Fekete-fehér filmmel előállni 1998-ban? Kell hozzá merészség, nem vitás. Halva született ötlet, vagy pont ellenkezőleg, a szokatlansága predesztinálja a sikerre? Egyáltalán, mi okból jut ilyesmi az eszébe egy rendezőnek?

Kazamacuri, a kiszámíthatatlan természetű szamuráj, gondol egyet, és ellopja a Nagasima klán felbecsülhetetlen értékű kardját.  Ez pedig komoly baj, mert azt a fegyvert magától a sóguntól kapták, ezért a Tokugawákhoz való hűség jelképének számít.  Vissza kell hát szerezni. Heisihiro, a kissé hebehurgya természetű ifjú örökös, pár hozzá hasonlóan zöldfülű barátjával, azonnal a tolvaj nyomába ered, az apja figyelmeztetése ellenére.  A józan belátású öreg két nindzsát küld a segítségére, gyanítván, hogy szükség lesz rájuk. Ez hamar beigazolódik, mert az első visszaszerzési kísérlet tragikus véget ér. Az egyik barátja meghal, Heisihiro megsebesül, a gyilkos pedig befészkeli magát egy fogadóba, a jakuzákhoz.

Fekete-fehér filmet forgatni nem csupán a közönség reakciója miatt rizikós, hanem azért is, mert ott minden hiba könnyebben szembeötlő. Ugyanakkor kihívás a rendező számára. Hopp, egy motiváció már megvan, miért született meg a mozi. A másik elég nyilvánvaló.  Hirojuki Nakano a régi csambara mozik nagy rajongója, és úgy gondolta, valami úton-módon tiszteleg ifjúkorának kedvelt filmjei előtt. Maga sem tagadta, amikor rákérdeztek, hogy a Jojimbo (A testőr) és a Hét szamuráj nagy hatással volt a rendezői szemléletére a tisztelgő film leforgatásánál. (Mondjuk, én a Harakiri párbaj jelenetének fényképezési beállítását szintén megtaláltam. Fölöttébb ismerős volt a fakarddal az éles katana ellen Muszasi hommage is.) A végeredmény egyszerre eleveníti fel a legendás idők stílusát és parodizálja azt. Nakano összeszedte a csambara műfaj jó pár közismert elemét, stílusbeli fogásait, majd görbe tükörbe állította őket. Van itt lelkes, elszánt, de tapasztalatlan harcos; hidegvérű, dörzsölt rosszfiú, lecsúszott, ám hatalommal rendelkező – és epekedő – fogadósnő; nagytudású mester, aki kinézetre olyan, mint bármely átlagember, meg lökött jakuzák.

Rengeteg elem a régi kalandfilmekből, de semmi nem olyan, mint az eredetikben. Ezért a Samurai Fictiont isten igazából azok fogják élvezni, akik sok mozit láttak már az 1950-es, ’60-as évek klasszikusaiból. Külön élvezet észrevenni a parodisztikus fogásokat. De akik nem rendelkeznek ilyen ismeretekkel, azok éppúgy élvezni tudják a mozit. Ugyanis a helyzetkomikum, - amikből bőségesen van, - mindenki számára egyértelmű. Hasonlóképp a gyorsítások, a szófordulatok, a meghökkentés gyakori fegyver a rendező kezében. Már az indítás hasba ütős: „Ez én vagyok – 300 évvel ezelőtt.”  Olyan korszakban járunk a történetben, amikor még elevenen élnek a szamuráj erkölcsök, csak hát a művelőik a saját szájuk ízére szabják őket. Nem óhajtom elrontani az olvasó kedvét holmi poén lelövésekkel, de mindenképp szeretném felhívni a figyelmet az öreg mester jakuzáknál tett látogatására, ami harcművészetbe oltott gegparádé, arról hogyan kell sűrű elnézéskérés közben puszta kézzel csúffá tenni a fegyveres ellenfeleket. Az öreg nindzsa alakja, aki nem hajlandó az ajtót használni, hanem a állandóan a plafonon át közlekedik, pedig minden ugrásnál megszédül, szintén emlékezetes.  Kétlem, hogy véletlen volna, hogy az ifjú örökös egyik társát Suzukinak, a másikat meg Kurosawának hívják. (Még jó, hogy nem Seizun és Akira a keresztnevük.) Inkább afféle kikacsintás a nézőkre. Azt hiszem a fölöttébb "eredeti" lánykérés sem maradhat ki az emlékezetes pillanatok közül.

Viszont kár volna azt gondolni, hogy valami teljesen lökött mozit tálaltak fel a japán filmesek. A szatíra kétségtelenül végigvonul a történeten, de nem feledték el a hagyományos történetmesélés fogásait sem. Kalandfilm ez, csak kevéssé szabályos tálalásban, de az akció jelenetek szintúgy ott vannak a kelléktárban, mint a képi vagy szóbeli humor. Sőt, - és ez már inkább Hideo Gosha, mint Akira Kurosawa hatása, - időnként eldurvulnak a dolgok. Amikor a valamelyik szereplőt átküldik a túlvilágra, annak bizony helyenként rámenős a kivitele. A hanghatásokon túl a kép is vérvörösbe fordul, ami pillanatok alatt képes átírni az addigi kedélyes hangulatot. Emlékeztetnek rá minket, hogy a humor ugyan nem hiányzott abból a korszakból sem, de azért nem csupa móka és kacagás volt a jellemző, hanem sokkal inkább az olcsó emberélet.

A film eleje kifejezetten ötletes, tempós és poénos. A közepe táján kissé lassul, mondhatnám leül a film, de unalmassá azért nem lesz. A végére akad némi erkölcsi nemesítés, bohókás szerelem, borzongatás, és persze a kardok sem maradnak a tokban. Morio Kazama emlékezeteset alakít a feladathoz lassanként felnövő ifjú szerepében. Tomoyasu Hotei, az ellenlábasa, népszerű rock sztár, ugyancsak kifejezetten jól teljesít. Különösen a humoros jelenetei emlékezetesek, de vívásban sem érheti panasz. Az általa megformált gazfickó veszélyes, mégis képes némi együtt érzést kiváltani a nézőből. Ő felelt a filmzenéért, ami a retro stílustól erősen eltérő modern dallamokkal és hangszereléssel készült. Ám működik, pedig ilyen szokatlan párosításokat csak Okamoto Kihachi művelt mesteri fokon. Lám, még valaki a régi nagyok közül, akitől érdemes volt ellesni egy stíluselemet.

Ezt a filmet elsősorban a szokatlanságokat és a vidámságot kedvelőknek ajánlom. Továbbá természetesen a csambara zsáner rajongóinak, mert ritkaság ennyire értő kézzel leforgatott tiszteletadást látni egy olyan rendezőtől, aki értő kézzel, kellő tisztelettel és jópofa, nem bántó fricskákkal élt a nyilvánvalóan általa is jól ismert műfaj felé.