonulat kedvelőit se hagyjam kétségek között. A művészi vonal és az akciók egyensúlya tulajdonképp rendben van, egy szűk negyedórát leszámítva. Előre szólok, a mozi indítása inkább vígjátékot sejtet, de szó nincs róla, gyorsan megtörténik a váltás.

A filmet megkeríteni nem ördöngösség. Ugyan „jó japán szokás szerint” egy véka címmel rendelkezik, hogy legyen választék a kutatásnál. Egy kis segítség a vállalkozó kedvűeknek. (Dojo Yaburi, ami tükörfordításban „Martial Arts School Breaking”, továbbá „Samurai From Nowhere”.) Ennyiből már biztosan összejön. Állítom, hogy nem elvesztegetett idő amit rászán az ember. Nem csupán az akciók kedvelőinek javaslom, hanem úgy általában a felkelő nap országának filmművészetét kedvelőknek érdemes rámozdulniuk. Trashman lefordította és a "B" és noir filmek elkötelezett istápolójánál lehet érdeklődni a felirat ügyében. Az új blogjának linkje oldalt megtalálható.

Dögös cím, csinos, pucér nőszemélyek, hátborzongató, véres vívójelenetek, mindez egy neves rendező felvezetésében. Mi kell egy jó mozihoz, ha nem ezek? Ilyen egy igazi japán szamuráj film, ez kell a népnek - már ahogy azt az átlagnéző gondolja Európa ezen szegletén, lévén, hogy az említett műfaj filmjeivel nem igazán lettek elkényeztetve. Aki erre számít, mindezt megkapja, egy kivételével.

„Apróság” - de "A halál árnyai" igazából nem szamurájfilm. Sőt, hogy még bonyolultabb legyen a dolog, nem is jakuza történet. Micsoda hát? A válaszhoz muszáj kissé szószátyárnak lenni, messzebbről indulni, de ez talán segít abban, hogy a helyére tegyük ezt a rendhagyó alkotást.

A rendező, Hideo Gosha a 60-as években feltűnt új rendezőnemzedék egyik oszlopos tagja. Kezdeti filmjei szinte mind nagy kritikai és közönségsikert arattak. A nálunk is kult státuszba emelkedett Szamurájok és banditák, a mostanság már elérhetővé lett Three Outlaw Samurai, Sword of The Beast, Goyokin, Tenchu, igényes forgatókönyvükkel és míves kivitelezésükkel máig alapfilmnek számítanak a csambara rajongók között. Ugyanakkor Gosha a kor lázadó nemzedékéhez tartozott, nehéz természetű alkotó volt, akinek időnként meggyűlt a baja a vaskalapos stúdióvezetéssel, de a hivatalos közízlésformálókkal ugyancsak. 1982-től kezdődően elindított egy olyan sorozatot, amelyben az alvilág asszonyait állította szembe a hivatalos társadalom képviselőivel - és minő skandalum! - ők képviselték a magasabb erkölcsi értékeket. (Néhány cím a ritkaságokra vadászóknak: Onimasa, The Geisha, Women of The Underworld, Tokyo Bordello). A filmekben nem takarékoskodott az erőszakos jelenetekkel, de az akkori közízlést jócskán átlépő meztelen képekkel sem. A botrány kitört, a rendezőt felforgató eszmék terjesztésével, művészetének kiárusításával vádolták. Sőt, azzal, hogy már nem is tud stílusosan alkotni. Az 1984-ben készült Death Shadows ellenreakciónak tekinthető a szigorú kritikákra. Gosha kavalkáddal válaszolt, minden bizonnyal jól kitervelten. („Még hogy nincs stílusom? MINDEN stílusban tudok rendezni!”) Így aztán egy filmen belül a kalandfilm típusok széles skáláját vonultatja fel.

„A halálos árnyak” alapját a szamuráj rendőrség küzdelme adja az alvilág ellen, de van itt pár perc egy bosszú történetből, szemernyi melodráma. Továbbá belecsíp az akkoriban a TOIEI stúdió által favorizált humoros-kalandos vonulatba a maga handabandázó szamurájaival, van kőkemény kalandfilm részlet, belopakodik az erotika. Mindezt a kavalkádot jól láthatóan nem veszi túl komolyan, célja a polgárpukkasztás. Időnként „kikacsint” a rendezői székből: „Úgysem találjátok ki, miként viszem tovább a történetet!” A filmet esztrád zenével, sőt néha rock aláfestéssel színezi, amit a „komoly” műveiben sosem tett. Látványos, a revüműsorokat idéző ellenfényes beállításai, a festett díszletek, az eltúlzott színek mind azt mutatják, nem akart hagyományos alkotást kiadni a keze közül. A történetben hajmeresztő kanyarok vannak, a logikai felépítettséget átveszi a véletlennek, mintegy a sors kezének történő beállítása. Realitást elvétve találunk ugyan, mert valószínűleg mégsem akarta teljesen kiábrándítani az akkorra már azért elég népes rajongótáborát. Nekik szánta a háttérben a szálakat mozgató szamurájok feltűnése után kialakuló, csakugyan pazar harci jeleneteket. A logikai bukfencek között kifejezetten oda nem illő szalagcsavarás és némi kebelmutogatás van. (Az utóbbi persze azért, mert néhányan már csak ezért is vesznek jegyet, ugye?) Nem is tévedett. A szex, erőszak, vér és verekedés egyveleg szépen hozott a konyhára.

Ez a film mint paródia megállja a helyét. Szerintem annak is készült. Ha viszont valaki a hagyományos mozik értékeit keresi benne, akkor erősen bosszankodni fog. Kezeljük úgy, mint egy éles  szemű, lázadó természetű alkotó szándékos bosszantási kísérletét a maradiság erői ellen vívott - eléggé reménytelen - harcában. Az azonban nem vitás, a fentebb említett műveivel nem vetekedhet, így akik már ismerik azokat, aligha fognak lelkesedni érte. Viszont magyar kiadása létezik, így ha valakinek kedve támadt rá, nem megoldhatatlan feladat a beszerzése.

Érdekesség: Gosha önmagát sem kímélte. A történeten belül - áttételesen ugyan - de felismerhetően bevitt némi szurkálódást a saját korábbi, sikeres filmjeinek is. (A parodisztikus női harcokat a Hunter In The Dark(Éjszakai vadász) utalásnak szánta; a klánjáért önmagát feladó, gyilkoló szamuráj a  Sword of The Beast egyik  karizmatikus főhőse volt, aki ezúttal megkapja a magáét;  a kormányért mindent vállaló tisztviselő pedig a  Szamurájok és banditák szimpatikus nyomozójának karikatúra-szerű ellenpontja.) Szeretem Gosha mozijait, de ez a filmje, - mi tagadás, - sosem tudott megfogni. Az Interneten viszont olvastam olyan hozzászólásokat, hogy a Death Shadows tulajdonképpen megelőzte a korát a stílusával, mert a mai fiatalok szívesen veszik ezt a "bulis" történetet, ezáltal kedvcsináló lehet a későbbiekre, a fajsúlyosabb mozik megtekintésére. Ha így van, Hideo mesternek mégis csak sikerült időtálló összehoznia. Mindezekkel együtt valószínűsítem, az életműve kritikai kiadásában nem sok sort fognak szentelni az elemzésére.