A fordulatos előző rész után a folytatásban sem akarta alább adni a DAIEI stúdió, így aztán Ichi nem sokat pihenhetett. Ezt az epizódot eleve kalandfilmnek tervezték, ami látszik is rajta. Az előző részben úgy búcsúztunk a főhőstől, hogy szívesen kiszállna az alvilágból és hétköznapi életet élne. Lássuk, mi lett a tervből. Az epizód címe, miszerint "On The Road - Országúton," valójában bármely történetre igaz lehetne a sorozaton belül. (Az eredeti japán tartalomban jobban érvényesül a harci jellegére történő utalás.)

Miután az egyik játékbarlangban móresre tanított egy csaló jakuza klánt, Zatoichi ismét útnak ered. Nyugalmat remél, de csak bajt talál. Először egy felbukkanó bandatag jó falatok ígéretével csalogatja a háborúzni készülő főnökéhez, akinek az ellenfele viszont három ronint bérel fel a megölésükre. Zatoichi ugyan kivágja magát, de egy dühös szamuráj feleség ered a nyomába, bosszút keresve. Vérző öregember hever az egyik ösvényen és a végső szavaival rábízza egy Mitsu nevű lány istápolását, akit Edóba kéne eljuttatni. Igen ám, de holmi szamuráj uraság katonákat küldött a lány megölésére alány pedig nem teljesen bízik a vak kísérőjében. A Tobei és a Doyama alvilági klánok pedig minden eszközt bevetnek, hogy a neves masszőr őket erősítse a közelgő harcban. Zatoichi mindenfelől ellenségekkel kell számoljon és még ott a haldoklónak tett fogadalma is. Fürge ész és hasonló kard szükségeltetik a túléléshez...

Az előző rész akció központúságát még fokozni akarták, így aztán összességében a négy világtáj felől sorjáznak a veszélyek Zatoichi ellen. Ehhez a szituációhoz kalandfilmekben tapasztalt egyén kell, így Kimiyoshi Yasuda először, de nem utoljára, telepedett be a rendezői székbe. Mint annyiszor, megbízhatóan tette a dolgát. Ezért a mozi mozgalmasságát semmi panasz nem érheti, a harci jelenetek beállításai kifejezetten látványosak. Yasuda nem művészkedő típus, a felvételek egyszerűek és célratörőek. Igyekezett alkalmazkodni az előző részek kamera stílusához, de korántsem vet be annyi gazdag képet, mint az elődei. A testközeli fényképezés megmaradt, a jakuza bandák összecsapásának felvezetéséhez láthatóan merített Kenji Misumi látványterveiből, a nagy leszámolás helyszíne és beállításai egyértelmű tisztelgésnek mondhatók Kurosawa Yojimbo filmje előtt.

Ha viszont az akciókról van szó, akkor Kimiyoshi már igazi mester. A fordulatok létrehozásában segítik a gyilkosságra parancsot kapott szamurájok, egy bosszúállásra vágyó feleség, három területszerzésre hajtó bandavezér, akiket sok ezer arany ígérete tovább lelkesít. Nem csoda, hogy az utolsó Zatoichi kalandban, - ami tulajdonképpen szemelgetés a saga legjobb ötleteiből, csak feljavított,keményebb kivitelben, - számos harci koreográfia köszön majd vissza ebből a részből. Kimiyoshi némi szemléletváltást szintén hozott a sorozatba. Nála Zatoichi nem hezitáló Hamlet, hanem, ha úgy alakul, habozás nélkül ölő harcos. Bár mai mértékkel nézve szolid a figurája, a sorozaton belül először látjuk a kemény oldalát. Akkoriban - és a folyamon belül pláne, - újdonságnak számított ez az arca. Az alantas származású masszőrünk fülel, szaglászik, számol, tervez, a nyomát viszont a szerteszét heverő hullákból könnyű követni. A végeredmény pedig az egyik legjobban időt álló, mozgalmasságával máig érdekes epizód lett, ami mondhatni hozzájárult annak a tévedésnek az elterjedéséhez, miszerint Zatoichi szamuráj. Pedig dehogy az, fényévekre, - akarom mondani, sok millió "ri"-re, - van attól.

Kevés olyan mozzanat akad, amit felrónék a történetnek. Azért kicsit utána gondolva nem lehetetlen találni benne, mert a "szokásos" logikátlanságok felbukkannak. Zatoichi ígéretet tesz, halálos veszélyt vállal érte, végül lazán átadja a végső beteljesítést egy alig ismert jakuza ifjoncnak. Miből gondolja, hogy tartja a szavát, vagy hogy képes megtartani? A szamuráj klán ura elvesztett néhány harcost, de az ügy nincs lezárva, csupán elnapolódott. A gazdag kereskedő lánya, aki a számára ugyancsak idegen közegben hol meggyilkolandó alany, hol manipulálásra használt túsz, percek alatt beleszerelmesedik koszos ruhájú hősünkbe. Mi tagadás, a hála kifejezésének valami más módját hihetőbbnek éreznénk. De ennyi elég is ezekből, mert szerencsére az erények száma jóval több, és a filmen belül igazából fel sem tűnnek az említett logikai ficamok, mert jó tálalással igyekeznek meggyőzni a nézőt arról, hogy akár így alakulhattak a dolgok.

Summa summárum: Közönségbarát, fordulatokkal és látványos harcokkal bőven ellátott történetet kap, aki ezt a mozit választja. Egyre nyilvánvalóbb, Zatoichi nem képes elfogadni a belterjes banda érdekeket, így beilleszkedni nem tud közéjük. Ráadásul az erkölcsi fölénye nyilvánvaló, amit a főnökök nem tűrhetnek el.  Katsu élvezi a szerepet, mondhatni lubickol benne. Az élet örömeit értékelő, nemességre törekvő, de indulatoktól sem mentes karakter a valóságban is közel állt hozzá. Azért nem írom azt, hogy akciófilmet láthat a néző, mert 1963-ban, a forgatáskor, még nem létezett ilyen zsáner. Azt viszont meggyőződéssel állítom, az "avíttas" jelző senkinek nem fog eszébe jutni a VÉGE felirat láttán.