Jakuza masszőr létére Zatoichi gyors karriert csinált. Három év sem telt el azóta, hogy feltűnt a vásznakon, de már a hetedik mozit forgatták róla. A tempó azonban változást hozott. Míg az első rész sikerét egyértelműen nagyon hétköznapi, alacsony társadalmi helyzetben lévő főhős rendkívülisége adta, aki minden hátránya ellenére felülkerekedik az élet nehézségein. addig ennek akalandnak az idejére nyilvánvalóvá vált, az a vonal tarthatatlan. Aki túlélt egy neves roninnal vívott párbajt, kivágta magát négy jakuza banda szorításából és vérdíjjal a fején még a körzeti szamuráj intendással sem habozott ujjat húzni, lehet minden, de átlagos fickó nem. Érezték ezt a forgatókönyv írói is, ezért elkezdték megfordítani a dolgot. Nem átlagember? Nem hát. Nyomorult vak masszőr, számkivetett, körözött, vérdíj a fején, körülötte meg hullanak a fejére pályázó fegyveresek, mint ősszel a legyek. Legyen hát szuperman! Hogy ebből mi sült ki? Mindjárt kiderül.

Zatoichit megsebesíti egy orvlövész, az életét egy jószívű hölgy menti meg, aki pénzt ad az ápolására. Amikor kissé összeszedi magát, sietve indul a jótevője nyomába, hogy háláját kifejezze. Sikeresen kideríti az illető kilétét, aki történetesen egy szelíd természetű bandafőnök lánya. Miközben igyekszik magát hasznossá tenni, a vak masszőr ideiglenes otthona körül gyülekeznek a viharfellegek. A közeli folyó gázlójának bérleti joga szép summát hoz, ezért egy ármánykodó rivális bandavezér magának szeretné megkaparintani a lágyszívű tulajdonos helyett. Akinek egyébként a családjában problémás örökös van és az apa nem veszi észre, egyre nagyobb a veszély. Zatoichi viszont annál inkább, de neki ott nincs szava. Közelít a leszámolás ideje...
Az alkotók nem cifrázzák a dolgot, rögtön bemutatják az "új" főhőst. A másnaposan, nem éppen illedelmes pózban heverésző Zatoichit bosszantják a legyek, ezért a villanó kardja móresre tanítja őket. Épp néhány, a néhány vérdíj begyűjtésére érkezett "családtag" szeme láttára, akik erre elnapolják az ügyet. Pár perccel később egy orvlövész kapja puskavégre a vándorunkat, aki egy farkasember gyorsaságával gyógyul fel, "elszáguld" hálálkodni, lazán a földre ver pár ronint, majd a tett színhelyre érve egykettőre megkedvelteti magát a helyiekkel. Ez bizony nem Misumi lassú történet építése és nem az ő vérontást kerülő főhőse. Félreértés ne essék, mindezt nagyon összeszedetten csinálják, semmi mulatságos nincs a látottakban, kivéve amikor a masszőrünk egy szál lenge japán alsóban mossa a padlót, vagy éhségében kétpofára falja a főtt rizst, netán gödörbe esik.
Szóval igyekeznek szórakoztatni a nézőt. Ismét Kazuo Ikehiro dirigált, akinek stílusérzékét már az előző ismertetőben dicsértem. Ezúttal sokkal több pénzből gazdálkodott és ez a tény átüt a képeken. A sorozaton belül a villanó kardos epizódnak sűrűn vetik a szemére, hogy sok eredetiség nem szorult bele. Én ezt részben vitatom. Igen, az alaphelyzet ordas nagy közhely Japánban, miszerint van egy jó bandafőnök, akit hidegre akar tenni a vetélytársa és érkezik egy kívülálló. (A negyedik részben ugyanez volt a felállás.) Nekünk pedig tiszta vadnyugati érzet. Ám Zatoichi új kalandja nem western mozi, másként alakul a végkifejlet, mint azt gondolnánk. Az alvilágban a jóság elnyeri büntetését, mert nem életképes. Ami újdonság, a főhősünk színe váltása, vagyis ő lesz a japán Superman. Ennek jegyében vág levegőben cikázó legyeket, harcol víz alatt, ami még a szamuráj mozikban is a vívástechnikai tökéletességet jelképezi. (Persze, azért néha felsül, mint a gyerekkel játszódó epizódban, mert kell az önmérséklet.) Ennél lényegesebb, hogy most először van a vásznon igazán élő társadalmi környezet. Sok-sok élvezetes apróság sorjázik a rövid jelenetekben. Nagyothalló tűzijáték mester, cserfes szolgálólányok, gázlón át a kliensüket nyakban cipelő hordárok, családi problémák a jakuza főnöknél, méltatlan örökös és így tovább. Gondosan megírt élő karakterek. Ráadásul mindez méltó díszletezésben. A jelzésszerű házak helyett itt valódi részletekben gazdag otthonokat láthatunk. Tessék megnézni a tűzijáték készítő kunyhóját.
Még Zatoichinak is jut egy ünneplő ruha, ami számára hatalmas öröm. Ikehiro mester bizonyítja, hogy ha van miből dolgoznia, tud ám átlag fölöttit produkálni. Kifejezetten magas szintűek a beállítások, gyönyörűek a képek, de a kalandos elemeknél sincs visszaesés. (Nem kell félni, a mozi szépen adagolja a harcokat, nem bölcselkedni akar.) A rendező film nagy részében szelíd humort alkalmaz, ezzel oldva a néző számára nyilvánvalót, hogy Bunkichi főnök nem csupán jótét lélek, de önveszélyesen naiv is. Itt lép be az, amiért morgolódni szoktak. Tény és való, a jakuzáknál vezetői pozícióba nem juthatott el olyan ember, aki ennyire nem volt képes érzékelni az ellenséges szándékot. Mi tagadás, Bunkicsi karaktere valószerűtlen, a kétszínű Jaszuguro hihetőbb, mint ő. De a film menetében nem okoznak törést a kétbalkezes döntések. Abból a szempontból jól is jönnek, hogy új lehetőséget adnak hősünk képességeinek csodálatára. Végül a főnök időlegesen kiiktatja azt a személyt, aki megvédhetné, viszont a halála felkelti a dühöt a vak masszőrben. Jön a legnagyobb újdonság - a bosszúszomjas Zatoichi megjelenése.
Ő, aki eddig mindig csak önvédelemből húzott kardot, ezúttal támad. De még hogyan! Nindzsákat megszégyenítő módon lopódzik és a rájuk jellemző praktikus kegyetlenséggel intézi el az ellenfeleit. "Semmi cicó" - akit lehet, megtéveszt, megfélemlít, sőt, hátba szúr. Azért Zatoichit nem csábította el "az Erő sötét oldala," de ilyen arcát még nem láttuk. Valódi félelmetes figura, aki ölni akar. A mozi vége teljesen más hangulatú, mint ami előtte mutatottak. Az ellenfeleivel halálosan cicázó, elképesztően vívó, könyörtelenül halált osztó Zatoichit mutató záró kép, amint az arcán csorog a vér és árad belőle a düh, felejthetetlen látvány. Már elhisszük neki, hogy valódi tagja az alvilágnak. Katsu remekül megoldja a feladatait. Van humoros, fennhéjazó, tüsténkedő és felbőszült arca, ahogy a történet alakul. Mint annyiszor, a hátán cipeli a filmet. Tulajdonképpen a többi szereplőt sem érheti panasz, hozzák a megbízható formát, de érdekes módon, ezúttal számomra maradandóbbak voltak a kis színesítő epizódokba bekerültek, mint a több szót kapó nagyobb karakterek. A film fényképezése átlagon felülinek mondható, de mint az írtam, a nagyobb pénzmag adott is módot a díszesebb kivitelre. A történetben egyesülnek a jó ötletek és a megszokott fordulatok. Sajnos, néhány közhely szintén becsúszott, ezért nem lett a mozi igazán nagy dobás. Személy szerint egy, az előző részben szerepelthez hasonló, igazán karizmatikus ellenfél feltűnését hiányolom. Viszont ezúttal elmarad, hogy valamelyik újonnan feltűnő csinos hölgy pár nap alatt belebolondul Zatoichiba. Egyáltalán nem baj, mert így is túl sokszor sütötték már el.
A bevadult Zatoichi megközelítést aztán sokáig nem veszik elő a sorozaton belül. Katsu egyik rendezése újítja majd fel, körülbelül tíz évvel később. De az sokára lesz, addig még kalandok sora vár a nagy túlélőre. A rendkívüli képességű Zatoichi viszont megmarad, amit a következő moziban fognak maximálisan kihasználni. De mindent a maga idejében.
A hatodik film több mindenben elsőnek számít a folyamaton belül. Itt kezdték "nagykorúsítani" a sorozatot. Az előző részekben a saját védelmére vagy egy-két ártatlan ember kedvéért húzott kardot. Ezúttal viszont egy egész falu megmentése a célja. Ráadásul fölöttébb nehéz helyzetben, hiszen a parasztok meglehetősen ostobák, egyáltalán nem bánnak vele tisztességesen. Megverik, pocskondiázzák, nem bíznak benne. Ichi erkölcsi tartása pont ilyenkor mutatkozik meg. Tisztában van vele, hogy nem gonoszság mozgatja őket, hanem a félelem. Az évi adó elvesztése borzalmas eseménynek számított. A szamurájok könyörtelenül újra követelték a pénzt, ami azt jelentette a gyakorlatban, hogy a lakosságra éhínség várt. A rettegés megvadította a lakosságot. Ezért lesz abból közösségi hős, aki kiáll értük. Ezen a téren vetélytársa is akad. Kunisada főnök össznépi legendának számított a Sógunátus uralma idején. Egy jakuza főnök, aki nem a saját érdekére használta a harci tudását, hanem a fellázadt földművesek mellé állt. A bukás után persze menekülni kényszerült, vérdíjjal a fején. Már a negyedik részben is találkozott a főhősünkkel, de akkor egyedül volt. Most a hegyekben rejtőzik a bandája maradékával. A forgatókönyvírók nem kímélik Zatoichit, egy újabb véletlen miatt nem éppen barátságos a viszonyuk. Kunisada igazi tragikus hősként jelenik meg. Csak mellékszereplő, de a történeten belül mégis igen emlékezetesek a jelenetei. Kissé több időt szántam rá az ismertetőben, mert amúgy a közismertsége miatt a film nagyvonalakban adagolja róla az információt. Nincsenek előzmények, nem tudjuk meg a sorsát, csak mint hatalmas kő a patakba, becsapódik az elrabolt aranyak történetébe.
Egy másik elsőség, a valós társadalom nagyobb feltűnése. Az előző mozikban Japán meglehetősen periferiális részei és a népének számkivetettjei tűntek fel. Itt már hús-vér alakok nyüzsögnek a korabeli valós világból, beleértve az aljas körzetfelügyelőt, a saját hasznukat kereső gátlástalan roninokat, no meg a kihagyhatatlan jakuzákat. Továbbá van falusi elöljáró, prostituált és sok hétköznapi ember. Sokkal realistább országképet láthatunk, mint eddig. A legfeltűnőbb újdonság, az első fröccsenő vér a filmvásznon. A halál eddig sem kerülte el Zatoichi történeteit, sőt, bőven aratott. De csupán jelzésszerűen jelent meg. Akiket elért a katana, összecsuklottak, földre estek és kész. Bár röviden és szolidra van fogva, de a képi megjelenítés nem hagy kétséget felőle, hogy egy kardcsata bizony durva esemény volt. Miként a hatékony japán vallatási módszerek sem számítottak tréfa dolognak.
Masszőrünknek sok baj szakad a nyakába, közöttük a legnagyobb egy igazi gazember szamuráj, aki a fejére pályázik. Az illető képzett harcos, számító jellem, jól forog az esze, teljességgel gátlástalan és a sértett hiúsága miatt mindenképp el akar bánni Zatoichival. Jushiro veszélyes és undok karakter, de a szereplése jót tesz a filmnek. A második részben egyszer már szerepelt féltestvér, Tomisaburo Wakayama alakítja, aki utoljára tűnik fel a sagában és emlékezetesen távozik belőle. Ezt a kalandot pusztán őérte is érdemes megtekinteni. Katsu természetesen megbízhatóan teljesíti a feladatát, a harci jelenetei intenzívebbek mint az előzőek voltak. A falusi mulatságon látható tánca és dobolási tudománya pedig remek színesítése a karakterének.
Új rendező kezébe adták a direktori pálcát. A filmfolyamon belül Kazuo Ikehiro debütálása kiválónak mondható. Ő egyaránt otthonos a harci forgatag világában és művészi megoldásokban. Nála teljes erőben tér vissza az első történet képi felfogása. A beállítások rövidek, hatásosak, szavak nélkül is sokat mondanak el a szereplők lelki állapotáról, arról hogy milyen helyzetben vannak vagy éppen mi vár rájuk. Európai szemnek néha zavaróak az ordítóan műtermi "külső felvételek," de a mesterséges viszonyok fénybeállításai ezúttal képesek az érzelmi hatást fokozni. Remek munkát végzett. Nem csoda, hogy később szintén újabb epizódokat rendezhetett.
Azért maradt pár apróság, ami kissé bosszantó volt. A részletekre ügyelés nem erőssége a sorozatnak. Chuji szereplését már említettem. Vajon ha a negyedik filmben egyedül menekült, most honnan lettek emberei? A sorsa szintén nyitott kérdés marad, egyszerűen kilép a történetből. A mozi elején még úgy tűnik, hogy a véletlenül megölt jakuza húgának és Zatoichi női ellenfelének jelentős szerep jut majd, de nem így történik. Mindketten visszasüllyednek a sémákba. A korrupt intendáns és helyi kiskirálykodó jakuza főnök szintén megmaradnak a közhelyek szintjén. A mozi rövid. Az embernek olyan érzése van, hogy túlságosan megvágták a filmet, ezért nem teljesednek ki bizonyos részletek.
Miután az egyik játékbarlangban móresre tanított egy csaló jakuza klánt, Zatoichi ismét útnak ered. Nyugalmat remél, de csak bajt talál. Először egy felbukkanó bandatag jó falatok ígéretével csalogatja a háborúzni készülő főnökéhez, akinek az ellenfele viszont három ronint bérel fel a megölésükre. Zatoichi ugyan kivágja magát, de egy dühös szamuráj feleség ered a nyomába, bosszút keresve. Vérző öregember hever az egyik ösvényen és a végső szavaival rábízza egy Mitsu nevű lány istápolását, akit Edóba kéne eljuttatni. Igen ám, de holmi szamuráj uraság katonákat küldött a lány megölésére alány pedig nem teljesen bízik a vak kísérőjében. A Tobei és a Doyama alvilági klánok pedig minden eszközt bevetnek, hogy a neves masszőr őket erősítse a közelgő harcban. Zatoichi mindenfelől ellenségekkel kell számoljon és még ott a haldoklónak tett fogadalma is. Fürge ész és hasonló kard szükségeltetik a túléléshez...
Ha viszont az akciókról van szó, akkor Kimiyoshi már igazi mester. A fordulatok létrehozásában segítik a gyilkosságra parancsot kapott szamurájok, egy bosszúállásra vágyó feleség, három területszerzésre hajtó bandavezér, akiket sok ezer arany ígérete tovább lelkesít. Nem csoda, hogy az utolsó Zatoichi kalandban, - ami tulajdonképpen szemelgetés a saga legjobb ötleteiből, csak feljavított,keményebb kivitelben, - számos harci koreográfia köszön majd vissza ebből a részből. Kimiyoshi némi szemléletváltást szintén hozott a sorozatba. Nála Zatoichi nem hezitáló Hamlet, hanem, ha úgy alakul, habozás nélkül ölő harcos. Bár mai mértékkel nézve szolid a figurája, a sorozaton belül először látjuk a kemény oldalát. Akkoriban - és a folyamon belül pláne, - újdonságnak számított ez az arca. Az alantas származású masszőrünk fülel, szaglászik, számol, tervez, a nyomát viszont a szerteszét heverő hullákból könnyű követni. A végeredmény pedig az egyik legjobban időt álló, mozgalmasságával máig érdekes epizód lett, ami mondhatni hozzájárult annak a tévedésnek az elterjedéséhez, miszerint Zatoichi szamuráj. Pedig dehogy az, fényévekre, - akarom mondani, sok millió "ri"-re, - van attól.
Kevés olyan mozzanat akad, amit felrónék a történetnek. Azért kicsit utána gondolva nem lehetetlen találni benne, mert a "szokásos" logikátlanságok felbukkannak. Zatoichi ígéretet tesz, halálos veszélyt vállal érte, végül lazán átadja a végső beteljesítést egy alig ismert jakuza ifjoncnak. Miből gondolja, hogy tartja a szavát, vagy hogy képes megtartani? A szamuráj klán ura elvesztett néhány harcost, de az ügy nincs lezárva, csupán elnapolódott. A gazdag kereskedő lánya, aki a számára ugyancsak idegen közegben hol meggyilkolandó alany, hol manipulálásra használt túsz, percek alatt beleszerelmesedik koszos ruhájú hősünkbe. Mi tagadás, a hála kifejezésének valami más módját hihetőbbnek éreznénk. De ennyi elég is ezekből, mert szerencsére az erények száma jóval több, és a filmen belül igazából fel sem tűnnek az említett logikai ficamok, mert jó tálalással igyekeznek meggyőzni a nézőt arról, hogy akár így alakulhattak a dolgok.
Summa summárum: Közönségbarát, fordulatokkal és látványos harcokkal bőven ellátott történetet kap, aki ezt a mozit választja. Egyre nyilvánvalóbb, Zatoichi nem képes elfogadni a belterjes banda érdekeket, így beilleszkedni nem tud közéjük. Ráadásul az erkölcsi fölénye nyilvánvaló, amit a főnökök nem tűrhetnek el. Katsu élvezi a szerepet, mondhatni lubickol benne. Az élet örömeit értékelő, nemességre törekvő, de indulatoktól sem mentes karakter a valóságban is közel állt hozzá. Azért nem írom azt, hogy akciófilmet láthat a néző, mert 1963-ban, a forgatáskor, még nem létezett ilyen zsáner. Azt viszont meggyőződéssel állítom, az "avíttas" jelző senkinek nem fog eszébe jutni a VÉGE felirat láttán.
Tokugawa Iemicu sógun a japán történelemben nem került be a helyi dicsőség csarnokba. Viharos hatalomba jutásáról leginkább az 1978-as, Kinji Fukusaku rendezte Yagyu Conspiracy moziból tudhatunk. (Megjegyzem, ezen a címen több film is készült ám, csak nálunk nem ismertek. De erről majd valamikor máskor.) Meglehet, uralkodónak nem volt népszerű, ami a keménykezű intézkedései miatt érthető, de a japán filmeseknek kész kincsesbánya a kora. A méltóság elnyerésének körülményei, a tulajdon testvére elleni küzdelem, a simabarai lázadás véres elfojtása, a belső intézkedései a főurak ellen, mind-mind számos érdekes mozi leforgatására adtak és adnak lehetőséget. Ezúttal is az ő személye adott módot Nobuo Nagakawa rendezőnek egy jó kis kalandos történet összehozására. A történelem ezúttal szerényen háttérbe vonult.
A direktor úr neve ismerős lehet az olvasónak. Ő volt az, aki az 1950-es évektől új alapokra helyezte a kaidan történeteket, alaposan elmerülve a bosszúálló szellemek, kígyók, kísértő macskák és más furcsa lények világában. Ez a mozi volt az első fecske, amiben felvillantotta, igazából mi foglalkoztatja. Viszont gyorsan leszögezem, tényleg csak felvillantásról van szó, ez a film még a jól bevált jidaigeki mozik sorát gyarapítja.
Kezdjem ott, hogy Nagakawa filmjeit könnyű nézni. Egyszerűek, világos felépítésűek. Ugyan nem annyira művésziek, mint például a kortárs Kurosawa munkái, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne megfelelő mesterségbeli tudással készültek volna. Azok különösen becsülhetik, akik átlagos szinten ismerik Japán világát, de a részletekkel azért már volna gondjuk. Itt nem lesz, érthető minden. A jó emberek már megjelenésükben azok, próbálják bár álcázni magukat konspirációs okokból. Hasonló a helyzet a rosszakkal is. Alakoskodhatnak bármennyit, a néző rögtön tisztában van a valós természetükkel. Népszerű lehetett a maestro felfogása, mert ez a mozi már a 61-ik rendezése volt és az igazi sikerei még csak ezután következtek!
A gazemberek is teszik a dolgukat, hogy megutálhassuk őket. Pökhendik, lányt rabolnak, mérget kevernek, vesztegetnek. Semmi gond, esélyük nincs megúszni, a büntetés mindenkit elér. Szóval, a régi iskola a teljes fényében ragyog. Fordulatos mese erkölcsi tanulságokkal, de semmi szájbarágás. A színészi felfogás még nem egységes. Itt-ott feltűnnek a színpadias gesztusok, de a színészek többsége már alkalmazkodott a visszafogottabb játékot igénylő mozivászon követelményeihez. Kevés az ismert arc. Tanba Tetsuro az egyetlen kivétel, akit itt még nagyon fiatalon és nagyon kezdőként láthatunk. Még hátra van neki az áttörést meghozó "Three Outlaw Samurai." Nem csoda, hogy egy igazi gazfickót bíztak rá, ahogy az egy vívójelenetekben jeleskedő ismeretlen arcnál gyakran megesett. A fényképezés a történethez igazodóan egyszerű és tiszta.
A lazán gördülő sztori pont attól bicsaklik meg egy kicsit, ami később a rendező védjegye lett, vagyis a természetfölötti elem belépésénél. Most még rövidre van fogva az epizód és igazából nem ad semmi pluszt, logikailag meg végképp nem illik a filmbe. Viszont nyilvánvalóan meglátszik, Nobuo mester ráérzett az ilyen jelenetek hangulatára. Pont ezért nem ordítóan zavaró a filmben belüli alkalmazása, de tulajdonképpen ha kihagyta volna, akkor is minden a helyére kerül. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy a dramaturgiai fontosságát meg kell kérdőjelezzem.

Miután az élete nagy részét a Japánon belüli vándorlás teszi ki, Zatoichi rengeteg mindenben kipróbálja magát, már csak az unaloműzés végett is. Horgászás, zenélés, ének, tánc egyaránt szerepel a repertoárján, de fog még bővülni a sor. Ebben az epizódban szumo viadalra nevez be, ami kifejezetten élvezetes. A fortélyos esze rögtön kitűnik az első összecsapásnál. A jellemének megmutatásában ezúttal a becsületessége és önzetlensége kerül előtérbe. Önként megy el egy jakuza anyához, akinek megölte a fiát, hogy a fájdalmát próbálja csökkenteni. Nem kockázatmentes az ügylet. Hasonlóan veszélyes feladatba fog a jólelkű, de az alvilági főnökségre reménytelenül alkalmatlan ifjú istápolásával. Ám ő nem olyan lélek, aki ne állna egy szerelmespár mellé.
A drámai rész Kane alakja köré fonódik. Az egyetlen nő, aki három történetben is szerepet kapott. Az előzőekhez képest nagyot fordult az élete. Az újabb találkozáskor egy nehéz természetű, gátlástalan roninnal él együtt. Az illető pedig az első veszélyes gazfickó, aki szándékosan hívja ki a főhőst. Banry Masayo alakítása tényleg emlékezetes. Még az élete utolsó pillanataiban is ártani akar Kane befeketítésével. A filmből nem derül ki, vajon igazat mond-e, vagy hazudik. Ichi nem hisz neki és a néző sem igazán. A szavai azért képesek keserű ízt hagyni a masszőr szájában.
A film a saga egyik igazán közönségbarát darabja, könnyen követhető történettel. Egyedül az nem világos benne, hogy a főhősünk minek megy a jakuza főnökök találkozójára, ahol nyilvánvalóan nem látják szeretettel. A továbbiakra vonatkozóan pedig azért fontos rész, mert végleg megalapozódik a kardforgatói legendája, kiderül, miért lesznek állandóan a nyomában a fejpénzre vadászók, és az is, hogy mi az oka a bandavezérek szüntelen gyanakvásának a neve hallatán. (Négy kalandban négy főnököt vág le, így a többi körzetben érthető módon rossz híre támad.) Az, hogy egyetlen "családba" sem hajlandó belépni állandó tagnak, a függetlenségre vágyó jelleméből adódik. Az ojabunok ugyan szeretnék maguk mellett tudni a híres kardforgatót, de legalább annyira félnek is tőle, hogy ellenük fordul. Ez a rész az, ahol már többször feltűnnek a "Zatoichi bölcsességek," amik a további epizódoknak mintegy védjegyévé válnak. Ám a teljes kiforrottságot még most sem érte el a karaktere, így újabb meglepetések várják a folyamat követőit.




Miként egykor a híres római, Zatoichi jött, látott és győzött. Kenji Misumi vizuálisan kiválóan felépített, Kurosawa legjobb filmes megoldásait alkalmazó, de mégis egyedi mozija pazarul teljesített. A kritikusok lelkendeztek, de ami még fontosabb volt, a közönség tódult megnézni a hétköznapi ember hőssé emelését. Már pedig, - mint később annyiszor, - a minőségre a fennállása alatt mindig adó DAIEI stúdiónak akkoriban égető szüksége volt a pénzre. Nem hagyták hát parlagon heverni a sikert. Hat hónap sem telt el, máris piacra került a második kaland. A rendező az a veteránnak számító Kazuo Mori lett, aki tökéletesen alkalmazkodott a japán filmipar feszített tempójához. (Akadt olyan éve, amikor öt mozit rendezett!) Az persze sejthető, hogy nem Misumi kimunkált aprólékos képi világát alkalmazta, arra egyszerűen nem volt elég a forgatási idő. Ám szó nincsen összecsapott filmről, stílusváltásról már inkább. 
Vak masszőrünk pedig Casanova könnyedségével bűvöli el a nőket, ám korántsem az olasz amorózó céljának okából. A múltkor győzelemhez segített, de arra érdemtelen jakuza főnök ezúttal beáll a pénzre hajtók sorába. Lehetne több esze is, de nincs, és a közönség örömére eléri a neki kijáró sors. Az új elemek a szamurájok, akik lebecsülik a vak masszőrt. A kifejlet sejthető.
A testvérharc oka igazi balladai homályként van jelen. Pár elejtett szóból, az érintettekből kibukó rövid mondatokból kell összerakni a történteket. Nem lehetetlen feladat, de figyelni sem árt hozzá. Zatoichi családi háttere igazából itt van csak jelen a mozifolyamban. A későbbi történetekben már csupán utalásokat hallunk róla, ellentmondásokat tartalmazó részletekkel. (A megvakulásáról Zatoichi eltérő dolgokat mond a későbbi mozikban, mind az életkorát, mint a történtek mikéntjét illetően. Sosem derül ki, hogy szándékosan teszi-e, vagy csupán az volt a gond, hogy más és más írta a soron következő forgatókönyvet.) Itt hasonlóan homályos, hogy miként lett körözött gyilkos és rabló a fivéréből, aki a film szempontjából egy teljesen fölösleges karakterrel tűnik fel időről időre. Azt hiszem, a mozi pedig amiatt ér olyan kurta-furcsa véget, mert elfogyhatott a forgatásra szánt pénz. A lezárás egyértelműen a leggyengébb pont a kétharmad részéig ügyesen operáló, utána viszont már kapkodó történetben. A második film még egy dologban lezárónak számít. Több fekete-fehér mozi már nem készült Katsuval. A vak masszőr a továbbiakban színesben fogja aprítani a gazfickókat. Kisebb hibái ellenére sem mondanám gyenge opusnak. Inkább azt sajnálja az ember, hogy mennyivel jobb lehetett volna. Lentebb egy rövid tisztelgés látható a sorozat díszkiadása kapcsán.
Akkor jöjjön a történelem, úgy stílusos, ugye? Bármilyen meglepő, létezett Zatoichihoz hasonló történelmi alak. Abe Tsunazaemonnak hívták és szinte bizonyos, hogy a "Sadoichi" nevet is használta. Fukushimában temették el a Jokoji szentély közelében. Az ő személye ihlette meg Kan Shimozavát 1948-ban, hogy az 1800-as évek közepén Japánt bebarangoló vak csavargó kalandjairól írjon. Katsu így nem csupán fejest ugrott a vakvilágba, hogy némi képzavarral éljek. Egyébként már 1960-ban eljátszott egy nagyon hasonló szerepet, amit mostanság már egyértelműen a legendás sorozat előfilmjének tekintenek.
Az első kalandban aztán végül kevés érvényesült belőle, de nem felejtődött el. Misumi ugyancsak alaposan megfigyelte Kurosawa képi világát, ez világosan tetten érhető a moziban. Chishi Makiura brilliáns fekete-fehér felvételei pazar összhangban vannak a rendezői elképzelésekkel. Annyira erős párosnak bizonyultak, hogy igazából végérvényesen megalapozták a saga további képi világát, amitől csak ritkán és részletekben tértek el. Akira Ifukube kellő pillanatokban megszólaló, sötét tónusú zenéje tovább fokozza a már önmagukban is megragadó, jelképekkel teli fényképezés hatását. Az első kaland, melynek középpontjában a Sukegoro és Shigezo főnökök közötti bandaharc áll, a Sógunátus korának egyik legjobban dokumentált, országos hírré lett összecsapása volt. Nyilván nem véletlen a választás. A japán néző ezúttal nem érzett mesterkéltséget a történetben, ami az "aranykorszak" lezáró szakaszában bizony sokszor megesett a belterjes, vagy fikciókra alapozó szamuráj kalandoknál. Mégsem az alvilág alakjainak egymás közötti gyilkolászása adja a mese központi magját. Ebbe bizonyára belejátszott az, hogy a DAIEI eleve közepes költségvetésűnek szánta a kísérletet, továbbá az, hogy Katsu sem ebbe az irányba óhajtotta terelni a dolgokat. Nem vérontást akart, hanem karakterközpontú történetet. Így alakult, ami a siker egyik fontos összetevője lett. Az elhíresült bandavezéreken kívül feltűnik a hírhedt Miki Hirate, és ő szintén a korszak valós személyisége. Ő a tüdőbeteg rónin, aki a filmben egyszerre ellenfele és barátja a vak masszőrnek. De a haszonleső Tate, vagy a jószívű, nehéz életre kárhoztatott húga sem könnyen feledhető szereplők. Ráadásul színészileg csupa dicsérendő alakítás láthatunk. A társadalom peremén élőkkel könnyű volt azonosulni a moziba járók döntő többségének, de azért egy pillanatig sem igyekeztek romantikus figuraként ábrázolni őket.
A jakuzák kegyetlenek, kicsinyesek, mohók, haszonlesők, kizárólag önmagukért élnek. Zatoichi persze kivétel, az erkölcsi fölénye vitathatatlan. Kenji Misumi végig különleges beállításokkal dolgozott. A kamera állandóan karnyújtásnyira van a szereplőktől, mondhatni testközelben. Ez Zatochi világához igazodik, hiszen a hangok, szagok, önkéntelen reakciók neki mind fontos információkat adnak. A felvevőgép az arcokra koncentrál, így a néző tökéletesen tisztában van egy-egy karakter jellemével, miközben a rendező jól kitalált epizódokon át mutatja be, miként küzdi le Zatoichi azt a hátrányát, hogy kénytelen csupán a szavakra hagyatkozni. Vagyis, az ellenfelei így hiszik, ám hősünk kifinomult érzékeiről csak a néző tud, ők nem. Túl ostobák hozzá, hogy felismerjék, vagy a gőgjük nem hagyja, hogy komolyan vegyenek egy vak embert. Amikor megadják az árát, senki nem sajnálja őket.
Zatoichi a másik véglet. A Sógunátus semmit, de tényleg semmit nem törődött az "érinthetetlenek" kasztjával. Még a statisztikákban sem szerepeltek. Például jakuzák, prostituáltak, szabadult bűnözők tartoztak oda, de a masszőrök és a cirkuszi mutatványosok is, meg még sokan mások. Az Edó korszak végére az ország lakosságának kb. 25 százalékát adták már. Nem csupán az uralkodó kaszt, de a köznép sem becsülte ezeket az embereket. Később, az 1960-as évek második felében jelennek majd hangsúlyosabban Hideo Gosha filmjeiben. Nekik egyetlen büszkeségük maradt. Az, hogy élnek. Megalázhatják őket, megcsonkíthatják, mindent elvehetnek tőlük, a becsületüket, életcéljukat, akkor sem dobják el az életüket. Zatoichi közéjük tartozik, bár a fentieknél azért sokkal több van benne. Kedveli a tüdőbajos rónint, de a végsőkig küzd az életéért. Ez a saga minden filmjében így van. Számára az a tragédia, hogy a lassan, mondhatni szemérmesen bontakozó barátságuk, eleve halálra van ítélve. A párbajt mégsem árulásként fogja fel, ez világosan kitűnik a film végén, amikor a temetésről rendelkezik. Tisztában van vele, a barátja megtisztelte őt, és a döntése a kasztjának szokásaiból ered.
Amikor 1614-ben Szekigaharánál a Tokugawa klán és szövetségesei legyőzték a Tojotomik vezette erőket, úgy tűnt, végérvényesen lezárult a Japánt polgárháborúk sokaságába döntő "hadurak korszaka." Ám ez csak a felszín volt. Még 14 évvel később is csak véres háborúban sikerült felszámolni a maradék Tojotomi erőket az oszakai várnál. Innentől kezdve egyértelmű volt, kié a fő hatalom. Vagy mégsem volt ennyire egyértelmű? Mi tagadás, magam is az első véleményen voltam, miután a mozikban régebben szinte kizárólag ez az álláspont érvényesült. Mostanság a TV sorozatok, már csak terjedelmük folytán is, ennél árnyaltabb képet mutatnak. Lássunk hát némi történelmi kitekintést. A harmadik Tokugawa sógun, Iemicu, uralkodásának periódusa kifejezetten kedvelt a japán filmkészítők körében, éppen az összetettsége miatt. A nagyúr születésének pontos időpontja nem ismert. Gyermekkorában még a Takecsijo nevet viselte, az Iemicu nevet akkor kezdte használni, amikor övé lett a méltóság. Nem volt egyszerű eset a képletes trónig eljutnia. (Képletes, mert formailag azért a császár volt a nemzet ura.) Takecsijó legfőbb riválisa Tadanaga, más néven Dajnagon volt, a tulajdon öccse. A főurak egy része őt tartotta alkalmasabb vezetőnek, sőt, az édesanyjuk sem az elsőszülöttet támogatta. Viszont a nagyapa, Iejaszu, a Sógunátus megteremtője, egyértelműen Iemicu mellett tette le a voksát. Már pedig visszavonulás ide vagy oda, Iejaszu szava perdöntőnek számított. A rivalizálás vége az lett, hogy Tadanaga kényszerű öngyilkosságot követett el, a támogatóinak klánját többségében feloszlatták, szaporítva ezzel a Tokugawák ellenségeinek számát. Ráadásul a császári udvarral sem volt felhőtlen az új sógun viszonya, mert az uralkodó és az udvaroncai igyekeztek volna szabadulni a rájuk kényszerített kalitkából és igazi hatalomra vágytak. A régi Tojotomi birtokokon pedig még mindig voltak lazongásra bármikor kész roninok.
Azt hiszem, ennyiből már látható, a korabeli belpolitikai helyzet több mint kényes volt. Ekkor indul a sorozat, a központba az egyik leghíresebb kardforgató életének eseményit helyzve. Ő Yagyu Jubei, akinek küldetéseiről vannak tényleges adatok, lévén hogy családjuk a Tokugawák belső biztonsági szolgálatának vezetői voltak hosszú időn át. Viszont pont ezért épp eleg homályos részlet is akad, mert a titkos küldetéseket már akkor sem verték nagydobra. Tehát az írói fantáziának kellő szabadsága van.
A mini-saga három, nem túl hosszú évadot ért meg. Az első mindössze hat, egyénként mintegy 45 perces részből áll. Számomra meglepően erős volt az önállóan ugyancsak helytálló epizódok tartalma. Szerencsére nem a legegyszerűbb "jó fiúk a gonoszak ellen" megoldásra redukálták le a történeteket.(Igazából minden egyes rész önállóan is élvezhető, annál inkább, mert a narrátor a biztonság kedvéért összefoglalja a kiinduló helyzetet.) Olyan konfliktusok bukkannak fel, amik valódi drámai helyzeteket idéznek elő. Az élet összetettebb a fekete-fehér megközelítésnél. Akciódúsnak nem nevezném a látottakat, de a műfaj jellegéből adódóan remek kardpárbajok zárják le a konfliktusokat. Tényleg minőségiek. A zene - végre! - a tradícionális japán hangszerekre épül, nem akar nyugatias lenni. Néha ugyan kissé szirupos vagy néha érthetetlen módon humorosra vált a fő ellenfél Kageju feltűnésekor, ami rontja a hangulatot. Azért többségében jól kitalált dallamokkal operálnak. A fényképezés minőségi. Legyenek bár esti fölvételek, minden látható. A táj végig gyönyörű, a díszletre sem lehet panasz, erre nagyon ügyeltek. Mintha valóban a japán középkorban kalandoznánk. Hiroaki Murakami alakítja a főhőst. Kissé idős a szerephez, de nem ordítóan nagy a különbség. Viszont remekül forgatja a katanát és a drámai pillanatokat ugyancsak képes visszaadni. A fő ellensége az a Yutaka Matsushige, aki bizonyára az 1998-as "A kör" moziból lehet leginkább ismerős a közönségnek. Okos, veszélyes összeesküvő, erős erkölcsi háttérrel. Jól kitalált karakter, a többiekhez hasonlóan.
Nem főszereplő ugyan, de Sonny Chiba szintén feltűnik mint a hírneves Mijamoto Muszasi. A Jagju ház fejét pedig a veterán Iszao Nacujagi viszi képre. Ők pedig mindig képesek magukra vonni a figyelmet. A rendezőket nem adták meg az angol nyelvű stáblistában. Bizonyára a helyi szokások szerint több kézben volt a direktori pálca, de a sorozat azért egységes képet mutat.
Ryonosuke további kalandjainak folytatását elemezgetni elég nehézkes ügy, mert a valóság keveredik a jelképekkel. Miként az első filmről szóló kritikában benne volt, Tomu Uchida rendezői felfogása áll legközelebb az eredeti regényfolyam szellemiségéhez. Mondhatni, hogy a fő karakter a buddhistáknak az emberi szenvedésről szóló felfogásának allegorikus megközelítése. A fényképezésben és a kameramozgatásban időről időre tetten érhető ez az álláspont. Tsukue mögött időnként absztrakt ábrák alakulnak ki, vagy a felvevőgép észrevehetően halad a felsőbb Nirvána állapot felől az alvilág irányába. Azért vannak egyszerűbb, közérthetőbb jelzések is., elsősorban a főhős életének eseményeiben. Ryonosuke természetesen megmarad anti-hősnek, amit már az első feltűnésekor elkövetett szándékos és embertelen gyilkosság egyértelműsít. De míg Okamotónál a zavart elme válik egyértelművé a végére, a Satan’s Sword moziknál pedig az esendő ember dominál, aki sorozatosan rossz döntéseket hoz, itt már sokban más a helyzet. Uchida úgy mutatja be a főhőst, mint akinek egész életét áthatja a karma, gyakorta szinte kifordítja önmagából, a saját érdekei, sőt, józansága ellenében cselekszik, valami végzetes nyomás hatására. Pedig ezúttal többszörösen kap lehetőséget a menekülésre. Mint azt tudhatja az olvasó, Misumi és Okamoto rendezéseinél a fő bajforrás Hama megerőszakolása volt. Uchida malomjelenetének csöndessége világosan jelzi, ha képileg nem is mutatja, hogy nem történik semmi ilyesmi. (A malomjelenet minden filmben kulcsfontosságú.) Ez igazolhatja, hogy Hama reinkarnációja a második részben nagyon megértően viszonyul Ryonosuke problémáihoz. Úgy, mint aki hibásnak érzi magát. Hiszen ő nem volt képes ellenállni a kemény, ám elfogadott próbának, a férje, Bunnujo, pedig még nagyobb mértékben okolható a felesége eltaszításáért, hiszen felül a látszatnak, nincs bizalom benne. A házastárs iránti bizalmatlanság pedig arrafelé nagyobb bűnnek számít, mint a világnak ezen a fertályán. A történetben további események erősítik még a karma hatásának fontosságát.
Ryonosuke többször is segítőkészséget, önzetlenséget mutat. Gyermekes nőn, prostituálton és megalázott szamurájon segít, a saját kisfiának sorsa foglalkoztatja. Mondhatni teljesen emberi módon viselkedik, - egy darabig, - hogy aztán egy perccel később már az ölést dicsőítse, vagy éppen szolgálja. Olyan, mintha valami vezérelné, a saját akarata ellenére. Ebben a moziban végig húzódik a jó és rossz küzdelme, ami a lelkében zajlik le. Van amikor a sors furcsa fintoraként láthatjuk. A megvakult főhős a hosszú japán furulyával zenél, ami gyakorta a lelki béke szimbóluma, mint például a Musashi történetekben. Így egyfajta kisebb jellemzéssel ér fel, hogy mesteri módon játszik rajta. Majd hasonló mesterségbeli tudással halálos fegyver lesz a kezében, amikor rátámadnak. A helyi néző minden bizonnyal erősebb szimbólumként éli meg, mint az európai.
Szerencsére azért a lelki viharokon túl valódi eseményekben sem szűkölködünk. Tomu Uchida rendezőként és Kataoka Chiezo színészként vitathatatlan befolyással rendelkeztek a stúdió berkeiben. Ráadásul a gondolkozásmódjuk ugyancsak megegyezett erről a történetről. Következésképp a pénzforrás a szokottnál bővebben csörgedezett, ami a képi kiállításon túl a mozi hosszúságában is megmutatkozik. Volt rá idő, hogy az egyes karakterek emberi vonásait tettben és beszédben részletezzék. Johachi, a szolga, ugyan egyszerű lélek, de olyan igaz jellem, aki képes a jótevője családját szolgálni. Shichibei, a besurranó tolvaj, ellentétes utat jár, mint a főhős. Bár feddhetetlen ő sem lehet, de egyre több pozitív vonást mutat fel. Hyoma és Ohatsu lassan, szemérmesen bontakozó szerelmét, amit beárnyékol a közelgő, talán halált hozó párbaj, szintén élvezettel figyelheti a néző.
Uchida valóban nagymestere volt a szakmájának. Pont annyira realista, hogy hihető legyen a tálalt kép, de nem naturalista. A kor árnyékos oldala jelen van, de nem kéjeleg a piszkos részletekben. Más részről képes romantikát adni, ám nem a lányregények stílusában. Épp csak annyit adagol belőle, hogy kellemes érzettel töltse el a ráhangolódni képes illetőt. Mindenkit biztosíthatok, akit kevésbé vonzanak a rejtett filozófiai részletek éppúgy elszórakozhat a cselekményességen, mit azok, akik szeretnek csemegézni az utalásokon. Bízom benne, ilyenek is akadnak az olvasóim között.