Mijamoto Musashi. Van-e, aki nem hallott róla? Kevéssé valószínű. Még az amúgy a szamurájos mozikért nem rajongók előtt sem ismeretlen a neve. Hiszen egyszerre megtestesítője a legyőzhetetlen szamuráj harcosnak, az önképzéssel előre haladó embernek, a függetlenségét anyagi jólétért fel nem adó roninnak, az ecsetet vagy faragókést a karddal egy szinten használó biztos kezű művésznek, vagy a katona filozófusnak. Csoda-e hát, hogy egy ilyen színes egyéniség újra meg újra megjelenik a japán mozgókép világában? Már hogy volna az. Viszont kész szerencse, hogy nem rókának született.  Ugyanis annyiszor lenyúzták a bőrt róla, - vagyis az élettörténetéről, - hogy azt semmilyen szívós négylábú nem élhette volna túl. Musashi viszont él és virul – a képernyőn. Volt ő már szamuráj ikon Toshiro Mifune alakításában, egy Oscarral jutalmazva. Nakamura Kinnosuke hat filmen át mutattat be az önfejlődésének folyamatát, - kiválóan. Tatsuya Nakadai nagydarab, rongyos roninjáról szinte áradt a verejték szaga, az ellenfeleiről meg félelemé. És hol van még az őt megszemélyesítő színészek listájának a vége? Nyugalom, nem sorolom tovább a neveket. Rögtön felmerül a kérdés, több száz film, sorozat, TV játék után van még filmes stáb, amely nekirugaszkodik a már említett vörös bundás állat további kopasztásának? A kérdés költői volt, még egy kereskedelmi televízió betelefonálós műsorában is szégyellnék feltenni beugrónak, pedig ott nem túl igényesek ilyen téren. A TV emlegetése nem véletlen. 2003-ban az NHK társaság 49 részben mesélte el a maga verzióját a szamurájok gyöngyéről. Mégpedig igen jól. A történetről csak igen röviden, leírták már sokszor. Minek szaporítsam a szót egy ilyen közismert karakterről.

A két tízes éveiben járó jóbarát, Musashi és Matahachi, a vesztes Toyotomi klán oldalán vesznek részt a döntő fontosságú sekigaharai csatában. Így dicsőség és zsákmány helyett üldöztetésben és éhezésben lesz részük. Nagy nehezen túlélik a veszedelmes időszakot, némi női segédlettel és a banditák elleni véres harccal. Új életet szeretnének teremteni maguknak, ami a hadurak korszakát felváltó, meggyötört országban korántsem egyszerű feladat. Musashi a tanuló harcosok rögös útjára lép, míg a barátja - a dolgok könnyebb végét fogva meg, - a családi otthon melege helyett a női karok ölelését választja.  Egyikük sem sejti, az életútjuk sokszor fog még találkozni, gyakorta veszedelmes körülmények között.

Kezdem ott, mi tetszett ebben a sorozatban, miért más, mint a többi, amiket előtte láttam. Az első szembetűnő dolog a részletgazdagság volt. Nem Musashi életútjára értve, hanem a megelevenített országra, a benne élő emberek hétköznapi gondjainak bemutatása. Semmi pánik, nem viszik félre a sztorit, de annyi sok apró, érdekes epizódot és jól kitalált karaktert vetnek be, hogy az tényleg unikumnak mondható. A legfontosabbakat veszem sorra, akiket nem lehet kihagyni a mesén belüli fontosságuk miatt, de higgye el a kedves olvasó, sokkal, de sokkal többen vannak és szórakoztatóak.

Musashi. A legfeltűnőbb, hogy korántsem legyőzhetetlen és rettenthetetlen, pláne nem mindent azonnal tudó, precízen döntő szamuráj. Sőt, abszolút nem szamuráj, hanem ronin. Hatalmas különbség abban a korban. Kapunk hát egy erős, de iskolázatlan, viszont pokolian elszánt kamaszt, aki elszegényedett családból származik. Szomjazik az apai elismerésre, de helyette csupán gúnyolódásban részesül.  A megfelelési és bizonyítási kényszer emiatt olyan erőssé válik benne, hogy szinte tönkre teszi az életét. Az apjához fűződő gyűlöllek-szeretlek kapcsolat hosszú időre határozza meg az életét. Ezért lesz belőle kardforgató, önképzés által, és jókora pofonokkal. Igen, Musashi veszít, legyőzik. Rögtön a Yoshioka iskolában, ahol nevetségessé válik. Viszont nem adja fel, visszatér, hogy győzedelmesen átgázoljon rajtuk. Az őt országos hírnévre röpítő párbaj sorozat és a következményei kifejezetten érdekesen és szokatlan megvilágításban van számos epizódon át taglalva. Sokkal életszagúbb, mint az előző megoldások. Ahogy pedig az évek során eljut a nyers erő eszményétől a gondolkodó harcosig, - jó pár kudarc vagy véres küzdelem után, - az nagyon meggyőző volt. A magánember kálváriája, vagyis a szerelem kísértése, majd elfogadása, végképp emberi közelségbe hozza a neves kardforgatót. Ennek a folyamatnak az ábrázolása a sorozat egyik nagy erőssége. Egy nem mifelénk igazán ismert, de egyre népszerűbb színész, Ichikawa Ebizo(felvett név) kapta a meg a kiugrási lehetőséget. Szerintem a kamasz Musashi megformálásában volt igazán erős. A húszas éveit taposó harcos alakja sem rossz, de azért Nakamura mellé nem állítanám. Egy tízes skálán hét pontot begyűjtene nálam, szóval elmarasztalásról szó nincs.

Takuan. A szerzetes, Musashi jó szelleme, tanítója, sokszor az ösztönzője, az egyik legjobb szerep, amit japán színész kaphat. Most sincs másképp. Az új annyi a karakternél, hogy kiderül, korántsem mindig az uraságok nagyra becsült barátja. Eddig még csak olyan Takuant láttam, aki sok életbölcselettel és műveltséggel rendelkezik, és ezeket a tulajdonságait nagyra tartják azok a földesurak, akiket megismert. A kisebb rangú szamurájok pedig a felsőbbségtől  óvakodva nem húznak ujjat vele. Az közismert Musashi elfogásig és a nevelése elkezdésééig itt is hasonlót látunk, de a sorozat végén megtudjuk, hogy éppúgy megszenvedi a háború kiújulását, mint bárki más. Az új kormányzat szemében fölöttébb gyanús egy hozzá hasonló független gondolkodó. Következésképp igyekeznek megregulázni, az életét megnehezíteni.  Watase Tsunehiko méltó a megformálására. Ezúttal azonban olyan tanítót látunk, aki nem restell maga is tanulni a tanítványtól, emberileg pedig sűrűn tépelődik, melyik utat válassza a kompromisszumok világában.

Matahachi. Karakterként talán a legjobban megírt szerep. Gyenge, esendő, néha megalkuvó, szereti a földi örömöket. Általában a mihasznaságát szokták kidomborítani a feldolgozásokban. Itt sincs másképp hosszú epizódokon át. Ennyivel viszont nincs lezárva az ügy, így kiderül, jószívű, eszes és elszánt is tud lenni. A gyengeségek és erények sokasága mutatkozik benne a sorozat során, hogy pont attól lesz szerethető. Egy hétköznapi ember, annyi hős között. Egy idő után óhatatlanul szurkol neki a néző. Musashihoz hasonlóan végig fejlődő jellem.Viszont kevés a jó tulajdonsága, így nagy utat kell végig küzdenie saját rosszabbik énje ellen. Az átlagnéző szemében ettől lesz rokonszenves, kicsit magára ismer az ember. És vajon hányan mondhatják el magukról, hogy gáncs nélküli lovagok?  Ne feszegessük a témát....

Kojiro Sasaki. Egy újabb érdekes személyiség. A testileg felnőtt, ám érzelmi fejlődésében megrekedt harcosként a megszállott kardforgatók egyik gyengeségére mutat rá a karaktere.  A főhős vetélytársa, legnagyobb ellenfele. A történelmi valóságtól eltérően megfiatalították, de cserében sokkal izgalmasabb jellem lett. Musashihoz hasonlóan küszködik a belső démonaival, harcosként sem rosszabb, mint ő. Daliás és jóképű, a hölgyek kedvence amerre jár, elsőrangú kardforgató, mégis valahogy szerencsétlen. Méltó vetélytárs, aki barát is lehetne, ha nem a „kard útját” járná maga is. Tudjuk, hogy eléri majd a végzet, de egy pillanatig sem ellenszenves. Hiszen ember marad végig, hibáival egyetemben. Matsuoka Masahiro olyan szereplő, aki a külsejével rögtön magára vonzza a tekintetet. Szerencsére a színészi játéka sem marad el tőle. A vívása szintén meggyőző, ami itt bizony fontos tényező. Számomra az összes látott változatból a legszerencsésebb kézzel megírt Kojiro karaktert jelenítette meg.

Otsu. Musashi szerelme. Szegény lány! A fél sorozaton át loholhat Japánon át a saját érzelmeit elnyomó  Musashi nyomában, ezernyi szenvedést vállalva magára. A mozikban állandóan ejtik egy idő után, mintha ott sem lett volna. Negyvenkilenc epizódban azért neki is jut elég játékidő és – ennyi poéngyilkosság belefér, - végre egy kis nyugalom, meg szerelem. Részemről az első eset, amikor olyan Otsut láttam, akit végül megjutalmaz a kitartása. Yonekura Ryoko olyan szép hölgy, aki után Musashinak kéne nyelv lógatva szaladni., de mint tudjuk, korántsem így van. Sajnos, az ő karakterében igazán újat nem hozott a forgatókönyv író fantáziája, így a szereplése kielégítő, de nem kiemelkedő, minden bája dacára.

Yagyu Munenori. Egy olyan szereplő, aki más filmekben örülhet, ha 2-3 percet kap, vagy éppen teljesen elfeledkeznek róla.  Itt viszont ikonikus alak lett belőle. Mint az elég közismert, Musashi megpróbálta kihívni a már akkor is igen neves Yagyu iskolát, de végül belátta, nincs értelme zavarni az idős senseit. Viszont ő az apát, a  nagymestert, Sekishusait szerette volna küzdésre bírni! Munenori, a fiú, a változó Japánt, az eljövendő Tokugawa kor szemléletét testesíti meg. Kiváló kardforgató, de lemond róla és a politikai pályát választja. A béke érdekében könyörtelen gyakorlatiassággal áll neki felszámolni a független harcosok büszke világát, hogy ne legyenek példák azok előtt, akik elég erősek lennének újra vérbe borítani az országot. Az egyik negatív figura, de emlékezetes marad Nakai Kiichi megformálásában.

Fájó szívvel lezárom a főhősök sorát, mert ugyan számos jobbnál jobb példát sorolhatnék a korszak jellemző alakjainak bemutatására, de akkor tényleg a végtelenségig nyújtózna ez az amúgy sem rövid iromány.  Pedig Akemi, aki Matahachi szerelme, a Yoshioka iskola vezetői, Aya, a nindzsa lány, a nemes és tragikus sorsú Sanada Yokimura, mind-mind külön elemzésre méltóak. Nem győzök gondolatban elnézést kérni az őket alakító színészektől a méltatásuk elmaradása miatt, mert ritka jó epizód szereplőknek bizonyultak.

A sorozat főcselekménye a közismert Eiji Yoshikawa köteteket követi az epizódok mintegy 70 százalékáig. Részletekkel alaposan kibővítették, kevésbé romantikus, de jól felismerhetően az. Az utolsó harmadban már erősebb a fikció. Bár kevéssé hiteles a Toyotomik végzetét elhozó 1614-es esztendő eseményeinek taglalása, viszont kifejezetten érdekes! Valahogy így kell ügyesen vegyíteni a történelmet a képzelettel. Ez egyben rávilágít a sorozat legfőbb erényére: Végig közönségbarát. Vagyis fordulatos, kellően mozgalmas, hitelesnek hat akkor is, amikor a történelmet és Musashi életét jobban ismerő tudja, hogy már nem az. A karakterek a földön járnak, erényeik és gyengeségeik egyaránt hihetőek. A vívójelenetek, amik hitelessége egy több mint 60 párbajt győztesen megvívó harcos esetében nem elhanyagolható fontosságúak, tökéletesen mutatnak a képernyőn. Semmi fölösleges ugrálás, pörgés, hanem igazi katana forgatás. A kiállítás, vagyis a díszletek és a kosztümök autentikusak, kerülik a modern feldúsítást a látvány kedvéért. Igényes szórakoztatás volt a cél, elérték. A zeneszerző Ennio Morricone volt, ami elég egyértelmű jelzés arra, hogy a mini-sagát nem csak belföldi forgalmazásra szánták. Érzelmes dallamokkal teli, de szenvelgős. Bő teret kapnak a hagyományos japán hangszerek, a furulya különösen. A szigetországi változata, amely azért nagyban eltér attól méretben és hangzásban attól, ami mifelénk erre a szóra asszociálódik. Ennio mesterben nem most sem csalódunk. Egyáltalán, a sorozatban sem. Remélem, előbb-utóbb valamelyik televíziós műsorszerkesztőnek feltűnnek a kedvező nézettségi mutatói és megvásároltatja hazai forgalmazásra. Fix, hogy kedvező nézettségi mutatói lennének egy igényes szinkron esetén. 

Utóirat: A netvilágban jelenleg a hawai és a japán változat kering, sajnos, mindkettő ráégetett felirattal. Az elsőn borzalmas angol szöveg van, de nagyméretű a kép. A japán Tv változat feliratozása lényegesen jobb, viszont a képméret furcsa mód keskeny, bár tisztább, mint a másik. Ha valaki tud egy olyan hozzáférhetőségről, ami minőségi a képi világ és van hozzá külön angol szöveg, legyen olyan kedves és értesítsen.