Tokugawa Iemicu sógun a japán történelemben nem került be a helyi dicsőség csarnokba. Viharos hatalomba jutásáról leginkább az 1978-as, Kinji Fukusaku rendezte Yagyu Conspiracy moziból tudhatunk. (Megjegyzem, ezen a címen több film is készült ám, csak nálunk nem ismertek. De erről majd valamikor máskor.) Meglehet, uralkodónak nem volt népszerű, ami a keménykezű intézkedései miatt érthető, de a japán filmeseknek kész kincsesbánya a kora. A méltóság elnyerésének körülményei, a tulajdon testvére elleni küzdelem, a simabarai lázadás véres elfojtása, a belső intézkedései a főurak ellen, mind-mind számos érdekes mozi leforgatására adtak és adnak lehetőséget. Ezúttal is az ő személye adott módot Nobuo Nagakawa rendezőnek egy jó kis kalandos történet összehozására. A történelem ezúttal szerényen háttérbe vonult.

A direktor úr neve ismerős lehet az olvasónak. Ő volt az, aki az 1950-es évektől új alapokra helyezte a kaidan történeteket, alaposan elmerülve a bosszúálló szellemek, kígyók, kísértő macskák és más furcsa lények világában. Ez a mozi volt az első fecske, amiben felvillantotta, igazából mi foglalkoztatja. Viszont gyorsan leszögezem, tényleg csak felvillantásról van szó, ez a film még a jól bevált jidaigeki mozik sorát gyarapítja.
Iemicu sógun az egyik nikkói szentélyt készül meglátogatni. A politikai ellenfelei ezt az eseményt szándékoznak felhasználni arra, hogy megszabaduljanak tőle. A Honda klánnál száll majd meg az útja során, melynek főtanácsosa egy gazdag kereskedő segítségével fondorlatos és könyörtelen összeesküvést készít elő a szamurájok urának megölésére. Ugyanakkor a másik oldal sem alszik, kiküldik a maguk ügynökeit, hogy derítsék fel az esetleges veszélyeket. A hatalmasok játszmája a köznépre sincs tekintettel...

Kezdjem ott, hogy Nagakawa filmjeit könnyű nézni. Egyszerűek, világos felépítésűek. Ugyan nem annyira művésziek, mint például a kortárs Kurosawa munkái, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne megfelelő mesterségbeli tudással készültek volna. Azok különösen becsülhetik, akik átlagos szinten ismerik Japán világát, de a részletekkel azért már volna gondjuk. Itt nem lesz, érthető minden. A jó emberek már megjelenésükben azok, próbálják bár álcázni magukat konspirációs okokból. Hasonló a helyzet  a rosszakkal is. Alakoskodhatnak bármennyit, a néző rögtön tisztában van a valós természetükkel.  Népszerű lehetett  a maestro felfogása, mert ez a mozi már a 61-ik rendezése volt és az igazi sikerei még csak ezután következtek!
A jidaeki műfaj a valós történelem elemeit használja fel, hogy kalandos történeteken át népneveljen. Be kell vallani, a valós alappal már komoly gondok vannak. A történet szerint még él a sógun testvére, - erre épül az egész összeesküvés, - ami azért gond, mert a címet csak Tadanaga halála után nyerte el Iemicu.  A jelleme és a külseje erősen idealizált lett. Elhagyták a szinte védjegyének számító arccsúfító anyajegyét, a manipulálhatóságát.  Az ifjú sógun itt daliás, jó kiállású, megértő természetű valaki, akiből a személyes bátorság sem hiányzik. (A Simabarában lemészárolt tízezrek erősen vitatnák ezt a beállítást, ha tehetnék.) Viszont nagy szerepe nincs. Az utazása körül forognak az események, ő tulajdonképpen nem is hiányzik. Afféle görög drámai megoldással a végén megérkezik és helyreteszi a dolgokat. Addig a hűséges csatlósaira vár, hogy feláldozzák az életüket, vagy éppen a kardot remekül forgatva kivágják magukat a szorult helyzetekből, miközben némi szemérmes japán szerelmi románcra ugyancsak jut idejük.

A gazemberek is teszik a dolgukat, hogy megutálhassuk őket. Pökhendik, lányt rabolnak, mérget kevernek, vesztegetnek. Semmi gond, esélyük nincs megúszni, a büntetés mindenkit elér. Szóval, a régi iskola a teljes fényében ragyog. Fordulatos mese erkölcsi tanulságokkal, de semmi szájbarágás. A színészi felfogás még nem egységes. Itt-ott feltűnnek a színpadias gesztusok, de a színészek többsége már alkalmazkodott a visszafogottabb játékot igénylő mozivászon követelményeihez. Kevés az ismert arc. Tanba Tetsuro az egyetlen kivétel, akit itt még nagyon fiatalon és nagyon kezdőként láthatunk. Még hátra van neki az áttörést meghozó "Three Outlaw Samurai." Nem csoda, hogy egy igazi gazfickót bíztak rá, ahogy az egy vívójelenetekben jeleskedő ismeretlen arcnál gyakran megesett.  A fényképezés a történethez igazodóan egyszerű és tiszta.
A lazán gördülő sztori pont attól bicsaklik meg egy kicsit, ami később a rendező védjegye lett, vagyis a természetfölötti elem belépésénél. Most még rövidre van fogva az epizód és igazából nem  ad semmi pluszt, logikailag meg végképp nem illik a filmbe. Viszont nyilvánvalóan meglátszik, Nobuo mester ráérzett az ilyen jelenetek hangulatára. Pont ezért nem ordítóan zavaró a filmben belüli alkalmazása, de tulajdonképpen ha kihagyta volna, akkor is minden a helyére kerül. Nekem tetszett, annak ellenére, hogy a dramaturgiai fontosságát meg kell kérdőjelezzem.
Összességében egy megbízhatóan működő, máig jól fogyasztható régi stílusú kalandfilmet kap a fogyasztó, melyben a a főurak világától a köznépig mindenki hihetően lett ábrázolva.  A szamurájok, - Nem ám  a megbízhatatlan ronin népség! -  pedig daliás jótevők, ahogy azt a korszellem elvárta. Az ínyenceknek külön csemege a kaidan nagymesterének első kísérlete a kedvenc zsánerében. Nyugodtan merem ajánlani általános fogyasztásra. Aki Kurosawa munkáit szereti, itt is fog kedvére valót találni.