Az első filmes trilógiába öntött feldolgozása „ A nagy Buddha hágó” monumentális regény sorozatnak 1957-ben indult Tomu Uchida rendezésében és Kataoka Chiezo főszereplésével. Ezt a hármast követték később Raizo Ichikawával és két rendező bábáskodásával a „Satan’s Sword” mozik, végül a legközismertebb „The Sword of Doom” Tatsuya Nakadai vívó és színészi parádéjával., amelynek folytatásai sosem készültek el. A véletlen és a filmforgalmazás szeszélye úgy intézte, hogy az ismertetők az idősorrendhez képest fordítva készültek, így a tartalomról szóló sorokat szűkre fogom fogni. Aki többet szeretne tudni róla, keresse meg a „The Sword of Doom” ismertetőjét, ott jobban megismerheti a regényfolyam születésének körülményeit és Ryonosuke viselt dolgainak kezdetét.

A Sógunátus a végnapjait éli. A szamurájok világa felbomlóban, az erkölcsiségük már csak kevesek által van képviselve. Ryonosuke, az idősödő „ifjú mester” arra vár, hogy mikor veheti az apja örökét a vívóiskolájukban. Csakhogy az idős mester fölöttébb elégedetlen a fiával, nem óhajtja rábízni a vezetést. A frusztrált örökös a dühét másokon vezeti le, ami több tragédiához vezet. Végül menekülni kényszerül a forrongó fővárosba, ahol egy jó vívóra mindig szükség van, de az elvégzendő munka viszont piszkos. Ölni kell. Ami viszont egyértelműen azzal jár, hogy megszaporodnak ez ember ellenségei és kikerül a társadalom szélére. Továbbá, a lelket is megviseli, hiába próbálja tagadni a gazdája.

Akkor ennyit a tartalomról. A továbbiakban a három feldolgozás eltéréseit próbálom számba venni. Az első nagy különbség az időtartam. A Tomu Uchida rendezte feldolgozás a leghosszabb, ebből következően volt idő a karakterek és az események részletes kibontására. Az ő trilógiája adja vissza leginkább, mitől volt annyira népszerű a regények sora. Bőven van bennük fordulat, összetett jellemek sorát láthatjuk. Hiába no, Tomu mester a TOEI stúdióban teljhatalommal bírt, vagyis az anyagiak mondhatni korlátlanul álltak a rendelkezésére. Nem érdemtelenül, a filmezés minden területén otthon volt. Minőséget tudott adni minden területen. Kalandokban, drámákban, színészvezetésben és bevilágításban egyaránt erős volt. A rendezése egyszerre sugároz realizmust és emelkedettséget. A kameramozgatása olyan, hogy a néző úgy érzi, jelen van a szamuráj kori Japánban.

Miután a készültekor még az 1950-es évek „aranykorszakában” járunk, ennek megfelelő az ízlés. A főszereplő a kabuki hagyományokon felnőtt Kataoka Chiezo, - aki akkoriban a vezető színészek egyikének számított, - az ő erkölcsisége nem engedte a Nakadai alakította gonosz anti-hőst egy trilógia főszereplőjévé tenni. Így a „Souls In The Moonlight” mozik alapvetően eltérnek az utódoktól, viszont az eredeti írói szándékhoz talán a legközelebb állnak. Az alapötlet visszaadja a keleti emberek életszemléletéhez. Az egyén harca a végzet, a „karma” ellenében. Ryonosuke egy a végtelennek tűnő várakozásba belefáradt középkorú szamuráj, aki úgy érzi, sosem állhat a saját lábára az apja miatt. A könyörtelenség jelen van benne, ez az első feltűnésekor rögtön kiderül, de aztán a tépelődő hajlama is. Fontos eltérés, hogy a Bunnojo halálának oka erősen más, mint amit azok láttak, akik már megismerték a későbbi mozikat. Egyrészt benne van két harci iskola rivalizálása, másrészt Ryonosuke csak próbára teszi Bunnojo asszonyát, nem erőszakolja meg. Vagyis a harci tornán lezajló halálos összecsapásnak nem ő az oka, hanem az, hogy a férj nem bízik meg a feleségében. Innentől ugye teljesen más az erkölcsi alapja az ellene irányuló bosszúnak, mint amit megszoktunk.

Kikerülhetetlen a vívóstílus elemzése. Azt rögtön tisztázni kell, hogy a valódi harci iskolákban tanultak és a mozikban mutatott látványos megjelenítéseknek nem sok közük van egymáshoz. Más a film, más az élet. Kataoka maga is többször elismerte, a harci tudása erősen hiányos volt, mert a színpadon nem arra volt szüksége. Ha minden igaz, a híressé lett „néma technika” beállást mégis ő találta ki. Tudta, valami olyasmi kell, ami ellensúlyozza a képzettsége hiányait. A valódi vívásnál a harcos lazán fogja a kardmarkolatot, egyenesen a teste előtt tartja a pengét, amivel az ágyéktól a torkáig fedezi magát. Kis terpeszben áll, gondosan ügyelve az egyensúlyára, feszülten figyeli az ellenfelét, hogy gyorsan tudjon védekezni vagy támadni. A néma stílus ennek a tanításnak a megcsúfolása. A képviselője oldalt dűlve áll, a kardját kifordítja, oda sem pillant az ellenfelére. Úgy néz ki, mint egy öngyilkos jelölt, vagy egy teljesen képzetlen amatőr. A beállás mégis halálosan veszélyes, mert óvatlan támadásra csábítja az ellenfelet, holott az alkalmazója már készen áll rá, hogy végezzen vele. A japán felfogás szerint ez tisztességtelen harcmodor, hiszen az ellenfél megtévesztésén alapul, nem a becsületes küzdelmet részesíti előnyben. Kataokánál ez a technika alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza a gyérebb vívástudását, de a néző számára azért hihető legyen a veszélyessége. Raizo Ichikawa, aki viszont valóban képzett volt, kiegészítette egy kígyó simaságú gyors mozgással, Nakadai pedig igazi mészáros stílusra fejlesztette tovább. A kiindulási technika ugyanaz, mégis mindhárom vívás más.

A lelki alapokat már említettem. A Souls trilógiában a jó utáni vágy harcol a karma által előre elrendezett tragédiával, és persze az emberi gyengeségekkel. Ezért Ryonosuke ebben a felfogásban esendő ember. Raizo olyan hőst vitt képre, aki néhány rossz döntése után többé nem tud visszakapaszkodni a helyes ösvényre, amelyen pedig egyébként járni szeretne, így a végén dühödten hirdeti az egész világ ellenében, neki úgy is jó. Nakadai elborult agyú ifjú harcosa pedig már egy egész társadalmi rendszer életképtelenségét bizonyítja.

Shimada vívó mester katalizátor szerepet tölt be a történet mozgatásában. Esélyt az ifjú Hyomának a bosszú lehetőségére és ő az, aki olyan tudást mutat a legyőzhetetlenségében addig sosem kételkedő Ryonosukének, ami elbizonytalanítja a továbbiakra. Kiváló felkészültsége erkölcsi erővel párosul, amivel a főhős nem rendelkezik. A három különböző rendezésben egyértelműen a Toshiro Mifune megformálta mester a legfajsúlyosabb. Neki elhisszük, mennyire fontos a lelki hozzáállás, és ő az aki olyan félelmetes kardforgatói tudást mutat, ami még egy Ryonosuke féle elvetemült alakot is képes kibillenteni az önbizalmából. A többi verzió mesterei is képzettek, de vele nem mérkőzhetnek sem alakításban, sem a harci jelenetek intenzitásában.

Érdekesnek mondható Ryonosuke és a Shinsengumi kapcsolata. Sosem lép be hozzájuk, mindig kívülálló marad. A kardját bérbe bocsátja nekik, de a céljaik nem érdeklik. Ha fordul a kocka, minden szívfájdalom nélkül lemészárolja őket, a második részben pedig átáll az ellenfeleik oldalára, de oda sem a meggyőződése miatt. Ez szintén a jellemének az árnyoldalát mutatja. Nem képes, vagy nem akar állást foglalni a társadalom válsága idején.

Külön fejezet a Hyoma, Ohama, Shichibei hármas, amely szívósan lohol főhősünk nyomában, a bosszúállás reményében. Ohama a film elején elszenvedi a tragédiát, a nagyapja megölését. Shichibei patronáltja lesz, de mit sem tud arról, hogy a befogadója nem kereskedő, hanem besurranó tolvaj. A kölyökképű Hyomával lassan alakuló szerelme áthúzódik a trilógián, mert számos kellemetlenség vár még rá. Vonzalmuk kialakulásának története éppolyan fontos a mozi során, mint Ryonosuke stációi. Nekem külön tetszett, hogy az Uchida verzióban folyamatosan jelen van a főhős gyermekének a sorsa, a rá vigyázó szolgáéval egyetemben. A későbbi feldolgozásokban ez a szál egyre inkább eltűnt, pedig talán az egyik legvonzóbb emberi tulajdonságot, a hálát mutatja be. Az árvaként befogadott, kissé együgyű, de jólelkű Johachi, az unoka felnevelése révén tudja viszonozni az öreg mester egykori emberségét.

A fentiekből remélhetőleg kiderült, érdemes időt szánni erre a változatra azoknak is, akik egyébként már látták a többi feldolgozást. Tomu Uchida pazar kiállítású, minden mozzanatában nagy mesterségbeli tudást felmutató rendezése önmagában vonzó lehet, de a részlet gazdag történetmesélés mindenképp mellette szól, olyan többletet ad, ami kikopott a későbbi filmekből.