Ismét egy olyan film, ami kissé kakukktojás ezen a blogon. Elég nehéz volt hová tenni, így egy darabig írni sem akartam róla.  A modern szamuráj mozik közé tartozik, de csak formailag. Igazából vajmi kevés köze van ahhoz a korszakhoz, inkább egyfajta tanmese, kosztümökbe bújtatva. De lássuk a medvét.

Az Edo korszak vége felé járunk. Kandzsuro, a végletekig lerongyolódott, szánalmas külsejű szamuráj menekülőben van a tartományon belül, mert a felesége halála után megszabadult a kardjától és ott hagyta a hűbérurát. A kislányával együtt vándorol, fejvadászokkal a nyomában, hiszen a volt gazdája nem tűrheti el, hogy csak úgy lelépjen. Hamarosan elfogják, majd harakiri elkövetésére ítélik. Ám kap egy szokatlan lehetőséget. Ha harminc napon belül módot talál rá, hogy az uraság búskomor kisfiát megnevetteti, az ítéletet megváltoztatják. Furcsa módon, Kandzsurót különösebben nem izgatja a feladat megoldása, viszont a kislánya korántsem akar belenyugodni abba, hogy a másik szülőjét is elveszítse.

Hitoshi Matsumoto munkásságát mifelénk csak a keleti mozik megszállott rajongói ismerik. Majd két évtizeden át a televízióban tevékenykedett, a vígjátékok területén. Első játékfilmje 2007-ben  a „Big Man Japan” volt, amit külföldön jobban fogadtak, mint odahaza. Az oka? Legyen annyi elég, hogy szereti feszegetni a hagyományos filmes fogások határait, vizuális és ötlet parádékat zúdít a néző nyakába. Ezek néha működnek, néha meg nem. Ezúttal egy komoly témát adoptált át vígjátéki környezetbe. Ám a mozi korántsem csupán a megmosolyogtató mozzanatokra összpontosít.

Az indítás inkább valami manga feldolgozást idéz, a vérdíjra vadászók véres, lassított felvételű lecsapásával az áldozatukra, majd a meseszerű menekülést. Utána a komikus és egyben jelképes tárgyalás következik, a durva ítélettel, mindez varietébe illő színvilággal. A harmadik lépés az első humor morzsák bevetése, amik nem éppen a szofisztikus poénok, inkább enyhén idióták. Szóval, az elején csak kapkodja a fejét az ember, hogy mi folyik a vásznon. De aki átvészeli a kaotikus indítást, - én, bevallom, majdnem besokalltam, - utána nem bánja meg, hogy maradt a történetnél.

Hogy mi a központi téma ebben a moziban? Több is van. Azt hiszem, az egyik legfőbb a kétségbeesés, és annak személyenkénti feldolgozása. Egy apa, aki kétségbeesetten gyászolja elveszett feleségét. Annyira szerelmes volt belé, hogy nem képes megtalálni az élete értelmét egy másik szeretetben, amit a kislánya jelenthetne. Egy másik apa, aki jobb híján azt reméli, megmentheti a szinte katatóniás állapotban vegetáló gyermekét, úgy, hogy a hűbéresét kényszerít a természete ellenében cselekedni. Egy gyermek, aki kétségbeesetten igyekszik megóvni önmagát az árvaságtól. A másik téma a közöny. Nézzük-e tétlenül egy számunkra közömbös személy erőfeszítését, netán segítsük tettel, vagy lelki támogatással?  A mindennapok gyakran tesznek minket próbára ilyen téren, bár néha észre sem vesszük. De érdemes átgondolni.

A főhőst a rendező eleveníti meg. A hagyományos szamuráj kép paródiáját adagolja nekünk. A koszos ruhájú, hiányos fogazatú, ronda szemüveget viselő harcos már önmagában eléggé meghökkentő jelenség. Ehhez jön még, hogy szinte hivalkodóan viseli az üres kardhüvelyt. Vagyis nem a Harakiriből ismert motívumról van szó, miszerint az elszegényedett hűbéres eladja a kardját, de a látszatot őrizve bambusz faragvánnyal helyettesíti. Ő messziről hirdeti, hogy védtelen… és alkalmatlan.  Az első nevettetési kísérletei szánalmasak. Mintha Buster Keaton tévedt volna el a Távol-keletre az örök gyermek naivitásával, állandó harcban külvilággal. Viszont hogy veszi ki magát mindez egy szamurájnál? Rosszul. Hitoshi ügyesen játssza el ezt a parodisztikus karaktert. A kislányát alakító Sea Kumada életkorát meghazudtolóan érett alakítást tár elénk. A gügye őrt megszemélyesítő Tokio Emotónak ugyancsak vannak emlékezetes pillanatai. Szóval, jó a felhozatal, minden színész megbízhatóan teljesít.

Viszont úgy érzem, balfogás a moziban, hogy a mindennap bemutatandó nevettetési kísérletet szigorúan, szám szerint megkapjuk. Időnként már fárasztó. Bár a rendező szándéka sejthető, miszerint Kandzsurónak végig kell járnia az útját, hogy minden balfácánkodása ellenére elnyerhesse a néző szimpátiáját. Sőt, a lakosságét is, köztük az egykori üldözőiét. Az őrei sem bírnak kimaradni az ötletelésből, sőt, végül magán az uraságon is látni, hogy neki szurkol.  A legfőbb „hajcsára” mégis a kislánya, aki a legszigorúbb kritikus. Ő érzi át igazán, mit veszíthet a kudarc esetén. Kandzsuro azonban végig passzív marad. Mint szamuráj, végrehajtja a kirótt feladatot, de a lelke távol van az egészből. Visszatekintéses képekben ennek oka megfejtődik, de elég kézenfekvő a megoldás.

A film képi világa elsőrangú. Matsumoto ezúttal tartózkodik az extravagáns megoldásoktól, de a harsányság nem áll távol tőle. a mindennapi próbák a kezdeti bukdácsolásokon át eljutnak az ottani valóságból vett megoldásokig, majd a Japánon túli kitekintésig. Mintha valami rituálés utazáson vennénk részt. Balladai ismétlődéssel halljuk a halálos ítélet megerősítését, kiút nem mutatkozik. Hiszen csak a szamuráj korban vagyunk, ami nem az elnéző magatartásról volt híres.

Szerintem a mozi valójában inkább szellemi központú, mint a poén megoldások híve, bár azokból szintén bőven akad.  Azt már az elején borítékolni mertem volna, hogy boldog végkifejlet nem lesz. A lezárás viszont korántsem a várható módon jön létre, itt jó a csavar a történetben. Főhősünk bebizonyítja, hogy mégis igazi szamuráj. A történet pedig azt, hogy egy tragikus kifejlet is képes életigenlést hordozni. A keleti életszemlélet  ilyen ellentmondást is képes hihetően elénk tárni. Nem könnyű, az biztos.

Gondolkoztam egy ideig azon, vajon mit akarhatott átadni a nézőinek a rendező. Minden bizonnyal több megoldásos a sokváltozós egyenlet. Számomra a legfőbb tanulság az volt, hogy még a szeretet is lehet káros, ha nem ismerünk benne mértéket. A túlzásba vitele megfosztja az embert az életigenléstől, ha eljön a baj ideje. Már pedig az jön, előbb vagy utóbb. Aki nem képes elereszteni a szeretett személyt, az maga lesz egy másik tragédia előidézője. Az élet ugyanis élni akar. Ez a világ rendje, tartsuk hát szem előtt mindannyian.

A mozi nem azoknak készült, akik a szokásos szamuráj világot szeretik a japán filmekben. Igazából pár emberi viselkedés mozgató rúgóit tárják elénk, bár eléggé szélsőséges körülmények között és az ehhez illő kitalációkkal fűszerezve. Szerzői művészfilm ez, szokatlan megoldásokkal. Olyanoknak ajánlott, akik szeretnek tovább „agyalni” a látottakon.

„Meesee” feliratával láttam filmet, amely fordítás még saját bevallása szerint is csiszolásra szorul. Elnapolta a befejezést, tartva attól,  hogy a történetet a nehezebben fogyaszthatósága miatt kevesen fogják keresni. Részemről biztatom a véglegesítésre. Valószínűleg az átlagosnál tényleg kevesebben lesznek kíváncsiak a mozira, de pont az unikum voltának köszönhetően hosszabb távon keresett lehet az igazi filmrajongók körében. Mint annyi más kérdésre, erre is az idő fog végleges választ adni.