Az első két mozi kiváló fogadtatása után nyilvánvalóvá lett, hogy a DAIEI kincsre bukkant. Ennek megfelelően változott a sorozat megítélése. Főhelyre került a tervezésnél, ami számos változást hozott. Az első jele természetesen a bővebb anyagiak lettek, hiszen a látványosabb kiállítás várhatóan még több nézőt vonz, ezzel a stúdió döntéshozói tisztában voltak. A több pénznek köszönhetően a harmadik mese már színesben lett leforgatva. Ezzel persze nem ért véget a sor. Annál is inkább nem, mert a stúdió innentől kezdve hosszú távon számolt Katsu hősével. Ennek finom jelzése volt az új főcím zene. Továbbá Zatochi karaktere még félkésznek volt mondható. Az előző mozik számos kérdést vetettek fel vele kapcsolatban. Közülük a két leggyakoribb volt, hogyan tanult meg vívni és miért nem lép ki a jakuza világból, amely láthatóan a terhére van. A harmadik film ezekre volt hivatott választ adni. Nézzük, mire jutottak.

Zatoichi elhatározza, visszamegy az egykori mesteréhez. Útközben találkozik egy gyermekkori barátjával, akinek az élete például szolgál neki arra, hogy lépjen ki az amúgy sem kedvelt jakuza világból. A nagy fogadalom viszont rögtön akadályba ütközik. Ugyanis az előző részben megölt bandafőnök testvére van a nyomában. Bár az első összecsapást megússza, nyilvánvaló, hogy az ügy nincs lezárva. A mesterével történő ismételt találkozás visszás érzelmeket kelt Zatoichiban. Az emlékek szépek, de érzi valami megváltozott a vívóterem körül. Ám a szenszej ifjú húga nagy vonzerő a maradásra. Kérdés, mennyit kockáztat érte…

Az alkotók nem sokat tétováztak, vak főhősünket rögtön bedobták a mélyvízbe, vagyis egy bosszúállás közepébe. Ráfejeltek még a hírhedt Tengu lázadás bujkáló túlélőivel, néhány alvilági gazemberrel és egy jókora magánéleti konfliktussal. Sajnos, mint annyiszor a sorozat folyamán, a logika ezúttal sem bizonyult erős oldaluknak. Így Zatoichi alighogy megfogadja, hogy elég volt az utált életmódból, máris újra gyilkol. Igaz, önvédelemből. De hogy miért veszi útját oda, ahol állandóan katana csattogás van, az már rejtély. Miként az is, hogy egy vívómester miért tanította meg az önvédelemre. Az még beleférne, hogy kihívásként fogta fel egy vak oktatását, de hogy egy szamuráj, legyen bár ronin, az alvilághoz tartozó valakit fogadna be a tanítványai közé, nem hihető. Míg az előző két moziban vajmi csekély magánélet jutott szerény masszőrünknek, most aztán igyekeztek bepótolni a dolgot. Leginkább a jakuza világból történő kiugrás körül forognak az események, de egy-két mondat erejéig felbukkannak a szülei, pontosabban, hogy a sírjukhoz kéne eljutni. Amit persze nem tesz meg, és ez nem illik Zatoichi jelleméhez. A volt dajkája szintén előbukkan, de ugyancsak epizód szinten. (Sok angol szövegben nagymamaként van fordítva, de az már végképp kilóg a sorból. Képtelenség, hogy Zatoichi védtelenül hagyná, ha az volna. Miként az is, hogy az ellenségei ne próbálnák felhasználni ellene. A rokonságot számon tartották, de a dajkaságról annyi idő után valószínűleg csak az érintettek tudtak már.) A szerelmi affér hitelessége sem az igazi, ha logikázni kezdünk. Egy szamuráj család lányát nem abban a szellemben nevelték, hogy a társadalom aljához tartozót képes legyen párként elfogadni. A szereplőválasztást mondhatni elszúrták. Ugyanis a „húg és báty” között ránézésre is van legalább harminc esztendő. Az apa-lánya kapcsolat hihetőbb lett volna. Viszont az, hogy a lánykérést megfordították és igazából „fiúkérés” lett, bármilyen furcsa, kifejezetten jól működik.

A fenti hibának mondható dolgok tulajdonképpen csak akkor jönnek elő, ha az ember elkezdi kivesézni a dolgokat, a filmen belül simán gördül a történet. Bár kevés akció van benne és a története lassú folyású, a korszak egyik legsikeresebb csambarájának bizonyult. Az oka nyilvánvalóan Zatoichi új karaktere volt, de az is hozzájárult, hogy a moziban számos kiváló kisebb drámai helyzet van elhelyezve, amik képesek megragadni a figyelmet. A szerelmi szál furcsaságát említettem, de a testvérbosszulás sem a sémákat követi. A mester-tanítvány kapcsolat fokozatos felborulása szintén leköti a figyelmet. Zatoichi ebben a moziban először kerül szembe egészséges, harcra kész szamurájokkal. A filmvégi nagy leszámolásos jelenet a saga egyik legjobban sikerült koreográfiája. A képzett harcosok elleni küzdelem képes visszaadni azt a halálos veszélyt, amit a létszámban nagy, ám a kardhoz nem értő jakuzákkal történő összecsapásokból sokszor hiányzik. Ez a rész jópár alapvető tulajdonságát mutatja meg a hősünknek. Megtudjuk, mennyire fontos számára az elesettek védelme, nem idegen tőle a hála, képes szeretni, megalkudni, sőt, megalázkodni is. Ugyanakkor bebizonyosodik, túl sok szállal kötődik a megvetett életformájához. Miután három részen belül két hatalmas szerelmi válságot él át, valamennyire indokolttá lesz, hogy a további epizódokban erősen vonakodik bármilyen érzelmi kapcsolatot felvállalni az egyébként szép számmal sorjázó hölgyekkel.

A rendező ezúttal Tanaka Tokuzo volt, aki ekkor még a nagyfilmek világában munkálkodott, majd az 1970-es évektől kezdett átnyergelni a TV stúdiók világába. A képi világa nincs annyira finoman kimunkált, mint Misumié volt, de a színekhez nagyon ért. Van stílusa. A Zatoichi és Jajoi szokatlan megkérési jelenetéhez kifejezetten illenek a beállításai. Egyszerre intimek és távolságtartóak. Úgy, ahogy félénk szerelmesekhez illik, akik tudják, mekkora köztük a társadalmi szakadék. A harcok filmezéséről pedig csak felsőfokú jelzőket szabad használni. A zene felfrissült, de az első rész gyönyörű mélabús dallamát szerencsére azért nem dobták teljesen sutba. A pompás színvilágú képek sora nyilvánvalóan újabb közönségréteg bevonását szolgálta. A DAIEI a megbízható színészei sorát vetette be a kisebb szerepekre. Csak a mester megformálója némi meglepetés. Seizaburo Kawazu viszonylag keveset kapott főszerepet, de itt bizonyítja, hogy bízhattak volna benne többször is.

A harmadik mozi egyértelművé tette, újabb Zatoichi történetekkel számol a stúdió, a nézők egyöntetű helyeslése mellett. Az első színes film tovább bővítette a sikersorozatot. Egyszerre drámai, érzelmes, meglepő elemeket felvonultató, de az izgalom sem hiányzik belőle. A gyengeségei pedig nem ordító hibák, az erényei mellett eltörpülnek. Merem ajánlani olyanoknak is, akik egyébként nem kedvelik a kardcsörgést. Van abból a moziban, de jóval több, értékesebb szórakozással képes szolgálni. Lentebb például Zatoichi a barátja családjának és a fogadóban pihenőknek zenél egy kicsit.