Bár nem szokásom, de ezúttal muszáj leírnom ide, hogy a második rész elolvasása előtt javallom megismerni az előzményeket, különben valószínűleg lesznek érthetetlen dolgok az olvasó számára ebben az ismertetőben. Miután a tartalom döntő többségében megegyezik a „Satan’s Sword” trilógia eseményeivel, aki arra is kíváncsi, olvassa el ott.

Ryonosuke további kalandjainak folytatását elemezgetni elég nehézkes ügy, mert a valóság keveredik a jelképekkel. Miként az első filmről szóló kritikában benne volt, Tomu Uchida rendezői felfogása áll legközelebb az eredeti regényfolyam szellemiségéhez. Mondhatni, hogy a fő karakter a buddhistáknak az emberi szenvedésről szóló felfogásának allegorikus megközelítése. A fényképezésben és a kameramozgatásban időről időre tetten érhető ez az álláspont. Tsukue mögött időnként absztrakt ábrák alakulnak ki, vagy a felvevőgép észrevehetően halad a felsőbb Nirvána állapot felől az alvilág irányába. Azért vannak egyszerűbb, közérthetőbb jelzések is., elsősorban a főhős életének eseményeiben. Ryonosuke természetesen megmarad anti-hősnek, amit már az első feltűnésekor elkövetett szándékos és embertelen gyilkosság egyértelműsít. De míg Okamotónál a zavart elme válik egyértelművé a végére, a Satan’s Sword moziknál pedig az esendő ember dominál, aki sorozatosan rossz döntéseket hoz, itt már sokban más a helyzet. Uchida úgy mutatja be a főhőst, mint akinek egész életét áthatja a karma, gyakorta szinte kifordítja önmagából, a saját érdekei, sőt, józansága ellenében cselekszik, valami végzetes nyomás hatására. Pedig ezúttal többszörösen kap lehetőséget a menekülésre. Mint azt tudhatja az olvasó, Misumi és Okamoto rendezéseinél a fő bajforrás Hama megerőszakolása volt. Uchida malomjelenetének csöndessége világosan jelzi, ha képileg nem is mutatja, hogy nem történik semmi ilyesmi. (A malomjelenet minden filmben kulcsfontosságú.) Ez igazolhatja, hogy Hama reinkarnációja a második részben nagyon megértően viszonyul Ryonosuke problémáihoz. Úgy, mint aki hibásnak érzi magát. Hiszen ő nem volt képes ellenállni a kemény, ám elfogadott próbának, a férje, Bunnujo, pedig még nagyobb mértékben okolható a felesége eltaszításáért, hiszen felül a látszatnak, nincs bizalom benne. A házastárs iránti bizalmatlanság pedig arrafelé nagyobb bűnnek számít, mint a világnak ezen a fertályán. A történetben további események erősítik még a karma hatásának fontosságát.

Ryonosuke többször is segítőkészséget, önzetlenséget mutat. Gyermekes nőn, prostituálton és megalázott szamurájon segít, a saját kisfiának sorsa foglalkoztatja. Mondhatni teljesen emberi módon viselkedik, - egy darabig, - hogy aztán egy perccel később már az ölést dicsőítse, vagy éppen szolgálja. Olyan, mintha valami vezérelné, a saját akarata ellenére. Ebben a moziban végig húzódik a jó és rossz küzdelme, ami a lelkében zajlik le. Van amikor a sors furcsa fintoraként láthatjuk. A megvakult főhős a hosszú japán furulyával zenél, ami gyakorta a lelki béke szimbóluma, mint például a Musashi történetekben. Így egyfajta kisebb jellemzéssel ér fel, hogy mesteri módon játszik rajta. Majd hasonló mesterségbeli tudással halálos fegyver lesz a kezében, amikor rátámadnak. A helyi néző minden bizonnyal erősebb szimbólumként éli meg, mint az európai.

Szerencsére azért a lelki viharokon túl valódi eseményekben sem szűkölködünk. Tomu Uchida rendezőként és Kataoka Chiezo színészként vitathatatlan befolyással rendelkeztek a stúdió berkeiben. Ráadásul a gondolkozásmódjuk ugyancsak megegyezett erről a történetről. Következésképp a pénzforrás a szokottnál bővebben csörgedezett, ami a képi kiállításon túl a mozi hosszúságában is megmutatkozik. Volt rá idő, hogy az egyes karakterek emberi vonásait tettben és beszédben részletezzék. Johachi, a szolga, ugyan egyszerű lélek, de olyan igaz jellem, aki képes a jótevője családját szolgálni. Shichibei, a besurranó tolvaj, ellentétes utat jár, mint a főhős. Bár feddhetetlen ő sem lehet, de egyre több pozitív vonást mutat fel. Hyoma és Ohatsu lassan, szemérmesen bontakozó szerelmét, amit beárnyékol a közelgő, talán halált hozó párbaj, szintén élvezettel figyelheti a néző. Uchida valóban nagymestere volt a szakmájának. Pont annyira realista, hogy hihető legyen a tálalt kép, de nem naturalista. A kor árnyékos oldala jelen van, de nem kéjeleg a piszkos részletekben. Más részről képes romantikát adni, ám nem a lányregények stílusában. Épp csak annyit adagol belőle, hogy kellemes érzettel töltse el a ráhangolódni képes illetőt. Mindenkit biztosíthatok, akit kevésbé vonzanak a rejtett filozófiai részletek éppúgy elszórakozhat a cselekményességen, mit azok, akik szeretnek csemegézni az utalásokon. Bízom benne, ilyenek is akadnak az olvasóim között.

Ryonosuke utazása folytatódik hát a végső lezárás felé. (A regény egyik alcíme az, hogy „A gyilkos útja”, ami fizikailag és szellemileg egyformán értendő.) Akinek van kedve, csatlakozzon be a folyamatba.