Időnként belenyúl az ember a lecsóba. Ezt a mozit Tamba Tetszuro kedvéért szereztem be, hiszen ő a csambarák világának egyik igazi állócsillaga. Nos, neki sem jött be minden.

Shiro, az öldöklésbe belefáradt bérgyilkos, a piroslámpás negyedben köt ki, ahol a Bohachi klán befogadja. Ők a prostituáltak gazdái, akiknek a törvényük szerint csak a pénz számít, az emberi erkölcs nem, sőt Isten sem. Ám a legális örömtanyákon kívül számos törvénytelen is működik, erős szamuráj támogatással. Shiro új feladata ezek felszámolása, a fölösleges kuncsaftok elrettentése gyilkosságok által. Nekilát a véres munkának, ám a másik oldal sem tétlenkedik, roninokat és nindzsákat fogadnak fel. A vigalmi negyedben elszabadul a pokol...

Ahogy az sejthető, ez egy igazi sexploitation, de a nívósabb fajtából, amit több tényező biztosít. Az első a rendező személye. Ishii Teruo számos kultfilm alkotója. Bizarr világképe, provokáló stílusa mellett határozottan van hangulatteremtő képessége és vizuális fantáziája. Önkéntelenül felmerül az emberben, miért nem "normális" filmekben kamatoztatja képességeit. Ő az ötletgazda, s tesz róla, hogy a jelenetek ne fulladjanak önismétlésbe. A talányos cím arra utal, hogy a klán az összes erkölcsi alapelvet tagadja. (Neki való téma, az biztos.) A másik húzónév ugye Tamba Tetszuro, mint azt az elején írtam, aki számos szamurájfilmet vitt már el a hátán. Most a csőbe húzott, kábítószer függő, lezüllött harcos jutott neki. Kell is, hogy ott legyen, mert az "egyedül a tömeg ellen" típusú vívójelenetekhez képzett harcos szükségeltetik. Szereplése garancia a látványos összecsapásokra, amikkel nem takarékoskodik a rendező. Szép pénz is állhatott az alkotók rendelkezésére, mert elsőrangú az operatőr meg a film kiállítása, jóval a műfaj átlaga feletti. A forgatókönyv első harmada bármely akciófilmbe átvihető lenne. Aztán persze lanyhul a dolog, csak a "lényeg" marad. Mármint az, hogy az egyik pikáns jelenettől a másik vérfürdőig eljusson a sztori. Végül akkor a "fontos dolgokról" is: a Bohachi klán férfiai és asszonyai révén a húsvásár japán piacáról aprólékosan ki lészen okítva a kedves néző. A szokásos sexploitation mozik milyen jellegű jeleneteinél kissé csípősebb, de főként ügyesebb beállításokkal dolgozó rendező ezt az igényt is kiszolgálja.

Ez a mozi az átlagnézőnek is kedvére lesz, mert nem közönségeskedik a megvalósításban, a ploationok rajongóinak pedig kötelező darab a remekül felújított opusz. Szóval, tulajdonképpen minden rendben. Leszámítva, hogy én nem az ilyen blődliség határán egyensúlyozó filmeket szeretem. Pech.

Az 1614-es, két részben vívott háború a Tokugawák és a Tojotomik között vonzó téma lehetett a rendező Hiroshi Inagaki számára. Az úgy nevezett " Téli háború"-ról szólt a DAREDEVIL IN THE CASTLE, melyet ez a folytatásnak is tekinthető film követett. Jól láthatóan az első filmnél leforgatott, de fel nem használt ostromjelenetekkel indítja a történetet.

1614 nyarán a Tojotomi klán a végső összeomlás előtt áll. Az oszakai várat nagy erőkkel ostromolják a Tokugawák és  a szövetségeseik. Három szamurájnak sikerül kijutni a lángoló várból és esküt tesznek, hogy a klán újjáélesztésén fognak munkálkodni. Ám nyomukban a győztesekkel nem egyszerű dolog ezt betartani. Menekülőt és üldözőt egyaránt fenyeget egy hatalmas forgószél...

A belháborúk időszaka gyakori témája a japán filmművészetnek, de arról, hogy a végső bukás után mi történt a vesztesekkel, nem túl gyakran ábrázolt téma. Így ez az alkotás méltán nevezhető hiánypótlónak. Mihez kezdhetett egy urát, megélhetését, családját és életformáját elvesztett szamuráj a gyűlölt ellenfél uralta országban? Izgalmas téma és itt realisztikus megközelítésben tálalják. A Tojotomi klán tagjaiból lehetnek árulók, megkeseredett emberek, megszállott gyilkosok, lezüllött nők, és így tovább. Csak a legértékesebbek képesek elfogadni az új rendet és értelmet találni a további élethez. Az útkeresés egy fordulatos történet keretében van felvezetve.

Van ostrom, árulás, összeesküvés, gyilkosságok, és persze szerelem sem maradhat ki a sorból. A címbeli szélvihar átvitt értelme nyilvánvaló, de szó szerint ugyancsak felbukkan. Így megnézhetjük, hogy a korabeli technikusok hogyan birkóztak meg egy tornádó filmre vitelének a problémájával. Egész ügyesen, azt kell mondjam. Maga a film sokkal komorabb, mint a Daredevil In The Castle volt, de a téma ezt kívánja. Drámai alkotás, nem szórakoztató családi mozi. Tulajdonképpen nincs igazi főszereplő, számos fontos karakter van, melyeket kiváló színészek játszanak el. Toshiro Mifune mint húzónév szerepel, pedig ezúttal igazából nem rá íródott a film, "csak" egy fontos epizódszereplő. Afféle mindent rendbehozó, tekintélyes klánvezető.

A mozi a 60-as éveknek egy korrekt, jól kivitelezett alkotása, mely fontos kérdéseket vet fel. Hogyan állj talpra, ha elbuktál? Mi segít ebben? Mi gátol? Ez máig érdeklődésre tarthat számot. A film stílusa ma már helyenként mosolyt csal az ember arcára, de azért nem ez a jellemző összkép. Az emberi oldal bemutatása viszont időállónak mondható. Inagaki mester számomra ismét bizonyított.

Fekete-fehér filmmel előállni 1998-ban? Kell hozzá merészség, nem vitás. Halva született ötlet, vagy pont ellenkezőleg, a szokatlansága predesztinálja a sikerre? Egyáltalán, mi okból jut ilyesmi az eszébe egy rendezőnek?

Kazamacuri, a kiszámíthatatlan természetű szamuráj, gondol egyet, és ellopja a Nagasima klán felbecsülhetetlen értékű kardját.  Ez pedig komoly baj, mert azt a fegyvert magától a sóguntól kapták, ezért a Tokugawákhoz való hűség jelképének számít.  Vissza kell hát szerezni. Heisihiro, a kissé hebehurgya természetű ifjú örökös, pár hozzá hasonlóan zöldfülű barátjával, azonnal a tolvaj nyomába ered, az apja figyelmeztetése ellenére.  A józan belátású öreg két nindzsát küld a segítségére, gyanítván, hogy szükség lesz rájuk. Ez hamar beigazolódik, mert az első visszaszerzési kísérlet tragikus véget ér. Az egyik barátja meghal, Heisihiro megsebesül, a gyilkos pedig befészkeli magát egy fogadóba, a jakuzákhoz.

Fekete-fehér filmet forgatni nem csupán a közönség reakciója miatt rizikós, hanem azért is, mert ott minden hiba könnyebben szembeötlő. Ugyanakkor kihívás a rendező számára. Hopp, egy motiváció már megvan, miért született meg a mozi. A másik elég nyilvánvaló.  Hirojuki Nakano a régi csambara mozik nagy rajongója, és úgy gondolta, valami úton-módon tiszteleg ifjúkorának kedvelt filmjei előtt. Maga sem tagadta, amikor rákérdeztek, hogy a Jojimbo (A testőr) és a Hét szamuráj nagy hatással volt a rendezői szemléletére a tisztelgő film leforgatásánál. (Mondjuk, én a Harakiri párbaj jelenetének fényképezési beállítását szintén megtaláltam. Fölöttébb ismerős volt a fakarddal az éles katana ellen Muszasi hommage is.) A végeredmény egyszerre eleveníti fel a legendás idők stílusát és parodizálja azt. Nakano összeszedte a csambara műfaj jó pár közismert elemét, stílusbeli fogásait, majd görbe tükörbe állította őket. Van itt lelkes, elszánt, de tapasztalatlan harcos; hidegvérű, dörzsölt rosszfiú, lecsúszott, ám hatalommal rendelkező – és epekedő – fogadósnő; nagytudású mester, aki kinézetre olyan, mint bármely átlagember, meg lökött jakuzák.

Rengeteg elem a régi kalandfilmekből, de semmi nem olyan, mint az eredetikben. Ezért a Samurai Fictiont isten igazából azok fogják élvezni, akik sok mozit láttak már az 1950-es, ’60-as évek klasszikusaiból. Külön élvezet észrevenni a parodisztikus fogásokat. De akik nem rendelkeznek ilyen ismeretekkel, azok éppúgy élvezni tudják a mozit. Ugyanis a helyzetkomikum, - amikből bőségesen van, - mindenki számára egyértelmű. Hasonlóképp a gyorsítások, a szófordulatok, a meghökkentés gyakori fegyver a rendező kezében. Már az indítás hasba ütős: „Ez én vagyok – 300 évvel ezelőtt.”  Olyan korszakban járunk a történetben, amikor még elevenen élnek a szamuráj erkölcsök, csak hát a művelőik a saját szájuk ízére szabják őket. Nem óhajtom elrontani az olvasó kedvét holmi poén lelövésekkel, de mindenképp szeretném felhívni a figyelmet az öreg mester jakuzáknál tett látogatására, ami harcművészetbe oltott gegparádé, arról hogyan kell sűrű elnézéskérés közben puszta kézzel csúffá tenni a fegyveres ellenfeleket. Az öreg nindzsa alakja, aki nem hajlandó az ajtót használni, hanem a állandóan a plafonon át közlekedik, pedig minden ugrásnál megszédül, szintén emlékezetes.  Kétlem, hogy véletlen volna, hogy az ifjú örökös egyik társát Suzukinak, a másikat meg Kurosawának hívják. (Még jó, hogy nem Seizun és Akira a keresztnevük.) Inkább afféle kikacsintás a nézőkre. Azt hiszem a fölöttébb "eredeti" lánykérés sem maradhat ki az emlékezetes pillanatok közül.

Viszont kár volna azt gondolni, hogy valami teljesen lökött mozit tálaltak fel a japán filmesek. A szatíra kétségtelenül végigvonul a történeten, de nem feledték el a hagyományos történetmesélés fogásait sem. Kalandfilm ez, csak kevéssé szabályos tálalásban, de az akció jelenetek szintúgy ott vannak a kelléktárban, mint a képi vagy szóbeli humor. Sőt, - és ez már inkább Hideo Gosha, mint Akira Kurosawa hatása, - időnként eldurvulnak a dolgok. Amikor a valamelyik szereplőt átküldik a túlvilágra, annak bizony helyenként rámenős a kivitele. A hanghatásokon túl a kép is vérvörösbe fordul, ami pillanatok alatt képes átírni az addigi kedélyes hangulatot. Emlékeztetnek rá minket, hogy a humor ugyan nem hiányzott abból a korszakból sem, de azért nem csupa móka és kacagás volt a jellemző, hanem sokkal inkább az olcsó emberélet.

A film eleje kifejezetten ötletes, tempós és poénos. A közepe táján kissé lassul, mondhatnám leül a film, de unalmassá azért nem lesz. A végére akad némi erkölcsi nemesítés, bohókás szerelem, borzongatás, és persze a kardok sem maradnak a tokban. Morio Kazama emlékezeteset alakít a feladathoz lassanként felnövő ifjú szerepében. Tomoyasu Hotei, az ellenlábasa, népszerű rock sztár, ugyancsak kifejezetten jól teljesít. Különösen a humoros jelenetei emlékezetesek, de vívásban sem érheti panasz. Az általa megformált gazfickó veszélyes, mégis képes némi együtt érzést kiváltani a nézőből. Ő felelt a filmzenéért, ami a retro stílustól erősen eltérő modern dallamokkal és hangszereléssel készült. Ám működik, pedig ilyen szokatlan párosításokat csak Okamoto Kihachi művelt mesteri fokon. Lám, még valaki a régi nagyok közül, akitől érdemes volt ellesni egy stíluselemet.

Ezt a filmet elsősorban a szokatlanságokat és a vidámságot kedvelőknek ajánlom. Továbbá természetesen a csambara zsáner rajongóinak, mert ritkaság ennyire értő kézzel leforgatott tiszteletadást látni egy olyan rendezőtől, aki értő kézzel, kellő tisztelettel és jópofa, nem bántó fricskákkal élt a nyilvánvalóan általa is jól ismert műfaj felé.

 Az új szellemiségű szamuráj történetek egyik legjobb íróját Shuhei Fujisawa személyében tisztelhettük, aki sajnos 1997-ben mindörökre letette a tollat, vagy a hagyományos festőecsetet, amit a japánok a kandzsik (írásjelek) kivitelezésére használtak.  Neki köszönhettük a Twillight Samurai, Hidden Blade, Love and Honor  vagy a „The Samurai I Loved”  mozikat. Ez az egyik utolsó munkája van, ami szintén az általa megálmodott, képzeletbeli birtokon játszódik. Akik látták az említett filmeket, már tudhatják, milyen stílusú mozgókép várja őket.

Szakonuszuke, a klán egyik legjobb vívója, azt az utasítást kapja a kamarástól, hogy végezzen a szökevény Szakume Morie-val.  Ennek végrehajtása pokoli feladat Szakonuszuke számára, lévén, hogy a kivégzendő  Mori egykori jóbarátja, és a húga férje. A kényszerítő körülmények hatására mégis elindul teljesíteni a kötelességét. Vele tart a tanítványa, aki szerelmes volt a húgába, Tazu-ba. A lány maga is mesteri módon használja a kardot. Így megeshet, hogy a tulajdon testvérével is szembe kell szállnia a klán parancsának véghezviteléért….

Tulajdonképpen nyílegyenes vonalú, egyszerű történet az egész. Már az elején letisztázódik az alapkonfliktus, és az, hogy feladat alól kibújni képtelenség.

Innentől kezdve együtt gyalogolhatunk Japán pazar szépségű tájain a gyilkosságra kijelölt szamurájjal és a kísérőjével. Visszapillantásos képekben ismerjük meg a főszereplők gyermekkorát és azokat az eseményeket, amelyek elvezetettek a végzetes szökésig, ami a kegyetlen feladatot előidézte. Mindez korántsem akciófilm stílusban történik meg. A szelídséget árasztó, csodálatos természeti képek és a szamurájlakok derűs egyszerűsége erős kontrasztban áll a gyilkossági paranccsal. Magukon az embereken sem látszik szinte semmi, pedig jól tudják, mi forog kockán. Elfogadják a kikerülhetetlen végzetet. Ölsz, vagy a családod bűnhődik. A nagyúr parancsot adott, innentől kezdve a dolgok világosak. Persze, ez csak a felszín, hiszen variációk még bőven maradtak. Netán a végrehajtó megtagadja a parancsot és nem lesz a húga férjének, a barátjának a gyilkosa? Mindketten elesnek? A lány megérti, hogy a bátyja kényszer alatt cselekszik, vagy kardot húz a tulajdon testvérére? Mit tesz az ifjú tanítvány, ha mestere szerelmére kell, hogy fegyvert emeljen? Ki mellé áll? 

Mindezeket a néző könnyen felmérheti az utazás közben, ezért a látszólagos eseménytelenség ellenére sem száll ki a történetből. Segíti ebben, hogy a beszélgetések során kiderül, milyen embertelen valójában a parancs. A szökevény ugyanis a saját klánja érdekében, az éhezés megszüntetéséért reformokat követelő iratot nyújtott be. Ez még nem volna gond, hiszen képes bizonyítani az igazát. Csakhogy az iratból világosan kiderül a klán urának hanyagsága, a bűnös kivételezés kártékonysága. Ezt már nem nézik el neki, hiszen a nyílt kinyilatkoztatás „megsértette” a nagyurat. Ha viszont kihátrálna és bocsánatot kérne, az egyben azt jelentené, minden marad a régiben, a klán az összeomlás felé haladna. Pokoli kör, nem vitás. Becsület, kötelesség, érzelmi csapda, - megvan minden, ami egy jó filmhez kell. Meg is kapja a néző.A szamurájok ugyan az uralkodó kaszt, ám a tökéletes önfeladás, ami a szolgálatban kötelező, embertelen elvárokkal párosul. Nem lehetsz senkire és semmire tekintettel, önmagadra, vagy a családodra sem.

Tetsuo Shinohara rendező stílusosan levezényli az utazást, finom jelekkel érzékelteti a látszólagos szenvtelenség mögött dúló érzelmi viharokat, és a mikor eljön a pillanat, kiváló párbajt láthatunk. A kimért színészi munka tökéletesen illeszkedik ehhez a felfogáshoz, minden harsányságot kerülnek. Külön-külön mindenki pontosan, patikamérlegen kiadagolva hozza a belső drámát. Nem is emelek ki senkit, - pedig tulajdonképpen mind megérdemelnék, - kivéve a Tazut alakító Rinko Kikuchit. Őt azért, mert nőtől ritkán látni ennyire precíz vívójelenetet. Az tényleg valami unikum. A természet fontosságát már említettem, Japán szerelmeseinek csemege a gyalogút megoldás. A zene érzelmekkel teli, olyan, amit a világ bármely részén felfognak.  Nem a tradicionális vonalat követi, inkább nemzetközi jellegű.

Akik élvezték a Hidden Blade vagy a Twillight Samurai visszafogottságát, ebben a filmben sem fognak csalódni. Az akció központúság hívei viszont nem fogják megtalálni benne az elvárásaikat. Egy családi mozinak nagyon megfelel, mert nem durva a történet, továbbá férfit és nőt egyaránt képes lekötni, amennyiben az illető ráhangolódik a rendezés hullámhosszára.

Ismét egy olyan film, ami nálunk jókor volt jó helyen, ekképp kapaszkodott fel az uborkafára, pedig máskülönben nem sok keresnivalója lenne a népszerű filmek listáján.  Miért mondom ezt? Megpróbálom sorba szedni.

Az 1980-as években, a VHS korszak idején, fölöttébb nagy keletje volt a harcművészeti filmeknek. Tőlünk nyugatabbra már kissé kezdett csendesülni a láz, de nálunk nem volt olyan agyonmásolt, zebracsíkos képű, alámondásos vagy anélküli szalag, amit el ne lehetett volna passzolni pult alól, ha méretes pofonok repültek benne.  Még az sem volt feltétel, hogy épkézláb történetet legyen a képen. (Többnyire nem is volt.) Arra gondosan vigyázott az „állam bácsi”, hogy a szocialista embertípus nehogy elkanászosodjon, meg félre nevelődjön, így legálisan csak elvétve juthatott a kurrens áruhoz az érdeklődő. Viszont a pénz – az államé – akkor is kevés volt, éppúgy, mint mostanság. Az adózás gyermeteg szinten állt még, - ebben aztán bőven „fejlődtünk” később, - meg az öntudatos dolgozó nem volt hajlandó fizetni, pláne, ha parancsolták. Olyan helyzetet kellett kreálni, hogy önként és dalolva vigye a pénzét a kasszához. Erre a célra a mozi tökéletesen megfelelt. A szovjet és más baráti országok nyomott árú mozgóképeire csak tanítási és munkaidő alatt lehetett bevinni (szervezetten) az elvárt néző mennyiséget. Bezzeg egy jó kis bunyós, véres, - Hú, apám, láttad? Hogy lecsapta a fejét! – film esetében egy zokszó nélkül perkálták le a kiemelt jegyárat a szocializmus izgalomra vágyó építői.  Így aztán az „Öld meg a sógunt” jött, látott és győzött. (Értsd: aratott a pénztáraknál.) A népnevelés ezúttal ugyan elmaradt, de van az a pénz, amiért eltekint tőle a mindenkori hatalom, aligha kell bizonygatnom. Szóval, mindenki elégetett volt, leszámítva, akinek voltak minőségi elvárásai, ha moziba indult.

Az első gikszer már a címmel indult. Fránya nehéz nyelv a japán, az írásukat még ők maguk sem tudják mindig jól olvasni, nem csoda hát, ha „benézett” valamit a fordító. Ugyanis egy árva sógun nincs a moziban, akit meg akarnak ölni. Van helyette egy Sógen nevű gazfickó, aki tényleg megérett a likvidálásra, mert már az elején annyi piszokságot csinál, hogy rögvest kinyílik az ember zsebében a bugylibicska. A cím elrontását lehet helyi jellegű malőrnek felfogni, de hogy a forgatókönyvben is sógunoznak, az már durva hiba. Tojotomi Hidejoshi ugyanis nem volt sógun, a legmagasabb rang, amit megkapott, a főminiszterség volt. Hasonló „alaposság” végig jellemzi a történetet. (Meg a mostani hazai DVD kiadását. Mondanom sem kell, semmiféle trilógiának nem része.Csak a kiadó árukapcsolással próbálkozott.)

A vetélkedő hadurak korszakában a Momocsi klánt eléri a végzete. A galád Siranui Sógen meggyilkolja az urukat, leöli a harcosait és a családjaikat. Az örököst azért sikerül megmenteni a túlélő keveseknek. Évek múltán a gyerekből derék harcossá lett ifjú Kínából visszatér Japánba, benyújtani a számlát. Van nála egy tőr is, aminek markolatán egy térkép  részlet van, ami a családi kincstár helyét mutatja. A méregdrága koreai-japán háború idején egy ilyen holmi birtoklása nem éppen életbiztosítás, indul hát a vadászat a fiatal Takamarura, akinek azért néhány segítője is akad.

Az alapszituációval tulajdonképpen nincs gond. Lehetne abból kihozni egy normális kalandfilmet, még az sem baj, ha valóság csupán nagyvonalakban volna jelen, lennénk olyan nagyvonalúak, hogy eltekintenénk az akkurátus részletezéstől. A mondás szerint az ördög a részletekben rejtőzik. A teljes filmélményhez viszont pont a részletek gondos kidolgozása és összeillesztése szükségeltetik. Erre kísérlet sem történt, a belső logika viszont percenként fejre áll a moziban. Indul egy kemény japán kalandfilm, majd váratlanul betáncol a képbe egy rózsaszín pizsamás kínai kung-fus lány, és a gyengébb tűrőképességű fogyasztónak itt rögvest nagyot kell nyelnie, hogy ne mondjon egy cifrát.

A nindzsákról szóló összes buta közhely fel lett vonultatva. Állandóan a fák csúcsára másznak, - miként az indiánok is a rossz westernekben a dombtetőre, hogy a lovak és a saját nyakuk épségét kockáztatva levágtázzanak a normális úton közlekedő fehéreket megrohanni, -  fejjel előre mászkálnak az ágakon, a föld alatt közlekednek vakond módjára, tucat számra ütik el nyílvesszőket egy fogpiszkálónyi késsel, meg ilyenek. Bánná az ördög, hogy szuperlények a harcban, ha egy jeleneten belül az előbb még isteni képességű sinobik két perc múlva nem hullanának rakásra, mint a legyek,  ugyanolyan  harcosoktól, akiket előtte nemrég halomba vágtak. A „kedvencem”, amikor nyílt terepen felvonulva (!) a saját testükkel akarják felfogni a golyókat és a nyílvesszőket.  A végeredmény borítékolható. A teljes blődliség csúcsa, amikor a semmiből előkerült nindzsa nagymestert a tanításért „hálás” örökös simán leszúr, - ja, a tanítottakat megtagadva, of course, - majd az operába illő elnyújtott haldoklás után a pajkos fiatalt buzdítva jobb létre szenderül. (Én az első nézésnél itt mentem ki a moziból.) A hab a tortán, hogy a mester maszkja  tök olyan, mintha egy elbaltázott Shaw Brothers kínai tudora volna. Szegény Tamba Tecuró hogy vállalhatta ezt be? Meg minek? Iszao Nacujagit ugyancsak megmutatják néha, de ilyen lehetetlen Hattori Hanzót még sehol nem láttam, mint ami ezúttal neki jutott. Szóval, akadnának azért valódi színészek, de a gyakorlatban csupán kameóznak.

Egy jellemző példa karakterek kidolgozottságára: az egyik reménytelenül szerelmes leányzó neve Ocu, és a közismert hosszú furulyán játssza azt a dallamot, amit mindig ehhez a karakterhez kötnek. (- Csókolom a kis kezét, nem a Musashi moziban tetszett eredetileg leledzeni? - De igen, ám kérem, ne szellőztesse, jogdíjat nem fizettünk.) Kétlem, hogy tribute-ként vették be, inkább csak lusták voltak a lenyúlás látszatát kerülni. Bőven vannak ilyen ostobaságokkal tarkított, a japán filmeket ismerőknek hasba rúgós pillanatok, de fölösleges mind előszedni.

A zenét okvetlenül ki kell emelnem. Ilyen pocsékul kiválasztani az aláfestő dallamokat! Ehhez tehetség kell, már-már művészi. Valami korabeli dzsessz lemezről lett összeollózva, és hangulatában annyira illik a képhez, mint a makkot szedő mókusra az Adidas rövid gatya. A csúcs az, amikor szegény Hirojuki Szanada vagy három percen át vonaglik tánc címén egy máglya mellett erre a mjúzikra. Igen csúnya vőlegény lett volna rendezőből, ha a nézők által emiatt rászórt átkok megvalósulnak, erre nagyobb összegben mernék fogadni.

Szanadának egyébként gyakorlatilag ez volt az első valamirevaló szerepe, előtte csak kis szösszeneteket kapott pár filmben. Közismertnek mondható, hogy Sonny Csiba segítette a karrierje beindulását, mint a Japan Action Club ígéretes tehetségének. Csiba ezért vállalta el ennek az összefércelt történetnek az egyik főszerepét. Nehéz dolga van, ugyanis eljátszania nincs mit. Viszont az arcával már akkor is mindent el lehetett adni. Sajnos, a pártfogoltja borzalmasan amatőr. Hirojuki többnyire önelégülten mosolyog a lencsébe, túljátszik minden érzelmet, gesztust, vagy épp ellenkezőleg, kifejezéstelenül bénázik azokban olyan jelenetekben, ahol nem küzdenie kell. Úgy tűnik, ő maga nem hitt a sikerben, mert a filmbeli korszakhoz nem illő, borzalmas hajviseletét bántani nem hagyta.  (Soká tartott olyan hosszúra megnöveszteni a haját, nem kétlem.) Lehetséges, hogy a kínai vonalat ezért vették be a történetbe, mondván, egy messziről Japánba csöppent valaki akárhogy nézhet ki. (Egy újabb nonszensz. Japán éppen Koreát akarta meghódítani, a kínaiak verték ki őket onnan. Beszélnek róla pár mellékjelenetben. Épeszű kínainak tehát eszébe nem jutna odamenni a saját viseletében. Itt persze jönnek, tíz perc múlva mind halott. Ecuko Sihomi akkoriban kedvelt harcművésznő volt. Gyanítom, csak egy forgatási napra tudott elszabadulni egy másik mozi készítéséből. Mindegy volt, a történethez semmit nem tett hozzá a beszállása a másik kínaival. Egy giccses jelenettel – elhalálozás, természetesen, - kevesebb lett volna.) A többi szereplő pedig a korszak másod vagy inkább harmad vonalából való. Borzalmas ripacskodások sorát látjuk. A "végső búcsúkra" muszáj rámutatnom, ott különösen kijön. (Mint később Samuel Jacksonnál jedi mesterként. „Ha már meg kell halnom, azt látványosan tegyem.” ) Ezért, akit kiiktatnak, búcsúzóul akkorát „domborít”, hogy az ember a fejét fogja.

Egybeszedve a hátulütőket: A forgatókönyvben tücsök és bogár össze lett hordva, de a cserében kihagyták a logikát. A zene stílustalan, gyakran pont az ellenkező érzelmi hatást közvetíti, mint ami az adott jelenethez illene.(Ha behunyja a ember a szemét, azért kép nélkül van pár jó dallam, de ebbe a filmbe nem valók. Csak a dzsesszrajongók kedvéért említem.) A színészi "nemjátékról" már írtam.  A papírmasé egyszerűségű konfliktusokat és karaktereket sem mindenki  kedveli.

Viszont a film mégis sikeres. Valami jó kell, hogy legyen benne, ha így van. Ne tagadjam hát meg tőle azt, amit elismerés illet.

Az első erénye, hogy látványos, mozgalmas mozi. Meg kell hagyni, unatkozni nem lehet a vetítés idején. Hitelesség nuku, logika hiányzik, de aki nem agyal a részleteken, az elfogadható sztorit kap. (A felszínen, persze, de nem kezdem elölről a nagyítózását.)  A másik, ami erősen mellette szól, a harci jelenetek kidolgozottsága. Szó, ami szó, Szanada ezen a téren alaposan belehúzott. Nem csupán kiválóan néz ki a kidolgozott izomzatával, hanem látszik, hogy bizony veszélyes jeleneteket vállalt. Az öklét és a kincset rejtő tőröket bravúrosan forgatja, igazából fölöslegesek a filmes rásegítések. Ha kárhoztattam a színészek teljesítményét, hadd dicsérjem a kaszkadőrökét. Kemény, profi munkát végeztek. Ők viszik a hátukon a filmet. A rendező, Norifumi Szuzuki, a rámenősebb jeleneteket sem hagyta ki, így néha egy-egy kisebb sokkhatás éri a nézőt. Igazi durváskodás nincs, viszont annyi keménység akad, hogy ellensúlyozza a máshol elnagyolt részeket. Ezen a téren díjazom a munkáját, de a többi, fentebb felsorolt hibák miatt én pénzt nem bíztam volna rá egy producer helyében. Sonny Csiba olyan rosszfiú, aki még félgőzzel játszva is emlékezetes, pláne a két gnómszerű segítőjével párban. Amikor ők feltűntek, elcsendesült a nézőtér, ezt tapasztalatból mondom. Igazából a fényképezést és a kiállítást sem érheti panasz. Sok ugyan a műteremben forgatott „külső felvétel”, de Japánban ez bevett szokás volt.

Aki a precíz kivitelezésű, valós érzetet adó drámákat, vagy a hiteles történelmi mozikat kedveli, továbbá rosszul tűri, ha marhaságokat lát, az kerülje el ezt a történetet.  (Én szóltam.) Akinek viszont nem kell más, csak egy mozgalmas, jól koreografált harcokkal teli, laza szórakoztató mozi, és nem zavarják a gyakran előbukkanó blődlik, az nyugodtan üljön neki.

Vannak, amikor összejönnek a dolgok az ember számára. Hideo Gosha életében ez a pillanat egyszer már bekövetkezett a Three Outlaw Samurai sikerével, de utána valahogy vegyesen alakultak a további rendezései. Ám 1979-ben ismét rámosolygott a múzsa. Két nagyszerű mozival állt elő abban az évben. A Hitokiri (Tenchu) már kitárgyalásra került ezen a blogon, most jöhet a párja.

Már a film megszületésének a körülményei sem voltak éppen hétköznapiak. Eredetileg ugyanis a Yojimbo sorozat negyedik darabját akarták leforgatni, természetesen Toshiro Mifune főszereplésével. Ám a „Császár” elképzelése a tartalomról és a kifejezésmódról erősen különbözött attól, amit Gosha képre vinni szándékozott. Az akkor már nagy sztárnak számító Mifunének a legészakibb japán szigeten, télvíz idején, spártai körülmények közötti forgatás sem volt az ínyére. A viták egyre nyersebbé lettek, majd a főhős nemes egyszerűséggel faképnél hagyta a makacs rendezőt, mondván, csináljon amit akar, ám őnélküle. A direktor úr nem esett kétségbe. A forgatókönyvet és a meglévő felvételeket sutba vágta, a történetet végképp a saját szája íze szerint alakította át, és gyorsan megszerezte az akkorra már szintén nem akárkinek számító Tatsuya Nakadai-t a zsémbes Toshiro uraság helyére. Szerencsére, a stúdióvezetésnél sikerült kiharcolnia a folytatás lehetőségét, így a farkasordító hidegben ment tovább a munka. Bizony, kár lett volna, ha meghiúsul a terve, mert egy új klasszikust vesztettünk volna, az mára már nyilvánvaló.

Magobej, az önmagával meghasonlott ronin, már a harcosok kasztjából való kilépését fontolgatja, amikor az egykori klánja bérgyilkosokat küld rá.  Elkeseredve döbben rá, hogy újra megismétlődni készül az a vérfürdő, ami miatt megundorodva hagyta ott az övéit. Úgy határoz, visszamegy a birtokra, hogy megakadályozza a szörnyűséget és visszanyerje a hitét önmagában. Tisztában van vele, hogy egyedül van, semmit nem nyerhet, ám annál többet veszíthet. Ennek ellenére nem hajlandó meghátrálni.

Nem csupán a forgatási helyszín és az ott történtek számítanak rendhagyónak ennél a mozinál. Gosha az 1960-as évtizedben a léleknemesítő, gyönyörű kivitelezésű, ám a közönség érdeklődést már nem bíró szamuráj mozik 1950-es évekbeli „aranykora” után egyike volt azoknak, akik új típusú történetek segítségével tartották életben a gyermekként általuk megkedvelt műfajt. Sötét hangulatú, kiábrándult, ám veszélyes és kiszámíthatatlan hőseire vevő volt a belső harcait vívó szigetországi közönség. Az akkoriban született THREE OUTLAW SAMURAI vagy a THE SWORD OF THE BEAST máig sikeres, el nem feledett moziknak számítanak. Életének egyik legmegbecsültebb darabja mégis a leghagyományosabb Bushido eszméknek állít gyönyörű emléket. Mert mi lehetne „szamurájosabb” egy moziban egy olyan főhősnél, aki úgy veti kockára az életét, hogy akiket menteni akar, semmit nem tudnak az egészről? Arról, hogy képes feláldozni a szerelmét, a barátját, szembefordulni a saját klánjával, sőt, ellenük kardot húzni, mindezt „pár koszos halászért”. A teljes előző életét odadobja értük, és még egy jó szóra sem számíthat cserében.

A film kápráztatóan gazdag színvilággal készült. Hokkaido szigete önmagában sem utolsó látvány, amihez hozzátársulnak a gazdagok pompás kimonói, szembe állítva a létükért küszködő szegények és jakuzák sivár világának szürkeségével. A fenséges tájat, a félelmetes démonmaszkokat, a hómező fölött köröző baljós hollókat nehéz feledni. (Bizonyára számos rajongónak idézi fel a mozi hangulata Sergio Corbuccinak "A halál csöndje" című nihilista western utópiáját.)A zuhogó hóesésben, a morajló tengerrel a háttérben, hatalmasan lángoló máglya közelében vívott véres összecsapás pedig egyszerre elragadó és hátborzongató, a film egyik legsúlyosabb része.   Ezek a látványelemek önmagukban is eladnák a történetet, pláne, olyan technikai szinten, amivel a fényképezés történt. Egyszerűen mesés a tálalás, éles kontrasztban azzal a vad és kegyetlen világgal, amiben a korabeliek élnek. Tegyük hozzá a számtalan jó színészt, hiszen még a kisebb szerepre is válogatott szereplőgárda jutott.  Tatsuya Nakadai nagyot alakít a megszállott Magobejként, de az egykori barát, majd ellenséggé lett Tanba Tetsuro ugyancsak emlékezeteset produkál. Ruriko Asaoka és Yoko Tsukasa, a két női főkarakter, a szépségükön túl színészileg szintén állják a versenyt a nagynevű férfiakkal.  A zene fülbemászó, szomorkás fődallama akár sláger is lehetne, de a lüktető dobok szokatlan ritmusai sem hiányoznak.

Mégis, mindezen nagyszerű dolgok sem tudnák igazán egyedivé emelni a Goyokint, ha Gosha egy zseniális húzással nem lépett volna túl az 1950-es évek erkölcsnemesítő meséin.  Ő egyáltalán nem lelki fröccsöt szánt a nézőinek. A mesterien összerakott forgatókönyv visszapillantásokkal és a cserépdarabkák fokozatos egymásba illesztésével juttatja el a nagyérdeműt a klimaxig. Az érzelmei kifejezésére szinte képtelen, neurotikus főhős thriller hangulatú világban mozog, ahol sok és gyors a kiszámíthatatlan halál, egyik percről a másikra borulnak fel a dolgok, az életveszély mindig karnyújtásnyira van.  Ez a hideglelős miliő alapjában tér el a régi felfogástól, ez teszi hús-vér emberekké a karaktereket, nem pedig piedesztálra emelt bálványokká. Mint az életművében annyiszor, most ugyancsak színész-harcművészek sorát alkalmazta. Így az összecsapások félelmetes hangulatúak, valószerűek, visszaadják a szamurájok harcának kegyetlen precizitását, de nem lépnek át a hihetetlen küzdelmek sorába, és elkerülik az erőszak túlzott grafikus megjelenítést. A rendező nem kéjeleg a vérben. A tényleges harcon túl gondolkodásmódok is szembeszállnak egymással.

Főhősünk ellenfele nem közönséges gazember, csak egy elkeseredett klán vezető, aki elszánta magát arra, hogy vérrel szennyezi be a kezét azért, hogy menthesse a beosztottait. Feláldozza a kisebbséget, hogy a többség élhessen. Ugyanúgy meg van győződve az igazáról, mint az ellenfele, aki vissza akar érni ahhoz az egyszerű erkölcsiséghez, ami egykor a harcosokat feljogosította a halálosztásra. (Védd meg a kiszolgáltatottakat, és maradj ember.) A „főgonosz”, a Sógunátus,  egy sötét árny valahol a háttérben, csupán szavak szintjén tudhatunk róla, ám egy percig sem kétséges, nagyon is valóságos a fenyegetése. Mindent tönkretesz maga körül. Gosha csupán egyetlen kis gesztust tesz a nézők felé, hogy kielégítse az igazságtalanságok láttán felgyülemlett rossz érzés levezetését. Azt is a záró képekre hagyja. A győzelme után éppoly kilátástalan helyzetben maradt jótevő félig megfagyva a semmibe gyalogol a hómezőn, nyomában egy olyan feleséggel, aki a testvére gyilkosát kénytelen követni, maguk mögött a legjobb harcosait vesztett, megsemmisülésre váró klánnal. Szánalmas vonulásukat a túlélő halászok démonűző dobolása kíséri. A démonok – a szamurájok, kiknek a pusztulása közeleg, amint azt Magobej maga mondja ki. A szegények a túlélők, az igazság győzött. Az igazságosztó viszont „elnyerte méltó büntetését”.  Keserű, talán cinikus kép, de valahogy mégis képes fölemelő érzést adni. Ezt hívják mesterségbeli tudásnak.

A végére egy kis érdekesség. Mint annyiszor, a szamurájfilm műfaj és a western történetei gyakran merítettek egymástól. A Goyokin amerikanizált, pisztolyhősre és indiánok védelmére írt változata 1975-ben készült el, a „The Master Gunfighter” című moziban. Méltán merült a feledés homályába, igazából csak Gosha műve kapcsán tartják számon filmesek. Meg persze a westernek és a szamuráj drámák megszállottjai, akik nem lehetnek hűtlenek a kedvelt zsánerükhöz.

Ismét egy olyan film, hasonlóan a Kardforgatónőhöz, amely jókor volt jó helyen. Legalábbis Magyarországon. Ugyanis pont abban az időben került forgalmazásra, amikor a japán kalandfilmekre volt kereslet, lévén, hogy előtte hosszabb ideig nem lehetett őket látni mifelénk. A "Szamurájok és banditák", meg az „Öld meg a sógunt” műsorra tűzése után szünetelt az ilyen vonulat folytatása, de az igény azért nem tűnt el. A „Sógun árnyéka” jött, látták és sikert aratott. De korántsem osztatlant.

A haldokló, tüdőbeteg sógun utálja a saját elsőszülött fiát és szívesen látná holtan, hogy helyette a kedvenc második sarja léphessen az örökébe. Így az ifjú Takecsió komoly veszélybe kerül. Ám vannak, akik a védelmükbe veszik. Az egyik nagyúr válogatott szamurájokat bérel fel a feladatra, hogy juttassák el az örököst a védelmet nyújtó nagyvárosba. A határidő szoros, az út nehéz, az ellenfelek sokan vannak és gátlástalanok. Ám mindezek nem tántoríthatják el a gyermek elszánt testőreit.

Nagy örömmel mentem megnézni a filmet, miután megjelent a mozikban. De már az elején sokkolt a „pizsamás” nindzsa csapat feltűnése. Aztán később, a  lovas üldözésnél megszólaló rock banda zenéje kis híján kikergetett a moziból, pár cifra jelző jutott eszembe a rendezővel kapcsolatban. Végül összességében úgy jöttem ki a vetítőteremből, hogy mekkora lehetőség volt ebben a történetben egy épkézláb kalandfilm összerakásához, és mekkora marhaságokkal rontották el. Ez a véleményem most, az újranézésnél sem sokat változott. Legfeljebb kissé finomodott, mert képes voltam más elvárással nézni, mint eredetileg. Próbálom sorba szedni az érveket.

A film hátrányai:

Nem történelmi jellegű film egy percig sem. Még egy kalandos történet laza elvárásainak sem tesz eleget, nemhogy nívósabb szempontoknak felelne meg. Az örökösödési szokások teljes ostoba bemutatása már a kiindulást agyonvágja. Egy nagyúr ugyanis mindent megtett a család vérvonalának fenntartására, nemhogy az utódját akarta volna elpusztítani. Egy ilyen tett ugyanis a teljes klánra és távolabbi rokonságra egyaránt pusztulást hozott volna. Nem beszélve a sóguni méltóság semmibevételéről, no meg a rossz példáról, hogy büntetlenül meg lehet ölni valakit közülük. Egyszerűen ostobaság az alapötlet, a film szépszámú mellélövései közül a legnagyobb.

Össze-vissza szerkezet jellemzi a kivitelt. Hol rámenős kalandfilmet, hol érzelgős gyerek mozit, időnként keményebb jelenetekkel megspékelt akciókat látunk, amik nem illenek az előző megoldásokhoz. Remek összecsapásokat bántóan gagyi folytatások követnek. Szegény Negoro nindzsáknak csak ilyenek jutottak, ordítóan rossz trükkökkel harcoltatják őket.

A korhoz nem illő megoldások. Mit keres holmi saolin szerzetes a szamurájok között? Honnan van a mázsaszámra termő puskapor? Akkoriban minden grammja aranyat ért és szigorúan őriztette a központi hatalom. Holmi roninok ugyan nem férhettek hozzá, „kézigránátot” pláne nem készíthettek belőle.  A lovak fölöttébb értékesek voltak.  Hipp-hopp, előkeríteni egy kisebb ménest és nindzsák alá adni őket, finoman szólva nem volt jellemző. A két késsel harcoló testőr "diszkótáncos frizurája" meg… Jobb, ha le sem írom.

A zene mondhatni szokásosan borzalmas a legtöbb hasonló filmben, de amiket itt a jelenetek alá vágtak, végképp komolytalanná tették a mozit. Nem a dalokat vagy a rock bandát minősítem, elkülönítve a történettől fogyasztható a produkciójuk, csak máshol hallanám őket.

A harcok pár vívójelenetet leszámítva eltúlzottak, bulisak, nem hihetőre vettek. A korszakhoz nem valók. Sokszor volt olyan érzésem, hogy kitalált valaki egy látványos megoldást, aztán gyorsan leforgatták, függetlenül attól, illettek-e a történet már meglévő felvételeihez. Többnyire bizony nem illettek.

A film mellett szól:

Nem veszik komolyan magukat a filmesek. Ez nem biztos, hogy másoknál is érdem, de én díjazom, hogy egy percig sem akarták elhitetni, ilyen valóban megtörténhetett. Nyilvánvalóan a tinédzser korosztályt célozták meg ízlésben. Az ő szájuk íze szerint, - eléggé kiszámíthatóan – pörögnek az események. A kisebb ötletek, mint a fenéken történő „szánkózás”, az örökös gyerekségének hangsúlyos kiemelése, szintén az ő kedvüket keresi. A zene meg pláne. A gyakori extrém megoldások ugyancsak a túlzásokat szívesen látó tinik ízlésvilágát célozza meg. (Azt hiszem, elég a lángoló lovas kamikáze rohamát példaként említeni.)

Az események pörögnek. Minimális a szöveges rész, azokat is fekete-fehér egyszerűségűre redukálva, semmi agymunkát nem várnak el. Aztán jöhetnek az akciók, jól felturbózva. Suhognak a fákról a támadók CG dárdái, halomra dőlnek, de sosem fogynak el az üldözők, robbannak az épületek, repülnek a kaszkadőrök, vágtatnak és hatalmasakat esnek a szerencsétlen lovak.  (Kész csoda, ha egy sem pusztult el a forgatás alatt.)

Látványos a fényképezés, a rámenősebb akciókat lassítják, hadd golyózzon a kedves néző szeme. (Engem speciel idegesítettek az öncélú lassítások.) Talán csak a szakadékos folyón történő átkelésnél lógott ki a vetített háttér a színészeknél, de az látszott, hogy a kaszkadőrök viszont derekasan megdolgoztak a betevő falatért. Az operatőri munka azért színvonalas a cselekmény nagy részében.

Jók a karakterek.  A kis srác aranyos, a szolgálólány szép és naiv, a kísérő roninoknak egyéni arcuk van, szimpatikus fickók. Nem az ő hibájuk, hogy valami „mindent bele” harctechnikai katyvaszt sóznak ránk általuk, nem igazi szamurájokat tálalnak.  A jófiú megnyerő, (Ken Ogata alakítja, aki a legjobb színészek közül való. Csoda egy ilyen B kategóriás produkcióban látni.) de a gazembert játszó Sonny Chiba az igazán dögös karakter. Kevés jelenete van, de azok mind emlékezetesek. A házat védő szamurájok közti áttörésnél derül ki, milyen remek fizikai formában volt. (Az Action Clubjának tagjait pedig beszervezte kaszkadőröknek, nem csoda, ha ezen a téren minden rendben van). A helyi legendák, Tamba Tetsuro, Hiroki Matsukata szintén feltűnnek, de inkább csak kisebb, majdnem kameo szerep erejéig, igazi karakter számukra nem íródott.

Amit az első megtekintéskor nem vettem észre, végül az lett a szememben a legnagyobb pozitívum.  A rendező, Yasuo Furuhata, mondhatni mindent elszúrt a filmben, leszámítva az akció jeleneteket. A nevét csak az alábbiak miatt szúrom be ide, de tőlem több nem jár neki. A moziban sok apró „kikacsintás” van, afféle mini-tiszteletadás más moziknak. Chiba és Takeshi párbaja a Hissatsu(Biztos halál) negyedik részére tekint vissza, az erdőbeli szamuráj csapatok a Rejtett erőd beállításai szerint üldöznek. Gyanítom, az sem véletlen, hogy a jó szamurájok csapat pont hét főből áll. De Japánon túlmutató részletek szintén vannak. A hídrobbantásnál csak az nem ismert rá a Vad banda mozira, aki nem látta Peckinpah remekművét. Sőt, szerintem a Shaw Brothers wuxiáinak pár jellegzetes alakja és koreográfiája szintén visszaköszön a témában jártasabbaknak. Minden bizonnyal saját, egykori kedvenceinek tisztelgett a megidézett pillanatokkal.

A Sógun árnyéka nem javallott azoknak, Akira Kurosawa, Masaki Kobayashi és más rendezők kidolgozott világát részesítik előnyben. Azok viszont, akik a pergő, látványos akciófilmeket kedvelik, magasabb minőségi elvárások nélkül, a puszta szórakoztatásra koncentrálva, elégedettek lesznek vele. Valahogy úgy, mint a Bud Spencer-Terence Hill páros „vadnyugati” történeteinél. Náluk szintén hiába szerepel a címben utalás a pionírok korszakára, senki nem várja el, hogy korabelinek ható drámát lásson. Sőt, ellenkezőleg. A megbízható „pofonládát” kéretik kinyitni. Itt is ez van. Lesznek szamurájok, nindzsák, kardok, mozgalmas kalandok, de hiteles korrajz nem. A fentiek remélhetőleg segítenek eldönteni, a mozi érdemes-e az olvasó választására.

Újabban már kissé gyanakodva szoktam fogadni az olyan filmeket, amiket valamelyik sikeres manga vagy képregény alapján visznek mozivászonra. Szinte mind csalódásnak bizonyult, amiket eddig láttam. Ezeknek a szuperhősöknek a kalandjai számomra többnyire idegesítően naiv felfogással készültek. Így aztán Kenshin ronin kalandjai jó ideig lapultak nálam megnézésre várva. Végül csak nekiültem, mondván magamban, hogy mégis csak új mozi, és a kedvenc filmes műfajommal nem igazán vagyok elkényeztetve mostanság. Lássuk, mit kap a mai közönség, gondoltam. Nos, nem szamurájfilmet, egy percig sem, ezt gyorsan leszögezem. Ha valaki valódi csambara mozit szeretne, ne ezt válassza. Hogy mire fel mondom ezt? Kissé távolabbról vágok bele a témába.

Magának a történetnek a története 1999-ben indult, amikor Rurouni kalandjai mangaként megjelentek. Szépen sorjáztak a kötetek, sikeresek voltak. Csak Japánban 55 millió kötet fogyott el belőlük. Logikus lépés volt, hogy a statikus rajzokat a könnyebben befogható rajzfilmes változat (OVA) követte, sorozatként és nagymozi formában egyaránt. Kíváncsiságból ezekbe is belepillantottam, a zsáneren belül tisztes daraboknak mondanám őket. (A rajongók bizonyára ettől sokkal többre tartják a sorozatot, és nem én vagyok az, akinek a szavát ebben a kérdésben perdöntő állásfoglalásként érdemes követni. Maradjunk ennyiben.) Nézzük inkább a tartalmi részét.

A Sógunátus bukásához vezető véres belharcok végső szakaszában él Kenshin, a fiatal szamuráj, aki szűken mért évei dacára rettegett gyilkosnak számít. A harcosok világa Hitokiri Battosai néven tiszteli vagy féli. A nyilvánvaló bukás láttán, megundorodva a hiábavaló öldökléstől, leteszi a kardját, megfogadva, hogy többé nem fogja emberélet kioltására használni. Tíz évvel később, miközben már másként hívja önmagát, azt kell látnia, hogy valaki az ő egykori nevét felhasználva gyilkolja a rendőröket. Az ország egykori urai, a szamurájok, ekkor már megtűrt és fölösleges páriaként lézengenek a nagyvárosban, közülük soknak jól jön, hogy egy gazdag kereskedő testőrként alkalmazza a roninná süllyedteket. A valódi értékek hordozói viszont alig-alig találják a helyüket az új világban. Bár Rurouni továbbra sem óhajt a kard útján járni, minden kitérése ellenére úgy tűnik, a múltja utána nyúl, továbbá az igazságérzete szintén rosszul viseli, amit a jelenben lát. Hol van hát a tűrés határa?

A kiindulás egészen hiteles. Hogy egy tizenhét éves szamuráj harcedzett veterán lehetett, egyáltalán nem légből kapott adat. Például az  Aizu klánban, amely a Tokugawák fő harci erejét adta, az életkor alapján válogatva valóban volt „ Fehér Tigris brigád”, ahol a 16-18 éves fiatalok szolgáltak, ezt történelmi feljegyzések bizonyítják. Sőt, katonai szolgálatot már 14 évesen is adhattak a kiképzettek. Az, hogy a Meidzsi korszak beköszöntével a harcosok légüres térbe kerültek, a vívóiskolák felszámolódtak és nem mindenki tudta megőrizni az erkölcsi tartását, szintén nem kitaláció.

Mi hát a gond a történetben? A részletek és a folytatás. A hitelesség látszatába belefér, hogy a rettegett gyilkos álcaként semmitmondó külsővel jelenik meg, hiszen ha lebecsülik, az neki csak jó. A főhős hajviselete viszont már az első feltűnésekor rögtön jelzi, hogy a történelmi hűség nem lesz mérvadó a moziban. Egy hagyományőrző szamuráj klán harcosa így egyszerűen nem viselhette a haját, nem tűrték volna el neki. A drogkereskedő viselkedése a mai nagyvárosok pökhendi jakuzáit mintázza inkább, nem pedig egy akkori ügyeskedőét. A filmben mutatott lehetőségei pedig köszönő viszonyban sincsenek egy korabeli személy esélyeivel, lehetett az bármilyen módos polgár. Géppuska, magánkézben, akkoriban? Ugyan már...A legnagyobb baj mégis a vívással van. A filmesek valahogy nem tudják elfogadni, hogy a katana forgatása önmagában épp elég látványos jelenetre adhatna módot, bizonyítják azt a régi csambarák. (Tessék megnézni a The Sword of Doom utolsó tíz percét.) Inkább bevetik a test mögötti átrángatásokat, csukló és kézcsavargatásokat, gyorsított felvételeket, sőt, ami a legrosszabb, a nyugati vívásra hajazó össze-vissza csapkodásokat a kardokkal. (Ha egy karforgató megpróbálna a valóságban úgy tenni, mint amiket mutatnak, hamarosan szanaszét hevernének az önmaga által levágott testrészei, ellenfélre szükség sem volna.) Nemlétező, „műkoreográfiákat” kreálnak, amik ugyan látványosak, de a hitelességnek onnantól aztán végképp annyi. A szamurájok nem így harcoltak. Például ha valaki „lóölő” karddal áll ki egy csapat, talán nem túl magasan képzett ronin ellen, akkor is egy perc alatt vagdalt hús lesz belőle. Hozhatnék még pár példát, hogy miként tűnik el az autentikusság érzete a moziból, de akik a klasszikus szamurájfilmeket ismerik, úgyis értik már, mik zavartak.

Akkor most ez egy elbaltázott mozi? Nem, dehogy. Mint manga adaptáció, korántsem rossz. Egyértelmű, könnyű azonosulásra módot adó helyzetek, némi tisztes filozófiai és erkölcsi probléma felvetés, dögös karakterek, beszólások, extrém helyzetek, ügyes balanszírozás a rámenősség és a finomabb érzelmek között, némi humor, mindez látványos, a műfajra jellemző, túlzásokra építő kivitelben. Szórakoztató, jól fogyasztható vegyület, láthatóan az egykori gyermek és tinédzser korosztály ízléséhez igazítva minden. Még azt is beleszámolva, hogy már idősebbek, tehát korhatáros dolgok szintén alkalmazhatóak a jelenetekben. (Pár elvarratlan vagy éppen ki nem fejtett részlet van azért. Az álarcos, nindzsa módon harcoló szamurájt(?) nem tudtam hová tenni. Mit keres a kereskedőnél, miért szolgálja, mi miatt néz ki úgy, ahogyan láttatják velünk? Vagy ismerje mindenki a teljes sorozatot?)

A zene szintén a tinik kedvét keresi. Hagyományos dallamok és hangszerek szinte sehol,  „techno beat” annál inkább. A fényképezésben lassítások növelik a „szájat tátató faktort”, már akinél persze. (Mosolyogtató, hogy az Interneten mennyien írják, hogy „igazi” harcokat láttak. Frászt. Nyissák ki a szemüket, jól kiszűrhetőek a vágások.) Akció akad bőven. Néhány valóban jól koreografált küzdelemtől a Jackie Chan korai filmjeire hajazó konyhai bunyón át a levegőben röpködős kínai wuxia hatásokig bezárólag van minden.  A színészek jól kiválasztottak, és pont olyan fazonra szabottak, mint amilyen egy ilyen stílusú moziba kell. Nem csodálom, hogy a sorozat rajongói elégedettek. Tehát a pénztárgép csörög, folytatás minden bizonnyal készül majd.

A színészeket sem érheti panasz. A főszereplő maga is rajongója volt a manga sorozatnak, így hát nagyon csipkedte magát, hogy jól teljesítsen. A lányok szépek, a drogkereskedő tenyérbemászó figura, a gyilkosok veszélyesek, még a rendőrré lett harcos sem lóg ki a sorból. Nekem ugyan a Battoszai 2.0-ás változat meggyőzőbb volt, mint a tulajdonképpeni főhős, de ez egyéni ízlés kérdése. Az viszont biztos, hogy készen kapjuk a karaktereket, jellemfejlődésük nincs, így az aktorok játszani csak szűkös határokon belül tudnak. Végtére is, nem Kuroszava elkallódott filmjét látjuk, ne "szőrszálhasogassak" itt.

Részemről azzal zárom az egészet, hogy bár olyasmit, amit új szamuráj kalandfilmnek neveznék, nem láttam, de egy tisztes szórakoztató mozit igen. Tudom, nem tartozok a célközönség soraiba. Ők érezzék jól magukat. Csak azt ne gondolják, hogy egy igazi csambarához volt szerencséjük. Ám ha ez a Kenshin kaland tetszik neki, bízom benne, előbb-utóbb arra is gusztusuk támad majd.

Rágódtam egy sort azon, hogy vajon van-e helye ennek a mozinak a blogon.  Végtére is, inkább fantasztikus történet, mint valódi szamuráj mozi. (A „tudományos” szó nem véletlenül hiányzik a „fantasztikus”  elől.) Végül úgy gondoltam, csak elfér a többi között. Szamuráj aztán van benne bőven, és olyan tulajdonságokat mutatnak fel, ami jellemző volt rájuk. A többi pedig? Az bizony popcorn mozi, de legalább a javából.

Egy csapat japán katona hadgyakorlatra tart. Különös esemény tanúi és szenvedő alanyai lesznek, miután hatalmas megdöbbenésükre visszacsöppennek a hadakozó nagyurak időszakába.  A barátságtalan korszakban barátra lelni muszáj, hogy élhessenek. Míg a többségüket a visszatérés (hiú) reménye foglalkoztatja, néhányuknak nagyon is kedvére való a változás. A nyílt erőszak kora magasra emelheti a gátlástalanokat. Iba hadnagy ambícióinak csak a csillagos ég, és a lőszerkészlet végessége szab határokat….

Szokták úgy emlegetni ezt a mozit, mint Japán válaszát az amerikai Final Countdownra. (Végső visszaszámlálás) Nos, semmiképp nem az. Már csak azért sem, mert az „Időcsúszás” egy évvel hamarább készült el. Csupán véletlen, hogy az amerikai mozi gyorsabban terjedt el a piacon, így minálunk is. Filozófiájában szintén eltér. Míg Kirk Douglas hajlandó elviselni Pearl Harbor „ismételt” vesztét, hogy óvja a kialakult jelent, addig a japán hadnagy habozás nélkül belenyúl(na) az idő folyamába. Tankkal, helikopterrel, kézigránáttal és mindenféle sorozatlövő tűzszerszámokkal felfegyverkezve, gátlás nélkül indul a hatalom csúcsa felé, átgázolva a saját múltjának kiváló fegyveresein. Abban viszont egyezik a két alkotás, hogy látvány központúak, fordulatosak, és a könnyen fogyaszthatóság jegyében készültek.

Ennek a filmnek a legfőbb erénye, hogy nem veszi magát túl komolyan. Van egy nagyjából épkézláb forgatókönyve, amit könnyű követni. Az alapsémákat vetik be: Barátság, szerelem, önzés és hatalomvágy, mindezeket hatalmas a kiállítással tálalva.  Tényleg hadseregek háborúznak. Mintha a Samurai Banners monumentális képei köszönnének vissza, azzal a lényeges eltéréssel, hogy a harci jelenetektől itt aztán nem spórolták el a perceket. Modern technika a középkor ellenében: robbanjon, repüljön minden a csatamezőn, ropogjon a gépfegyver, pengjen a kard, vágtassanak a lovak, hulljanak a harcosok.  A kedves néző szurkolhat, borzonghat, de legfőképp legeltetheti a szemét. Nem magasröptű alkotás, de a látványtervezés profi, adjuk meg nekik az elismerést.  Harminc perc kosztümös csata,  bármely valós történetnek becsületére való leosztás. Az időközben nevessé vált hagyományőrző Japan Action Club első igazi nagyszabású megjelenése volt a mozivásznon. Azóta számos filmben szerepeltek, a hadurak sorozat nélkülözhetetlen önkéntes statisztáinak százai közülük kerülnek ki.

A történet logikai bukfenceire, papiros ízű fordulataira kár volna időt vesztegetni. (Biztosan az alkotókra sem maradt hatás nélkül a 400 év időutazás.) Olyanok, amilyenek és kész. A zenét szintén felejtsük el. Stílustalan, szörnyű egyveleg, a témához semmiképp nem illik. Inkább vegyük szemügyre a szamurájokat. Az első szembeszökő dolog, a pazar külsőség. Igen, a középkori csaták látványnak sem voltak utolsók a színpompás öltözékekkel, fegyverekkel. A közharcosok vadak, gondolkodás nekiesnek bárkinek és bárminek, ahogy az uruk parancsolja. A vezetőik viszont találékonyak, remek megfigyelők és a végtelenségig praktikusak. Percek alatt felmérik az ellenség gyöngéjét, majd kihasználják. Gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez, ha kell kegyetlenek,de mégis van bennük tartás. Koruk méltó fiai. Ahogyan a szövetségek alakulását és bomlását mutatják nekünk, valószerű megközelítés. A film stílusparádé. A humortól kiindulva, némi fantasztikus beütést bevetvén, egészen Hiroshi Inagaki vagy Akira Kurosawa epikus képeit idéző pillanatokig jut, hogy végül Sam Peckinpah látványos lassításai köszönjenek vissza. Művészfilmben mindez ilyen egyvelegben nem működne, de keverékként fölöttébb egyedi. Tényleg unikum a maga nevében. A csambara rajongók éppúgy élvezhetik mint a fantasztikus filmek kedvelői, vagy a háborús mozikat díjazók. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy máig töretlen a népszerűsége, csekély egyéb filmes értékei ellenére. A Japánban kiadott változat 139 perces, de eleinte a 95 percre kurtított film terjedt el a nagyvilágban. Azt kell mondjam, nem túl nagy nyereség a vágatlan kópia. (Persze, csak beszereztem.)  Néhány magánéleti visszaemlékezéssel kapunk többet,  bővebb az időcsúszók visszaemlékezése, továbbá a hajós epizód lett hosszabb. Egész jól elviselte a történet a hiányukat, ha összevetem a régi verzióval.

Mostanra egy ilyen film leforgatása csillagászati költségekkel járna, vagy a CG-vel ölnék meg az egészet. Hacsak valami csoda nem történik, ilyen kiállítású, élő szereplős filmet, aligha láthatunk egyhamar.  Sonny Chiba cipeli a hátán a mozit, bár nagyot alakítania inkább fizikailag kellett, mint színészként. Lövöldözik, lovagol, vív, még fejen is áll. (Azért igazi megnyerő gazfickó a nagyravágyó japán G. I. Joe szerepében.) Iszao Natszujagi, aki ezúttal mint barát / vetélytárs tűnik fel, a szamuráj történetek kedvelői jól ismerhetik. Számomra ő volt a legjobban megírt karakter. (Szomorú aktualitás, hogy nemrég távozott közülünk. Fogynak a nagy öregek.) Igazából komoly jellemfejlődést egyik szereplőnél sem találhatunk, bár a meglehetősen hosszú játékidő adott volna rá módot. Kifejezetten az a mozi, amit lazulásra ajánlott. Nem kell mindig dráma,….meg kaviár. Kóla és hamburger - Nippon módra.

Ui: A filmnek nemrég előkerült a szinkronja, bár minden bizonnyal csak a kurtább verzióhoz illeszthető. Valaki előbb-utóbb majd összehegeszti valami új kópiával és nekiereszti a nagyvilágnak.

Szamurájok és Krisztus követői. Ez a párosítás valahogy sehogy nem volt igazán nyerő. Az életben – némi kivételtől eltekintve - inkább ellenségeskedtek, mint barátkoztak. A mozivásznon ugyanez a sors várt rájuk.  Itt, ebben a moziban sem más a helyzet.

A Tokugawák sosem nézték jó szemmel a keresztény hittérítőket. A portugál és holland tűzfegyverekre viszont egy ideig szükségük volt, ezért, ha beszorítva is egy-két kisebb területre, eltűrték a szerzetesek jelenlétét. Aztán 1638-ban őket tették meg minden rossz forrásává, pedig abban a híres lázadásban a keresztény szamurájokon kívül a volt Tojotomi hívek, kereskedő és parasztok szintén részt vettek. Pedig ők korántsem Krisztus hitét követték. A kormányzatot viszont úgy megijesztették, hogy bűnbakot kreáltak belőlük, több évszázadra valót. A filmes ezzel bizonyára tisztában voltak, de a forgatókönyvben egy kalandfilm esetében nem a tiszta tények játsszák a főszerepet. Hanem Sonny Chiba, de erről majd később. Így aztán megszületett egy misztikus, európai szemmel sokszor nehezen értelmezhető történet, de hát nem is mi ízlésünknek akartak megfelelni.

Shiro Amakusa, a keresztény szamurájok vezére, megtagadja a hitét és a fekete mágiához fordul, hogy bosszút állhasson a lemészárolt követőiért. Ezért olyan lelkeket keres meg és támaszt fel, akik valami keserűséget hordoznak magukban és hajlandók a Tokugawák pusztulására törni. Japán egykoron élt leghíresebb harcosai kerülnek a bűvölete alá, és indulnak pusztítani. De az ellenfelük sem akárki, Jagyu Jubei, a jelenkor legjobb harcosa, aki megdöbbenve jön rá. hogy a tulajdon apja is az ellenfelei között van.

Az már a bevezető képsorokból nyilvánvaló lesz, mit várhat a néző. Rámenős misztikumot, de nem horrort, és persze semmi realitást. Kalandfilm ettől még lehet belőle. De vajon lett-e? Nos, szerintem csak módjával. A jól bevált receptet követi a cselekmény. Helyzetismertetés, a bosszúálló feltámasztottak összekürtölése némi körítéssel, ami a gyakorlatban a motivációik világossá tételét jelenti, aztán összecsaphatnak a katanák. (Hááát…az utóbbi eljöveteléig elég sokat kell böjtölni. Már mint a nagyágyúkéig, mert kisebb megmérkőzések azért akadnak.) Van pár ügyes ötlet, de azért a felvonulási szakasz elég hosszú, továbbá kissé langyosan csordogál. Pedig a Japan Action Club válogatott szereplőgárdája vonul fel. A már említett félisten Sonny Chibán kívül ott van Tetsuro Tanba, Tomisaburo Wakayama, Ken Ogata, az – akkor még – ifjú titán, Hiroyuku Sanada. Ilyen névsorral a telefonkönyv megfilmesítését sem lehetetlen eladni. A baj az, hogy pont emiatt jóval nagyobb a néző előzetes elvárása. Viszont a neves harcművészek egyéni drámáit nem sikerült meggyőzően kibontani, valahogy a levegőben lóg az egész, miért is akarnák ők a szamuráj világ végét, meg lenullázni a Tokugawákat.  A Sonny Chiba - Hiroyuki Sanada páros akkoriban igen menő volt, számos filmben és TV sorozatban szerepeltek együtt, kirobbanó sikerrel. Minden bizonnyal ezért szerződtették őket Teszik a dolgukat becsülettel, de valahogy kevesebb sikerrel, mint előzőleg. Itt végig az volt az érzésem, hogy valami rejtélyes módon pár másik mozijukból kimaradt részekbe keveredtem, mert a ruhájuktól kezdve a gesztusaikon át a mondataikkal előzőleg már találkoztam valahol. Önismétlés, ahol eredetiségre nem törekedtek, csak a bevált közhelyeket tálalják. Gyanítom, a rendező felelős a gikszerekért. Van ugyan pár ügyes ötlet, -  ezeket inkább csak a csambara világban járatosabbak tudják igazán díjazni, - mint például a neves kardkovács, Muramasa szerepeltetése, de az igazi pörgés, ami ide illene, csak halogatódik.

Egészen a végéig, ahol a lezáró „tüzes jelenet” az 1980-as évek látványvilágának, számítógépmentes trükkjeinek kavalkádja. Retro érzésnek nagyon jó, de a hiányosságokat nem tudja pótolni.  A kardos összecsapások így sem rosszak, Chiba és Wakayama egyenesen parádéznak a nagy leszámolásnál. A némileg fanyar szájíz ellenére sem beszélek le senkit a mozi megtekintéséről. Fogyasztható ez, inkább csak a kihagyott lehetőség érzése miatt kesereg a cikkszerző. Valószínűleg a filmesekben ugyancsak fölmerült, hogy jobb sorsra érdemes a téma, mert időközben három új verzió született belőle. A filmnek van magyar szinkronos kiadása, ha valakinek kedve támadt rá, nem okozhat nehézséget a beszerzése, amit leginkább a szamurájvívás néhány látványos képre vitele ösztönözhet.