Még mindig tart a pince mélyének alapos átkutatása. Ezúttal egy ritka vad került terítékre, amely egyfajta átmenetet képvisel az 1950-es évek romantikára hajlamos aranykorából az 1960-as évtized keményebb és realistább megközelítése felé.
A TOIEI stúdió, a többivel egyetemben, érzékelte, hogy változik a közönség ízlése, az emberek kezdenek ráunni a jótevő szamurájok fölöttébb daliás, ám korántsem életszagú képviselőire. Ennek ellenére korántsem viharos gyorsasággal reagáltak a felmerülő igényre, de azért próbálkoztak becsülettel. Ez a film az egyik ilyen kísérletük volt, amely meglehetősen hibrid végeredményt hozott. Azt viszont rögtön leszögezem, hogy az Interneten található képek többségének ellenére ez bizony igazi szamuráj történet, nem nindzsás kalandfilm, pedig nagyon úgy jön át. Úgy hogy ne higgyetek az itt lévő szemléltető képeknek sem..:)
Shinzo, az ifjú harcos, a békeidőknek megfelelően tengeti életét, vagyis leginkább nem csinál semmit. Becsülettel eljár ugyan az edzőterembe, a kardot tehetséggel forgatja, csak igazi célt nem lát maga előtt. Van ugyan egy széplány a közelében, de mint előrejutásra képtelen másodszülöttnek, nem túl rózsásak a kilátásai a nősülést illetően. Egy napon aztán meggátol néhány embert abban, hogy megöljenek egy sebesültet, és emiatt fenekestől felfordul az élete. Először a saját mestere akarja a túlvilágra segíteni, majd hivatalos feladatot kap, hogy találjon meg egy aranybányát rejtegető klánt, nindzsa tűnik fel a környezetében, aki lehet, hogy barát, vagy épp ellenkezőleg. Nem mindenki örül a hirtelen támadt serénységének, így hamarosan veszélybe kerül az élete, sőt, a szerelme is. Shinzo nem hagyja magát, a kimonót nindzsa ruhára cseréli, és nekilát átvágni az alaposan összecsomózott szálakat, az ellenfeleivel, továbbá a szerelmi vetélytárssal egyetemben, ha éppen az kell.
Mint az a fenti szinopszisból kiderül, nem kifejezetten az unalom jegyében fogant a mozi. Akciófilmnek nem nevezném, de a fölösleges szócséplés azért nem jellemző rá. Az alaphelyzetet röviden felvezetik, aztán indulhatnak a kalandok. Egetverő fordulatok nincsenek, de elszunyókálni nem lehet. Pont ezért tartották felújításra érdemesnek, úgy tippelem.
A főszereplő, Hashizo Okawa, a korszak egyik férfi ideálja volt arrafelé. Számtalan filmben domborította a szamuráj példaképeket és termelte a pénzt a stúdiónak. Időnként – érthetően, - ráunt a beskatulyázásra, és próbálta elérni, hogy valami realisztikusabb karaktert is játszhasson már. (Az egyik „kimozdulása” Tamija szerepe volt a jotszujai kísértet történet sokadik változatában, de még ott sem adták neki egy igazi gazember szerepét. Hiába, az imázst óvni akarta a stúdió.) Valószínűleg örült Shinzo szerepének, mert azért ezúttal a főhős nem szokvány figura.
Természetesen a romantikus-érzelmes pillanatok nem maradhattak el, elvégre a női közönség igényeit ki kellett szolgálni, ők pedig nem csupán a kardcsörtetést várták el a jóképű sztártól. Szerencsére az alkotók erős önfegyelemmel rendelkeztek, így a szerelmi szál nem uralja a történetet. Shinzo szerethető szamuráj. Fiatal, de éles eszű, viszont tapasztalatlan, így korántsem megy minden simán, amit szeretne megoldani. A legjobb az, hogy egy „édesbús happy end” vagy holmi hasonló befejezés ki lett rúgva. Elvégre olyan korszakról van szó, ahol az érdekek kőkeményen képviselve vannak, mégpedig kard által. Továbbá a vagyon olyan úr, amely simán félresöpri egy szerelmes fiatal pár ábrándjait.
Tai Kato jónevű rendezőnek számított, és igazolja, hogy miért is tartották annak. Kiváló érzékkel egyensúlyoz a romantikus pillanatok és durva valóság mutatásának határán. Apropó, durvaság. Engem meglepett, - elvégre hol vannak még az 1960-as, '70-es évek fordulójának vérfürdős szamuráj mozijai, - hogy egy 1964-es történethez időnként milyen rámenős jeleneteket forgattak le. Csak változott már a széljárás Japánban, hogy a stílusosan próbáljak igazodni a filmcímhez. Számos jól ismert arcot fedezhet fel a moziban az, aki szokta nézni a szemléletváltó ’60-as évek japán filmtermését. Nincs is gond a színészgárdával. A kivitelezés látványos, - igen, sok stúdió felvétellel, de akkoriban az volt a divat, - a zene sem rossz. Mindennek megadták a módját. A „hibrid mozi” tisztességgel teljesít.
Igazából egy dolog kifogásolható: az, ami nincs benne a történetben. Mert bizony kurtán ér ám véget a nagy kaland a főhősünk számára. Ott áll befürödve szegény. A nézőnek rögtön eszébe jut, hogy egy ennyire eltökélt szerelmes, aki veszélyes kalandok sorát élte végig a lány kedvéért, aligha fog belenyugodni abba, hogy az menyasszony jelöltet hipp-hopp elvigye az orra elől valami bujkáló klán. A Sógunátus sem az a nagylelkű államszerveződés volt, amely veszni hagyott volna egy titkos aranybányát, ha már hírt szerzett róla. Az ember önkéntelenül az egér után nyúl, hogy: „Lássuk csak, hol van ennek a folytatása?” Nos, kérem, nincs. A manó, vagy Japánban a vajákos borz tudja miért, de a TOIEI-nél senki nem látta meg a nyilvánvalót, hogy ebben a történetben erősen ott rejlik a folytatás készítésének lehetősége. Kár érte, ziccert hagytak ki.
Trashman, aki sokadszorra szúr ki ilyen ritkaságokat, ugyancsak gyorsnak bizonyult. (Mit ne mondjak, az IMDB-n jelenleg egy értelmes sor nincs a moziról.) Lecsapott, mint egy igazi iado mester, és meglepte a kincsvadászokat egy magyar fordítással, amit viszont csak nála lehet beszerezni.
