Nem tudom, létezik-e olyan filmes altípus, amit „szamuráj noir” néven tisztelnek. Akár van, akár nincs ilyen a nagykönyvben, a ma taglalásra kerülő filmre ez a meghatározás pont ráillik. Nem csoda hát, ha ritka madárnak számít.
1567, Hida tartomány. Javában tartanak a belháborúk. A helyi nagyurak, az Ikemoto család sem kíván kimaradni a nagy osztozkodásból, így csata csatát követ a szomszédos riválisok ellen. Yasukata, a klán feje, meglehetősen önfejű, ám kétségkívül nem lebecsülendő harcos. Miután gyakran teszi kockára az életét, meg az ellenségei is szívesen látnák a halálát, az udvartartása „árnyékokat”, vagyis hasonmásokat igyekszik keríteni a védelme érdekében. Hárman is akadnak, köztük Nynomya, aki addig egyszerű parasztként élte az életét, amíg egy szamuráj észre nem vette benne a lehetőséget. A kalandvágy és a meggazdagodás ígérete magával ragadja az ifjoncot, aki még nem sejti, a testdublőrök élete korántsem annyiból áll, mint amiket szép szavakkal tálalnak neki a rábeszéléskor.
Akinek rögtön bevillant Kurosawa „Árnyéklovas” című grandiózus mozija, az egyszerre jár jó úton, és téved. A téma természetesen azonos, de merőben más kivitel és a felfogás. A DAIEI változat bizony nélkülözi a felemelő pillanatokat, a hadurak korszakát a maga nyers valóságában tárja a néző elé, mentesen minden szépítő pátosztól és forgatókönyvi megoldástól. Ebben a filmben kevés a lelki élet, a dolgok nem bonyolultak, minden erősen földhöz ragadt. A parasztfiú szeretne jól élni, olyasmikhez jutni, amikhez egyébként sosem tudna. Tudja, hogy kockázatos a dolog, de azt hiszi, azért ő is számít valamit, és egyszer majd módjában áll meggazdagodva kiszállni. A szamuráj nagyúrnak az „árnyékok” éppoly kellékek, mint a páncél vagy a harci mén, de az utóbbit többre tartja, mert az emberélet olcsóbb a paripánál. A hű csatlósa méltó párja a gondolkodásban. Az uraság mindenek fölött, kivéve, ha mégis van mód egy kis egyéni pecsenye sütögetésére. A klán vezetés sem különb. Bizony a nemes hölgy beküldhető egy hitvány szolga ágyába, - időlegesen persze, - ha a hatalomnak ez az ára. Hadd örüljön a féleszű, aki azt hiszi, valaha módjában lesz szabadulni az aranyketrecből. Mert a színfalak mögött vasmarokkal tartják fogva azt, aki látszólag a tartomány ura, de mégsem az igazi gazda. Amikor pedig eljön a végső színvallás ideje, minden álca lehull, csupán a brutális embertelenség marad. Semmi feloldozás, semmi fizikai vagy erkölcsi elégtétel. A csapdába csalt naiv egeret felfalják a számító macskák. A film nem kéjeleg a fizikai erőszak megjelenítésében, de lelkileg igen durva tud lenni.
A filmstúdió mindent bevetett a moziban. A legjobb színészeket adták a rendező keze alá, nem sajnálták az anyagi forrásokat és minőségi történetet írattak. Meglepő módon, a rendező, Umetsugu Inoue, a DAIEI-n belül sem számított ismert névnek. Nálunk legfeljebb a legendás, de hozzáférhetetlen „Karatézó Kobra” mozik lévén volna ismerős, már ha láthatnánk az egykor sikeres filmeket. Azt kell mondjam, sokkal jobban teljesít itt, mint az 1980-as évek kézitusás történeteiben. A rendezése stílusos, remekül használja ki a fekete-fehér technika hangulatfestő elemeit. Ebben kiváló operatőr segítette Shozo Honda személyében. Raizo Ichikawa a DAIEI legnagyobb sztárja volt. Annyi deli legényt játszott el, amennyit akart, vagy a mennyit muszáj volt a szerződése szerint. Akkoriban az imázs nem volt tréfadolog. Tetszett vagy sem neki, negatív szerepet gyakorlatilag nem játszhatott. Éppolyan aranykalitkába szorították, mint ennek a mozinak a főhősét. Talán még két másik ilyen, teljesen rendhagyó főhős jutott neki a karrierje során, amelyben semmi módon nem szépítik meg az általa eljátszott karaktert. Itt kettős szerepben mutatja meg a tehetségét. Aki csak a nemes szamurájait ismeri, meg fog lepődni, mennyivel többre volt képes a sémák mutatásánál. (Bár a szamuráj hősök között is letett néhány örökbecsű alakítást az asztalra. Lásd: Samurai Vendetta, avagy Hakuoki.)
A sok dicséret után hadd említsek meg azt, amit némiképp hátulütőnek éreztem. A film első fele jó tempójú, változatos. Ám pont a „nagy csavar” után, amikor a derék egykori földműves látszólag a csúcsra jut, leül a történet. Érthető valahol, hiszen az „uraság” szintén révbe ért, végre békében élhet. Ami ezután indul ellene, - a csontig tartó kivesézés, - már inkább kamaradráma jellegű. Viszont ez a nehezebben fogyaszthatósággal jár együtt. A harcokat felváltja lelki felmorzsolódás ábrázolása, ami kétségkívül fontos, de azt hiszem, foghatták volna tömörebbre.Azért unalmas így sem lett.
Összegezve az eddigieket: Ez a film tényleg méltán nevezhető unikumnak a stúdió és a főszereplő filmográfiáját vizsgálva, de a műfajon belül nézve sem más a helyzet. Pont a szokatlan volta, a néző alapos lelki megterhelése miatt sosem lett kasszasiker. A ritkaságokra vadászóknak viszont igazi kincs.
Felirat:"by Trashman."
