1963-ra, 32 évesen, Katsu már a DAIEI  sztárja volt. Elnyerte a "Kék szalag" kitüntetést, amely a japán színészek között a legnagyobb becsben állt. Neve ekkorra egybeforrott az általa megteremtett Zatoicsiéval. Megszületett az első fia, látszólag minden rendben volt. Ám 1965-re a jegyeladások csökkenni kezdtek, a stúdió meg aggódni. Jellemző módon, az eszükbe sem jutott, hogy év alatt négy mozit piacra dobni, a végére a többitől elütő édeskés hangnemmel, netán nem szerencsés döntés. Eljött a sorozat első kritikus pontja. Egy új rendezőre, Inoue Akirára bízták a megújítás feladatát. Kiváló döntés volt.Önéletrajzában Katsu így ír erről az időszakról: "A forgatókönyv érdektelenné teszi a filmkészítést. Mindössze világos koncepcióra van szükség. Állítsd föl a karaktereket, kezdd el a fölvételeket és alakítsd úgy a történetet, ahogy a forgatás megy...Akkor érdekes lesz a film." Annyiban igaza volt, hogy tőle aztán senki nem ismerte jobban a karaktert. Olyan egyértelmű testbeszéd rendszert dolgozott ki, a sokszor valóban fölöslegessé teszi a szószaporítást. Ha kell, vonakodó harcos, míg máskor a fénybe fordulva előrelép és senkinek nincs kétsége, ez az ember tud könyörtelen lenni, ha az elnyomottak védelmében kardot húz. Él a szerepében. A harci jeleneteknél pedig csak hunyorog az ember, hogy miket tudott azzal a vékony pengével.  Inoue Akira így jellemezte Katsut: "Tökéletes felnőtt, akinek tökéletesen gyermeki elméje van." Nem tudom, végül valóban ezen elvek szerint zajlott-e a forgatás, de a végeredmény szinte tökéletes lett. Ebből a filmből tényleg sugárzik valamilyen gyermekien egyszerű tisztaság, annak ellenére, hogy ezúttal sötétebbre vették a tónust. Arra viszont mernék fogadni, hogy az időről időre felbukkanó groteszk, néha nem túl ízléses humor Katsu ötlettárából került elő. Később, amikor már ő rendelkezett a jogokkal, még inkább megszaporodtak az ilyen poénok. Úgy tűnik, az Akira úr által emlegetett gyermeki elme legfeljebb a tinédzserkorig jutott. Egyébként a saga során mindvégig gondjuk volt azzal a rendezőknek, hogy Katsu szélsőséges természetéből adódó, az altesti poénokat erőltető ötleteit kigyomlálják, vagy legalább elfogadható szintig visszaszorítsák. (Mondhatnám úgyis, rendkívüli érzéke volt ahhoz, hogyan lehet belerondítani egy kidolgozott filmbe.) Itt nem mindig sikerült. Elvégre Zatoicsi megformálója tudta érvényesíteni az akaratát egy frissen bekerült direktor ellenében. Zatoicsi hosszú évek után visszajut a régi mestere városkájába, ahhoz, akitől annak idején a masszírozást tanulta. Ám időközben Hikonoicsi urat hidegvérrel meggyilkolták és erőszakkal kényszerítik prostitúcióra a nőket. Ez a sors várna a hajdani mester lányára, Szajo-ra is. Tacugoro, a helyi jakuza főnök, a hatósággal összejátszva a begyűjtött adót szeretné meglovasítani Nagy szükség lesz Zatoicsi eszére, ravaszságára, továbbá a villámgyors kardjára, mert az ellenfelek elszántak és sokan vannak. Rögtön a település határánál két fejvadász les rá...Inoue Akira nagy formában volt, a rendezése joggal nevezhető stílusosnak. A vidám pillanatoktól drámai feszültségen át a mozgalmas harcokig egyaránt otthon van. Rengeteg közelképet és drámai beállításokat alkalmaz, fekete-fehér visszatekintésekkel „színesíti” a történetet, még alig észlelhető lassításokat is bevet a nagyobb hatás kedvéért. Amit tovább fokoz azzal, hogy a remek akciók közé időnként hosszabb szüneteket rendel, mintegy „éheztetve” a nézőt. Nagyon jártas a westernek világában, ez többször tetten érhető a beállítások során. Azt sem nehéz felismerni, inkább az italo vonalat részesítette előnyben a részleteknél, mint a klasszikus amerikai erényeket. Bár az indítás, amint egy titokzatos ismeretlen megérkezik a helyiek közé, akár az is lehetne. Az eszköztára érdekessé és egyedivé a filmjét, de ugyanakkor egy európai nézőnél nem biztos, hogy annyira nyerők a húzások, mint Japánban voltak annak idején. Viszont kétségtelen, az eddigieknél személyesebb lesz a néző viszonya a főhőssel, ami végtére is hatásos eszköz. A történet két szálon fut. Kedvenc masszőrünk vívja magányos harcát a korrupció ellen. Mi tagadás, ez különösebb fordulatokkal nem kecsegtet, eléggé kiszámítható, mi fog történni. A mestere lányához, a fő ellenfeléhez és a falusiakhoz kötődő másik szál már jobb, több benne a színesítő részlet, hiteles karakter. Persze, a szokott, mostanra már elvárt alapelemek szintén beépülnek a mesébe, mint például a vonzó lány feltűnése. Az egyáltalán nem baj, hogy a szívtipró masszőrt ezúttal egy jótevő nagybácsis kép váltja fel, jobban illik a történetbe. Méltó ellenfél akad és természetesen a döntő harc előtti rivalizálás sem marad el. A játékbarlang anyagai alapjainak megrengetése mondhatni "kötelező" részlet, miként a jakuzák móresre tanítása is az.("Három koporsó rendel." - Jaj nem, az egy másik mozi. Japánban hordószerűségbe temettek. Egyébként is négy kellett. De azért közel volt...:))A zene, - Minő meglepetés! - western filmet idéz a "echte eredeti" mexikói gitárfutamaival. A magam részéről finoman szólva nem rajongok a szamurájfilmekben történő alkalmazásukért, de ezúttal elviselhetőre sikeredett. Úgy tűnik, mégis összebékíthetőek a szamurájfilmek elemei a Vadnyugat zenéjével... legalábbis néha. Azért pár borongós japán dallam érzékelteti, hogy mégsem tévesztett földrészt a komponálásért felelős.

Az előző részből átmentett ötlet a gyermek szerepeltetése, de ezúttal egy serdülő kislány lép az akrobata fiúk helyére. A jakuza apa bajlódása eleinte kedélyes természetű, de az alvilágban nem tartós az olyan állapot. Zatoicsi pedig a lány által bizonyíthatja, képes úgy legyőzni az ellenfelét, hogy egy gyermek észre sem veszi, mi történt mellette. A rendező tehetségéből Katsu sokat profitál. Kap tőle spagetti westernesen groteszk és amerikai vadnyugati stílusú ember-ember elleni párbajt, de a jól bevált japán változat sem marad el, amelyben a magányos kardforgató szembeszáll a sokasággal. Persze, az ilyen változatossággal igazából a közönség jár a legjobban.

Számomra ez az a történet, amelyben legvilágosabban érvényesül az igazi Zatoicsi karakter. A háláját akarja kifejezni valakinek, akit csapdába csalva megöltek. Megtudván a történteket, többé semmi nem állíthatja meg, amíg a tettesek meg nem bűnhődnek. Közben képes megbocsátani a hibázónak és önzetlenül segíteni a rászorulóknak. Miután rendbe hozta a városka problémáit, tudja, innentől már ő maga lenne az újabb gond. Távozik, a hálálkodást nem igényelve. Gyönyörűen összeszedett jellemvonások, fordulatos történet szép kivitelben, jól eljátszott szerepek, emlékezetes összecsapások - kell több ennél? (Bizonyára lesz, aki igent válaszol. Sejthetően azért, hogy a sötétebb tónus rámenősebb kivitelben volna igazán hatásos. Nyugalom, lesz olyan mozi. De még csak 1965-öt írunk a sorozatban, érnie kell hozzá az időnek.) A tizedik kaland a DAIEI stúdiónál készült Zatoicsi filmek reprezentatív darabja, az ismertető írójának pedig az egyik személyes kedvence. Egyike volt a legelső filmeknek, amit a sorozatból megismertem és rögvest elnyerte a tetszésemet. Remélem, mások is így lesznek vele.