Az ember azt hihetné, vannak bizonyos pozíciók, ahol az illetők gondtalanul élik világukat. Ám nem, még a sógunoknak is megvolt a maguk baja. Ügyelni kellett a szigorú etikettre, összeesküvéstől tartani, gondoskodni a nép szükségleteiről, a hadseregéről még inkább, törvénykezni, távol tartani a külföldieket Japántól, megfelelni a harcosi ideálnak, építkezni. Meg arra is ügyelni, hogy el ne lopják az anyjától a gyermekét. Josimune sógunnak az utóbbi nem sikerült. Legalábbis a legendák szerint.
Bidzsomaru tehetséges ifjú harcos, aki egy vidéki birtokon nevelkedik. Amikor egy lány védelmében véres összetűzésbe kerül néhány fennhéjazó szamurájjal a büntetés elől szöknie kell. Útközben a mestere megdöbbentő titkot tár fel előtte. Azt, hogy ő valójában Josimune sógun gyermeke, akit a szülei holtnak hisznek. A hír viharsebesen száguld végig a fővárosig. A sóguni pár reméli, hogy igaz, ezért új nevet adományoznak neki. Így lesz belőle Aoi Singo. Viszont tudják, az elismerés egyben bajt jelent rá az örökösödési sorrend miatt. Nem tévednek, a fiatalembernek a támogatók mellett hirtelen veszedelmes ellenségei is támadnak. Singo vágyai egyszerűek. Mindenképp találkozni szeretne sosem látott szüleivel és egyben híres kardforgatóvá válni. Az elsőt nagyon nehéz elérni, a másodikba könnyű belehalni. De mikor ijesztett meg ilyesmi egy elszánt szamurájt?
Tokugava Josimune sógun létező történelmi személy volt, aki mondhatni váratlanul került trónra. A dolog messzebbre nyúlik vissza, még a dinasztia alapításának idejére. Iejaszu, az első sógun tisztában volt vele, mekkora veszedelem volna a családjára, ha örökös nélkül halna meg valamelyik sógun. Így a Tokugavákat három ágra osztotta, minimálisra csökkentve a veszélyt. Josimune családja a gazdagnak számító Kii régiót birtokolta, de ennek ellenére kemény gondokkal küzdöttek, mert hatalmas összeggel tartoztak a Sógunátusnak, akik rokonság ide vagy oda, pénz dolgában nem voltak engedékenyek. A jövendő sógun, akkor még Genroku, majd Sinnoszuke néven, alaposan megtapasztalta a vidéki élet nehézségeit, a nép szenvedését, beleértve az éhínséget és a cunamit. Amikor váratlan halálesetek után az állam élére került, már tapasztalt vezető volt. A nép kedvelte, mert segíteni igyekezett rajtuk, az ellenfelei viszont a nem túl hízelgő "abarenbo" névvel illették, ami kb. "vörösnyakút" jelent, és a vidéki származás gúnyos jelölése. Népszerűsége megőrződött, így életének fiktív eseményeit "bemutatva" Japán leghosszabb ideig futó csanbara sorozatának lett a főhőse, amely 800 epizódig jutott! A mi Mátyás királyunkhoz hasonlóan álruhában járja az országot és pár embere kíséretében karddal osztja az igazságot. Az eltűnt fiáról szóló filmek eredetileg Okawa Hashizót tették sztárrá az 1960-as években. Természetesen az újra feldolgozások sem maradtak el. 
Az új évi, átlagon felüli kiállítást kapó jidaigeki történetek egyfajta ajándéknak számítanak a TV társaságok részéről a közönségüknek. 1990-ben az Asahi érezte úgy, ideje ismét előállni valamivel. A Singo történetekre mindig akad kereslet, így nagyot nem kockáztattak. De miután a téma már sokszorosan feldolgozott volt, alaposan bele kellett húzniuk. Így aztán három nagyágyút vetettek be az ügy érdekében. Wakayama Tomisaburo, Chiba(Sonny)Shinichi és Sanada Hiroyuki szereplésével valószínűleg a telefonkönyv felolvasását is el lehetett volna adni arrafelé, de erről szó nincs. Kalandfilmbe gyűjtötték egybe őket, így fix egyesre vehette mindenki, hogy elsőrangú összecsapások lesznek koreografálva. Sanada köztudomásúlag Sonny Chiba pártfogoltja. A mester és tanítvány viszonyt ők már annyiszor eljátszották, hogy behunyt szemmel is menne nekik. Nincs nehéz dolguk. A történet népszerű, a kiállítás gazdag. Még játszani is van mit. Sajnos, a felvonultatott elemek többségét gyakran láthatták a rajongók..Na jó, Chiba-Wakayama párbajokkal azért nem voltunk elkényztetve.
Miután új évi ajándékról van szó, a részleteket patikamérlegen adagolták ki, hogy a család minden tagja elégedett legyen. A szakétól meggyötört családfőt kardcsörtékkel tartják ébren, hogy a fiával együtt lehessen és oktathassa, mit kéne másképp csinálnia Singónak, hogy gyorsabban révbe jusson. Elvégre egy apa a sógun fiától is jobban tud mindent. A cserfes lányoknak ott a daliás főhős és a filmben érte epekedő kisasszonyok humoros kapcsolata. A megfáradt feleség törölgetheti a szemét a szerencsétlen, gyermekétől megfosztott édesanya sorsán. Szóval érzelmek, romantizálás, humor, bonyodalmak és szelíd erőszak. Az utóbbi mindössze jelzésszerűen, elvégre TV-t nézünk, ahol kiskorúak is vannak.
Mit tagadjam, nem igazán voltam elégedett a végeredménnyel. Sokszor langyos a történet, a logika valószínűleg másnapos lehetett, mert keveset van jelen benne. Singo állandóan fennakad valami akadályon, a 18 éve várakozó szülők meg egy szentnek is dicséretére váló türelemmel tűrik, hogy újra és újra keresztbe tegyenek a találkozásnak. Ha én vagyok a sógun és harcosok ezreit rendelhetem ki, hamar a rákok gurigáznának annak a fejével, aki a gyermekemre kezet emel, legyen bármilyen rangú. Itt meg holmi etikett szabály megszegése elég hozzá, hogy a fiú be se léphessen a fővárosba. Aztán a nagy ellenségeskedést követő hirtelen megbékélések sem tűnnek hihetőnek a történeten belül, pláne annak ismeretében, micsoda nemzedékeken át húzódó valós vérbosszúkat lehet előásni a helyi történelemből. Ahogy haladunk előre, belépnek az új szereplők, jönnek a fordulatok, de mindegyik ismerős más filmekből. Sajnos, a cím sem teljesen igaz, ami elég kár, mert Singo mindössze három párbajig jut. (Nem csoda ha az eredeti sorozat négy filmből állt.) Tíz leszámolással azért pörgősebbre lett volna véve a tempó, mert a mintegy 145 perc azért így annyira nem száguld. 
Ha valaki arra gondol, oda akarok kilyukadni, hogy gyenge lett a TV mozi, az téved. Tisztes munka ez minden téren. A kiállítást már írtam, a zene rendben, a fényképezés dettó, a színészek mellőzik a túljátszást. Sanada még kellően kölyökképű volt ahhoz, hogy tizenévest alakítson, pedig a harmadik évtizedébe lépett a forgatáskor. Chiba pedig vonzó karakter, mint mindig. Mégsem az ő szimpatikus párosuk viszi a filmet, hanem a hatvan éves múlt Wakayama. Mondhatni ellopja a showt. Takeda Isint játssza, egy megszállott szamurájt, aki mindent alárendel a céljának, hogy az ország elsőszámú harcosa lehessen. Család és becsület nem számít neki. Ha kell gyilkol, teljességgel kiszámthatalan. Árad róla veszély, ami a képernyőn is átüt. Amikor ő feltűnik a színen, rögtön oda csöndes langyosság érzete, ami egyébként sajnos időnként jellemző a filmre. A végső párbajuk Singóval a legjobb csanbara hangulatot adja, ott már panasz nincs.
Részemről az alkotást nem túl eredeti, de megbízható, szolid kalandfilmnek láttam, melyben igyekeztek egyensúlyban tartani az akciókat a meséléssel. Akik a szamuráj mozik drámaiságát és rámenősségét keresik, hiába teszik. Viszont a durvaság mentes, érzelmekkel teli laza szórakozásra vágyóknak tetszeni fog, annak ellenére, hogy a hihetőség nem az erénye. A kivitel olyan, mintha az első, Jean Marais alakította francia Púpost, vegyítették volna a Rákóczi hadnagyával, persze szigorúan japán környzetre szabva. Természetesen nem a történet hasonló, a megvalósítás stílusára értem. Akik ritkán néznek jidaigekit, azok minden bizonnyal élvezni fogják. Ezúttal a műfaj rajongói húzzák - némileg - a rövidebbet, mert ők sűrűn kalapot emelhetnek az ismerős részmozzanatoknak. Viszont sok kedvelt színészt láthatnak benne, akik megbízhatóan hozzák magukat, így fanyalogni ők sem fognak. Pláne, hogy már magyar felirattal nézheti az ügyesen kereső.
