Ismét egy olyan film, ami nálunk jókor volt jó helyen, ekképp kapaszkodott fel az uborkafára, pedig máskülönben nem sok keresnivalója lenne a népszerű filmek listáján. Miért mondom ezt? Megpróbálom sorba szedni.
Az 1980-as években, a VHS korszak idején, fölöttébb nagy keletje volt a harcművészeti filmeknek. Tőlünk nyugatabbra már kissé kezdett csendesülni a láz, de nálunk nem volt olyan agyonmásolt, zebracsíkos képű, alámondásos vagy anélküli szalag, amit el ne lehetett volna passzolni pult alól, ha méretes pofonok repültek benne. Még az sem volt feltétel, hogy épkézláb történetet legyen a képen. (Többnyire nem is volt.) Arra gondosan vigyázott az „állam bácsi”, hogy a szocialista embertípus nehogy elkanászosodjon, meg félre nevelődjön, így legálisan csak elvétve juthatott a kurrens áruhoz az érdeklődő. Viszont a pénz – az államé – akkor is kevés volt, éppúgy, mint mostanság. Az adózás gyermeteg szinten állt még, - ebben aztán bőven „fejlődtünk” később, - meg az öntudatos dolgozó nem volt hajlandó fizetni, pláne, ha parancsolták. Olyan helyzetet kellett kreálni, hogy önként és dalolva vigye a pénzét a kasszához. Erre a célra a mozi tökéletesen megfelelt. A szovjet és más baráti országok nyomott árú mozgóképeire csak tanítási és munkaidő alatt lehetett bevinni (szervezetten) az elvárt néző mennyiséget. Bezzeg egy jó kis bunyós, véres, - Hú, apám, láttad? Hogy lecsapta a fejét! – film esetében egy zokszó nélkül perkálták le a kiemelt jegyárat a szocializmus izgalomra vágyó építői. Így aztán az „Öld meg a sógunt” jött, látott és győzött. (Értsd: aratott a pénztáraknál.) A népnevelés ezúttal ugyan elmaradt, de van az a pénz, amiért eltekint tőle a mindenkori hatalom, aligha kell bizonygatnom. Szóval, mindenki elégetett volt, leszámítva, akinek voltak minőségi elvárásai, ha moziba indult.
Az első gikszer már a címmel indult. Fránya nehéz nyelv a japán, az írásukat még ők maguk sem tudják mindig jól olvasni, nem csoda hát, ha „benézett” valamit a fordító. Ugyanis egy árva sógun nincs a moziban, akit meg akarnak ölni. Van helyette egy Sógen nevű gazfickó, aki tényleg megérett a likvidálásra, mert már az elején annyi piszokságot csinál, hogy rögvest kinyílik az ember zsebében a bugylibicska. A cím elrontását lehet helyi jellegű malőrnek felfogni, de hogy a forgatókönyvben is sógunoznak, az már durva hiba. Tojotomi Hidejoshi ugyanis nem volt sógun, a legmagasabb rang, amit megkapott, a főminiszterség volt. Hasonló „alaposság” végig jellemzi a történetet. (Meg a mostani hazai DVD kiadását. Mondanom sem kell, semmiféle trilógiának nem része.Csak a kiadó árukapcsolással próbálkozott.)
A vetélkedő hadurak korszakában a Momocsi klánt eléri a végzete. A galád Siranui Sógen meggyilkolja az urukat, leöli a harcosait és a családjaikat. Az örököst azért sikerül megmenteni a túlélő keveseknek. Évek múltán a gyerekből derék harcossá lett ifjú Kínából visszatér Japánba, benyújtani a számlát. Van nála egy tőr is, aminek markolatán egy térkép részlet van, ami a családi kincstár helyét mutatja. A méregdrága koreai-japán háború idején egy ilyen holmi birtoklása nem éppen életbiztosítás, indul hát a vadászat a fiatal Takamarura, akinek azért néhány segítője is akad.
Az alapszituációval tulajdonképpen nincs gond. Lehetne abból kihozni egy normális kalandfilmet, még az sem baj, ha valóság csupán nagyvonalakban volna jelen, lennénk olyan nagyvonalúak, hogy eltekintenénk az akkurátus részletezéstől. A mondás szerint az ördög a részletekben rejtőzik. A teljes filmélményhez viszont pont a részletek gondos kidolgozása és összeillesztése szükségeltetik. Erre kísérlet sem történt, a belső logika viszont percenként fejre áll a moziban. Indul egy kemény japán kalandfilm, majd váratlanul betáncol a képbe egy rózsaszín pizsamás kínai kung-fus lány, és a gyengébb tűrőképességű fogyasztónak itt rögvest nagyot kell nyelnie, hogy ne mondjon egy cifrát.
A nindzsákról szóló összes buta közhely fel lett vonultatva. Állandóan a fák csúcsára másznak, - miként az indiánok is a rossz westernekben a dombtetőre, hogy a lovak és a saját nyakuk épségét kockáztatva levágtázzanak a normális úton közlekedő fehéreket megrohanni, - fejjel előre mászkálnak az ágakon, a föld alatt közlekednek vakond módjára, tucat számra ütik el nyílvesszőket egy fogpiszkálónyi késsel, meg ilyenek. Bánná az ördög, hogy szuperlények a harcban, ha egy jeleneten belül az előbb még isteni képességű sinobik két perc múlva nem hullanának rakásra, mint a legyek, ugyanolyan harcosoktól, akiket előtte nemrég halomba vágtak. A „kedvencem”, amikor nyílt terepen felvonulva (!) a saját testükkel akarják felfogni a golyókat és a nyílvesszőket. A végeredmény borítékolható. A teljes blődliség csúcsa, amikor a semmiből előkerült nindzsa nagymestert a tanításért „hálás” örökös simán leszúr, - ja, a tanítottakat megtagadva, of course, - majd az operába illő elnyújtott haldoklás után a pajkos fiatalt buzdítva jobb létre szenderül. (Én az első nézésnél itt mentem ki a moziból.) A hab a tortán, hogy a mester maszkja tök olyan, mintha egy elbaltázott Shaw Brothers kínai tudora volna. Szegény Tamba Tecuró hogy vállalhatta ezt be? Meg minek? Iszao Nacujagit ugyancsak megmutatják néha, de ilyen lehetetlen Hattori Hanzót még sehol nem láttam, mint ami ezúttal neki jutott. Szóval, akadnának azért valódi színészek, de a gyakorlatban csupán kameóznak.
Egy jellemző példa karakterek kidolgozottságára: az egyik reménytelenül szerelmes leányzó neve Ocu, és a közismert hosszú furulyán játssza azt a dallamot, amit mindig ehhez a karakterhez kötnek. (- Csókolom a kis kezét, nem a Musashi moziban tetszett eredetileg leledzeni? - De igen, ám kérem, ne szellőztesse, jogdíjat nem fizettünk.) Kétlem, hogy tribute-ként vették be, inkább csak lusták voltak a lenyúlás látszatát kerülni. Bőven vannak ilyen ostobaságokkal tarkított, a japán filmeket ismerőknek hasba rúgós pillanatok, de fölösleges mind előszedni.
A zenét okvetlenül ki kell emelnem. Ilyen pocsékul kiválasztani az aláfestő dallamokat! Ehhez tehetség kell, már-már művészi. Valami korabeli dzsessz lemezről lett összeollózva, és hangulatában annyira illik a képhez, mint a makkot szedő mókusra az Adidas rövid gatya. A csúcs az, amikor szegény Hirojuki Szanada vagy három percen át vonaglik tánc címén egy máglya mellett erre a mjúzikra. Igen csúnya vőlegény lett volna rendezőből, ha a nézők által emiatt rászórt átkok megvalósulnak, erre nagyobb összegben mernék fogadni.
Szanadának egyébként gyakorlatilag ez volt az első valamirevaló szerepe, előtte csak kis szösszeneteket kapott pár filmben. Közismertnek mondható, hogy Sonny Csiba segítette a karrierje beindulását, mint a Japan Action Club ígéretes tehetségének. Csiba ezért vállalta el ennek az összefércelt történetnek az egyik főszerepét. Nehéz dolga van, ugyanis eljátszania nincs mit. Viszont az arcával már akkor is mindent el lehetett adni. Sajnos, a pártfogoltja borzalmasan amatőr. Hirojuki többnyire önelégülten mosolyog a lencsébe, túljátszik minden érzelmet, gesztust, vagy épp ellenkezőleg, kifejezéstelenül bénázik azokban olyan jelenetekben, ahol nem küzdenie kell. Úgy tűnik, ő maga nem hitt a sikerben, mert a filmbeli korszakhoz nem illő, borzalmas hajviseletét bántani nem hagyta. (Soká tartott olyan hosszúra megnöveszteni a haját, nem kétlem.) Lehetséges, hogy a kínai vonalat ezért vették be a történetbe, mondván, egy messziről Japánba csöppent valaki akárhogy nézhet ki. (Egy újabb nonszensz. Japán éppen Koreát akarta meghódítani, a kínaiak verték ki őket onnan. Beszélnek róla pár mellékjelenetben. Épeszű kínainak tehát eszébe nem jutna odamenni a saját viseletében. Itt persze jönnek, tíz perc múlva mind halott. 
Ecuko Sihomi akkoriban kedvelt harcművésznő volt. Gyanítom, csak egy forgatási napra tudott elszabadulni egy másik mozi készítéséből. Mindegy volt, a történethez semmit nem tett hozzá a beszállása a másik kínaival. Egy giccses jelenettel – elhalálozás, természetesen, - kevesebb lett volna.) A többi szereplő pedig a korszak másod vagy inkább harmad vonalából való. Borzalmas ripacskodások sorát látjuk. A "végső búcsúkra" muszáj rámutatnom, ott különösen kijön. (Mint később Samuel Jacksonnál jedi mesterként. „Ha már meg kell halnom, azt látványosan tegyem.” ) Ezért, akit kiiktatnak, búcsúzóul akkorát „domborít”, hogy az ember a fejét fogja.
Egybeszedve a hátulütőket: A forgatókönyvben tücsök és bogár össze lett hordva, de a cserében kihagyták a logikát. A zene stílustalan, gyakran pont az ellenkező érzelmi hatást közvetíti, mint ami az adott jelenethez illene.(Ha behunyja a ember a szemét, azért kép nélkül van pár jó dallam, de ebbe a filmbe nem valók. Csak a dzsesszrajongók kedvéért említem.) A színészi "nemjátékról" már írtam. A papírmasé egyszerűségű konfliktusokat és karaktereket sem mindenki kedveli.
Viszont a film mégis sikeres. Valami jó kell, hogy legyen benne, ha így van. Ne tagadjam hát meg tőle azt, amit elismerés illet.
Az első erénye, hogy látványos, mozgalmas mozi. Meg kell hagyni, unatkozni nem lehet a vetítés idején. Hitelesség nuku, logika hiányzik, de aki nem agyal a részleteken, az elfogadható sztorit kap. (A felszínen, persze, de nem kezdem elölről a nagyítózását.) A másik, ami erősen mellette szól, a harci jelenetek kidolgozottsága. Szó, ami szó, Szanada ezen a téren alaposan belehúzott. Nem csupán kiválóan néz ki a kidolgozott izomzatával, hanem látszik, hogy bizony veszélyes jeleneteket vállalt. Az öklét és a kincset rejtő tőröket bravúrosan forgatja, igazából fölöslegesek a filmes rásegítések. Ha kárhoztattam a színészek teljesítményét, hadd dicsérjem a kaszkadőrökét. Kemény, profi munkát végeztek. Ők viszik a hátukon a filmet. A rendező, Norifumi Szuzuki, a rámenősebb jeleneteket sem hagyta ki, így néha egy-egy kisebb sokkhatás éri a nézőt. Igazi durváskodás nincs, viszont annyi keménység akad, hogy ellensúlyozza a máshol elnagyolt részeket. Ezen a téren díjazom a munkáját, de a többi, fentebb felsorolt hibák miatt én pénzt nem bíztam volna rá egy producer helyében. Sonny Csiba olyan rosszfiú, aki még félgőzzel játszva is emlékezetes, pláne a két gnómszerű segítőjével párban. Amikor ők feltűntek, elcsendesült a nézőtér, ezt tapasztalatból mondom. Igazából a fényképezést és a kiállítást sem érheti panasz. Sok ugyan a műteremben forgatott „külső felvétel”, de Japánban ez bevett szokás volt.
Aki a precíz kivitelezésű, valós érzetet adó drámákat, vagy a hiteles történelmi mozikat kedveli, továbbá rosszul tűri, ha marhaságokat lát, az kerülje el ezt a történetet. (Én szóltam.) Akinek viszont nem kell más, csak egy mozgalmas, jól koreografált harcokkal teli, laza szórakoztató mozi, és nem zavarják a gyakran előbukkanó blődlik, az nyugodtan üljön neki.
