A japán film egyik közismert karaktere meglehetősen régen kezdte el végtelennek tűnő vándorútját.  Szép karriert futott be, alig van olyan része a világnak, ahol ne hallottak volna róla. Huszonhat nagy mozis filmben és száz televíziós epizódban alakította a legnevesebb megszemélyesítője, Shintaro Katsu. Ma az első kalandja kerül terítékre, de mielőtt nekilátnánk, menjünk vissza egy kicsit az időben.
A 2. Világháború után a megszálló amerikai hatóságok egy darabig nem engedélyezték szamurájos filmek forgatását, attól tartva, a nemzeti büszkeség ápolása felkorbácsolná ellenük az indulatokat. Ahogy múltak az évek, a dolog okafogyottá vált és a daliás harcosok újra megjelenhettek a nagyvásznakon. A stúdiók kezdetben jobbnál jobb mozikkal álltak elő, beköszöntött az 1950-es évek "aranykorszaka." Természetesen ez az állapot nem tarthatott a végtelenségig. Fogytak a témák, egyre nehezebb volt eredeti történettel előállni.  Ezenkívül új nemzedék nőtt fel Japánban, akik ráuntak  a kaszt viselt dolgainak taglalására. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a szamurájok - minden nemzeti büszkeség ellenére, - a japán társadalomnak csak egy szeletét képviselték. Az emberek új hősökre vágytak. Így az 1960-as évek elejére az érdeklődés egyre csökkent a szamurájfilmek iránt. Ami ezzel fájó módon együtt járt, a bevétel szintén esett. A stúdiók vezetése igyekezett kiutat találni a válságból, tehát nagy keletjük támadt az új ötleteknek.  Ekkor állt elő Katsu egy eddig nem látott karakterrel, és sikerült elérnie, hogy a döntéshozók rábólintottak az javasoltakra. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Egyike lett a stúdió ifjú reménységeinek, későbba vezető színészei közé küzdötte fel magát, Zatoichi neve pedig összeforrott a személyével.
Akkor jöjjön a történelem, úgy stílusos, ugye? Bármilyen meglepő, létezett Zatoichihoz hasonló történelmi alak. Abe Tsunazaemonnak hívták és szinte bizonyos, hogy a "Sadoichi" nevet is használta. Fukushimában temették el a Jokoji szentély közelében. Az ő személye ihlette meg Kan Shimozavát 1948-ban, hogy az 1800-as évek közepén Japánt bebarangoló vak csavargó kalandjairól írjon. Katsu így nem csupán fejest ugrott a vakvilágba, hogy némi képzavarral éljek. Egyébként már 1960-ban eljátszott egy nagyon hasonló szerepet, amit mostanság már egyértelműen a legendás sorozat előfilmjének tekintenek. Shiranui Kengyo, vagyis "Secrets of a Court Masseur" címen futott. (Már felújították, elérhető.) Az a Kazuo Mori rendezte, aki aztán később több epizódot letett az asztalra Zatoichi kalandjaiból. Az alapötlet tehát adva volt, de a karaktert viszont alaposan átgyúrták. Ráfért, az udvari masszőr korántsem pozitív figura. Zatoichi viszont hiába nyomorult és kitaszított, emberségből minden alkalommal jelesre vizsgázik. Azért nem makulátlan jellem. Iszik, kockázik, és ha az kell, csal a játékban. Gyűlöli azt amiben él, de szabadulni nem képes belőle, pont a hibái miatt. Mert míg az 1950-es évek szamurájai a társadalom krémjét jelentették, az új típusú hős már jakuza, vagyis  az alvilág tagja. Ráadásul vak és masszőr. A munkaközpontú Sógunátus idején egy ilyen egyén a társadalmi ranglétra legvégén állt. (A 2003-as Kitano mozi magyar címe a "A szamuráj( Zatoichi)" világosan jelzi, a kiadónak lövése nem volt a témáról. "Japán és karddal járkál, csak szamuráj lehet." Olyan hiba ez, mint Európában egy kalap alá venni a cigányprímást a hercegprímással. De ez már egy másik történet, hagyom hát most.) Zatoichi számos olyan hibával bír, amelyek láttán a néző magára ismerhet. Mégis képes elnyerni a szimpátiánkat az által, hogy a valóban fontos döntéseknél mindig a tisztesség útját választja, gyakorta önmaga hátrányára.
A rendezést Kenji Misumire bízták. A DAIEI stúdió gondosan járt el. Tudták, sok múlik a film sikerén vagy bukásán. Kevéssé ismert tény, de Misumi alaposan tanulmányozta Akira Kurosawa két, akkoriban sikeres alkotását. Ekkor már a piacon volt a Jojimbo (A testőr) és a Sanjuro.  Mindkettő új hangot ütött meg az 1950-es filmekhez képest. Mifune nagyszájú, tekintélyt semmibe vevő testőrét nem szándékozták utánozni, viszont azt annál részletesebben elemezték, hogyan lehet humort úgy elhelyezni egy kalandos történetben, hogy azért a végeredmény mégse legyen komolytalan. Az első kalandban aztán végül kevés érvényesült belőle, de nem felejtődött el. Misumi ugyancsak alaposan megfigyelte Kurosawa képi világát, ez világosan tetten érhető a moziban. Chishi Makiura brilliáns fekete-fehér felvételei pazar összhangban vannak a rendezői elképzelésekkel. Annyira erős párosnak bizonyultak, hogy igazából végérvényesen megalapozták a saga további képi világát, amitől csak ritkán és részletekben tértek el. Akira Ifukube kellő pillanatokban megszólaló, sötét tónusú zenéje tovább fokozza a már önmagukban is megragadó, jelképekkel teli fényképezés hatását. Az első kaland, melynek középpontjában a Sukegoro és Shigezo főnökök közötti bandaharc áll, a Sógunátus korának egyik legjobban dokumentált, országos hírré lett összecsapása volt.  Nyilván nem véletlen a választás. A japán néző ezúttal nem érzett mesterkéltséget a történetben, ami az "aranykorszak" lezáró szakaszában bizony sokszor megesett a belterjes, vagy fikciókra alapozó szamuráj kalandoknál. Mégsem az alvilág alakjainak egymás közötti gyilkolászása adja a mese központi magját. Ebbe bizonyára belejátszott az, hogy a DAIEI eleve közepes költségvetésűnek szánta a kísérletet, továbbá az, hogy Katsu sem ebbe az irányba óhajtotta terelni a dolgokat. Nem vérontást akart, hanem karakterközpontú történetet. Így alakult, ami a siker egyik fontos összetevője lett. Az elhíresült bandavezéreken kívül feltűnik a hírhedt Miki Hirate, és ő szintén a korszak valós személyisége. Ő a tüdőbeteg rónin, aki a filmben egyszerre ellenfele és barátja a vak masszőrnek. De a haszonleső Tate, vagy a jószívű, nehéz életre kárhoztatott húga sem könnyen feledhető szereplők. Ráadásul színészileg csupa dicsérendő alakítás láthatunk. A társadalom peremén élőkkel könnyű volt azonosulni a moziba járók döntő többségének, de azért egy pillanatig sem igyekeztek romantikus figuraként ábrázolni őket.

A jakuzák kegyetlenek, kicsinyesek, mohók, haszonlesők, kizárólag önmagukért élnek. Zatoichi persze kivétel, az erkölcsi fölénye vitathatatlan. Kenji Misumi végig különleges beállításokkal dolgozott. A kamera állandóan karnyújtásnyira van a szereplőktől, mondhatni testközelben. Ez Zatochi világához igazodik, hiszen a hangok, szagok, önkéntelen reakciók neki mind fontos információkat adnak. A felvevőgép az arcokra koncentrál, így a néző tökéletesen tisztában van egy-egy karakter jellemével, miközben a rendező jól kitalált epizódokon át mutatja be, miként küzdi le  Zatoichi azt a hátrányát, hogy kénytelen csupán a szavakra hagyatkozni. Vagyis, az ellenfelei így hiszik, ám hősünk kifinomult érzékeiről csak a néző tud, ők nem. Túl ostobák hozzá, hogy felismerjék, vagy a gőgjük nem hagyja, hogy komolyan vegyenek egy vak embert. Amikor megadják az árát, senki nem sajnálja őket.

Zatoichi és Miki Hirate alakjai érdekes ellenpontok. Túl azon, hogy a társadalmi helyzetük mily nagy mértékben különböző, más az életútjuk is. A ronin saját szavaiból derül ki, hogy az életvitele miatt csúszott le a sikátorok világába, míg a masszőr hatalmas hátrányból indulva harcol ki magának megbecsülést, legalább annyit, amennyire módja van. A szamuráj halni készül, a masszőr nagyon is élni akar. A harcuk nem abból a puszta véletlenből fakad, hogy szemben álló bandák tagjai, hanem két életszemlelet megütközése. Az európai néző időnként elcsodálkozhat a japán  történetekben elég gyakran felbukkanó kérdésen: "Meghalni jöttél ide?" Az első reakciója önkéntelenül az, észnél van-e kérdező. Pedig a szamurájok erkölcsiségébe bőven benne volt ez a filozófiai megközelítés. Gondoljunk csak a Harakiri kiinduló helyzetére. Az, akinek elege van a méltatlannak ítélt körülményeiből, kiválasztja a halála helyszínét és módját. Legyen az a gyomor felnyitása a harcostársai előtt, vagy egy nemes ügy képviselete a biztos halált jelentő túlerő ellenében, mint a "Szamurájok és banditák" Kumokiri Nizaemonja esetében, aki másodmagával indul a teljes régi klánja ellenében. Hirate  a végét járja, otthona nincs, kimondatlanul is csak azért etetik a jakuzák, hogy a vágja majd az ellenfeleiket, ha eljön az összecsapás ideje. Hiába a tudása, a tömeg várhatóan le fogja gyűrni, felkoncolja a vívni sem tudó alja nép. Számára üdvözítő egy képzett harcos kezétől elesni. A méltó halál kultusza erős volt abban a társadalomban. A csaták után a szamurájok megvizsgálták az elesett bajtársaikat és egy-egy "szép vágás" okozta halál növelte az elhunyt tiszteletét, meg a családjáét. Tehát bennük eleven élt ez a szemlélet.

Zatoichi a másik véglet. A Sógunátus semmit, de tényleg semmit nem törődött az "érinthetetlenek" kasztjával. Még a statisztikákban sem szerepeltek. Például jakuzák, prostituáltak, szabadult bűnözők tartoztak oda, de a masszőrök és a cirkuszi mutatványosok is, meg még sokan mások. Az Edó korszak végére az ország lakosságának kb. 25 százalékát adták már. Nem csupán az uralkodó kaszt, de a köznép sem becsülte ezeket az embereket. Később, az 1960-as évek második felében jelennek majd hangsúlyosabban Hideo Gosha filmjeiben. Nekik egyetlen büszkeségük maradt. Az, hogy élnek. Megalázhatják őket, megcsonkíthatják, mindent elvehetnek tőlük, a becsületüket, életcéljukat, akkor sem dobják el az életüket. Zatoichi közéjük tartozik, bár a fentieknél azért sokkal több van benne. Kedveli a tüdőbajos rónint, de a végsőkig küzd az életéért. Ez a saga minden filmjében így van. Számára az a tragédia, hogy a lassan, mondhatni szemérmesen bontakozó barátságuk, eleve halálra van ítélve. A párbajt mégsem árulásként fogja fel, ez világosan kitűnik a film végén, amikor a temetésről rendelkezik. Tisztában van vele, a barátja megtisztelte őt, és a döntése a kasztjának szokásaiból ered.

Az első történet még néhány más jellemző dolgot is adott a folytatásokhoz. Az egyik fontos jellemvonás, hogy a vak vándor mindig a hölgyek kedvence, bármerre jár. Lehet piszkos, nincstelen, elnyűtt ruházatú, de a másik nem tisztelete, a nők emberszámba vétele mindig képes ellensúlyozni a külsejének hiányosságait és a testi fogyatékosságát.  A  sorozatban számos alkalommal nyilatkozik a világ dolgairól, szinte közmondásokká lett megfogalmazásokkal. A sort itt a jakuzák summás."helyre tevésével" nyitja meg. (Nem spoilerezem el, mi az.)
A "Zatoichi története" lassú folyású, de igen hangulatos mozi, melyen vajmi kevés nyomot hagytak az elmúlt évtizedek. Művészi eszköztára nem kopott meg. Ugyan jellegzetesen japán történet, de az üzenete a világ bármely táján képes érvényesülni. Mindössze figyelmes néző igényeltetik hozzá. Aki még nem látta, nem fogja megbánni, ha rászánja az idejét, hogy megismerje  az ikonná lett főhős bevezető kalandját. Magyar felirat egyébként készült mind a 26 mozifilmhez.