Szamurájfilmek

Szamurájfilmek

Zatoichi 14 - Zatoichi's Pilgrimage (1966)

2015. május 29. - Oldfan

Miután a DAIEI stúdió meglehetősen gyorsan termelte a Zatoicsi kalandokat, egyre gyakrabban kellett szembenézniük azzal a gonddal, hogy egyszerre kellett előállni valami újjal és ugyanakkor felvonultatni a jól bevált, az előzőekhez illeszkedő apróságokat a történeteken belül. Az előző moziknál már írtam arról, miként igyekeztek feldobni a meséket. A 14. részhez valóban váratlan és kiválónak tűnő ötlet bukkant fel. Mégpedig az, hogy a forgatókönyvet Shindo Kaneto személyére bízták. Ha valaki, akkor ő aztán híres volt arról, hogy el tud térni a megszokottól. Talán az olvasóknak is mondanak valamit ezek a címek a munkásságából: Kopár sziget, Onibaba, Fekete macska (Kuroneko – Black Cat.) Fölöttébb egyéni látásmódú mozi valamennyi, kifejezetten sikeresek voltak. Joggal bízhatott abban stúdió, csak akad valami szokatlan a tarsolyában Zatoicsi számára.zatoicsi_14_01.pngZatoicsi tengeri utazását egy erőszakos jakuza zavarja meg, amire rámegy az illető egyik keze. Bár mindenki örömére cselekedett, a vak masszőrt mégis bántja a dolog. Fogadalmat tesz, hogy több mint 80 szentélyt látogat végig, vezeklésül az életmódja miatt. Úgy tervezi, eközben semmiképp nem húz kardot. De már az első napon megszegni kényszerül az égieknek tett ígéretét. Az áldozat lovát követve eljut egy távoli hegyi faluba, ahol két meglepetés várja. Egyik sem kellemes…zatoicsi_14_03.pngShindo Kaneto valóban érdekes ötlettel nyitja az új mozit. Bizony, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a masszőrünk útját hullák sora szegélyezi az előző mesékben. Nem nagy kár az elhullottakért, de mégis nyilvánvaló lelki terhet jelent a túlélőnek a sok vérontás. Zatoicsi zarándoklata tehát pszichológiailag teljesen rendben van. A folytatás már korántsem annyira. Az ígéretes kezdetből gyorsan áttérnek egy szokványos kalandfilm kereteibe. Tulajdonképpen működik a kettő együtt, de valahogy mégis zavaró volt számomra a többet sejtető indítás után. Megpróbálom hát lajstromba venni a film mellett és ellene szóló érveket.zatoicsi_14_04.pngPro: A bűnbánó Zatoicsi alakja. Kétségkívül érdekes, hiszen eddig simán elgyalogolt a filmek végén az új kalandok felé, inkább szánva az időnként elmulasztott szerelmeket, mint a halomban heverő áldozatait. Most viszont emberibbé, sebezhetőbbé lesz a fizikailag és lelkileg egyaránt keménynek tűnő hős. A sebezhetősége odáig terjed, hogy mintegy penitenciául, szándékosan hagyja magát megsebesíteni az egyik áldozata húgától. A tenyeres-talpas, lóganéjtól bűzlő vidéki jakuza főnök szintén egyedi darab a sorozaton belül. Merőben más, mint a városok fennhéjazó, kevés eszű, alattomos ojabunjai. Tohacsi nem alakoskodik. Az ő világa kemény, mint a paraszti élet, semmi kivetnivalót nem lát abban, ha fegyverrel szerzi meg magának, ami neki kell. És nem bújik a bandája mögé, az első sorban harcol. Az már pech számára, hogy a főhősükről pont nála derül ki, miszerint még a suhanó nyílvessző okozta veszélyt is képes elhárítani. Bár nem mindet. (Nem tudom, miként oldották meg, trükk-e vagy éles felvétel volt, de az egyik rá kilőtt nyílvesszőt Zatoicsi jól láthatóan elkapja. Nincs vágás a jelenetben.) A lezáró rész ismét parádés, sokat ment a mozin a középső szakasz után. Erről kissé később. Az epizód erényei közé tartozik a kimunkáltsága. Kazuo Ikehiro a 6. epizódban (Zatoichi And The Chest of Gold) vérbeli kalandfilmes erényeket csillogtatott, de most az első 15 percben bizonyítja, a legjobb értelemben vett művészfilm fogalma sem áll távol tőle. Később változik a stílus, de végig sok, szokatlan és érdekes kamera beállítást alkalmaz. A japán kalandfilmek és a western mozik kölcsönhatása közismert. Nos, Zatoicsi 14. kalandjának utolsó harmada nyílt tisztelgés a Délidő (High Noon) előtt. Icsi számos esetben védelmezett már egy közösséget, de ezúttal először olyat, ami igazából méltatlan rá. A falusiak számító módon visszahúzódnak a harc elől, bízva benne, a végkimenetel számukra kedvező lesz. Eszük ágában sincs segíteni a kiszolgáltatott, magányos masszőrnek. Intézzek csak el egymást a fegyveresek, így állnak a problémához. Aki látta Fred Zinnemann 1952-es klasszikusát, könnyen ráismer a párhuzamra. Katsuék nyilvánvalóan – és tisztelettudóan – adoptálták a helyzetet.zatoicsi_14_05.pngKontra: Na, kérem, a nagy fogadalom után hány szentélyig jut el Zatoicsi? Egyig… sem. Úgy elfelejtődik az egész, mint a pinty, pedig Zatoicsi ígéretei nem szoktak üres szavak lenni. Számomra erősen zavaró volt. Miként az is, hogy a vak jakuzánkat simán megkéselik. Ő, aki eddig a suhanó fecskét megszégyenítően kerülgette az éles kardokat, most odatartja magát. Kész csoda, hogy csak a válla bánja, de lehetett volna a nyaka is. Valahogy nem illik Zatoicsi eddigi felfogásához, miszerint az életet becsülni kell. Továbbá, miért pont most? Ha belegondolunk, kilométeres sor állhatna Japán útjain a bosszúvágyó özvegyekből, lánytestvérekből és szülőkből, éles szerszámokkal a kezükben. De csak egy ifjú hölgy részesül a kiváltságban, hogy a vérét vegye a főhősnek. Majd utána rögtön beleszeret az áldozatába. „Zatoicsi, a hölgyek kedvence” - visszatérő momentum a sorozatban. De így, ilyen körülmények között venni újra elő? Persze, némi képes beszéd után szó nincs házasságról, letelepedésről. A felek kölcsönös szomorúsággal elválnak egymástól. Szintén elsütötték néhányszor. A történet három jól elkülöníthető szakaszra osztható, ami nem az igazi, mert mindnek más a stílusa. A legbiztatóbb a filozofikus irányba mutató kezdet volt, de az hamar elfelejtődött. A középső, vidéki életre koncentráló rész érdekes, más, mint a városi volt, ezzel együtt túlzás volna eredetinek nevezni. A lezáró harmad a maga vadnyugati „márkajelével” kellemes kalandfilmmé avanzsál elő, de végképp a bevált fordulatokkal él. El kell ismerni, kétségkívül kiszolgálja a rajongókat.zatoicsi_14_02.pngÉrdekes, de ez az epizód hosszú ideig rejtett kincsnek számított. Amikor a DVD korszak beköszöntével megjelentek a felújított mozik, és sorra hozzáférhetőek lettek Zatoicsi kalandjai, a zarándoklatos történet kimaradt a sorból. Már az utolsó, huszonhatodik mozi is kikerült a polcokra, de ez valahogy nem. Kering róla pár variáció, mi volt az oka. Lehet, hogy a DAIEI csődje után nem volt tisztázott a kópia jogviszonya? A stúdió a vége felé mindenből igyekezett pénzt kihozni, így eladták a filmek tulajdonjogát is. Vagy talán eltűnt a mesterszalag, miként Nikkatsunál "Az űzött szamuráj” esetében? (Netán azon „szentségtörés”miatt került hosszabb időre süllyesztőbe a film, hogy Zatoicsi nem kockázik benne? Nem volnék meglepve…:)) Eddig megbízható információt nem sikerült szereznem, ami megválaszolná a kérdést. A lényeg persze az, hogy ha megkésve is, de ez az epizód sem veszett el a gazdasági vihar örvényében.

Hogy Kaneto a más szemléletű indítás után rákényszerült a sémák alkalmazására, vagy nem futotta további ötletekre a koncepció teljes véghezvitelére, aligha fog valaha is kiderülni. Katsu, a többi szereplővel egyetemben megbízhatóan hozta az elvárhatóakat, de a már említett nyílvesszős jelenet fizikai részén túl más extrát nem tett hozzá a mozihoz. Még a zeneszerző, Saito Ichiro csipkedte magát a legjobban, ő tényleg váltott a dallamok terén. A rendező, Kazuo Ikehiro bizonyította a stúdiónak, hogy több stílusban tud dolgozni. Valószínűleg ő járt a legjobban ezzel a mozival.

zatoicsi_14_06.pngZatoicsi zarándoklatának filmje végül a sorozat szépen kimunkált, de csak átlagos darabja lett, ami leginkább a saga rajongóinak és alapos ismerőinek biztosít csemegét a rejtett apróságaival. Ám kérem, ne tessék feledni, Icsi kalandjai esetében az átlag mást jelent, mint úgy általában, mert magasra rakták a mércét. Más filmfolytatásoknál ezt a színvonalat kalap lengetve üdvözölnék. Korántsem a szürke középszert, hanem jól fogyasztható, stílusos filmet kap a néző, de lehetett volna még jobb.

 

Zatoichi 13 - Zatoichi's Vengence (1966)

2015. április 30. - Oldfan

Egy nagy visszatérő bizonyítja, hogy a tizenhármas korántsem kell, hogy szerencsétlen szám legyen. Nyilvánvalóan nem Katsuról van szó, hiszen ő el sem hagyta a sorozatot, hanem Tanaka Tokuzo rendezőről. Ő a harmadik és a negyedik részben már közreműködött a sorozatban, majd „nyoma veszett.” Nem volt ez szokatlan számára, hiszen hasonlóan járt a Shinobi no mono filmeknél is. Képzett filmes volt, afféle jolly joker a DAIEI stúdión belül. (Még horror filmeket is bíztak rá. A Snow Woman (Hóúrnő) csodás szellemtörténet lett, míg a The Haunted Castle (Kísértetkastély) esetében meglepően erős hatásokkal operált és kiváló képi aláfestéssel borzolta a közönség idegeit.) De vissza a témához. 1966-ra két új mozi jutott a szériában, Tanaka szenszejé lett az első.

Zatoicsit a náthától csöpögő orra sem akadályozza meg a baj megorrontásában, miután a nádasban egy haldoklóba botlik. Egy erszény és egy név bízódik rá, de semmi más nyom nem jut neki. Hamarosan egy másik vakkal ismerkedik meg. A filozofikus természetű biva játékos különös gondolatai alaposan megkavarják a vak masszőrt. Egy híresen csöndes kisvárosba megy átrágni a hallottakat, de rosszkor érkezik. Egy mohó jakuza főnök éppen a helyieket igyekszik az uralma alá hajtani. A kettőjük konfliktusa mondhatni elkerülhetetlen.zatoichi_13-06.pngZatoicsi, a közösség védelmezője. Ilyen helyzet volt már a sorozaton belül, így hát illett valami pluszt hozzáadni. Kan Simozava, aki számos Zatoicsi történetet írt, igyekezett megfelelni a kívánalmaknak. Az első és legszembeötlőbb újdonság a vaksággal kapcsolatos. Főhősünk most először botlik össze egy olyan sorstárssal, aki még tőle is kifinomultabb érzékeléssel rendelkezik. Tekintve Zatoicsi sokszor bizonyított, szinte emberfeletti képességeit, bizony meglepő a fordulat. De ügyes a magyarázata, miként a példák is, hogy igenis lehet őt felülmúlni. Kész szerencse, hogy az illető a vívást nem gyakorolja, de az életmódjából következő „meglátásai” sok mindenre rávilágítanak, amikre a masszőr addig nem gondolt. A két vak mester többször összefut a történeten belül és minden alkalommal élvezetes párbeszédek sülnek ki belőle. Sajnos, az igazán jó kihasználása nem történik meg ennek a zenész szerzetes karakternek, a frappáns megfogalmazások a végére nem állnak össze valós, jellemformáló tanítássá, de így sem haszontalanok a bölcsességek, mert a villámgyorsan reagáló Zatoicsi helyett egy tűnődő jellemet kapunk a mozi jelentős részében. Az már forgatókönyv dicsérete, hogy nem lesz unalmassá történet, pedig a filmnek ezen részében akciómentes jelenetek sora jön. Az érdeklődés megmaradásában sokat segítenek Tanaka kiváló kamera beállításai, amelyek szavak nélkül vezetik rá a nézőt, mi játszódik le a kedvelt masszőrünk fejében.zatoichi_13-01.pngAzért a fentebb említett békés állapot nem végig jellemző a történetre. A helyiek életébe betolakodó Gonzó főnök és a minden gazságra kapható bérencei hamar tesznek róla, hogy Zatoicsinak jó oka legyen előhúzni a kardját. A könnyű prédához szokott aljanépet hamar „eligazítja,” miszerint harapós piranha került a pontyok közé, de azok sorozatosan próbálkoznak a „sok lúd disznót győz” alaptétel érvényesítésével. Többszöri nekirugaszkodásaikkal adnak lehetőséget arra, hogy a rendező bizonyíthassa, éppolyan jól ért a harci jelenetekhez, mint a békésebb élet színeinek ecseteléséhez. Valóban ez a helyzet. Pár apróbb harc után a hídon játszódó hosszú leszámolás, amit a színpadi árnyjáték technika ihletett, teljességgel egyedi a 26 mozi összecsapásainak sorában. Pazar, és nem csupán szerintem. Az Interneten gyakorlatilag nincs olyan bejegyzés a filmről, ahol elmaradnának róla a magasztaló szavak. A látványos harckoreográfiát még élvezetesebbé teszi a humor bevetése. Nem akarják komolytalan irányba vinni a mesét, a leszámolások nagyon is életszagúak, de a remekül kiválasztott apró, valós életproblémák képesek úgy apró poént vinni a kardcsatákba, hogy semmit nem rontanak azok hitelességén. Eddig a mosolyt előhozó pillanatok leginkább a kockajáték idejére korlátozódtak, az ilyesfajta feltűnésük fölöttébb üdítő.zatoichi_13-05.pngÚjabb, eddig nélkülözött elem a „Zatoicsi, a példakép.” Hősünknek rajongója akad egy kisfiú szemében, de épp a már emlegetett vak szerzetes vezeti rá a masszőrt, milyen veszélyeket rejt az ilyen irányú viselkedése. Szegény Zatoicsit úgy elbizonytalanítja, hogy még az orra is véres lesz miatta. Továbbá törheti a fejét, hogyan tartsa a fiút a hétköznapi emberek útján, de a saját bőrét se hagyja terítékre kerülni. Másik 13 mozi bizonyítja, hogy megbirkózik a feladattal. A gyermekek gyakorta csak közönségvonzó és színesítő funkciót kaptak az előző mozikban, de ezúttal a kisfiúnak valódi dramaturgiai szerep jutott. Úgy, mint a címében rokon „Zatoichi’s Revenge” esetében a Tsuru (Curu) nevű kislánynak.

A rendezőn kívül akad még egy újabb nagy visszatérő. Ő színész, Shigeru Amachi. A saga indításakor egyszer már szembekerült Zatoicsival, Miki Hirateként. Kettejük tragikus barátsága annak a mozinak az igazi katarzisát jelentette. Shigeru sokszor kapott hasonló szerepet. Szinte vonzotta magához az olyan karaktereket, akikben a jó és rossz egyaránt ott rejtőzik és gyakorta csak a véletlen – meg a kényszer – szabja meg, melyik vonásuk erősödik fel. Az egykor többre hívatott szamuráj bérgyilkossá züllik, de éveken át kutatja azt a nőt, aki miatta lett prostituálttá. Vonzalmukat tökéletesen jellemzi a „se veled, se nélküled” állapot, melynek lezárása nem túl eredeti, de érthető a megoldás. Bár nagyon kínálja magát egy „amerikás heppiend,” és őszintén szólva nem bánná a néző, mert a páros minden emberi gyengeségük ellenére rokonszenves, de Zatoicsi meséiben sosincs igazi felhőtlen lezárás. Az alvilág csak alvilág marad, onnan még a masszőrök legnemesebbje sem tud kitörni.zatoichi_13-02.pngKatsu változatlanul kitűnő formában volt a forgatásokon. A magabiztosságában megingott Zatoicsi alakja színészileg újat kínált neki, ami aligha volt ellenére. Így még azt az eddig nem jellemző helyzetet is elfogadta, hogy a cselekmény bizonyos részeiben Zatoicsi alakja hátrább kerül. A tulajdonukért küzdő falusiak, a ronin és örömlány szerelmespár időnként vele egyenrangú szereplőkké növik ki magukat. A kalandos részekben ugyancsak az eddigieknél eltérő koreográfia állt elő. Életútját ismerve, nagyobb összeget tennék rá, hogy az átlagnál több vidám pillanatot nem kifogásolta. A későbbiekben, amikor már az ő kezében összpontosultak a jogok, felerősödött ez a vonal. Sőt, a mostani visszafogottnál jóval bővérűbb poénok jöttek, de most ott még nem tartunk.zatoichi_13-04.pngA régi iskola mesélőkedve szerencsésen ötvöződött az akciókat előtérbe helyező, átalakuló mozis szemlélettel. A filmstúdió kiemelten kezelte az aranytojást tojó tyúkot, a legjobb rendezőit küldte a sorozatba. Tanaka rendkívüli stílusérzékét, de okvetlenül illik megemlíteni az operatőrt, Kazuo Mijagavát, mert igazi alkotótársnak bizonyult. A zenét ismét a korszak kiválósága Akira Ikufube jegyezte, ennek megfelelő a színvonal. A mozi kiállítása igényes, de nem hivalkodó, már csak a környezet miatt sem. Ha az egyébként színvonalas történet végére jutott volna katarzis, a 13. történet bízvást lehetett volna a sorozat kiemelkedő darabja. De miután elvarratlan szálak maradnak és a lezárás nem tud túllépni a gyakorta használt, lassan már szürkülni kezdő megoldáson, a mozi „csupán” jó lett. Ismét egy családi mozizásra alkalmas rész a sorozaton belül.

 

Zatoichi 12 - Zatoichi And The Chess Expert 1965

2015. március 31. - Oldfan

A sorozat szépen haladt előre az évek folyamán. A 7-12. epizódokat munkálta ki legjobban a DAIEI. Aprólékos forgatókönyvek, amelyekben a történet fő vonalán kívül a háttér- és mellékszereplők vonásai, tettei, gesztusai precízen ki lettek dolgozva. Több pénz jutott rájuk az átlagnál, így kosztümök és díszletek terén sem panaszkodhattak. Viszont egyre nehezebb volt új színt vinni az epizódokba. Az előző két filmben kísérletet tettek új közönségréteg becsalogatására. Nem volt hiába való próbálkozás, de a szolidabb felfogás és a kissé mássá lett főhős viszont a régebbi hívek egy részét késztette fanyalgásra. A stúdió ezért ITO DAISUKE-t húzta elő a kalapból, aki még a némafilmkorszakban lett naggyá. Az idős mester már ritkán vállalt rendezést az egészségi állapota miatt, de nagyszerű forgatókönyveket adott ki a kezéből.

Zatoicsi hajóra száll, ahol "régi jó szokása szerint" palira veszi azokat, akik ki akarnák használni a vakságát. Összeismerkedik egy vándorló szamurájjal, aki igazi sakkmester. Játékkal próbálják elütni az út unalmát, de a barátságosan induló vetélkedés igen furcsa fordulatot vesz a későbbiekben. Úgy tűnik, az új ismerős kiszámíthatatlan természetű és ezt egyre több gyanús részlet igazolja.

zatoichi_12-a.pngValódi újdonság a sorozaton belül. Zatoicsi, a nyomozó. Ráadásul rögtön egy szokványosnak semmiképp nem mondható tettes ellenében. Sherlock Holmes logikája, Maigret türelme, Poirot kitartó agymunkája és Philip Marlowe keménysége szükséges számára az eset kibogozásához. Ito Daisuke teljesítette a stúdió kérését, kétségkívül eddig nem látott színt hozott a történetbe. Tette mindezt úgy, hogy megőrizte a már jól bevált részleteket, de szokatlan feladatot adott a főhősnek. Sőt, abban sem a hagyományokat követte, hogy nála jelenik meg először a saga epizódjaiban, hogy a vaksága kifejezetten hátrányba hozza Zatoicsit. Az előző mesékben úgy tűnt, masszőrünk szinte jól járt a szeme világa elvesztésével. Nem zavarja a kavargó por, a sötétség a szövetségese a harcban, a hallása és szaglása pedig annyira élessé lett, hogy képes ellensúlyozni a látás hiányát. Ezúttal viszont ellene fordul a vaksága, mert – közvetve bár – de miatta sebesül meg egy ártatlan kislány. Ez természetesen óriás felindulást vált ki Zatoicsi lelkében. Mindenáron segíteni akar, ami újabb veszélyek közé vezeti.zatoichi_12-b.pngIrodalmi igényességű, több belső szálon fut a történet. A fő csapásirány a furcsa ronin titkainak felderítése. De nem hiányoznak az állandó veszélyt jelentő, pénzre hajtó jakuzák, hozzájön a kislány orvosságának beszerzése, majd beleszövődik egy fiatal pár vérbosszúja. A műfaj legjobb hagyományai szerint minden elem együtt van, csak össze kell rakni. A néző előnyben van a főhőshöz képest, elvégre amit Zatoicsi nem láthat, ő igen. Viszont élvezetes követni, hogy mikből tud a vak masszőr következtetni. Ha neki megy, nekünk miért ne menne? Például így lehet fontossá a történetet részleteiben egy hétköznapi pecabot úszója, vagy egy piros négyszög a szalmakalapban. Még egyetlen forgatókönyv sem igényelte ennyire a néző tudatos figyelmét a sorozaton belül. A hétköznapi életbe bújtatott krimi fölöttébb szórakoztató annak, aki hajlandó beszállni a játékba. Mert természetesen a végén jönnek azok a jelenetek, amik helyre világossá teszik a dolgokat azok számára is, akik nem törték a fejüket. De mégiscsak nagyobb élmény, ha magában megjegyezheti az ember, hogy: "Na, pont így gondoltam." Külön feszültséget biztosít a pszichológiai szál. Egy idő után nyilvánvalóvá lesz, a sakkjátszmák sora csak a felszín, valójában elmék harca folyik és csak idő kérdése, hogy tényleges küzdelemmé alakuljon át a szellemi vetélkedés. Már a nevében is hamis Jumonji Tadasu sakkmesterként Narita Mikio domborít. Jó színész volt, de valami okból sohasem lett igazi sztárrá. Mesteri vívójelenetei miatt szívesen alkalmazták a rendezők. Ez a film lett pályafutása egyik legnagyobb szakmai sikere. Megérdemelten, hiszen a pszichopata ronin jellemének kibontása remekül összeállt.zatoichi_12-c.pngKatsu sem panaszkodhatott, az idős mester rá is gondolt. Új jellemvonásokkal gazdagíthatta Zatoicsi alakját. Egyrészt az ellene forduló vakság okozta baj leküzdésének bemutatása adja fel neki a leckét, másrészt megmentőként és mesteri taktikusként mutatkozik meg. Elvégre a lelkes, ám tapasztalatlan, jogos vérbosszúra készülő párost kell nyerő helyzetbe hozni egy hozzájuk képest sokkal képzettebb gyilkos ellenében. Az emberi tulajdonságok megmutatása sem hanyagolódik el. Megindító részlet, amikor a kislány hálás hangjától meghatódott Zatoicsi, titkolni akarván az elérzékenyülését, szándékosan beüti a fejét egy oszlopba, hogy legyen mire fogni a vissza nem tartható könnyeit. Ez így borzasztóan érzelgős is lehetne, de Ito Daisuke valóban értette a szakmáját. Csavar egyet a helyzeten, beavatja a nézőt, hogy Icsi mindezt hiába teszi, hiszen az édesanya látja és hallja a szituációt, meglehetősen zavarba jön, hogyan is kezelje a dolgot, viszont minderről a masszőr nem tud. Huszárvágásos feloldás a sziruposság elkerülésére.

A rendező Misumi Kenji az 1. és 8. epizódok után újra visszatért. Ezúttal nem a kalandfilmes vénáját mutatja be, hanem a hangulatteremtő képességét. Daisuke szenszej forgatókönyvének egyetlen kifogásolható része, hogy harci szempontból a mozi erősen átlagos. A legjobb összecsapást rögtön az elején elsütik. (Zatoicsi hamutartós trükkje a jakuzák ellen nagyon jó.) Bár a kardok azért még többször előkerülnek, - a nádasban vívott harc ismét megmutatja, mennyire fontos kedvenc masszőrünknek a kiváló hallása, – de az intenzitásuk visszafogott. Az első alkalommal bosszantott is kissé, miért hagyták parlagon heverni Narita kiváló vívótudását. Remek leszámolási jelenetet lehetett volna vele és Katsuval felvenni. Később beláttam, a forgatókönyv egységessége érdekében jobb a szerző által választott megoldás.zatoichi_12-d.pngRendhagyó film a sorozaton belül. A finoman összehangolt, sok szálat egymásba gombolyító történet erőssége, hogy igazából észre sem venni az összetettségét, annyira precízen adagoltak az apró adatok. Jönnek a színes és érdekes mozaik darabkák, végül az utolsó részletnél hirtelen teljes a kép. Zatoicsi karaktere kétségkívül színesebb lett a mozi által. Például kiderül, hogy ért az akupunktúrához. Ráadásul rendelkezik a harcosok által rendkívül magasra tartott ösztönnel, hogy megérzi az ellenséges szándékot, próbálják azt bármiképp rejteni. De hogy ne legyen minden fenékig tejföl, ezúttal sorozatosan ellen fordul a kocka a játékteremben, amely eddig mindig a kezére játszott. Ez az epizód tovább emelte a mércét, de érthető, hogy végül nem ez a művészileg kifinomultabb változat lett jellemző a továbbiakban. A korszellem a keményebb és akciódúsabb történeteket követelte, amik idővel meg is érkeztek. A tizenkettedik film viszont annyira egyedi, hogy mindenképp figyelemre érdemes azok számára is, akik egyébként kerülik a kardvillogásos mozikat. Igen, lehetséges igényesen szórakoztató közönségfilmet forgatni.

 

Zatoichi 11 - Zatoichi and The Doomed Man (1965)

2015. február 28. - Oldfan

A DAIEI stúdió szorgalmasan folytatta a kilencedik résszel elkezdett útkeresést. A gyerekek fokozottabb szerepeltetését bizonyára vakvágánynak találták. Érthető módon, hiszen azért minden új epizódban hullottak a gonoszak. Nem igazán gyerek világ az. De azért a teljes mellőzésükre nem szavaztak. Viszont a humoros oldal becsempészése a kalandok közé változatlanul élt. Még ebben az új történetben is, ami pedig nem igazán a vidámság jegyében indult.

Zatoicsit a hatóságok megbotoztatják tiltott szerencsejáték miatt. A börtönben egy kétségbeesett ember fordul hozzá, aki azt állítja, hamis vádak miatt halálbüntetés vár rá. Arra kéri a vak masszőrt, hogy menjen el azokhoz, akik igazolni tudják az ártatlanságát. Ichi vonakodik teljesíteni a kérést, mert a tapasztalatai szerint a szívességek teljesítése mindig bajt hozott a fejére. A megérzése most sem csalja meg. Viszont hiába próbálja kerülni a bajt, ha az teljes erővel lohol a nyomában. A véletlen elsodorja abba a városkába, ahová eredetileg menni kellett volna. Hamarosan rájön, a szerencsétlen börtöntárs igazat mondott. A nyugalmasnak tűnő háttérben nagyobb pénzügyi játszma zajlik, melyben fölöslegesek a tanúk. Immár ő is azzá lett…zatoichi_11-_blog_03.pngAz első meglepetés a film kapcsán, hogy a főhősünk lebukott. Eddig minden alkalommal ügyesen kicselezte a hatóságokat, most meg rögtön a bevezető képsorokban kap a fejére. Pontosabban a hátára, nem is keveset. Magához sem tér az ember a meglepetéstől, s máris lát egy „új” Zatoicsit. Hiszen eddig, ha segíteni kellett, az igazság önjelölt bajnoka bárkinek habozás nélkül a segítségére sietett. Erre meg cserbenhagyni tűnik egy arra tényleg rászorulót. Vagyis igazán hatásos az új rész indítása. Sajnos, itt megszakad a fonál. Az, hogy az önzés jelenik meg Zatoicsi tulajdonságai között egyáltalán nem volna gond, csak emberibb lesz tőle. Továbbá nem kockáztat sokat, aki arra tesz, hogy úgyis másképp fordul a történet sora.

zatoichi_11-_blog_04.pngIcsi egy szerzetesnek tűnő imposztorral együtt céllövésben megkopasztja a jakuzákat, így rögtön sort tesz egy halom ellenségre. Meg egy kéretlen, kellemetlen útitársra, aki előbb a pénzétől igyekszik megszabadítani, majd a nevét nyúlja le. Naná, milyen jól jön neki, hiszen az alvilági körökben Zatoicsi már nem akárki. Kényelmes szállás, nigyen kaja, ingyen pia. Miközben nem is sejti, micsoda veszélybe sodorja magát, mivel a kardforgatáshoz viszont nem ért. A filmnek ezek az epizódjai a legjobbak, kifejezetten szórakoztatóak. A minden lében kanál ál-Zatoicsi jópofa humoros figura. Kanbi Fujiyama élvezi a szerepét, teljes beleéléssel komédiázik. Így olvasva, tulajdonképpen nehéz megérteni, miért nem lett a tizenegyedik epizód igazán sikeres. Annyi jó ötlet van benne. A válasz egyszerű. A történetmesélés gyenge. Jönnek a maguk lábán megálló részmozzanatok, miközben a mese egészként nem áll össze. Nincsenek átvezető részletek. Színpadi megoldások sorjáznak egy filmben. Teljesen váratlanul bejön a képbe egy új szereplő, akinek előzőleg nyoma sem volt, utalás sem történt rá, és elmeséli azt, amit láttatni kellett volna. A másik gond, hogy úgy tűnik, a vágóolló önállósította magát. Szorgos használata miatt rövid is a film, de ennél bosszantóbb, hogy logikai hézagok tátongnak a meséjében. Miközben a főhősünk szorgalmasan bogozgatja az ojabunok által összecsomózott szálakat, a néző lassan megérti, hogy minek mi az oka, azon kaphatjuk magunkat, hogy fontos részletek teljesen elsikkadtak. Például a címadó halálra ítélt fogoly a mozi végére eltűnik. Talán abban a ködben, aminek azért fontos szerepe van. (De erről kicsit lejjebb.)zatoichi_11-_blog_02.pngA gyermekek szintén csak a hiányt kitöltő vatta szerepét kapják, de az egyetlen fontosabb női karakter sem jár jól. Váratlanul belép, besegít egy kicsit, - elég légből kapott indok alapján - majd a végén dolga végezetlen kisétál a képből. Csakúgy, mint Zatoichi. Nála ugyan ez nem meglepő, de az már igen, hogy egy halom rendezetlen problémát hagyjon hátra. Nem sorolom tovább, pedig volna még mit. Azt hiszem ennyiből már világos, hol lett elszúrva a dolog. Kimunkált mese nélkül nincs jó film. Pedig a rendező, Kazuo Mori, nem felejtette el a szakmát, az azért látszik. Tulajdonképpen mellékes a film történetén belül, de fölöttébb hatásos fényképezéssel érezteti, mit jelenthetett a vak főhősnek a tengerrel való „ismerkedés.” Remek és kifejező beállítások sorát alkalmazza, amik révén a képek mentik, amit lehet. Ez a végén nagy fontosságot kap. Mert a sok elnagyolt részlet után a lezárásra valami összeállt. Ez a szokásos „showdown,” vagyis a leszámolás.zatoichi_11-_blog_01.pngEgy roninokkal bőven megerősített jakuza banda szeretné a túlvilágra juttatni az akkorra már végképp a begyükben lévő masszőrt, így egy ködös reggelen az egyik halászfalu nagy események színhelye lészen. Ha eddig kárhoztattam a elnagyolást, az összecsapás bő hét percére vonatkozóan gyorsan visszavonom. Azt ugyanis pokoli jól megcsinálták, a teljes saga legjobb összecsapásai közé tartozik. Mind fényképezésben, koreográfiában, vágástechnikában elképesztően profi. Végig így kellett volna, kedves filmesek. Ahogyan a kiszámítottan lassú mozgású Zatoichi halálos balettbe viszi bele a támadóit, az valami lenyűgöző, ment mindent, amit előzőleg elszúrtak. Itt szintén újat húztak elő a kalapból. Kiderül, ha kell, - márpedig most muszáj, nagy a túlerő és jó harcosok - Icsi képes a két kardot is forgatni egyszerre. Ám amikor elégedetten hátra dőlnénk, hogy: „Na, így már mindjárt más,” a végképp trehány búcsú elveszi a jó szájízt. Stílusosan azt mondhatnám, egy katanával elnyisszantották a sztorit, hagyva mindent a manóba. Elszúrták, na.zatoichi_11-_blog_05.pngA film a fentiek miatt csak a tisztes középszernek számít a sorozaton belül, pedig egyértelműen több lapult benne. Ha valaki pont ezzel az epizóddal kezdi az ismerkedést a Zatoicsi történetekkel, legfeljebb Katsu vívótudására és a számos jó humorú részletre fog felfigyelni és nem érti, miként nyúlt el a sorozat 26 mozifilmig. Azért biztatásul közlöm, már a következő mozi sem ehhez hasonló lett.

 

The Floating Castle (2012)

2015. január 23. - Oldfan

Japánban a filmes világban kezdik újra felfedezni a történelmi témákat, köztük a szamurájokat. Eredetinek éppen nem mondható az ötlet, de kik jöhetnének tőlük jobban szóba? Az újhullámos filmek eddig többnyire a lassúbb, drámai vonalra koncentráltak. A Twillight Samurai vagy a Hidden Blade a lassúságuk ellenére szép sikert arattak. Aztán a „The Sword of Desperation” vagy az „At River’s Edge” esetében már újra minőségi munkába álltak a katanák, ahogy az illik. Várható volt, hogy előbb-utóbb eljön az ideje egy komolyabb kiállítású historizáló műnek. Ez a most kivesézendő film pont ilyen. Az időpont a „hadurak korszaka,” amin túlságosan meglepődni nem lehet.the_floating_castle_06.png1590-ben már közel két évszázada tart a Japán állami létét fenyegető áldatlan állapot, amikor befolyásos hadurak gyorsan változó szövetségei és belháborúi pusztítják a tartományokat. De már a végéhez közeledik az időszak. Tojotomi Hidejosi az utolsó ellenállókat igyekszik letörni. Így hadsereget küld a Hojo klán ellen, hogy vegyék be a váraikat. Bár a Hojo birtok fő erődje Odavara, a legnagyobb ellenállásba a kicsiny Oshinál ütköznek, amire egyáltalán nem számítanak. Nagachika Narita, a népe által kedvelt, de habókosnak tartott földesúr, úgy dönt, hogy - minden esély ellenére - ötszáz szamurájával szembeszáll Ishida tábornok húszezres seregével. A kis erőd mocsaras terepen fekszik, csak keskeny utakon közelíthető meg, ami az elszánt védőket segíti. Ám harciasságból a másik oldalon sincs hiány. Az ostromban mindkét fél felvonultatja az összes praktikáját. Nagachika taktikája pedig olyan, amivel képes elbizonytalanítani a túlerőben lévő ellenséget. De hozhat sikert a furfang ekkora létszámhátrány esetén?the_floating_castle_04.pngElsöprőnek tűnő túlerő a szimpatikus védők ellenében. Ez biztos filmsiker, mert maga mellé állítja a nézőket. Mondhatni minden országban megesett hasonló helyzet, így a nemzetközi siker szintén borítékolható. Az Alamo védelme Texasban, Eger ostroma nálunk, a háromszáz spártai Görögországban, Wallace küzdelmei Skóciában, El Cid a mórok ellen Spanyolországban és hol van még a sor vége. Csak idő kérdése volt, hogy megszülessen a japánok saját történelmükből vett eposza. Egy ilyen hősies tett ábrázolása csak akkor ér valamit a filmvásznon, ha a körítésnek megadják a módját. Oshi kis erődjének védelmezői nem panaszkodhatnak, látványos tálalásban tisztelegnek előttük. A hely speciális jellege és hasonlóan különleges ostroma kívánta a kidolgozott CG látványvilágot, ami remekül mutat a képen. Annál inkább, mivel többségében totálfelvételekben dobták be őket, míg a közeli felvételeken egyértelműen látszik, nem számítógép generálta hadsereg, hanem hús-vér statiszták hada nyüzsög és ont vért a csatamezőn. Kifejezetten jót tesz a hitelesség érzetnek. A csúcspontnak számító, cunamit idéző támadás talán nem annyira jó, de hát még a legelvakultabb kritikus sem várhatja el, hogy valóban belefullasszanak pár embert az árvízbe. Szóval, pár eseménynél kilóg ugyan a lóláb a trükkök terén, de a hitelesebbre sikerült változatok bőven adnak kárpótlást érte.the_floating_castle_05.pngHősök nélkül mit ér egy hőseposz? Nem maradunk nélkülük, de korántsem a sémát terítik elénk. Nem mintha hiányolnám a közhelyeket, de egy igazán karizmatikus szamuráj nagyon jól jött volna. A várparancsnok földesúr ugyanis nem az. Narita Nagachika szerepéből Mansai Nomura  kihoz mindent, különösen a humoros epizódokban teljesít emlékezetesen, de távol áll a deli harcostól. A habókos uraságot a köznép körében ismerjük meg a film elején, ahol hamar kisül, miért szeretik az alattvalói, de az is, hogy klán vezérnek korántsem ideális alany. Később felnő a feladathoz, elsősorban meghökkentő taktikai húzásai révén, de figyelmeztetem az olvasót, a grandiózus csatajelenetek részbeni elmaradásáért Narita daimjo felel, mert nem éppen Szun-ce haditudományi művészetén nevelkedett. A kínai stratéga valószínűleg hüledezve nézte volna a fogásait.(Bár ki tudja. Írt ő olyasmit is, hogy az igazán nagy hadvezér az, aki csata nélkül győz. Narita nem ont vért az erőd védelmében, de hogy semmit sem tenne, arról szó sincs.) Viszont sokat tesz a jókedv jelenlétéért. A japán humor elég speciális. Leginkább abból szokott kiderülni a léte a filmekben, hogy a viccelődő jót nevet a saját tréfáján. Biztos, ami biztos, hadd tudják a környezetében, hogy éppen poén hangzott el. (Másként nem biztos, hogy rájönnének.) Viszont a támadó sereg elé kivonuló, önmagát felkínáló vezér kabaré előadásán az európai néző is vidulhat, annyira átjön a paródiája értelme. Nem csoda, hogy még az ellenséges katonák szimpátiáját is képes elnyerni a műsorával.

the_floating_castle_07.pngNarita ellenpárja a sztoikus Tanba, maga a két lábon járó racionalitás. Ő a védők igazi vezére, aki gyermekkora óta jóbarátja az uraságnak. Hűsége addig terjed, hogy képes ellentmondani az urának, majd kitartóan küzdeni egy megnyerhetetlen csatában. Belőle lehetett volna a japán Leonidász, de a forgatókönyv nem hagyta. Koicsi Szato alakítja, akit már az Abe klán tragédiáját feldolgozó remek dráma óta számon tartok. Itt sem okoz csalódást. A bivalyerejű és kiváló lándzsásból sem lett hős, de ő, - mi tagadás – kissé nehézfejű volna félistennek. A Kaihime kisasszonyért epekedő ambiciózus ifjú szintén eltalált karakter, bár az imádat tárgya felülmúlja. A közelharcban férfiakat megszégyeníteni képes hölgy emlékezetes jelenség. Szerencsére a forgatókönyv írói elkerülték tolakodó szirupos megoldás lehetőséget.

A támadó oldal bemutatása kevésbé sikerült. Maga Hidejoshi, a legközismertebb történelmi alak, csak kevés szerepet kapott. Ez még nem volna baj, de a végén nehéz igazán szimpatikus figuraként látni, pedig a lezárás elvárná. Nem rontom el az élvezetet, hogy leírom, mi okból, aki megnézi a filmet, érteni fogja, miért kellene megnyerőbbnek látszania. Ráadásul, pont általa, gyakorlatilag a legelején lelövik a későbbi ostrom egyik legfőbb trükkjét. Egyedül Ishida tábornok alakja tetszett, aki nem a sémákat hozta. Eleve nem hibátlan győző, sőt, mindkét fél többször átveri, de olyan hadvezér, aki ha kell, könyörtelenül tör a célja felé, ám kerüli a fölösleges gyilkolást. Méltó a figyelemre.

the_floating_castle_02.pngA film legeredetibb ötlete az, hogy nem akar csupán a két sereg harcára koncentrálni. A szokottnál többet foglakozik a köznép és az urai kapcsolatával, ami elsőrangúan lett visszaadva a rövid epizódokban. Rávilágítanak arra, hogy az alá- és fölérendeltségi viszony több volt annál, mint hogy a parasztok leborultak a földre, amikor ellovagolt egy mellettük egy szamuráj. Miként az is világossá lesz, hogy egy tartomány meghódítása sokkal többet jelentett annál, hogy legyőzték annak fegyvereseit. Számos japán film vagy TV sorozat témája, hogy a Tokugavák döntő győzelme után még több nemzedékkel milyen sok összeesküvés szerveződött és a hatalom mennyire tartott egy lázadástól. Ez a mozi érzékletesen adja vissza a helyi uraságok és az alattvalóik bonyolult, ám számos szállal összefonódó kapcsolatát, a hűség erősségét, amely a szamurájoktól egészen a földet keservesen megművelőkig terjedt. Ezt a bizalmi rendszert parancsszóval nem lehetett felülírni vagy katonai erővel egykönnyen semmissé tenni.

the_floating_castle_03.pngA film számos erénnyel büszkélkedhet. A kivitelnek megadták a módját, gyönyörűek a díszletek és a kosztümök. A kamera munkába, a speciális effektekbe és a színjátszásba sem igazán lehet belekötni, miként a kísérő zenébe se. A forgatókönyv erősségéről már írtam, most viszont a gyengéi jönnek, amelyek azért felelnek, hogy a kiváló lehetőség ellenére sem lett áttörő siker „Az úszó vár.” A fő hiba, hogy túl nagy százalékot kapott a humor. Hiába „furcsa madár” az egyik főkarakter, egy belháborúzó ország tartományának meghódítása bizony nem éppen új évi vidámságok sora volt, ami elsikkad a történetben. Viszont a néző tisztában van vele, néha jelzik is neki, de csak szőrmentén. A „boldog vég” ugyan elmarad, mert a filmesek ragaszkodtak a történelmi tényekhez, s így az ötszázak erkölcsi győztesek lehetnek, de a gyakorlatiak nem, de ez nem ad igazi katarzist. Nincs beteljesülő szerelem, mert a legyőzöttek kötelesek túszokat és egyben ágyasokat adni a családjukból. Aki nem akar beállni az addig ellenséges seregbe, az földönfutóvá vagy szerzetessé lesz. Vagy eleshet egy másik csatában egy még ellenálló klánt segítve. Ennek a világnak az ábrázolására nem volt szerencsés vidám alapállás választása, ami lassan megöli a hősiesség hangulatát. Maradhatott volna a könnyebb tónus, de direktebben kellett volna benne lennie egy tartomány elbukásának tragikuma, mert számos emberi dráma vonul a háttérben, de nem kapott kellően érzékletes megjelenítést. Amire bohóctréfa szintű mulatságokra viszont néha hosszú perceket szántak, így oda az egyensúly. Miként ugyancsak elmaradt egy kiváló drámaiságot kínáló részlet kibontása, mégpedig a védők által vállalt szenvedések és a megalkuvók háttérbeli jellemtelenségének szembeállítása.the_floating_castle_01.pngLeszögezem, a kihagyott ziccerek sorolásával eszem ágában sincs senkinek elvenni a kedvét a megtekintéstől, sőt, pont ellenkezőleg. Igazán látványos, nagy kiállítású, szórakoztatást és keménykedést egyaránt tartalmazó történetet lát majd a néző egy egzotikus világból. Nagyon alkalmas arra, hogy ha nem is mélybúvári szinten, de bevezesse a fogyasztót a hadurak viharos korszakába. Csak hát az ismertetőben még amatőr kritikusként is illik szépítés nélkül tájékoztatni az ide tévedőt. A felirat "Meesee" munkája.

Utóirat: A szamurájtörténetek rajongói egyik utolsó fellépésében láthatják Iszao Nacujagit, aki számos Hideo Gosha moziban szerzett örömet kiváló játékával. Itt az öreg szerzetest alakítja. Volt egy olyan érzésem, időnként mintha szándékosan adtak volna olyan szöveget a szájába, amivel odacsíp egykori önmagának. Remek kis karakterszerep.

 

Zatoichi 10 - Zatoichi's Revenge (1965)

2014. december 17. - Oldfan

1963-ra, 32 évesen, Katsu már a DAIEI  sztárja volt. Elnyerte a "Kék szalag" kitüntetést, amely a japán színészek között a legnagyobb becsben állt. Neve ekkorra egybeforrott az általa megteremtett Zatoicsiéval. Megszületett az első fia, látszólag minden rendben volt. Ám 1965-re a jegyeladások csökkenni kezdtek, a stúdió meg aggódni. Jellemző módon, az eszükbe sem jutott, hogy év alatt négy mozit piacra dobni, a végére a többitől elütő édeskés hangnemmel, netán nem szerencsés döntés. Eljött a sorozat első kritikus pontja. Egy új rendezőre, Inoue Akirára bízták a megújítás feladatát. Kiváló döntés volt.zatoichi_10-e.pngÖnéletrajzában Katsu így ír erről az időszakról: "A forgatókönyv érdektelenné teszi a filmkészítést. Mindössze világos koncepcióra van szükség. Állítsd föl a karaktereket, kezdd el a fölvételeket és alakítsd úgy a történetet, ahogy a forgatás megy...Akkor érdekes lesz a film." Annyiban igaza volt, hogy tőle aztán senki nem ismerte jobban a karaktert. Olyan egyértelmű testbeszéd rendszert dolgozott ki, a sokszor valóban fölöslegessé teszi a szószaporítást. Ha kell, vonakodó harcos, míg máskor a fénybe fordulva előrelép és senkinek nincs kétsége, ez az ember tud könyörtelen lenni, ha az elnyomottak védelmében kardot húz. Él a szerepében. A harci jeleneteknél pedig csak hunyorog az ember, hogy miket tudott azzal a vékony pengével.  Inoue Akira így jellemezte Katsut: "Tökéletes felnőtt, akinek tökéletesen gyermeki elméje van." Nem tudom, végül valóban ezen elvek szerint zajlott-e a forgatás, de a végeredmény szinte tökéletes lett. Ebből a filmből tényleg sugárzik valamilyen gyermekien egyszerű tisztaság, annak ellenére, hogy ezúttal sötétebbre vették a tónust. Arra viszont mernék fogadni, hogy az időről időre felbukkanó groteszk, néha nem túl ízléses humor Katsu ötlettárából került elő. Később, amikor már ő rendelkezett a jogokkal, még inkább megszaporodtak az ilyen poénok. Úgy tűnik, az Akira úr által emlegetett gyermeki elme legfeljebb a tinédzserkorig jutott. Egyébként a saga során mindvégig gondjuk volt azzal a rendezőknek, hogy Katsu szélsőséges természetéből adódó, az altesti poénokat erőltető ötleteit kigyomlálják, vagy legalább elfogadható szintig visszaszorítsák. (Mondhatnám úgyis, rendkívüli érzéke volt ahhoz, hogyan lehet belerondítani egy kidolgozott filmbe.) Itt nem mindig sikerült. Elvégre Zatoicsi megformálója tudta érvényesíteni az akaratát egy frissen bekerült direktor ellenében. zatoichi_10-uj.pngZatoicsi hosszú évek után visszajut a régi mestere városkájába, ahhoz, akitől annak idején a masszírozást tanulta. Ám időközben Hikonoicsi urat hidegvérrel meggyilkolták és erőszakkal kényszerítik prostitúcióra a nőket. Ez a sors várna a hajdani mester lányára, Szajo-ra is. Tacugoro, a helyi jakuza főnök, a hatósággal összejátszva a begyűjtött adót szeretné meglovasítani Nagy szükség lesz Zatoicsi eszére, ravaszságára, továbbá a villámgyors kardjára, mert az ellenfelek elszántak és sokan vannak. Rögtön a település határánál két fejvadász les rá...zatoichi_10-c.pngInoue Akira nagy formában volt, a rendezése joggal nevezhető stílusosnak. A vidám pillanatoktól drámai feszültségen át a mozgalmas harcokig egyaránt otthon van. Rengeteg közelképet és drámai beállításokat alkalmaz, fekete-fehér visszatekintésekkel „színesíti” a történetet, még alig észlelhető lassításokat is bevet a nagyobb hatás kedvéért. Amit tovább fokoz azzal, hogy a remek akciók közé időnként hosszabb szüneteket rendel, mintegy „éheztetve” a nézőt. Nagyon jártas a westernek világában, ez többször tetten érhető a beállítások során. Azt sem nehéz felismerni, inkább az italo vonalat részesítette előnyben a részleteknél, mint a klasszikus amerikai erényeket. Bár az indítás, amint egy titokzatos ismeretlen megérkezik a helyiek közé, akár az is lehetne. Az eszköztára érdekessé és egyedivé a filmjét, de ugyanakkor egy európai nézőnél nem biztos, hogy annyira nyerők a húzások, mint Japánban voltak annak idején. Viszont kétségtelen, az eddigieknél személyesebb lesz a néző viszonya a főhőssel, ami végtére is hatásos eszköz. A történet két szálon fut. Kedvenc masszőrünk vívja magányos harcát a korrupció ellen. Mi tagadás, ez különösebb fordulatokkal nem kecsegtet, eléggé kiszámítható, mi fog történni. A mestere lányához, a fő ellenfeléhez és a falusiakhoz kötődő másik szál már jobb, több benne a színesítő részlet, hiteles karakter. Persze, a szokott, mostanra már elvárt alapelemek szintén beépülnek a mesébe, mint például a vonzó lány feltűnése. Az egyáltalán nem baj, hogy a szívtipró masszőrt ezúttal egy jótevő nagybácsis kép váltja fel, jobban illik a történetbe. Méltó ellenfél akad és természetesen a döntő harc előtti rivalizálás sem marad el. A játékbarlang anyagai alapjainak megrengetése mondhatni "kötelező" részlet, miként a jakuzák móresre tanítása is az.("Három koporsó rendel." - Jaj nem, az egy másik mozi. Japánban hordószerűségbe temettek. Egyébként is négy kellett. De azért közel volt...:))zatoichi_10-b.pngA zene, - Minő meglepetés! - western filmet idéz a "echte eredeti" mexikói gitárfutamaival. A magam részéről finoman szólva nem rajongok a szamurájfilmekben történő alkalmazásukért, de ezúttal elviselhetőre sikeredett. Úgy tűnik, mégis összebékíthetőek a szamurájfilmek elemei a Vadnyugat zenéjével... legalábbis néha. Azért pár borongós japán dallam érzékelteti, hogy mégsem tévesztett földrészt a komponálásért felelős.

zatoichi_10-d.pngAz előző részből átmentett ötlet a gyermek szerepeltetése, de ezúttal egy serdülő kislány lép az akrobata fiúk helyére. A jakuza apa bajlódása eleinte kedélyes természetű, de az alvilágban nem tartós az olyan állapot. Zatoicsi pedig a lány által bizonyíthatja, képes úgy legyőzni az ellenfelét, hogy egy gyermek észre sem veszi, mi történt mellette. A rendező tehetségéből Katsu sokat profitál. Kap tőle spagetti westernesen groteszk és amerikai vadnyugati stílusú ember-ember elleni párbajt, de a jól bevált japán változat sem marad el, amelyben a magányos kardforgató szembeszáll a sokasággal. Persze, az ilyen változatossággal igazából a közönség jár a legjobban.

Számomra ez az a történet, amelyben legvilágosabban érvényesül az igazi Zatoicsi karakter. A háláját akarja kifejezni valakinek, akit csapdába csalva megöltek. Megtudván a történteket, többé semmi nem állíthatja meg, amíg a tettesek meg nem bűnhődnek. Közben képes megbocsátani a hibázónak és önzetlenül segíteni a rászorulóknak. Miután rendbe hozta a városka problémáit, tudja, innentől már ő maga lenne az újabb gond. Távozik, a hálálkodást nem igényelve. Gyönyörűen összeszedett jellemvonások, fordulatos történet szép kivitelben, jól eljátszott szerepek, emlékezetes összecsapások - kell több ennél? (Bizonyára lesz, aki igent válaszol. Sejthetően azért, hogy a sötétebb tónus rámenősebb kivitelben volna igazán hatásos. Nyugalom, lesz olyan mozi. De még csak 1965-öt írunk a sorozatban, érnie kell hozzá az időnek.) A tizedik kaland a DAIEI stúdiónál készült Zatoicsi filmek reprezentatív darabja, az ismertető írójának pedig az egyik személyes kedvence. Egyike volt a legelső filmeknek, amit a sorozatból megismertem és rögvest elnyerte a tetszésemet. Remélem, mások is így lesznek vele.

 

 

Zatoichi 09 - Adventures of Zatoichi (1964)

2014. november 28. - Oldfan

Mindössze két év és már kilenc film. A DAIEI sikersorozata szinte száguldott, Katsu pedig egyre lépkedett felfelé a hírnév különféle fokozatain. De miután a stúdió más produkciói korántsem mindig voltak anyagiak sikeresek, egyre nőtt a nyomás az alkotói gárdán, hogy próbáljanak újabb nézőrétegeket találni és növelni a bevételt. A Zatoichi mozik elsősorban a nagykorú férfinépet vonzották a filmszínházakba. Adott volt a feladat, célozzák meg a kieső csoportokat. A felnőtt nők és a fiatalabb korosztály, nemtől függetlenül, nem lebecsülendő piacot jelentettek. Miként lehet becsalogatni őket a moziba? Hollywood ezt már jó régen kitalálta. Írj a filmbe szerelmet, gyermeket és kutyát, máris borítékolható a kasszacsöngés. Japánban úgy látszik a négylábú jószág kevésbé vonzó, így kiesett, jött helyette a humor. Rögtön párjával. (Alább kiderül, ez mit jelent.) Viszont némi megalkuvás együtt járt a váltással. Szolidabbra kellett venni a hangnemet és a viadalokat. Vajon sikerrel járt a kísérlet? Mindjárt kiderül.Zatoichi 09-A.pngZatoichi a Myogi hegynél szeretné köszönteni a közelgő új évet, amikor útközben váratlan feladatot kap. Egy gyanús alak megkéri, - akinek a kinézetét ő ugye nyilvánvalóan nem látja - hogy adjon át egy levelet. A kézbesítés helye nincs messze, így beleegyezik. A helyszínen rögtön rejtélybe ütközik. Egy ifjú lány keresi a szolgájával az eltűnt édesapját. Mindeközben a városkába egyre érkeznek az utazó mutatványosok, hiszen az újév megünneplése nekik gazdag bevételt jelenhet. Ám a dolgok rosszul állnak. A helyi intendáns a jakuzák tevékeny közreműködésével igyekszik megkopasztani a vándornépet. Bár Ichi mindössze némi pénzmagot szeretne begyűjteni, hamarosan olyan helyzetben találja magát, amelyben megszólal az igazságérzete. Sőt, nagy megdöbbenésére, egy iszákos vénember meséje azt sugallja számára, a rég halottnak hitt apjával sodorta össze a sors…Zatoichi 09-C.pngKülönös darab ez a sorozaton belül. Számos furcsaság jellemzi. Olyasmik, hogy nem könnyű megérteni, miért döntöttek bizonyos megoldások mellett a stúdióban. A nézőszám emelésének kísérlete teljesen érthető, miként az is, hogy a célközönség miatt jócskán vissza kellett venni az előző részek rámenős eszköztárából. Nők és gyermekek elé nem lehetett véres hulla halmokat gördíteni. Viszont akkor miért az akciókban erős Kimiyoshi Yasuda kapta meg a rendezést? Ő az ötödik, „On The Road” epizódban már bizonyította, hogy milyen kiváló munkát tud végezni az összecsapások filmezésénél, de kevéssé ügyel a míves képkivitelre. Ebben a moziban kb. 40 percig a tokjaikban pihennek az éles kardok. A stúdió tizenkilencre kért lapot, de bejött nekik. Yasuda, a filmes életművét szemlélve, számomra elképesztő módon, mondhatni kiválóan teljesít a számára szokatlan stílusban. A film lassú, de ennek ellenére jó ritmusú, a párbeszédek lényegre törőek, így a néző észre sem veszi, hogy sehol egy akció. Remek karakterek sorjáznak, a vidéki életformát bemutató jelenetek életszagúak és mindez elsőrangú képekben van felvezetve, hiteles karakterformálásokkal. Ennyire kifinomult képi világot csak Misumitól lehetett látni az első történetnél. Meggyőző bizonyíték, hogy vigyázzon az ember a beskatulyázásokkal, mert csúnyán tévedhet. A film a sagán belül a művészileg kiemelkedő történetek közé tartozik, mondhatni ínyencség. Az pedig, hogy ezúttal pár rövid jelenetet leszámítva, kidolgozott kísérőzenét kapunk az előzőleg többször csak „odakent” dallamocskák helyett, mondhatni hab a tortán.Zatoichi 09-B.pngA fentebb említett humort a korszak népszerű testvérpárosa szolgáltatja. Daimaru és Racket Nakada hatalommal incselkedő bohócok, szó- és grimaszpoénokra építő jelenetei tökéletesen ülnek. Ahogy a kétértelmű megfogalmazásaikkal összezavarják a nyers erőhöz szokott alvilági népséget, az valami valódi unikum az eddig látott Zatoichi átverésekhez képest. Persze ő sem marad ki a sorból, de ezúttal a vékony pengével osztja a tudást a játékbarlangban. A fiatalabb korosztály szintén ikerpárost kap. A gyermek akrobaták ügyessége és hajlékonysága elképesztő. Semmi trükk, magas fokú helyi cirkuszművészetet látunk. Sőt, színészként sem ügyetlenek. Ráadásul, a bohócoktól eltérően, valóban lényeges szerepet kapnak a történetben. Az alkotók komolyan vették az ifjak becsalogatását a vetítésekre, igyekeznek kiszolgálni az igényeiket. A szerelmi szál nagyon visszafogott, de teljesen meggyőző. Tulajdonképpen sokkal hihetőbb, mint amikor pár perc után a masszőrünk nyakába omlik az érte epekedő leányzó, amint az régebben megesett. Miwa Takada ismerős lehet a nézőnek, szerepelt már a negyedik részben. A Zatoichi és közte kialakuló szemérmes vonzalom, ami sejteti, hogy a barátságnál több lehetne belőle, bizonnyal jobban megfelel a női közönség felfogásának, mint egy lángoló szerelem. Masszőrünk viszont a megszokott módon nem megy el a kecsegtető döntő randevúra. Szegény mindig megitta a levét annak, hogy kellett a folytatás. De mihez kezdett volna filmgyár egy elégedett és nyugalomban élő főhőssel?Zatoichi 09-D.pngMint minden új kalandjában, Zatoichi ezúttal sem marad fő ellenfél nélkül, aki többnek számít a közönséges alvilági banditáknál. Gounosuke egy jelentéktelen vidéki földesúr alacsony rangú csatlósának harmadik fia. Erre mondták mifelénk, hogy „hétszilvafás nemes.” Igazi feladata nincs az intendáns mellett, kelletlenül segíti annak piszkos ügyeit és abban reménykedik, egy felbukkanó képzett harcos ellenében megmutathatja a tudását. Kényszerű kötelesség és a valódi rivális kiváltotta büszkeség vezeti Zatoichi ellen. Az első részben látott Miki Hirate óta ő az első nemes ellenfél. Masszőrünk tökéletesen megérti a fiatal szamurájt, ezért a tiszteletét még a harc közepén is megadja az ellenfélnek. A film egyik legszebb pillanata, amint ráteríti a kopottas kabátját a tisztességes ellenfélre. A Gounosukét játszó Mikijiro Hira elsősorban kisebb karakterszerepeket kapott a vívótudása kedvéért. Leginkább a „The Sword of The Beast” című kiváló Gosha moziból ismerhetik mifelénk., ahol viszont ő az egyik főszereplő. Ebben a moziban sem okoz csalódást.Zatoichi 09-G.pngA valóban újdonságba menő ötlet a moziban Zatoichi jakuza világot megelőző életének taglalása… lett volna. Ezen a téren ugyanis több mint szűken adagolták az információkat, pedig a közönség nyomása ekkor már nagy volt, hogy erről tudni akarnak. Most aztán majdnem kiderült valami… de mégsem. Miután fontos tényekről van szó, nem rontom el teljesen azoknak a szórakozását, akik ezután akarják látni a filmet. Maradjunk annyiban, ígéretes kezdés után gyenge lezárás lett a nóta vége. Viszont a szánalmas vén iszákos alakja, amit az ötlet létrehozott, elsőrangú lett. Yuzaburo Ii elképesztően jól alakítja a teljes lecsúszás határán lévő öreget, aki kap egy esélyt a tisztessége mentésére. Más szerepeinek nyomára nem bírtam bukkanni, de ebben engem meggyőzött róla, hogy értette a mesterségét.Zatoichi 09-E.pngFurcsa, de ebben a filmben gyakorta nem Zatoichi a központi karakter. Sokban más is, mint aminek eddig megismertük. Az természetesen nem változott, hogy a jakuzákat nem állhatja, kockázásban verhetetlen, nőkkel és gyermekekkel gyorsan szót ér és nem habozik segíteni a rászorulóknak. Viszont az eddigieknél sokkal optimistább és visszafogottabb. Sőt, a nőkkel szinte félénk. A kardját sem akarja előrántani. Ez nem az az Ichi, akit eddig láttunk. Mindezek a változások okozzák, hogy ebben az epizódban alig vannak harcok. Csak a végére kapjuk vissza az ismerős masszőrt, aki aztán az utolsó tíz percben hozza a szokott formáját. Jöhet bárki, vívómester, jakuza vagy szamuráj őr, neki nem számít. A kardja előtt senki nem állhat meg. Meg kell említenem, - bár mifelénk egész biztosan kevés a hozzáértő ember – hogy az ínyencek szerint a kilencedik mozira lett tökéletes Katsu vívótechnikája. A vékony, egyenes, könnyen elrejthető kard, amit használ, elsősorban a szamuráj nők fegyvere volt, a férfiak legfeljebb gyakorlásra vették igénybe. Ichi furcsa lábbeállása, csuklótól lefelé tartott, testet fedező technikája szintén a nők számára lett kitalálva. Ám a látszat csal. Meglehet, a „cane” nem mutat olyan látványosan, mint egy „dotanuki”, vagyis csatakard, de attól még halálos eszköz az értő kézben. Katsu kiszámított, tempóban és ritmusban elképesztően precíz, halálos „balettiskolája” a dilettáns néző számára is lenyűgöző. Minden villámgyors, amint az a valóságban is volt. Ez viszont azzal jár, hogy ha valaki rosszkor pislog, már lemarad egy vágásról. Ha pedig egy tüsszentés megcsavarja az orrát, akár az egész harcot tekerheti vissza a lejátszón. A tényleges összecsapások között nincs öt másodpercnél hosszabb időtartamú. Miután a küzdelmek nagy része éjszaka történik, bizony az a néző, aki eddig a látványos kardpárbajokért kedvelte a sorozatot, ezúttal joggal elégedetlenkedhet. Vajmi kevés jut a szemnek.Zatoichi 09-F.pngMint írtam fentebb, a kilencedik film a címe ellenére nem kalandos történet, sőt inkább kevés eseményű és lassú folyású. Művészileg a sorozat legigényesebb darabjai közé sorolandó. Ugyanakkor, mert nem azt kínálja, ami népszerűvé tette Zatoichi előző, valódi kalandjait, a megítélése vegyes. Fanyalgók éppoly szép számmal vannak, mint dicsérői. Részemről azok közé tartozok, akik szerint kakukktojás lett a sagán belül. Ami korántsem jelenti azt, hogy nem jó vagy unalmas, ezt hangsúlyozom, de a sok jó ötlet között Zatoichi majdnem elveszett, mind a közmondásos gyermek a bábák között. Ez a kivitelezés inkább illett volna egy hagyományos szamuráj drámába, mint egy újítónak szánt sorozat közepébe. Nem véletlen, hogy a további filmekben más felfogást láthatunk. De azokról majd máskor.

Souls In The Moonlight 3 (1959)

2014. október 12. - Oldfan

Meglehetősen elhúzódott ennek az ismertetőnek a megjelenése. Ugyanis az történt, hogy előbb a harmadik film magyarítását terveztem, ezt követően a megírását. Amint az mostanában egyre többször megesik velem, ismét beleszaladtam egy fordítógépes angolsággal készült szövegbe és másikat nem tudtam keríteni a mozihoz. Ezért aztán sokszor inkább rejtvényfejtésre emlékeztetett a munkám, mint valódi fordításra. Szerencsére az előző két részhez tartozó megfelelő angolságú feliratok sokat segítettek, de így is sokáig tartott a project kiteljesítése.

Az előző részben megvakult Rjunoszuke a bolyongásai során egyre közelebb kerül az otthonához. Makacs üldözője, Hjoma változatlanul a nyomában van, de a sors újra és újra megakadályozza az összecsapásukat. Kamio uraság a pártfogásába veszi az öntörvényű Cukuét, de arról szó nincs, hogy valóban a hűbérura lenne. Mindössze eszközt lát benne, aki segítheti megszabadítani őt a legfőbb vetélytársától. Ám a menyasszonynak kiszemeltje vonzódni kezd a vak roninhoz, bár világosan felismeri annak gonosz jellemét, ami újabb problémákat vet fel. Úgy tűnik, minden érintett egyszerre ér a Nagy Buddha hágó közelébe. Érik a végső leszámolás, de mi oldhatja fel a gyűlölködést?Souls In The Moonlight 01_1.png

Ahogy azt az előző cikkekben írtam, Tomu Ucsida filmje a legrészletesebb feldolgozása a 41 kötetes regényfolyamnak. Ám még így sem teljes! Viszont képes többet megmutatni belőle, mint a másik adaptáció, a Satan’s Sword. A két trilógia közötti különbség leginkább ebben a lezáró moziban domborodik ki. Elsőként abban, hogy számos olyan eseményt láthatunk benne, ami a többi filmből hiányzik. A karakterek mélyebbekké válnak általuk. A leglényegesebb eltérés meglehetősen szembeötlő. Ucsida nem csupán egy kalandos történetre vágyott, amelynek főhősei bebarangolják Japán tartományait, hanem lelki zarándokutat szintén kénytelenek megtenni, még ha nem is mindig vannak tudatában ennek. Az előző mozikban a buddhista szellemi út inkább csak jelzésszerűen tűnt fel, ám ezúttal már sokkal direktebben kapja meg a néző. A szavakon túl időnként nyilvánvalóan szimbolikusan átalakul a kép, úgy, ahogy a valóságban sosem történhetne. Rjunoszuke mögött szétfoszlik a vászon, a Pokol fenyegető árnyai és színei villannak fel, időnként a haragvó Buddha a rosszallása kifejezéseként sebesen megváltoztatja a természetet.Souls In The Moonlight 03_1.pngHjoma és Rjunoszuke elhúzódó útja és viadala egyben az emberi természet küzdelme is, a lélek harcol önmaga rosszabbik oldalával. A legkézenfekvőbb megoldás a gonosz gyilkos és a derék fiútestvér megközelítés lett volna. Ám nem ezt kapjuk. Ha figyel az ember, láthatja, hogy a fő karaktereknél végig ott húzódik a kétely és a kitörés lehetősége. Kezdve ott, Rjunoszuke az után öl, hogy a zarándok öregember a halálért imádkozik. Bunnujo halála sem igazán az ő lelkén szárad, hiszen csak önmagát védi a párbajban. A többi feldolgozástól eltérően nyilvánvaló, hogy ugyan embertelen próba elé állítja Hamát, de nem erőszakolja meg és nem ő kényszeríti arra, hogy vele tartson. Az asszony és a férj közti bizalmatlanság vezet a tragédia bekövetkeztéhez. Viszont megtagadja a szamuráj erkölcsöt, a családját többször is, időnként élvezetből gyilkol. Bár méltatlan rá, a sors többször felkínálja neki a menekülést, hiszen a trilógia során négy asszony próbálja meg eltéríteni a gonosz életmódtól. Ám ő sosem képes végleg legyőzni a gyilkolni vágyását. Pedig többször cselekszik jót mások érdekében, az szintén kiderül, hogy él benne a fia iránti szeretet, ami végül a pusztulásba viszi. Hogy a tékozló fiúra, Cukuére mi vár, világosan mutatja a megáradt folyó vérré változása, mely a végzetes sötétség felé rohan. Kataoka Csiezo a régi kabuki színjátszáson nőtt fel. Kissé idős már a szerepre, de színészileg remekel. Kiszámított, színpadiasan lassú mozgása, a szenvtelen arca mögé rejtett, váratlanul feltörő vadsága ideális ehhez a felfogáshoz, amit a rendező várt tőle. Miután a forgatás három éven át tartott, a befejező filmben már harcosként sem az, akit az elején láttunk. Egész biztosan sokat képezte magát, mert a lezáró moziban az összecsapások korántsem olyan jelzésszerűek, mint az első részben voltak. Ez a tény nem csupán a néző szórakoztatása kedvéért fontos, hanem a karakter szintén összetettebb lett általa.Souls In The Moonlight 02_1.png

Hjoma, a fő ellenlábasa természetesen az ellenpélda. Tapasztalatlan elszánt tizenhat éves tanoncból a végére megedződött, testileg-lelkileg felnőtt ember lesz. Az elején kissé egysíkú karaktere, akit csak a bosszú vezérelt, a végére kiteljesedik. Az útját átszövő megpróbáltatások(börtön, sikertelenség az üldözésben) átalakítják, megtanul szeretni, másokért küzdeni, felelősséget vállalni. Szellemileg beérik, akár a halálos ellenségével is képes megértő lenni. Azért nem lesz belőle papirosízű karakter, hiszen a vérbosszúról nem tud lemondani. A szamuráj erkölcs szerint joga van hozzá, de a néző érzékeli, hogy valójában nincs, hisz a bátyja maga okozta az halálát. Hjoma jutalma az lesz a megtisztulásáért, hogy az isteni gondviselés megóvja az értelmetlen párbajtól. Igazi buddhista szemléletű megoldás, miként az is, hogy a büntetés jelzése jelképszerű, gyakorlatban nem láthatjuk. Úgy vélem, jobb így, mert teret hagy a gondolkodásnak.Souls In The Moonlight 05_1.pngÉrdekes a moziban a nők szerepe. Egyrészt kísértők, a testi vágyat szimbolizálják, máskor viszont ők kínálják a férfiak jobbik felének az otthon melegét és a megváltás a lehetőségét. Az már az egyén döntése és felelőssége, hogy melyik útra lép. A megfontolt cselekvés mindvégig központi kérdés. Bár a sors sokszor alaposan, kikerülhetetlenül felforgatja a szereplők életét, de fatalizmusról vagy az eleve elrendelés hirdetéséről szó nincs. A besurranó tolvajból lehet jótevő nagybácsi, a szolgából szinte szentéletűként tisztelt nevelőszülő, a nagyúrból viszont cégéres gazember, ha nem képes erőt venni önmagán.Souls In The Moonlight 04_1.pngTomu Ucsida mesterségbeli tudása ragyog a filmfolyamban. Stílusos zeneválasztás, biztos kezű színészvezetés, igényes kameramozgatás, célratörő vagy éppen sejtető képek sora mindvégig. Ugyancsak írtam már az egyik előző ismeretőben, hogy szinte korlátlan anyagiakkal rendelkezett, ami látványban nagyon jót tett a mozinak. A díszlet mutatóssága segíti a néző élvezetét. Fontos szempont ez, tekintve, hogy a korszak szokásai szerint valódi külső felvétel alig akad, szinte mindent stúdióban vettek fel. Ez ugyan észrevehető, de nem igazán zavaró, mert nem hivalkodni akar a gazdag kiállítással, csupán minden érezhetően minőségi a ruháktól a kardokon át a szobaberendezésig. Bármennyire részletező a trilógia, jó pár elvarratlan szál marad még a történetben. Például nem tudjuk meg, miként menekült meg Rjunoszukétől a vándorszínész, mi lesz Johacsival és a kisfiúval, miért nem vitte vissza Cukue otthonába a család örökösét, mi lesz a gonosz Kamio uraság sorsa, stb. Igazi hiányérzetet mindezek nem hagynak a nézőben, mert csupán apró részletek, viszont a fő momentumok világosak a mesében, miként a hál’ istennek nem szájbarágósan tálalt erkölcsi tartalom sem sikkad el.

A régi, igényes mozik kedvelőinek ajánlom ezt a trilógiát. A lenti rövid videó a hágó mai valóságát mutatja meg.

 

 

Shingo's Ten Duels 1990

2014. szeptember 16. - Oldfan

Az ember azt hihetné, vannak bizonyos pozíciók, ahol az illetők gondtalanul élik világukat. Ám nem, még a sógunoknak is megvolt a maguk baja. Ügyelni kellett a szigorú etikettre, összeesküvéstől tartani, gondoskodni a nép szükségleteiről, a hadseregéről még inkább, törvénykezni, távol tartani a külföldieket Japántól, megfelelni a harcosi ideálnak,  építkezni. Meg arra is ügyelni, hogy el ne lopják az anyjától a gyermekét. Josimune sógunnak az utóbbi nem sikerült. Legalábbis a legendák szerint.
Shingo's Ten Duels 01.pngBidzsomaru tehetséges ifjú harcos, aki egy vidéki birtokon nevelkedik. Amikor egy lány védelmében véres összetűzésbe kerül néhány fennhéjazó szamurájjal a büntetés elől szöknie kell. Útközben a mestere megdöbbentő titkot tár fel előtte. Azt, hogy ő valójában Josimune sógun gyermeke, akit a szülei holtnak hisznek. A hír viharsebesen száguld végig a fővárosig. A sóguni pár reméli, hogy igaz, ezért új nevet adományoznak neki. Így lesz belőle Aoi Singo. Viszont tudják, az elismerés egyben bajt jelent rá az örökösödési sorrend miatt. Nem tévednek, a fiatalembernek a támogatók mellett hirtelen veszedelmes ellenségei is támadnak. Singo vágyai egyszerűek. Mindenképp találkozni szeretne sosem látott szüleivel és egyben híres kardforgatóvá válni. Az elsőt nagyon nehéz elérni, a másodikba könnyű belehalni. De mikor ijesztett meg ilyesmi egy elszánt szamurájt?
Shingo's Ten Duels 02.pngTokugava Josimune sógun létező történelmi személy volt, aki mondhatni váratlanul került trónra. A dolog messzebbre nyúlik vissza, még a dinasztia alapításának idejére. Iejaszu, az első sógun tisztában volt vele, mekkora veszedelem volna a családjára, ha örökös nélkül halna meg valamelyik sógun. Így a Tokugavákat három ágra osztotta, minimálisra csökkentve a veszélyt. Josimune családja a gazdagnak számító Kii régiót birtokolta, de ennek ellenére kemény gondokkal küzdöttek, mert hatalmas összeggel tartoztak a Sógunátusnak, akik rokonság ide vagy oda, pénz dolgában nem voltak engedékenyek. A jövendő sógun, akkor még Genroku, majd Sinnoszuke néven, alaposan megtapasztalta a vidéki élet nehézségeit, a nép szenvedését, beleértve az éhínséget és a cunamit. Amikor váratlan halálesetek után az állam élére került, már tapasztalt  vezető volt.  A nép kedvelte, mert segíteni igyekezett rajtuk, az ellenfelei viszont a nem túl hízelgő "abarenbo" névvel illették, ami kb. "vörösnyakút" jelent, és a vidéki származás gúnyos jelölése. Népszerűsége megőrződött, így életének fiktív eseményeit "bemutatva" Japán leghosszabb ideig futó csanbara sorozatának lett a főhőse, amely 800 epizódig jutott! A mi Mátyás királyunkhoz hasonlóan álruhában járja az országot és pár embere kíséretében karddal osztja az igazságot. Az eltűnt fiáról szóló filmek eredetileg Okawa Hashizót tették sztárrá az 1960-as években. Természetesen az újra feldolgozások sem maradtak el.
Shingo's Ten Duels 04.pngAz új évi, átlagon felüli kiállítást kapó jidaigeki történetek egyfajta ajándéknak számítanak a TV társaságok részéről a közönségüknek. 1990-ben az Asahi érezte úgy, ideje ismét előállni valamivel. A Singo történetekre mindig akad kereslet, így nagyot nem kockáztattak. De miután a téma már sokszorosan feldolgozott volt, alaposan bele kellett húzniuk. Így aztán három nagyágyút vetettek be az ügy érdekében. Wakayama Tomisaburo,  Chiba(Sonny)Shinichi és Sanada Hiroyuki szereplésével valószínűleg a telefonkönyv felolvasását is el lehetett volna adni arrafelé, de erről szó nincs. Kalandfilmbe gyűjtötték egybe őket, így fix egyesre vehette mindenki, hogy elsőrangú összecsapások lesznek koreografálva. Sanada köztudomásúlag Sonny Chiba pártfogoltja. A mester és tanítvány viszonyt ők már annyiszor eljátszották, hogy behunyt szemmel is menne nekik. Nincs nehéz dolguk. A történet népszerű, a kiállítás gazdag. Még játszani is van mit. Sajnos, a felvonultatott elemek többségét gyakran láthatták a rajongók..Na jó, Chiba-Wakayama párbajokkal azért nem voltunk elkényztetve.

Shingo's Ten Duels 03.png Miután új évi ajándékról van szó, a részleteket patikamérlegen adagolták ki, hogy a család minden tagja elégedett legyen. A szakétól meggyötört családfőt kardcsörtékkel tartják ébren, hogy a fiával együtt lehessen és oktathassa, mit kéne másképp csinálnia Singónak, hogy gyorsabban révbe jusson. Elvégre egy apa a sógun fiától is jobban tud mindent. A cserfes lányoknak ott a daliás főhős és a filmben érte epekedő kisasszonyok humoros kapcsolata. A megfáradt feleség törölgetheti a szemét a szerencsétlen, gyermekétől megfosztott édesanya sorsán. Szóval érzelmek, romantizálás, humor, bonyodalmak és szelíd erőszak. Az utóbbi mindössze jelzésszerűen, elvégre TV-t nézünk, ahol kiskorúak is vannak.
Mit tagadjam, nem igazán voltam elégedett a végeredménnyel. Sokszor langyos a történet, a logika valószínűleg másnapos lehetett, mert keveset van jelen benne. Singo állandóan fennakad valami akadályon, a 18 éve várakozó szülők meg egy szentnek is dicséretére váló türelemmel tűrik, hogy újra és újra keresztbe tegyenek a találkozásnak. Ha én vagyok a sógun  és harcosok ezreit rendelhetem ki, hamar a rákok gurigáznának annak a fejével, aki a gyermekemre kezet emel, legyen bármilyen rangú. Itt meg holmi etikett szabály megszegése elég hozzá, hogy a fiú be se léphessen a fővárosba. Aztán a nagy ellenségeskedést követő hirtelen megbékélések sem tűnnek hihetőnek a történeten belül, pláne annak ismeretében, micsoda nemzedékeken át húzódó valós vérbosszúkat lehet előásni a helyi történelemből. Ahogy haladunk előre, belépnek az új szereplők, jönnek a fordulatok, de mindegyik ismerős más filmekből. Sajnos, a cím sem teljesen igaz, ami elég kár, mert Singo mindössze három párbajig jut. (Nem csoda ha az eredeti sorozat négy filmből állt.) Tíz leszámolással azért pörgősebbre lett volna véve a tempó, mert a mintegy 145 perc azért így annyira nem száguld.
Shingo's Ten Duels 05.pngHa valaki arra gondol, oda akarok kilyukadni, hogy gyenge lett a TV mozi, az téved. Tisztes munka ez minden téren. A kiállítást már írtam, a zene rendben, a fényképezés dettó, a színészek mellőzik a túljátszást. Sanada még kellően kölyökképű volt ahhoz, hogy tizenévest alakítson, pedig a harmadik évtizedébe lépett a forgatáskor. Chiba pedig vonzó karakter, mint mindig. Mégsem az ő szimpatikus párosuk viszi a filmet, hanem a hatvan éves múlt Wakayama.  Mondhatni ellopja a showt. Takeda Isint játssza, egy megszállott szamurájt, aki mindent alárendel a céljának, hogy az ország elsőszámú harcosa lehessen. Család és becsület nem számít neki. Ha kell gyilkol, teljességgel kiszámthatalan. Árad róla veszély, ami a képernyőn is átüt. Amikor ő feltűnik a színen, rögtön oda csöndes langyosság érzete, ami egyébként sajnos időnként jellemző a filmre. A végső párbajuk Singóval a legjobb csanbara hangulatot adja, ott már panasz nincs.
Részemről az alkotást nem túl eredeti, de megbízható, szolid kalandfilmnek láttam, melyben igyekeztek egyensúlyban tartani az akciókat a meséléssel. Akik a szamuráj mozik drámaiságát és rámenősségét keresik, hiába teszik. Viszont a durvaság mentes, érzelmekkel teli laza szórakozásra vágyóknak tetszeni fog, annak ellenére, hogy a hihetőség nem az erénye. A kivitel olyan, mintha az első, Jean Marais alakította francia Púpost, vegyítették volna a Rákóczi hadnagyával, persze szigorúan japán környzetre szabva. Természetesen nem a történet hasonló, a megvalósítás stílusára értem. Akik ritkán néznek jidaigekit, azok minden bizonnyal élvezni fogják. Ezúttal a műfaj rajongói húzzák - némileg - a rövidebbet, mert ők sűrűn kalapot emelhetnek az ismerős részmozzanatoknak. Viszont sok kedvelt színészt láthatnak benne, akik megbízhatóan hozzák magukat, így fanyalogni ők sem fognak. Pláne, hogy már magyar felirattal nézheti az ügyesen kereső.

Zatoichi 08 - Fight, Zatoichi, Fight! 1964

2014. augusztus 25. - Oldfan

A Kicsi, a Nagy, az Artur és az Indián.... Jaj, nem, most egy másik műfaj jön. A zene sem rossz, de ezúttal filmről lesz szó. Hogy mitől villant be mégis az előbbi négyes? Asszociáció. Mostanság ugyanis valami ilyen címet kapna a Zatoichi nyolcadik története: "A MASSZŐR, A ZSEBTOLVAJ MEG A KISBABA". Ehhez képest az eredeti cím még visszafogottnak mondható. Szerencsére a történet nem az. A harmadik és a nyolcadik film között a sorozat minden egyes alkalommal gazdagodott valami részmozzanattal, fenntartva a közönség figyelmét.

A Manji klán profi bérgyilkosai csapdát állítanak Zatoichinak, de tévedésből és pont hősünk előzékenysége folytán, egy ártatlan kisgyermekes nő esik áldozatul. A megrendült masszőr nehéz küldetést mér ki önmagára. Egy távoli faluba kell eljuttatnia a kisbabát, pedig azt sem tudja, ki az apja és méltó-e a bizalomra.. Számos ellenfél nehezíti az útját, köztük a kitartó bérencek...

Zatoichi 08-A.pngKenji Misumi visszatért a sorozatba és hozta magával a kiinduló szellemiséget. Nála Zatoichi nem szuperhős, hanem közönséges ember, de rendkívül találékony és ügyes. Ennél is fontosabb, hogy mélyen erkölcsös. A változást gyorsan a tudomásunkra hozza. Míg az előző epizódban Kazuo Mori a közvetlen bevezetésben szupermani képességeket igénylő légyvagdosással indított, addig Misuminál a szakadt ruhás, elnyűtt szandálos, fáradt utazó mindössze egy kis kényelemhez szeretne jutni, majd pont a segítő szándéka okoz tragédiát. Éppoly erőteljes kiinduló helyzet, mégis mennyire más tartalmú. Zatoichi belső tartása hamar megmutatkozik. Olyan ember ő, aki képes a saját érdekei ellenére cselekedni mások javára, legyen bár az illető egy kisbaba. Nem véletlen, hogy a mozit keretjáték foglalja egybe. Egy csapat vak zarándokkal újra és újra kereszteződnek Ichi útjai, szimbolizálva az ő spirituális fejlődését.

Zatoichi 08-E.pngMisuminál nem változott a már az első epizódnál megdícsért egyéni látásmódja. Képei látványosak, néha egész vizuális költemények, melynek jelentős részét szolgáltatják a röviden bevágott, a természethez kötődő embert jelző villanások. Ichi, a köznép bajnoka, útnak ered, hogy teljesítse önként vállalt kötelességét, mi pedig élvezzük a címben jelzett viszontagságokkal és harcokkal teli misszió beteljesedését. A sűrűn előkerülő kardok ellenére a nagyobb hangsúly Zatoichi emberi oldalára esik. Megindító, ahogy egyre jobban ragaszkodik a gyermekhez, hiszen a néző sejti, a legnagyobb erőpróba a célban várja. Az ő életformájába ugyanis nem fér bele a felnevelése, el kell válniuk. Nem csak a kisbaba révén ismerhetjük meg, hogy milyen elvek vezetik. Egy zsebtolvajnőt is kisegít, újabb gondot véve a nyakába. A hölgy nem csak a foglalkozása miatt nem erkölcsbajnok, más téren sem makulátlan. Közös útja Zatoichival egyszerre ad módot a "geg faktor" alkalmazására és a konfliktus helyzetek gyarapodására. Mi lehetne jobb ötlet, mint hogy a hagyományos dajkai szerepkörben a férfi sokkal ügyesebb, mint a nő? Katsu jutalomjátékra kap módot, él is vele. Egy-két lökött jelenetet belecsempészett a történetbe, hogy miket, azt nem árulom el, tessék megnézni. (Később, amikor már a teljes jogokkal rendelkezett, megszaporodtak a mozikban az extrém ötletek.) A végül "kötelezően" megjelenő érzemi csapdát a főhősünk ügyesen megoldja. Egyet kell értsünk vele, a nő nem neki való. De talán sikerült elindítani a tisztesség útján. Furcsa, de a mozi a sok fordulat ellenére érzés keltésben közelebb áll a drámákhoz, mint a mozgalmasabb, de azért könnyedebb hangvételű csanbarákhoz. Ez viszont már a forgatókönyv dícsérete és egyben a rendező értő kezét bizonyítja. A fáklyák között vívott látványos záróküzdelem bármely kalandfilmnek a becsületére válna, Misumi mégis képes igazi drámai jelenetté változtatni, finom zen buddhista eszmeiséggel.

Zatoichi 08-B.pngZatoichi, aki tulajdonképpen "antihős", ezúttal a legjobb szamuráj erényeket csillogtatja, bár társadalmilag fölöttébb távol áll az uralkodó kaszttól. Gondoskodó, önfeláldozó, megértő, nemeslelkű - talán csak nem a THREE OUTLAW SAMURAI valamelyik hősével cserélt szerepet? Nem. Masszőrünk továbbra is kitaszított, aki másokkal tehet jót, de az ő vágyai teljesíthetetlenek maradnak. A forgatókönyvben pont megfelelő az akciók és a jellemformálás aránya. Így az is elégedett lesz, aki a fordulatos mesét szereti, de az sem fog panaszkodni, aki az előző részben nagy szerepet kapó villanó kardot favorizálja.

Zatoichi 08-F.pngMisumi a természet hangjait - patakcsobogás, lépések, csapkodó ruhák zaja -  gyakorta építi be a jelenetekbe, érzékeltetve, hogy a hangok mennyire fontosak Zatoichi számára. Szokásától eltérően itt hosszú beállításokat alkalmaz. A legemlékezetesebb, amikor egy fogadó udvarán Ichi szumósokkal verekszik, majd rázúdulnak a gyilkosok, elejti a kardját, menekül, védi magát, visszaszerzi a kardot és öl. Majdnem 3 perc vágás nélkül! Szinte emberfeletti teljesítmény volt Katsutól mindezt csukott szemmel, tévesztés nélkül végig mozogni! Ide bizony kellett a precíz mozgáskoordináció és térérzékelés. Eléggé köztudott ugyan, de elmesélem, hátha valaki még nem ismeri. Katsu a teljes beleélés kedvéért a forgatási szünetekben is csukott szemmel közlekedett a stúdiókban, a technikusok nagy rémületére. A filmekben Ichi földöntúli precizitással szúrja ki és kerülgeti az akadályokat, de a gyakorlatban hiba volt a kréta körül. A jól megtermett Katsu néha egy rinocérosz "kecsességével" gázolt át a lámpák és kábelek során, a technikai személyzet amúgy sem csekély gondjait szaporítva. Továbbá a DAIEI-nél szokás volt, hogy a stáb tagjai legalább naponta egyszer közös étkezésen vesznek részt, erősítvén az összetartozás érzését. Katsu ekkor sem volt hajlandó elhagyni a "csukott szem technika" gyakorlását. Ismerve a Japánban kedvelt apró italos csészék és ételes tálacskák mennyiségét egy lakomán, amihez még hozzájött az evőpálcikák használata, a végkifejlet elképzelhető. A pályatársai közül többek visszaemlékezésében szerepel, hogy a "beleélési állapotban" a közvetlen szomszédságában ebédelni emberpróbáló feladat volt. De a végeredmény őt igazolta. Ez a mozi a sorozat kiemelkedő darabja, melynek népszerűsége évtizedek óta töretlen.Zatoichi 08-D.pngA film zenéje jóval átlagon felüli. Ugyan a szokásos, bosszantóan oda nem illő westernes gitár szól a főcím és felvezető stáblista alatt, de utána már igen kifejező, a jelenetek érzelmi hatását fokozó minőségi dallamok jönnek. Akira Ifukube később a Kagemusha (Árnyéklovas) zenéjét írta Kurosawa számára.

A számos fordulatot rejtő, mélyen emberi történet, pazar akciójelenetekkel kiegészítve a Zatoichi saga egyik csúcspontja. Misumi visszahozta azt a pátoszt, ami az első filmet oly sikeressé tette. Viszont alkalmazkodott a közönség igényeihez, tehát jóval mozgalmasabb, remek összecsapásokkal dúsított minőségi mozi lett a végeredmény, melyet nyugodtan ajánlok azoknak, akik 26 filmből álló folyamból csak a legjobbakat szeretnék kimazsolázni. Az sem utolsó szempont, hogy a drámai pillanatok mellett bőven lett adagolva a humor, szóban és képben egyaránt. A nyolcadik részt okvetlenül vegyék be megtekintendők sorába.Zatoichi 08-C.pngUi: A történet erősségét bizonyítja, hogy a nemzetközi filmipar lecsapott rá, számos adaptációja készült. Mifelénk leginkább a Rutger Hauer főszereplésével készült 1989-es Vak végzet (Blind Fury) lehet ismerős. Már csak a kíváncsiság kedvéért is érdemes összevetni őket.

süti beállítások módosítása