Mindössze két év és már kilenc film. A DAIEI sikersorozata szinte száguldott, Katsu pedig egyre lépkedett felfelé a hírnév különféle fokozatain. De miután a stúdió más produkciói korántsem mindig voltak anyagiak sikeresek, egyre nőtt a nyomás az alkotói gárdán, hogy próbáljanak újabb nézőrétegeket találni és növelni a bevételt. A Zatoichi mozik elsősorban a nagykorú férfinépet vonzották a filmszínházakba. Adott volt a feladat, célozzák meg a kieső csoportokat. A felnőtt nők és a fiatalabb korosztály, nemtől függetlenül, nem lebecsülendő piacot jelentettek. Miként lehet becsalogatni őket a moziba? Hollywood ezt már jó régen kitalálta. Írj a filmbe szerelmet, gyermeket és kutyát, máris borítékolható a kasszacsöngés. Japánban úgy látszik a négylábú jószág kevésbé vonzó, így kiesett, jött helyette a humor. Rögtön párjával. (Alább kiderül, ez mit jelent.) Viszont némi megalkuvás együtt járt a váltással. Szolidabbra kellett venni a hangnemet és a viadalokat. Vajon sikerrel járt a kísérlet? Mindjárt kiderül.Zatoichi a Myogi hegynél szeretné köszönteni a közelgő új évet, amikor útközben váratlan feladatot kap. Egy gyanús alak megkéri, - akinek a kinézetét ő ugye nyilvánvalóan nem látja - hogy adjon át egy levelet. A kézbesítés helye nincs messze, így beleegyezik. A helyszínen rögtön rejtélybe ütközik. Egy ifjú lány keresi a szolgájával az eltűnt édesapját. Mindeközben a városkába egyre érkeznek az utazó mutatványosok, hiszen az újév megünneplése nekik gazdag bevételt jelenhet. Ám a dolgok rosszul állnak. A helyi intendáns a jakuzák tevékeny közreműködésével igyekszik megkopasztani a vándornépet. Bár Ichi mindössze némi pénzmagot szeretne begyűjteni, hamarosan olyan helyzetben találja magát, amelyben megszólal az igazságérzete. Sőt, nagy megdöbbenésére, egy iszákos vénember meséje azt sugallja számára, a rég halottnak hitt apjával sodorta össze a sors…Különös darab ez a sorozaton belül. Számos furcsaság jellemzi. Olyasmik, hogy nem könnyű megérteni, miért döntöttek bizonyos megoldások mellett a stúdióban. A nézőszám emelésének kísérlete teljesen érthető, miként az is, hogy a célközönség miatt jócskán vissza kellett venni az előző részek rámenős eszköztárából. Nők és gyermekek elé nem lehetett véres hulla halmokat gördíteni. Viszont akkor miért az akciókban erős Kimiyoshi Yasuda kapta meg a rendezést? Ő az ötödik, „On The Road” epizódban már bizonyította, hogy milyen kiváló munkát tud végezni az összecsapások filmezésénél, de kevéssé ügyel a míves képkivitelre. Ebben a moziban kb. 40 percig a tokjaikban pihennek az éles kardok. A stúdió tizenkilencre kért lapot, de bejött nekik. Yasuda, a filmes életművét szemlélve, számomra elképesztő módon, mondhatni kiválóan teljesít a számára szokatlan stílusban. A film lassú, de ennek ellenére jó ritmusú, a párbeszédek lényegre törőek, így a néző észre sem veszi, hogy sehol egy akció. Remek karakterek sorjáznak, a vidéki életformát bemutató jelenetek életszagúak és mindez elsőrangú képekben van felvezetve, hiteles karakterformálásokkal. Ennyire kifinomult képi világot csak Misumitól lehetett látni az első történetnél. Meggyőző bizonyíték, hogy vigyázzon az ember a beskatulyázásokkal, mert csúnyán tévedhet. A film a sagán belül a művészileg kiemelkedő történetek közé tartozik, mondhatni ínyencség. Az pedig, hogy ezúttal pár rövid jelenetet leszámítva, kidolgozott kísérőzenét kapunk az előzőleg többször csak „odakent” dallamocskák helyett, mondhatni hab a tortán.A fentebb említett humort a korszak népszerű testvérpárosa szolgáltatja. Daimaru és Racket Nakada hatalommal incselkedő bohócok, szó- és grimaszpoénokra építő jelenetei tökéletesen ülnek. Ahogy a kétértelmű megfogalmazásaikkal összezavarják a nyers erőhöz szokott alvilági népséget, az valami valódi unikum az eddig látott Zatoichi átverésekhez képest. Persze ő sem marad ki a sorból, de ezúttal a vékony pengével osztja a tudást a játékbarlangban. A fiatalabb korosztály szintén ikerpárost kap. A gyermek akrobaták ügyessége és hajlékonysága elképesztő. Semmi trükk, magas fokú helyi cirkuszművészetet látunk. Sőt, színészként sem ügyetlenek. Ráadásul, a bohócoktól eltérően, valóban lényeges szerepet kapnak a történetben. Az alkotók komolyan vették az ifjak becsalogatását a vetítésekre, igyekeznek kiszolgálni az igényeiket. A szerelmi szál nagyon visszafogott, de teljesen meggyőző. Tulajdonképpen sokkal hihetőbb, mint amikor pár perc után a masszőrünk nyakába omlik az érte epekedő leányzó, amint az régebben megesett. Miwa Takada ismerős lehet a nézőnek, szerepelt már a negyedik részben. A Zatoichi és közte kialakuló szemérmes vonzalom, ami sejteti, hogy a barátságnál több lehetne belőle, bizonnyal jobban megfelel a női közönség felfogásának, mint egy lángoló szerelem. Masszőrünk viszont a megszokott módon nem megy el a kecsegtető döntő randevúra. Szegény mindig megitta a levét annak, hogy kellett a folytatás. De mihez kezdett volna filmgyár egy elégedett és nyugalomban élő főhőssel?Mint minden új kalandjában, Zatoichi ezúttal sem marad fő ellenfél nélkül, aki többnek számít a közönséges alvilági banditáknál. Gounosuke egy jelentéktelen vidéki földesúr alacsony rangú csatlósának harmadik fia. Erre mondták mifelénk, hogy „hétszilvafás nemes.” Igazi feladata nincs az intendáns mellett, kelletlenül segíti annak piszkos ügyeit és abban reménykedik, egy felbukkanó képzett harcos ellenében megmutathatja a tudását. Kényszerű kötelesség és a valódi rivális kiváltotta büszkeség vezeti Zatoichi ellen. Az első részben látott Miki Hirate óta ő az első nemes ellenfél. Masszőrünk tökéletesen megérti a fiatal szamurájt, ezért a tiszteletét még a harc közepén is megadja az ellenfélnek. A film egyik legszebb pillanata, amint ráteríti a kopottas kabátját a tisztességes ellenfélre. A Gounosukét játszó Mikijiro Hira elsősorban kisebb karakterszerepeket kapott a vívótudása kedvéért. Leginkább a „The Sword of The Beast” című kiváló Gosha moziból ismerhetik mifelénk., ahol viszont ő az egyik főszereplő. Ebben a moziban sem okoz csalódást.A valóban újdonságba menő ötlet a moziban Zatoichi jakuza világot megelőző életének taglalása… lett volna. Ezen a téren ugyanis több mint szűken adagolták az információkat, pedig a közönség nyomása ekkor már nagy volt, hogy erről tudni akarnak. Most aztán majdnem kiderült valami… de mégsem. Miután fontos tényekről van szó, nem rontom el teljesen azoknak a szórakozását, akik ezután akarják látni a filmet. Maradjunk annyiban, ígéretes kezdés után gyenge lezárás lett a nóta vége. Viszont a szánalmas vén iszákos alakja, amit az ötlet létrehozott, elsőrangú lett. Yuzaburo Ii elképesztően jól alakítja a teljes lecsúszás határán lévő öreget, aki kap egy esélyt a tisztessége mentésére. Más szerepeinek nyomára nem bírtam bukkanni, de ebben engem meggyőzött róla, hogy értette a mesterségét.Furcsa, de ebben a filmben gyakorta nem Zatoichi a központi karakter. Sokban más is, mint aminek eddig megismertük. Az természetesen nem változott, hogy a jakuzákat nem állhatja, kockázásban verhetetlen, nőkkel és gyermekekkel gyorsan szót ér és nem habozik segíteni a rászorulóknak. Viszont az eddigieknél sokkal optimistább és visszafogottabb. Sőt, a nőkkel szinte félénk. A kardját sem akarja előrántani. Ez nem az az Ichi, akit eddig láttunk. Mindezek a változások okozzák, hogy ebben az epizódban alig vannak harcok. Csak a végére kapjuk vissza az ismerős masszőrt, aki aztán az utolsó tíz percben hozza a szokott formáját. Jöhet bárki, vívómester, jakuza vagy szamuráj őr, neki nem számít. A kardja előtt senki nem állhat meg. Meg kell említenem, - bár mifelénk egész biztosan kevés a hozzáértő ember – hogy az ínyencek szerint a kilencedik mozira lett tökéletes Katsu vívótechnikája. A vékony, egyenes, könnyen elrejthető kard, amit használ, elsősorban a szamuráj nők fegyvere volt, a férfiak legfeljebb gyakorlásra vették igénybe. Ichi furcsa lábbeállása, csuklótól lefelé tartott, testet fedező technikája szintén a nők számára lett kitalálva. Ám a látszat csal. Meglehet, a „cane” nem mutat olyan látványosan, mint egy „dotanuki”, vagyis csatakard, de attól még halálos eszköz az értő kézben. Katsu kiszámított, tempóban és ritmusban elképesztően precíz, halálos „balettiskolája” a dilettáns néző számára is lenyűgöző. Minden villámgyors, amint az a valóságban is volt. Ez viszont azzal jár, hogy ha valaki rosszkor pislog, már lemarad egy vágásról. Ha pedig egy tüsszentés megcsavarja az orrát, akár az egész harcot tekerheti vissza a lejátszón. A tényleges összecsapások között nincs öt másodpercnél hosszabb időtartamú. Miután a küzdelmek nagy része éjszaka történik, bizony az a néző, aki eddig a látványos kardpárbajokért kedvelte a sorozatot, ezúttal joggal elégedetlenkedhet. Vajmi kevés jut a szemnek.Mint írtam fentebb, a kilencedik film a címe ellenére nem kalandos történet, sőt inkább kevés eseményű és lassú folyású. Művészileg a sorozat legigényesebb darabjai közé sorolandó. Ugyanakkor, mert nem azt kínálja, ami népszerűvé tette Zatoichi előző, valódi kalandjait, a megítélése vegyes. Fanyalgók éppoly szép számmal vannak, mint dicsérői. Részemről azok közé tartozok, akik szerint kakukktojás lett a sagán belül. Ami korántsem jelenti azt, hogy nem jó vagy unalmas, ezt hangsúlyozom, de a sok jó ötlet között Zatoichi majdnem elveszett, mind a közmondásos gyermek a bábák között. Ez a kivitelezés inkább illett volna egy hagyományos szamuráj drámába, mint egy újítónak szánt sorozat közepébe. Nem véletlen, hogy a további filmekben más felfogást láthatunk. De azokról majd máskor.