A siker mindig is folytatásra ösztönözte a filmeseket. Így a manapság fölöttébb divatos „folytatás hullám” korántsem friss ötlet. Nem volt ez másképp az 1960-as években sem. A vívóiskolák tönkretevői így fölöttébb hamar újabb lehetőséget kaptak a vásznon. Még abban az évben jött a folytatás. Persze, hogy a nyerges állat lába annyira mégse lógjon ki, ezúttal más az alaphelyzet. Lássuk.
A Tamia iskola nagymestere betölti a 60-ik életévét és visszavonulni készül. A vezetést át akarja adni a mindenki által nagyra tartott, méltó örökösként emlegetett fiának, Takanakának. Ám az addig az önfegyelem mintaképeként ismert ifjú váratlanul durva és erőszakos viselkedésével kezd nagy feltűnést okozni, melyet később egy haláleset követ. Először mindenki az iskola vezetése körüli problémákra gyanakszik, az ifjú harcosok rivalizálására, de miután újabb furcsa és megmagyarázhatatlan események történnek, kezdik sejteni, hogy az eset gondos mérlegelést és nyomozást igényel. A titok kiderítéséig igyekeznek szem elől tüntetni az őrület jeleit mutató Takanakát, aki folytatja az erőszakoskodást, amerre csak jár. Úgy tűnik, még az is megeshet, a kétségbeesett klán a gyermekkori jóbarátjával kénytelen „leállítani” az ámokfutást, ami a gyakorlatban élet-halál harcot jelentene közöttük….
Csapjak a közepébe. Az első megtekintés után az volt a véleményem, hogy ugyan kár volt erre a filmre nyersanyagot pazarolni. Maximum tízpercnyi mozira elegendő ötletet akartak másfél órában tálalni. Már ez sem igazán jó kiindulási alap, de hogy a nagy lelki változást, amely az egész filmet uraló felfordulást okozza, milyen gyatrán fejtették ki pszichológiailag, az nálam végképp betette az ajtót. Elvégre ez egy drámai történet, nem csambara, tehát mások az elvárások. (Az egyik alcím amúgy beszédes: Dojo Challengers – Don’t ask me!) Pedig én érdeklődnék: Mi a manóért lenne ez folytatása az előző mozinak, amikor történetében, műfajában, sőt, a főszereplők karakterében sem igazán hasonlít az elődjére? (Na, jó, azért rájuk ismerni. De legszívesebben azt írnám, tulajdonképpen semmi köze az első részhez.)
Nagato Isamu és Tamba Tetsuro, az előzmény mozi rokonszenves sztárjai itt bizony légüres térben mozognak. Elég jó színészek hozzá, hogy a semmit is elfogadhatóan tudják tálalni, de ez nem menti meg teljesen a filmet. A a kardok alig-alig kerülnek elő, szócsavarás viszont van dögivel, számomra idegesítően logikátlan módon reagáló szereplőkkel. Egy valóban határozott egyén rövid idő alatt helyére tenné a dolgokat, viszont tény, abból mozi nem lenne, legfeljebb egy félórás TV epizód. A végére persze minden a helyére kerül, megoldódik. Hátha összejön egy trilógia – gondolta a forgatókönyvíró, de ő legalább akkorát csalódott, mint én. Nem készült harmadik rész, amit én ezek után annyira nem is hiányolok. (A rendezőt szándékosan nem említem sehol. Aki akar, találgathat, hogy miért.)
Persze, lehetséges, csak a méreg beszél belőlem, hogy a remek első mozi után mit próbáltak eladni. Az Interneten az enyémnél kedvezőbb sorokat találni erről a filmről, fogyaszthatóbbnak találták, mint ezen blog füstölgő szerzője. Viszont agyba-főbe ők sem dicsérik, az első részt mindenki többre tartja, bár más-más okból kifolyólag. Szóval nem biztos, hogy érdemes rám hallgatni. Inkább mindenki győződjön meg személyesen a milyenségéről. "Meesee" jóvoltából van hozzá magyarítás, amit lehet keresgélni.
