Meglehetősen elhúzódott ennek az ismertetőnek a megjelenése. Ugyanis az történt, hogy előbb a harmadik film magyarítását terveztem, ezt követően a megírását. Amint az mostanában egyre többször megesik velem, ismét beleszaladtam egy fordítógépes angolsággal készült szövegbe és másikat nem tudtam keríteni a mozihoz. Ezért aztán sokszor inkább rejtvényfejtésre emlékeztetett a munkám, mint valódi fordításra. Szerencsére az előző két részhez tartozó megfelelő angolságú feliratok sokat segítettek, de így is sokáig tartott a project kiteljesítése.
Az előző részben megvakult Rjunoszuke a bolyongásai során egyre közelebb kerül az otthonához. Makacs üldözője, Hjoma változatlanul a nyomában van, de a sors újra és újra megakadályozza az összecsapásukat. Kamio uraság a pártfogásába veszi az öntörvényű Cukuét, de arról szó nincs, hogy valóban a hűbérura lenne. Mindössze eszközt lát benne, aki segítheti megszabadítani őt a legfőbb vetélytársától. Ám a menyasszonynak kiszemeltje vonzódni kezd a vak roninhoz, bár világosan felismeri annak gonosz jellemét, ami újabb problémákat vet fel. Úgy tűnik, minden érintett egyszerre ér a Nagy Buddha hágó közelébe. Érik a végső leszámolás, de mi oldhatja fel a gyűlölködést?
Ahogy azt az előző cikkekben írtam, Tomu Ucsida filmje a legrészletesebb feldolgozása a 41 kötetes regényfolyamnak. Ám még így sem teljes! Viszont képes többet megmutatni belőle, mint a másik adaptáció, a Satan’s Sword. A két trilógia közötti különbség leginkább ebben a lezáró moziban domborodik ki. Elsőként abban, hogy számos olyan eseményt láthatunk benne, ami a többi filmből hiányzik. A karakterek mélyebbekké válnak általuk. A leglényegesebb eltérés meglehetősen szembeötlő. Ucsida nem csupán egy kalandos történetre vágyott, amelynek főhősei bebarangolják Japán tartományait, hanem lelki zarándokutat szintén kénytelenek megtenni, még ha nem is mindig vannak tudatában ennek. Az előző mozikban a buddhista szellemi út inkább csak jelzésszerűen tűnt fel, ám ezúttal már sokkal direktebben kapja meg a néző. A szavakon túl időnként nyilvánvalóan szimbolikusan átalakul a kép, úgy, ahogy a valóságban sosem történhetne. Rjunoszuke mögött szétfoszlik a vászon, a Pokol fenyegető árnyai és színei villannak fel, időnként a haragvó Buddha a rosszallása kifejezéseként sebesen megváltoztatja a természetet.
Hjoma és Rjunoszuke elhúzódó útja és viadala egyben az emberi természet küzdelme is, a lélek harcol önmaga rosszabbik oldalával. A legkézenfekvőbb megoldás a gonosz gyilkos és a derék fiútestvér megközelítés lett volna. Ám nem ezt kapjuk. Ha figyel az ember, láthatja, hogy a fő karaktereknél végig ott húzódik a kétely és a kitörés lehetősége. Kezdve ott, Rjunoszuke az után öl, hogy a zarándok öregember a halálért imádkozik. Bunnujo halála sem igazán az ő lelkén szárad, hiszen csak önmagát védi a párbajban. A többi feldolgozástól eltérően nyilvánvaló, hogy ugyan embertelen próba elé állítja Hamát, de nem erőszakolja meg és nem ő kényszeríti arra, hogy vele tartson. Az asszony és a férj közti bizalmatlanság vezet a tragédia bekövetkeztéhez. Viszont megtagadja a szamuráj erkölcsöt, a családját többször is, időnként élvezetből gyilkol. Bár méltatlan rá, a sors többször felkínálja neki a menekülést, hiszen a trilógia során négy asszony próbálja meg eltéríteni a gonosz életmódtól. Ám ő sosem képes végleg legyőzni a gyilkolni vágyását. Pedig többször cselekszik jót mások érdekében, az szintén kiderül, hogy él benne a fia iránti szeretet, ami végül a pusztulásba viszi. Hogy a tékozló fiúra, Cukuére mi vár, világosan mutatja a megáradt folyó vérré változása, mely a végzetes sötétség felé rohan. Kataoka Csiezo a régi kabuki színjátszáson nőtt fel. Kissé idős már a szerepre, de színészileg remekel. Kiszámított, színpadiasan lassú mozgása, a szenvtelen arca mögé rejtett, váratlanul feltörő vadsága ideális ehhez a felfogáshoz, amit a rendező várt tőle. Miután a forgatás három éven át tartott, a befejező filmben már harcosként sem az, akit az elején láttunk. Egész biztosan sokat képezte magát, mert a lezáró moziban az összecsapások korántsem olyan jelzésszerűek, mint az első részben voltak. Ez a tény nem csupán a néző szórakoztatása kedvéért fontos, hanem a karakter szintén összetettebb lett általa.
Hjoma, a fő ellenlábasa természetesen az ellenpélda. Tapasztalatlan elszánt tizenhat éves tanoncból a végére megedződött, testileg-lelkileg felnőtt ember lesz. Az elején kissé egysíkú karaktere, akit csak a bosszú vezérelt, a végére kiteljesedik. Az útját átszövő megpróbáltatások(börtön, sikertelenség az üldözésben) átalakítják, megtanul szeretni, másokért küzdeni, felelősséget vállalni. Szellemileg beérik, akár a halálos ellenségével is képes megértő lenni. Azért nem lesz belőle papirosízű karakter, hiszen a vérbosszúról nem tud lemondani. A szamuráj erkölcs szerint joga van hozzá, de a néző érzékeli, hogy valójában nincs, hisz a bátyja maga okozta az halálát. Hjoma jutalma az lesz a megtisztulásáért, hogy az isteni gondviselés megóvja az értelmetlen párbajtól. Igazi buddhista szemléletű megoldás, miként az is, hogy a büntetés jelzése jelképszerű, gyakorlatban nem láthatjuk. Úgy vélem, jobb így, mert teret hagy a gondolkodásnak.
Érdekes a moziban a nők szerepe. Egyrészt kísértők, a testi vágyat szimbolizálják, máskor viszont ők kínálják a férfiak jobbik felének az otthon melegét és a megváltás a lehetőségét. Az már az egyén döntése és felelőssége, hogy melyik útra lép. A megfontolt cselekvés mindvégig központi kérdés. Bár a sors sokszor alaposan, kikerülhetetlenül felforgatja a szereplők életét, de fatalizmusról vagy az eleve elrendelés hirdetéséről szó nincs. A besurranó tolvajból lehet jótevő nagybácsi, a szolgából szinte szentéletűként tisztelt nevelőszülő, a nagyúrból viszont cégéres gazember, ha nem képes erőt venni önmagán.
Tomu Ucsida mesterségbeli tudása ragyog a filmfolyamban. Stílusos zeneválasztás, biztos kezű színészvezetés, igényes kameramozgatás, célratörő vagy éppen sejtető képek sora mindvégig. Ugyancsak írtam már az egyik előző ismeretőben, hogy szinte korlátlan anyagiakkal rendelkezett, ami látványban nagyon jót tett a mozinak. A díszlet mutatóssága segíti a néző élvezetét. Fontos szempont ez, tekintve, hogy a korszak szokásai szerint valódi külső felvétel alig akad, szinte mindent stúdióban vettek fel. Ez ugyan észrevehető, de nem igazán zavaró, mert nem hivalkodni akar a gazdag kiállítással, csupán minden érezhetően minőségi a ruháktól a kardokon át a szobaberendezésig. Bármennyire részletező a trilógia, jó pár elvarratlan szál marad még a történetben. Például nem tudjuk meg, miként menekült meg Rjunoszukétől a vándorszínész, mi lesz Johacsival és a kisfiúval, miért nem vitte vissza Cukue otthonába a család örökösét, mi lesz a gonosz Kamio uraság sorsa, stb. Igazi hiányérzetet mindezek nem hagynak a nézőben, mert csupán apró részletek, viszont a fő momentumok világosak a mesében, miként a hál’ istennek nem szájbarágósan tálalt erkölcsi tartalom sem sikkad el.
A régi, igényes mozik kedvelőinek ajánlom ezt a trilógiát. A lenti rövid videó a hágó mai valóságát mutatja meg.
