Újabban már kissé gyanakodva szoktam fogadni az olyan filmeket, amiket valamelyik sikeres manga vagy képregény alapján visznek mozivászonra. Szinte mind csalódásnak bizonyult, amiket eddig láttam. Ezeknek a szuperhősöknek a kalandjai számomra többnyire idegesítően naiv felfogással készültek. Így aztán Kenshin ronin kalandjai jó ideig lapultak nálam megnézésre várva. Végül csak nekiültem, mondván magamban, hogy mégis csak új mozi, és a kedvenc filmes műfajommal nem igazán vagyok elkényeztetve mostanság. Lássuk, mit kap a mai közönség, gondoltam. Nos, nem szamurájfilmet, egy percig sem, ezt gyorsan leszögezem. Ha valaki valódi csambara mozit szeretne, ne ezt válassza. Hogy mire fel mondom ezt? Kissé távolabbról vágok bele a témába.

Magának a történetnek a története 1999-ben indult, amikor Rurouni kalandjai mangaként megjelentek. Szépen sorjáztak a kötetek, sikeresek voltak. Csak Japánban 55 millió kötet fogyott el belőlük. Logikus lépés volt, hogy a statikus rajzokat a könnyebben befogható rajzfilmes változat (OVA) követte, sorozatként és nagymozi formában egyaránt. Kíváncsiságból ezekbe is belepillantottam, a zsáneren belül tisztes daraboknak mondanám őket. (A rajongók bizonyára ettől sokkal többre tartják a sorozatot, és nem én vagyok az, akinek a szavát ebben a kérdésben perdöntő állásfoglalásként érdemes követni. Maradjunk ennyiben.) Nézzük inkább a tartalmi részét.

A Sógunátus bukásához vezető véres belharcok végső szakaszában él Kenshin, a fiatal szamuráj, aki szűken mért évei dacára rettegett gyilkosnak számít. A harcosok világa Hitokiri Battosai néven tiszteli vagy féli. A nyilvánvaló bukás láttán, megundorodva a hiábavaló öldökléstől, leteszi a kardját, megfogadva, hogy többé nem fogja emberélet kioltására használni. Tíz évvel később, miközben már másként hívja önmagát, azt kell látnia, hogy valaki az ő egykori nevét felhasználva gyilkolja a rendőröket. Az ország egykori urai, a szamurájok, ekkor már megtűrt és fölösleges páriaként lézengenek a nagyvárosban, közülük soknak jól jön, hogy egy gazdag kereskedő testőrként alkalmazza a roninná süllyedteket. A valódi értékek hordozói viszont alig-alig találják a helyüket az új világban. Bár Rurouni továbbra sem óhajt a kard útján járni, minden kitérése ellenére úgy tűnik, a múltja utána nyúl, továbbá az igazságérzete szintén rosszul viseli, amit a jelenben lát. Hol van hát a tűrés határa?

A kiindulás egészen hiteles. Hogy egy tizenhét éves szamuráj harcedzett veterán lehetett, egyáltalán nem légből kapott adat. Például az  Aizu klánban, amely a Tokugawák fő harci erejét adta, az életkor alapján válogatva valóban volt „ Fehér Tigris brigád”, ahol a 16-18 éves fiatalok szolgáltak, ezt történelmi feljegyzések bizonyítják. Sőt, katonai szolgálatot már 14 évesen is adhattak a kiképzettek. Az, hogy a Meidzsi korszak beköszöntével a harcosok légüres térbe kerültek, a vívóiskolák felszámolódtak és nem mindenki tudta megőrizni az erkölcsi tartását, szintén nem kitaláció.

Mi hát a gond a történetben? A részletek és a folytatás. A hitelesség látszatába belefér, hogy a rettegett gyilkos álcaként semmitmondó külsővel jelenik meg, hiszen ha lebecsülik, az neki csak jó. A főhős hajviselete viszont már az első feltűnésekor rögtön jelzi, hogy a történelmi hűség nem lesz mérvadó a moziban. Egy hagyományőrző szamuráj klán harcosa így egyszerűen nem viselhette a haját, nem tűrték volna el neki. A drogkereskedő viselkedése a mai nagyvárosok pökhendi jakuzáit mintázza inkább, nem pedig egy akkori ügyeskedőét. A filmben mutatott lehetőségei pedig köszönő viszonyban sincsenek egy korabeli személy esélyeivel, lehetett az bármilyen módos polgár. Géppuska, magánkézben, akkoriban? Ugyan már...A legnagyobb baj mégis a vívással van. A filmesek valahogy nem tudják elfogadni, hogy a katana forgatása önmagában épp elég látványos jelenetre adhatna módot, bizonyítják azt a régi csambarák. (Tessék megnézni a The Sword of Doom utolsó tíz percét.) Inkább bevetik a test mögötti átrángatásokat, csukló és kézcsavargatásokat, gyorsított felvételeket, sőt, ami a legrosszabb, a nyugati vívásra hajazó össze-vissza csapkodásokat a kardokkal. (Ha egy karforgató megpróbálna a valóságban úgy tenni, mint amiket mutatnak, hamarosan szanaszét hevernének az önmaga által levágott testrészei, ellenfélre szükség sem volna.) Nemlétező, „műkoreográfiákat” kreálnak, amik ugyan látványosak, de a hitelességnek onnantól aztán végképp annyi. A szamurájok nem így harcoltak. Például ha valaki „lóölő” karddal áll ki egy csapat, talán nem túl magasan képzett ronin ellen, akkor is egy perc alatt vagdalt hús lesz belőle. Hozhatnék még pár példát, hogy miként tűnik el az autentikusság érzete a moziból, de akik a klasszikus szamurájfilmeket ismerik, úgyis értik már, mik zavartak.

Akkor most ez egy elbaltázott mozi? Nem, dehogy. Mint manga adaptáció, korántsem rossz. Egyértelmű, könnyű azonosulásra módot adó helyzetek, némi tisztes filozófiai és erkölcsi probléma felvetés, dögös karakterek, beszólások, extrém helyzetek, ügyes balanszírozás a rámenősség és a finomabb érzelmek között, némi humor, mindez látványos, a műfajra jellemző, túlzásokra építő kivitelben. Szórakoztató, jól fogyasztható vegyület, láthatóan az egykori gyermek és tinédzser korosztály ízléséhez igazítva minden. Még azt is beleszámolva, hogy már idősebbek, tehát korhatáros dolgok szintén alkalmazhatóak a jelenetekben. (Pár elvarratlan vagy éppen ki nem fejtett részlet van azért. Az álarcos, nindzsa módon harcoló szamurájt(?) nem tudtam hová tenni. Mit keres a kereskedőnél, miért szolgálja, mi miatt néz ki úgy, ahogyan láttatják velünk? Vagy ismerje mindenki a teljes sorozatot?)

A zene szintén a tinik kedvét keresi. Hagyományos dallamok és hangszerek szinte sehol,  „techno beat” annál inkább. A fényképezésben lassítások növelik a „szájat tátató faktort”, már akinél persze. (Mosolyogtató, hogy az Interneten mennyien írják, hogy „igazi” harcokat láttak. Frászt. Nyissák ki a szemüket, jól kiszűrhetőek a vágások.) Akció akad bőven. Néhány valóban jól koreografált küzdelemtől a Jackie Chan korai filmjeire hajazó konyhai bunyón át a levegőben röpködős kínai wuxia hatásokig bezárólag van minden.  A színészek jól kiválasztottak, és pont olyan fazonra szabottak, mint amilyen egy ilyen stílusú moziba kell. Nem csodálom, hogy a sorozat rajongói elégedettek. Tehát a pénztárgép csörög, folytatás minden bizonnyal készül majd.

A színészeket sem érheti panasz. A főszereplő maga is rajongója volt a manga sorozatnak, így hát nagyon csipkedte magát, hogy jól teljesítsen. A lányok szépek, a drogkereskedő tenyérbemászó figura, a gyilkosok veszélyesek, még a rendőrré lett harcos sem lóg ki a sorból. Nekem ugyan a Battoszai 2.0-ás változat meggyőzőbb volt, mint a tulajdonképpeni főhős, de ez egyéni ízlés kérdése. Az viszont biztos, hogy készen kapjuk a karaktereket, jellemfejlődésük nincs, így az aktorok játszani csak szűkös határokon belül tudnak. Végtére is, nem Kuroszava elkallódott filmjét látjuk, ne "szőrszálhasogassak" itt.

Részemről azzal zárom az egészet, hogy bár olyasmit, amit új szamuráj kalandfilmnek neveznék, nem láttam, de egy tisztes szórakoztató mozit igen. Tudom, nem tartozok a célközönség soraiba. Ők érezzék jól magukat. Csak azt ne gondolják, hogy egy igazi csambarához volt szerencséjük. Ám ha ez a Kenshin kaland tetszik neki, bízom benne, előbb-utóbb arra is gusztusuk támad majd.