Miként egykor a híres római, Zatoichi jött, látott és győzött. Kenji Misumi vizuálisan kiválóan felépített, Kurosawa legjobb filmes megoldásait alkalmazó, de mégis egyedi mozija pazarul teljesített. A kritikusok lelkendeztek,  de ami még fontosabb volt, a közönség tódult megnézni a hétköznapi ember hőssé emelését. Már pedig, - mint később annyiszor, - a minőségre a fennállása alatt mindig adó DAIEI stúdiónak akkoriban égető szüksége volt a pénzre. Nem hagyták hát parlagon heverni a sikert. Hat hónap sem telt el, máris piacra került a második kaland. A rendező az a veteránnak számító Kazuo Mori lett, aki tökéletesen alkalmazkodott a japán filmipar feszített tempójához. (Akadt olyan éve, amikor öt mozit rendezett!) Az persze sejthető, hogy nem Misumi kimunkált aprólékos képi világát alkalmazta, arra egyszerűen nem volt elég a forgatási idő. Ám szó nincsen összecsapott filmről, stílusváltásról már inkább. Zatoichi új története egyértelműen a csanbara irányába mozdult el, bár - szerencsére - sok mindent megőrzött a drámai eszköztárból is.  Azért minden nem klappolt. Nem véletlen, hogy a második darab a saga legrövidebb filmje lett a maga mindössze 72 percével. Másrészt viszont olyasmit tett, amit aztán a későbbiekben hamar elfelejtettek a készítők. Kapcsolódott az előző részhez.

Zatoichi, az ígéretéhez híven, egy évvel később visszaindul Sasagawába, hogy az ő keze által elesett Miki Hirate sírjánál imádkozzon. Útközben masszírozással keresi a kenyerét. Eközben olyan vendége akad, aki nem teljesen épeszű. Semmi gond nem volna ebből, ha az illető nem az egyik főúr. A klán feloszlatásától rettegő csatlósok el akarják némítani a fölöslegesnek ítélt tanút. Miután úton vannak és nem maradhatnak sokáig, az első kudarc után a helyi jakuzákat bérelik fel a feladat befejezésére. Ichi további bajára feltűnik a testvére, akivel gyűlölik egymást egy régi sérelemből kifolyólag.

Zatoichi karaktere még nem állt készen az első filmben. Igazából csak a fő jellemzőit vázolták fel, a részletek kidolgozása a folytatásokra várt.  A folyamat elkezdődött, de korántsem  lett teljes. A nézőket leginkább izgató kérés, miszerint hogyan vakult meg és miként  vált ilyen kiváló vívóvá, ezúttal sincs megválaszolva. Másrészről viszont teljes eszköztárával megjelenik a vak masszőr különös vívótechnikája. A kuporodott testtartás, az úttapogatásra használt botból káprázatos gyorsasággal elővillanó egyenes kard, a táncszerű elhajlások és az ellenfelet megtévesztő mozdulatok itt már jól kidolgozottak. Mori mégiscsak kalandfilmes rendező volt, értette a dolgát, hogy miként kell a nézőt kiszolgálni. Katsuban igazi társra lelt, ő valóban gyors kézzel rendelkezett.. Ám ha vívásról van szó, a pálma mégsem az övé. Tomisaburo Wakayama, aki az életben is féltestvére volt Katsunak, nem csak itt a filmvásznon, játssza a legveszélyesebb ellenfelet. (1962-ben még az öccse árnyékában él, majd tíz évvel később a "Lone Wolf and Cub" mozik által robban be a nyugati világba, ahol nagyobb sztárrá lesz, mint Katsu.) Miután a testvéri kapcsolatuk Japánban közismert volt, a filmbéli szembenállásuk külön pikantériát adott a látványnak. Wakayama színészként akkoriban kezdőnek számított, de a kardforgatásban korántsem. A bal karját leszíjazták a testéhez, mert egy megnyomorodott banditát alakít. A pokolian kényelmetlen testtartás ellenére olyan harci jeleneteket vettek fel vele, amik a mozi erősségét jelentik. Mert összecsapásból van bőven. Zatoichi szamurájokkal és két jakuza bandával is szembekerül a fenekedő testvéren kívül. Ezúttal nincs mit kifogásolnia az akciókra vágyó nézőnek. A mozgalmas jelenetek sorába ügyesen építik be az előző mozira történő utalásokat. Zatoichi elkeseredettségét az egykori horgászatok színhelyén, hogy egy értelmetlen bandaharc fosztotta meg egy mindig hőn remélt baráttól, igen eltalálta Kazuo Mori, aki szerencsére ugyanolyan hangsúlyt helyezett a természetet mutató felvételekre, mint Kenji Misumi. A kedves lány, Tane, szintén visszatér, és úgy néz ki, férjhez megy egy becsületes ácshoz.

Vak masszőrünk pedig Casanova könnyedségével bűvöli el a nőket, ám korántsem az olasz amorózó céljának okából. A múltkor győzelemhez segített, de arra érdemtelen jakuza főnök ezúttal beáll a pénzre hajtók sorába. Lehetne több esze is, de nincs, és a közönség örömére eléri a neki kijáró sors. Az új elemek a szamurájok, akik lebecsülik a vak masszőrt. A kifejlet sejthető.

A testvérharc oka igazi balladai homályként van jelen. Pár elejtett szóból, az érintettekből kibukó  rövid mondatokból kell összerakni a történteket. Nem lehetetlen feladat, de figyelni sem árt hozzá. Zatoichi családi háttere igazából itt van csak jelen a mozifolyamban. A későbbi történetekben már csupán utalásokat hallunk róla, ellentmondásokat tartalmazó részletekkel. (A megvakulásáról Zatoichi eltérő dolgokat mond a későbbi mozikban, mind az életkorát, mint a történtek mikéntjét illetően. Sosem derül ki, hogy szándékosan teszi-e, vagy csupán az volt a gond, hogy más és más írta a  soron következő forgatókönyvet.) Itt hasonlóan homályos, hogy miként lett körözött gyilkos és rabló a fivéréből, aki a film szempontjából egy teljesen fölösleges karakterrel tűnik fel időről időre. Azt hiszem, a mozi pedig amiatt ér olyan kurta-furcsa véget, mert elfogyhatott a forgatásra szánt pénz. A lezárás egyértelműen a leggyengébb pont a kétharmad részéig ügyesen operáló, utána viszont már kapkodó történetben. A második film még egy dologban lezárónak számít. Több fekete-fehér mozi már nem készült Katsuval. A vak masszőr a továbbiakban színesben fogja aprítani a gazfickókat. Kisebb  hibái ellenére sem mondanám gyenge opusnak. Inkább azt sajnálja az ember, hogy mennyivel jobb lehetett volna. Lentebb egy rövid tisztelgés látható a sorozat díszkiadása kapcsán.