Ismét egy kakukktojás a blogon. Ezúttal a japán alvilágba teszünk egy kis kirándulást. A kardok ugyan nem pihennek, de most nem a bushik forgatják. Remélem, nem nagy baj.Szamurájok és nindzsák. Az átlagos fogyasztónak elsőként ezek a szavak ugranak be, ha japán kosztümös filmekre kérdezünk rá. A jakuzák, vagyis az alvilág tagjai, mostanság inkább a modern kor mindenre elszánt, tetőtől-talpig tetovált, könyörtelen gazfickóit jelentik. Ennek oka, hogy mifelénk inkább az 1960-as és ’70-es évek rámenős gengszter mozijaik a közismertebbek, mint például az itt megtalálható The Wolves. Pedig nem mindig volt így, Japánban pedig különösen nem. Lépjünk vissza egy kicsit az időben. A jakuzák eredete visszanyúlik azokra az időkre, amikor a bezárkózott országban bőven voltak olyan kardforgatók, akikre háborúk híján nem volt igazi szükség. A legmélyebbre süllyedt róninok, vagyis gazdátlan szamurájok, megélhetés híján fosztogatásra kényszerültek. Elvesztették egykori tartásukat, közönséges banditákká váltak. Hozzájuk csapódtak azok az alakok, akik végképp nem találták helyüket az akkori társadalomban. Lehettek a földművelésbe beleunt parasztok, a városi életformát nem kedvelő polgárok, egyáltalán, bárki, akinek elege lett a kasztrendszer monoton életstílusából. Japánban a szerencsejáték mondhatni népbetegségnek számított, a megszállottjai időnként még a földjüket, házukat és a családtagjaikat is eljátszották. A korai időszakban a „vándor” vagy a „játékos” szó gyakorta egyenlő volt a jakuza értelemmel. A hatóságok nem nézték jó szemmel a megszállottakat, így az ilyen életformát választó emberek -  akik, talán maguk se tudva róla, a társadalom elleni lázadást képviselték, - vándorlásra kényszerültek, ahonnan egyenes út vezetett a formálódó bandák közé. Maga a jakuza szó egy közkedvelt kártyajáték legrosszabb értékű lapkombinációjának nevéből állt össze, miután az érintetteknek nem voltak illúzióik a saját megbecsülésük mikéntje felől. A Zatoicsi mozikban a főhős ezt gyakorta úgy fogalmazza meg, hogy a jakuzák nem járhatnak emelt fővel a napvilágon, ők a sötét sikátorok népe.A mostani ismertető még egy ennél korábbi állapotát mutatja be az erősödő alvilágnak. Az ojabun-kobun, vagyis főnök és katona kapcsolat, sokban emlékeztet a szamurájok hierarchiájára., melyben probléma esetén az egyén  magára vállalja a „család” felelősségét. Egy ilyen helyzet még némi képes emelkedettséget sugározni a közönséges gaztettek sora helyett és a benne lévők lehetnek tragikus hősök. Japánban az 1950-es években volt a virágkora az úgynevezett ninkyo eigáknak. (lovagias filmek) A néplelkületen túl a kifulladó szamurájos történeket igyekeztek felváltani vele. Az anyagiakban jól álló TOIEI stúdió különösen szerette az ilyen alkotásokat, sokat költöttek rájuk. Az „aszamai vagány” története mondhatni iskolapéldája ennek a stílusnak.Juzó főnök jakuza családja bandaharcra készül, de a legjobb harcosuknak nyoma sincs. A harctérre érve megdöbbenve látják, hogy az ellenfeleik már kiterítve hevernek az út mentén. Kiderül, hogy a keresett emberük, Itaró, már egymaga elintézte a riválisokat. Ám a hatóságok miatt, amelyek nem néznék jó szemmel a mészárlást, önkéntes száműzetésbe ment, magára véve minden felelősséget. A vagány ifjú már az első településen összerúgja a port a helyi banda tagjaival egy lány miatt és ez még csak a kalandok kezdete.Az olvasóban felmerülhet, hogy „Na, könnyű  így felelősséget vállalni, ha az illető rögtön megpattan a büntetés elől.”  A Tokugavák idején valóban gyenge volt a bűnüldözés szervezettsége. Az egymással rivalizáló klánok kevés létszámú rendőrséget tartottak fent és a hatóságok jogköre a birtok határánál véget ért. Ráadásul az információt sem osztották meg egymással, tartva tőle, hogy a központi hatalom kihasználja a problémát és feloszlatja a klánt, alkalmatlan vezetés címén. A veszély valós volt. Így aztán a bűnösöknek jóval könnyebb volt eltűnni szem elől, mint manapság. Ezzel együtt a kényszerű vándorlás nem volt tréfadolog. Az érintett más főnökök kegyére szorult, soká egy helyen nem volt ildomos maradni. Ráadásul a koszt és kvártély fejében mindenre „felkérhették,” még gyilkosságra is, amit a gyakorlatban szinte lehetetlen volt elutasítani a „giri,” vagyis a kötelezettség miatt. Az állandó talpalás, szűkös eledel, a természeti viszontagságoknak való kitétel és helyi érdekütközések miatt ez az életforma ugyancsak emberpróbáló volt a hatóságok jelentette fenyegetés nélkül is. Ami egyébként csak létezett, a helyi kopók elől szintén bújni kellett a „vándornak.”A film első félórája olyan tempójú, hogy a mai néző sem fogja lassúnak tartani. Pörögnek az események, - időnként a kardok is – változatosak a helyzetek. Bandaharc, jakuzák megleckéztetése a mohóságuk miatt, tisztelgés egy elveszett hatalmú főnöknél, szép hölgyek és a velük járó érzelmek felbukkanása, van minden. A nagyszájú, de aranyszívű vagánynak nincs ideje pihenni. Ebben a részben alapozódnak meg a későbbi konfliktusok a nagy leszámoláshoz, ami „kötelező.” Ám előtte még szerencsére jut idő némi lassúbb, de érdekes történetmesélésre, és így a karaktereknek van módjuk hús-vér alakokká formálódni a kezdeti kavalkád után. Egy új, kifejezetten számító, ravasz főnök és a „családjának” viselt dolgai adják a mese további részét. Mint írtam ez már nem annyira tempós időszak, mint az eleje volt a filmnek, de szerintem érdekesebb. Az egykori szokások, bandán belül és kívül, bemutatása szépen sorjázik. Láthatjuk, miként élt egymás mellett a társadalom két része és miként ünnepeltek a régi japánok. Ráadásul, mint az feljebb már jeleztem, a stúdió nem fukarkodott a költségvetéssel, tehát a tálalás szemet gyönyörködtető. A főhőst is túljuttatják a rámenős, beszólogatós ifjonc figuráján, valódi konfliktusokba helyezik. Megmutatják, hogy az alvilági életforma mekkora csapást jelentett a becsületes családi életre, az egyénre, és hogy a visszaút szinte képtelenség volt. A kötelezettségekből fakadó cselekedetek időnként súlyos lelki konfliktusokat okoztak és gúzsba kötötték a kivitelezőjét. A jakuza család pedig csak elnevezésben volt az, a valóságban a közember mindig a rövidebbet húzta. Itaró is egyre mélyebbre merül, de még csak 1958-at írunk, így egy szimpatikus főhősnek juthat egy hajszálnyi remény. De nem több, semmi hihetetlen fordulat. A múlt bűne visszahúz, inkább ezt sugallják. Viszont a szerelem hatalma örök, ennyi engedményt csak tesznek a romantikának.A főszerepben azt a húszas éveiben járó Nakamure Kinnoszukét láthatjuk, aki később a TOIEI igazi sztárja lesz. Itt még inkább a jó megjelenésére és a fizikai képességeire építenek, mintsem a drámai tehetségére. Megnyerő színész, elhisszük neki még a nyilvánvaló túlzásokat is. A kardot boszorkányos sebességgel forgatja, remekül vív. Ez akkor is igaz, ha a sok szamuráj mozit látott néző könnyen kiszúrja, azok bizony könnyített súlyú célszerszámok. Ő viszi a hátán a történetet, nem vitás. A bajkeverő ellenfél ezúttal Jamagata Iszao, aki mondhatni specializálta magát az ellenszenves karakterekre. A Souls In The Moonlight trilógia ismerői biztosan emlékezni fognak rá, ott is hasonló szerep jutott neki, csak éppen szamuráj földbirtokos volt, nem alvilági főnök. Szintén jó színész, érti a dolgát. Egyáltalán, a szerepjátszás terén minden rendben van, a TOIEI adott a részletekre, pancsereket még háttérmunkára sem vettek fel. Igaz ez az operatőri munkára is, hiszen mit érne a szép díszletek és kosztümök sora méltó képre vitel nélkül. A rendező, Kono Toshikazu, ismertnek éppen nem mondható. Talán a szintén Nakamurával forgatott „ Date Masamune –Észak sólyma” az a film, amiről ismerni lehet, lévén, hogy a közelmúltban újították fel. Megbízhatóan tette a dolgát.Úgy összegezném a filmről elmondhatókat, hogy egy jó tempójú, gazdag kiállítású, kalandokban és érdekes helyzetekben bővelkedő történetben lesz része annak, aki megnézi a jakuza világ kezdeteiről szóló, az 1950-es évek stílusának minden erényét felvonultató alkotást.

A filmes világban mindig akadnak visszatérő témák. Hideo Gosha, – Van-e szamurájfilm rajongó, aki nem hallott még róla? Aki igennel válaszol, ne nevezze magát annak. – például azon szerzők közé tartozott, aki időnként visszatért egy-egy téma alaposabb kivesézéséhez. A három nincstelen ronin története 1963-ban indult. Gosha eredetileg egy öt főre szabott, kemény, drámai csambarát tervezett, de a Fuji TV úgy döntött, hogy visszavesznek az erőszakból és a szereplők számából. Az átírt változat ezzel együtt szép sikert aratott, amit egy évvel később a mozifilm változat követett. A kezdő rendező rögtön az első munkájával a népszerűség csúcsára röppent, de a főszereplők sem panaszkodhattak. Tecuro Tanba azzal a szereppel alapozta meg a később magasra ívelő karrierjét. Hideo mester viszont nehéz eset volt, gyakorta szembement a közízléssel, ezért időnként kihúzta a gyufát a stúdióvezetésnél és a kritikusoknál egyaránt. Emiatt többször parkoló pályára kényszerült. Ilyenkor forgatókönyvek írásával foglalkozott, amikkel igyekezett visszajutni a stúdiókba. A három szamuráj története kivétel ez alól, mert 1969-ben ő a Goyokin és a Tenchu (Hitokiri) hatalmas sikerű mozijaival éppen a pályája csúcsára jutott. Mégis úgy döntött, - vagy döntöttek helyette – hogy leporolja a témát. Valószínűleg a TV társaság szerette volna kihasználni Gosha korabeli népszerűségét. Szóval jöhettek a roninok újabb kalandjai. Jöttek is, majd elvesztek az idő süllyesztőjében. Valaki azért csak előásta az első két epizódot, amik megjelentek DVD kiadásban. Sajnos, még mindössze ennyivel van ennyi, a sorozat kiadása valami okból egy bő éve stagnál. Azért úgy éreztem, egy ilyen ritkaságról szóló ismertetőnek a blogon a helye.

1.epizód – When A Man Draws His Sword

Egy eldugott helyen, a földi pokolnak számító ezüstbánya őreit derekasan ritkítja a körözött Nagare nevű ronin, aki a túlerő ellenére sem hajlandó tágítani. A helyet védő jakuzáknak és felfogadott testőröknek ugyancsak feladja a leckét. Szakurát, a lándzsát kiválóan forgató harcost, arra viszi az útja és pénzkeresést remél a helyzettől. Genzaburó, a harmadik ronin, aki az őrséget erősíti egy nő kedvéért. A hölgy viszont előkelő helyen van a célpontok listáján. Szakura a szegénysége ellenére is ad a becsületére, ezért igyekszik kideríteni, mi a konfliktus oka. De annyi titok és különféle érdek lapul a háttérben, hogy nem könnyű eligazodnia. Pedig nem ártana, mert közeleg a leszámolás.

Gosha szerette a kincsesbányákat, ez nyilvánvaló. A Samurai Wolf mozikban is ilyen környékre helyezte a cselekményt, de a Mute Samurai-ba bedolgozva ugyancsak elővette az ötletet. Na, igen, a mohóság, a meggazdagodás esélye számos emberi tulajdonságot hoz a felszínre, kiváló lehetőséget kínál egy kalandfilm terepéül. Nincs ez másként most sem, hamar munkába állna a kardok.( Persze, ilyen címmel ez nem nagy meglepetés.) Természetesen az elején be kell mutatni a három karaktert, majd egy színtérre terelni őket, ami viszi az időt. Gosha értette a dolgát, a kötelező körök bejárása nem fullad unalomba, ami elsősorban a mellékszereplők közé rejtett titkoknak köszönhető. A rá jellemző módon, ezúttal is a társadalom pokoli bugyrait járatja meg a nézővel. Olcsó az emberélet, de a karaktereknek megvan a maguk büszkesége, amibe beleértendő, hogy ők akarnak határozni még a halálukról is. Ez a még Japánban sem szokványos megközelítés minden bizonnyal a rendező életéből ered. Gosha nagyon fiatalon, alig 16 évesen, a 2. Világháború idején a flottához került, ahol kamikázénak jelentkezett. A mi szerencsénkre sosem kapta meg a parancsot a halálos bevetésre, így születhettek meg a kitűnő rendezései. Miután a családja a háború után a nagyvárosok legrosszabb negyedeiben élt, a világképe innen származik. Furcsa gondolkozású hősei a nyomornegyedek életfelfogását adják vissza, nem könnyű eligazodni a logikájukon, viszont nagyon eredeti figurák.

Lássuk, kik ők. Az eredeti trióból egyedül Szakura Kjodzsuró, a lándzsás szamuráj maradt meg Nagato Iszamu alakításában. Ő az, aki leginkább őrzi a busidó erkölcsiségét, a szenvedők védelmezésének kötelességét. Azért nem erkölcsi ideál. Pajzán természetű, enni-inni szeret, és nagyon ért a szócsavaráshoz. Valahogy mindig a saját javára fordul a helyzet, ha egy adott problémát elkezd logikailag „levezetni.” Nagato kiváló színész. Szeret komédiázni, ugyanakkor boszorkányos ügyességgel forgatja a különféle harceszközöket.

Nagare Ukon, a bosszúálló, már komorabb figura. Jogos a dühe, de időnként nehéz vele azonosulni. Siba, az 1966-os mozifilm központi alakja jóval megnyerőbb karakter volt. Ando Noboru színészileg állja a sarat. Különös sors jutott neki. Egykori szamuráj család sarjaként született, aki később beállt jakuzának, tehát testközelből ismerte az alvilágot. Azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült megszabadulni a bandatagokat sújtó rituális kötelezettségektől és átléphetett a filmiparba. Múltja révén számos, mostanra klasszikussá lett jakuza történetben játszott, szamuráj szerep kevesebb jutott neki. Hosszú élete során töretlen maradt a népszerűsége. Borús alakja rányomja kézjegyét az első epizód hangulatára.

Genzaburó Kaede már az előző feldolgozásokban sem volt egyértelműen pozitív karakter. Ingázik a szegények védelmezője és a pénzért mindent vállaló ronin kétes dicsősége között. Ezúttal szintén a rosszak oldalán bukkan fel, de a szerelem átcsábítja oda, a hová a néző látni szeretné. A három főhős közül az övét éreztem a legkevésbé kidolgozottnak. A motivációja hiányos, továbbá valahogy nem életszerű. Igaz, ebben a részben kevés játékperc jut neki. Később talán javított Gosha a szerepen, mert ez így hirtelen nekifutásra nem tűnik elegendő egy sorozat végigbírásához. (Kérdés, mikorra fog kiderülni, ha leállt a DVD-k kiadása.)

2. epizód – The Beast Will Die At 3 pm.

Előkelő ruhás szamuráj szenved egy vízimalom kerekéhez kikötve. Egy vak, ám kemény harcos őrzi, akit egy szajha segít. A klán főtanácsosa fejvadászok segítségével akarja kiszabadítani az urát. Vagy más céljai lennének? Egy koszos arcú kisfiú gyűlölettel nézi mindegyiküket. Ebbe a különös helyzetbe csöppen bele a három kóborló ronin, akiket a jutalomra pályázók egyáltalán nem fogadnak szívesen. Ők hamar kiderítik, hogy a helyi klán sorsa a tét. Az arany jól jönne, de nem árt vigyázni a saját fejükre, mert arrafelé nem sokat ér az adott szó.

Igazi Gosha történet. Azt feszegeti, hogy az ártatlan és védtelen embereket bogárként tapossa el a hatalom a saját érdekében, ha nincs, ki útját állja. Sötét tónusú, erős érzelmekkel teli mese arról, hogy a szamuráji hűség a halálon túl is kötelez, a szerelem minden akadályon ellenére próbál kitartani, a nincsteleneknek megvan a saját becsület felfogásuk, a bosszú lehetősége pedig felülírja a józan észt. Mindez bő háromnegyed órába sűrítve, pazar akciójelenetekkel feldobva. Már az első epizódban sem lehetett panaszkodni ezen a téren, de a második rész még jobb lett. Aki a világtalan Zatoicsi vívótechnikájára számít, meg fog lepődni. Minden tiszteletem Kacu mesteré, de az, hogy egy vak is lehet veszélyes kardforgató, itt bizony jobban átjön, mint a ő sagájának a felvételein.A további részek híján nem tudok igazi véleményt adni erről a sorozatról. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a roninok újramelegített kalandjait egykoron kevesebb lelkesedés fogadta, mint az eredetieket. Biztosan megvolt a maga oka, de két epizód után részemről csak annyit mondhatok, jöhet a többi, vevő vagyok rájuk. Elsőrangú kalandos történetek.

Amíg a DAIEI bábáskodott a sorozat fölött, addig sok minden megőrződött a tradicionális értékekből a filmekben. A vak masszőr figurája egyre alaposabban kidolgozódott, ügyelve arra, hogy a valós elemek mindig nyomatékkal jelen legyenek. Miután Kacu szakított a stúdióval és produkciós vállalatot létesített, a saját ötletei egyre jobban előtérbe kerültek az új történetekben. Más lett a filmek hangulata. Erőteljesebb, néha durvább, sőt extrémebb jelenetek kerültek be. De hát Kacu maga is fölöttébb rendhagyó egyéniség volt. Mindez jól tetten érhető a sorozat 21. epizódjában. (Másként aligha lett volna engedélyezett, hogy annyi pucér férfi hátsó jusson képre, mint amennyit ide bezsúfoltak, – ráadásul egy harci jelenetbe!) Kezdjük ott, hogy a Katsu Productions összefogott a Toho filmvállalattal, akik a DAIEI filozófiájával ellentétben, egyáltalán nem ódzkodtak a kemény jelenetektől. Pénzük is akadt bőven, így az előző részhez hasonlóan, Toshiro Mifune után Tatsuya Nakadai személyében egy újabb sztárt sikerült megnyerni a vak jakuzánk ellenlábasának. Statisztériára és a kiállításra szintén áldoztak, minek következtében a sorozat talán leglátványosabb epizódja került vászonra. A zeneszerző az az Isao Tomita volt, aki Muszorgszkij"Egy kiállítás képei" című művének szintetizátorra átírt feldolgozásával fölöttébb népszerű lett. Ebben a moziban szintén szerencsés kézzel keverte a modern dallamokat a tradicionálisakkal.Az idősödő Zatoicsi tovább járja végeérhetetlennek tűnő vándorútját Japán tartományaiban. Eljut Kantóba, amelyet az "alvilág sógunja" ural, félelmetes könyörtelenséggel. A legfőbb ojabun szintén vak és a visszavonulását tervezi. Vagy csak színleli, hogy leleplezze a helyére pályázókat? Hamar kiderül, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. A két dörzsölt, világtalan jakuza élet-halál harca csak idő kérdése, pláne, hogy Zatoicsi nem tűri a hatalmaskodást és nem hódol be. Pedig lehetne egyéb dolga is, mert egy féltékenységtől megvadult szamuráj irtja a feleségével "kapcsolatba kerülteket" és ő is a listán van.

Ebben a filmben már látszik, hogy Kacu volt a főnök. Beleírt a forgatókönyvbe, a figurába túlzó vonásokat vitt, a filmet a változó közönségigényekhez igazította. Megjelent a bővérű, életvidám Zatoicsi alakja, aki sokat piál, illetlen táncot lejt és nyakig veti magát a kockajátékba. Egyáltalán, ahol lehet, keresi az élet örömeit. Ez nem volna baj, de Sintaro főnök alaposan kihasználja a hatalmát és a poénok nagy része bizony köldök alatti területre irányul, kevéssé ízlésesen. Sőt, kevéssé szükségszerűen. Ezeknek a „kis színeseknek” valódi dramaturgiai szerepük nincs. Az egymást rugdosó és alpári módon szidó fogadóspár szerepeltetése tényleg nehezen magyarázható, de akad még számos más kifogásolható epizód, amelyek ugyan szórakoztatóak a dilis humort kedvelőknek, viszont darabokra törik a film stílusát. (Azért a kétes nemi identitású jakuza jelölt ifjonc, aki egyszerre pályázik Zatoicsi „második szüzességére” és a fejére, nem semmi figura.)A rendező, Kendzsi Miszumi, aki utoljára tette tiszteletét a sagában, ezúttal is a saját eszköztárával él. Szokásához híven erőteljesen jelen van a természetet, amely hol szép, hol pedig veszélyes, a benne élő emberektől függően. A humoros részleteket egyik- másikát nem tudom, valóban ő rendezte-e, de helyenként gyanús, hogy nem, annyira kilógnak a sorból.Azért a Kacu-Miszumi páros remekül tudott együtt dolgozni, úgy, mint az előző mozikban. Mindketten kedvelték a rámenős jeleneteket, így a "Tüzes  ünnepség" a sorozat egyik legkeményebb darabja lett.Látványos harci jelenetek sorát kapjuk, amelyekben új hangeffektusokat vetnek be. Az ember beleborzong, ahogy a húsba vágó kard hatását összerakták a technikusok. (Ez Miszuminak majd két évvel később, a „Lone Wolf and Cub” moziknál jön különösen jól.) Viszont, gondolom közös megegyezés alapján, feláldozták a saga valós alakokra és társadalmi helyzetekre alapuló történeteit, amik a kezdeti mozikat jellemezték. Például az alvilág kisebb főnökei biztosan nem voltak ennyire tutyi-mutyi alakok, ahogyan itt láttatják őket. Öngyilkos hajlamúak sem sűrűn akadtak köztük. Már pedig a sógun közvetlen hűbéresének feleségét eladására egy életunton kívül más aligha vállalkozott. A szamurájok jelentős része a bukásuk előtt gyakorta korrupt volt, de megvolt a magukhoz való eszük.A kormány sosem tűrte volna el egy olyan nagyhatalmú ojabun ténykedését, aki több száz fegyverest szólíthatott volna hadba, ha úgy alakul. Hamar lecsaptak volna rá. Szóval, a régi, hitelesebb kép már a múlté, helyébe a különleges helyzetek és a kalandos elemek léptek. Ez a Zatoicsi nem az, aki az előző mozikban volt. A jakuza világ két lábon járó lelkiismeretéből megszokott kalandhős lett. Azért elsüt pár bölcsességet, de az előzőleg látottak után már kevésbé hatásos a tanítása. Viszont a film mozgalmasabb, szórakoztatóbb, felkavaróbb lett az előzőnél, tehát jól eladható. Kacu élvezi a szabadságot, ez átüt a képen. Naná, hisz az új vonások eljátszása színészileg újat kínál, miközben megőrződtek a főhős kedvelt tulajdonságai. A keményebb harcok, néhol sokkoló jelenetekkel, pedig örömmel várt kihívást jelenthettek neki. Méltó ellenfelei akadnak. Az „alvilág sógunja” tulajdonképp az a Zatoicsi, akit „elcsábított az Erő sötét oldala.” Fondorlatos, kiválóan színlel, eszes, ám könyörtelen. Amikor a két vak egyszerre van színen, mindig szikrázik a levegő, még olyankor is, amikor szóban csupán nyájaskodnak. Ám mindketten, - nem szólva a nézőről – tudják, a leszámolás csupán idő kérdése. A másik „fejvadász,” Nakadai, félelmetes, és félelmetesen jó a felbőszült, féltékeny szamuráj egyébként nem túl nagyra írt szerepében. Játéka és vívása egyformán elemi erejű. Mintha a The Sword of Doom elborult elméjű Rjunoszukéjét látnánk még vadabb kivitelben. Baljós alakja ott jár Zatoicsi nyomában és nyilvánvaló, hogy a masszőr életét akarja. Miután Nakadai képzett vívó volt és akcióspecialista rendezővel dolgozott, ahol kardot húz, jóval az átlag feletti élményt kapunk. Miszumi hozza a legjobb kalandfilmjeinek minden erényét. Neki köszönhető, hogy a 21-ik történet máig a sorozat legnépszerűbb epizódjai közé tartozik. A hihetőség sajnos nem az erénye, de mint markáns - és felnőtteknek szánt! - kalandfilm figyelemre méltó. Aki egy rámenős jelenetekkel bőven feldobott japán mozival szeretne kikapcsolódni, nyugodtan tűzze műsorra.

A DAIEI jogok letudva az előző mozival, így Shintaro Katsu ismét a saját feje után mehetett a filmfolyam tovább vitelében. A kérdés adódott: Mivel lehet egy bejáratott, de az ötletekből már fogyatkozóban lévő sorozatot feldobni? Elvégre a huszadik történethez kellett forgatókönyvet írni. A válasz kézenfekvő: „Alkalmazz egy másik népszerű sztárt.” Nem volt nehéz. Toshiro Mifune akkortájt éppen elszakadni igyekezett a nagy stúdiók megkötéseitől, és javában igyekezett létrehozni a saját produkciós vállalatát. Megértve Katsu gondjait, hajlandó volt arcát és nevét adni, hogy új lökést kapjon a saga. Kissé vissza kell nyúlni az időben, mielőtt belevághatnánk az új mozi elemzésébe. 1961-ben Akira Kurosawa rendezőként nagyot húzott a "Yojimbo" karakterrel, ami máig töretlenül népszerű. A második történet a morózus kedvű, de briliáns eszű roninnal, a "Sanjuro," ugyancsak szép karriert futott be. Jodzsimbo, ami eredetileg csak testőrt jelent, nem tulajdonnév, a mozikban ekkorra már fölöttébb jól csengett személynévként is. Vessünk egy pillantást, mi lett a két közkedvelt hős összeboronálásából.Zatoicsi, épp csak megúszván egy újabb összecsapást a vérdíj miatt a fejére pályázókkal, torkig lesz a világgal. Visszavágyik egy faluba, amely az emlékeiben a nyugalom szigeteként él. A helyszínre érve még a nosztalgia vezérli, de hamar vége szakad a romantikus érzésnek. A település ugyanis megváltozott. A lakói megfogyatkoztak, a megmaradt kevesek félve húzódnak el tőle, gyanús és veszélyes alakok kóborolnak az utcákon. Az pedig hamar kiderül, errefelé olcsó az emberélet. Bandaháború folyik, mégpedig a legrosszabb fajtából. Apa és fia fordultak egymás ellen, bár az okát senki sem tudja. Míg az öreg türelmesen, pók módjára szövögeti a hálóját és a terveit, az egykori magzata szorosan fogadja fel a bérenceket. Köztük van Jojimbo, akinek persze szintén vannak titkai. Zatoicsi érkeztének igazából egyik fél sem örül. Annál inkább, mert a masszőrünk szívós aprólékossággal lát neki kibogozni a valaki által szándékosan összegombolyított szálakat.Nos, a mozi népszerűsége töretlen, de valahogy mégsem az igazi, amit látunk. Menet közben nem akar kiszállni az ember a nézéséből, de végére mégis a fanyalgás marad. Mi az oka? Kezdjük ott, hogy a cím ellenére, isten igazából nem az igazi Yojimbo karaktert látjuk viszont a vásznon. Szasza, - igen, a testőrt ezúttal nevesítették, - hamar lebukik a forgatókönyv által, hogy a kormány ügynöke. (Így ezt leírnom sem igazán élményrontás.) A jó öreg 1961-es hős ettől gutaütést kapott volna. Bár hivatalosan ez a harmadik „Yojimbo” történetnek számít, ha valaki összeveti az „Incidens At Blood Pass (Machibuse)” mozival, - ami minő „véletlen,” - szintén 1970-ben forgatódott, akkor könnyen kiviláglik, a két forgatókönyv sokban hasonlít. Abban is, hogy mindkettő elnyújtott, túlrészletező. A huszadik film a Zatoicsi sorozat leghosszabb mozija lett. Nem tett jót neki.Pedig a kezdet ígéretes. Tempós indítás, feszült helyzet a faluban, érdekes szereplők sora bukkan fel a településen, sorjázó rejtélyek. A mozi eleje kis híján komédia. Zatoicsi és Jodzsimbo, a két fineszes harcos élvezetesen igyekszik megvezetni a vetélytársat. Szimatolnak egymás körül, mire használható fel a másik, vagy éppen nem árt-e a körmére nézni az illetőnek. Vagy 45 percig semmi gond. Aztán lassan leül minden. Jönnek a jól bevált, vagy talán megkopott „fordulatok.” Mifune nyilvánvalóan rátelepszik a történetre. Nincs még egy ilyen Zatoicsi történet, ahol tulajdonképpen a masszőr gyakorta kifejezetten a háttérbe szorul. A kisebb, kiegészítő karakterek szaporítják a filmidőt. Tulajdonképpen a látott a részmozzanatokba nézés közben nehéz belekötni, de a végére marad az érzet, hogy a kevesebb több lett volna. Bár rejtélyt rejtély követ, az alaphelyzet bizony közhelyes. Arról, hogy a pénz a legrosszabbat hozza ki az emberekből, már a saga legmélyebb tisztelete mellett sem állítható, hogy a sokk erejével hatna. Más dolgok szintén félrecsúsztak. A mozi gyakran meglehetősen szabad szájú, néha meglepően közönséges. Bár elég közismert, de számítva pár új olvasóra, csak leírom, a Yojimbo karakter Japánban messze nem volt olyan népszerű, mint Európában vagy Amerikában. Az önfejűsége, a tekintélytisztelet teljes hiánya, a beszólásai vagy pálfordulásai zavaróan hatott a helyiekre. Még egy roninná lett szamuráj esetében is magasabbak az elvárások. Most még hozzájött a közönséges beszéde, az állandó részegeskedése, továbbá egy prostiba szerelmes. Nipponban nem lépett előre népszerűségi listán. Katsu Zatoicsijánál szintén ezt tapasztaltam. Egyszer a megszokott talpraesett figura, máskor viszont balek. Az, hogy nem gáncsnélküli hős, már Kendzsi Miszumi mozijai megmutatták, azzal nincs gond. De hogy tévelygő volna, vagy ne tudná eldönteni, hogy ki az ellensége, nem jellemző.Mifune akkoriban szabadulni akart a „minta-szamuráj” szerepköréből, drámaiabb szerepekre vágyott. Ez a törekvése jól tetten érhető a moziban, de akár a már emlegetett Machibuse esetében, a szándék félresiklott. A beszéd és akció egyensúlya felborult. Márpedig, a Zatoicsi történetekből ugyan nem hiányzik a társadalomkritika, de sosem valódi drámának szánták őket. Itt sem lesz azzá, mert nagyon vegyes a kép. Van komédia, kaland, megrendítő helyzet, sőt, mi több, némi rendhagyó szerelmi szál sem marad el, de az arány és a stílus túl vegyes. Az utóbbi nem meglepő. A rendező az a Kihachi Okamoto, aki nem kedvelte a hagyományos formájú csambarákat. Túl erőszakosnak tartotta őket. (Megjegyzem, a „The Sword of Doom” megrendezésével éppenséggel egy ilyen alapművet hozott létre. Na, azt érdemes megnézni.) Itt erről szó nincs. A saga mozijaiban a harci jelenetek mindig nagy fontossággal bírtak. Kellettek a nézőknek. Toshiro uraságnak még csak-csak jutott pár jó harc, de a végső „hajránál” Zatocsi ennyire gyengén fényképezett és koreografált lezárást még nem kapott, legalábbis szerintem.Részemről hibának sorolom, hogy bár a történet és a rendezés igyekszik feszültséget teremteni, nyilvánvaló, hogy a moziból hiányzik a főhősnek egy igazi ellenfél. Mert csavarhatják bármennyire a szálakat, senki nem hiszi, hogy a két főhős végül valódi élet-halál párbajt fog vívni. Így viszont nem lehet teljes a drámaiság. Amit véleményem szerint nem jó helyen keresgéltek. A formailag úr, de valójában koldusnak való fizetéssel rendelkező szamuráj drámája hihetőbb lett volna. Itt apát és fiút szembeállít a haszon, a szülő nagyot csalódik az ivadékában. Máshol talán működhetne. De azoknál a jakuzáknál, akik a pénz, erőszak és árulások világában élnek, valahogy nem hiteles ai ilyen lezárás. Ami ráadásul borzalmasan túljátszott és idegborzolóan rendezett. Részemről nagyra tartom Kihachi Okamoto műveit, de le kell írjam, hogy a végét elrontotta. Hiába kavarog látványosan az aranypor a levegőben, igazolódik, hogy nem mind arany, ami fénylik a mozikban.Ennyi ledorongolás után azt hihetné az olvasó, hogy összefoglalásként közlöm, nagy mellélövés lett a huszadik történet. Ez így nem igaz, szerencsére. Képileg és zeneileg kifejezetten jó, de ez mindkettő a rendező védjegyének mondható. A kuszának, vegyes felvágottnak és felboruló arányúnak joggal nevezhető történet viszont más munkáinál korántsem tipikus. A komoly kiállítás szintén javítja fogyaszthatóságot. Mifunéval pedig a telefonkönyv felolvasása sem bizonyulna reménytelenül eladhatatlannak. Ő hozza magát, ahogy kell. Katsu úgyszintén, de igazán emlékezeteset ezúttal nem produkál. Igaz, nem is olyan a szerepe. Mégis, az ő párosuk teszi egyedivé a mozit, ezért keresik még mindig. De nem véletlen, hogy ilyen stílusban több Zatoicsi történet nem született és a rendezőnek szintén ez maradt az egyetlen kirándulása a filmfolyamba. Többet ígért az alaphelyzet, a maguk jogán kiváló színészek és az egyedi munkáiról híres rendező összeboronálása. Ám kiugró siker helyett csak a tisztes középszer jött létre. Az egyedi darabok kedvelőnek ajánlom, akik az unikum kedvéért hajlandók elnézni a hibákat.

Ha a Duna Japánban folyna, akkor a magyar írásmód szerint Sinszen csoport története azok közé tartozna, amelyről készült feldolgozások sorával el lehetne rekeszteni. Legfeljebb a Csusingura és a jocujai kísértet története vetélkedhet a megfilmesítései sorával. Nagyon nem érdemes csodálkozni rajta, a híres-hírhedt csapat Japán izgalmas sorsfordulójának idején tevékenykedett, így méltán állnak középpontban. Számos ismertetőben kerültek szóba Kondó Iszami szamurájai, de miután mindig van újszülött, akiknek köztudomásúlag új minden vicc, ezért most ismét szánok egy pár sort a részletesebb történetükre.

Történelmi háttér

Amikor 1853-ban Perry kapitány fekete hajói (gőzösök) minden különösebb rizikó nélkül befutnak az elzárkózást kézzel-lábbal fenntartani akaró sógunátus kikötőjébe, ami a szigetlakók számára világossá teszi, mennyire elment mellettük a világ. A népesség jelentős része, köztük közemberek, de jelentős szamuráj klánok is, a változást szorgalmazzák, de megjelennek az ellenérdekeltek is. A helyzet bonyolult, sőt, inkább zavaros. Formailag a császár a változás ellen van, de a valóságban alig várja, hiszen oly hosszú idő után a tennó végre igazi uralkodó lehetne, nem csupán egy üres cím birtokosa. A gazdasági bajokkal megbirkózni képtelen Tokugava kormányzat színleg támogatja a nyitást, de a háttérben ellene munkálkodik, mert tisztában vannak vele, a bekövetkezése a hatalmuk végét jelenti. A szamurájok mindkét oldalra felsorakoznak, de miután a politikai cselszövéseket csak kevesen látják át, megesik, hogy pont az ellenkező félnél kötnek ki, mint amit szeretnének. Az Assassination mozi remekül mutatja be ezt a bonyolult helyzetet Kijokava Hacsiró karrierjén keresztül.

A Sinszengumi története Mibu tartományban indult., ahol néhány rónin összefogott a hagyományos értékek védelmében. A kezdeti melléfogásokat ők sem kerülhették el, de hamarosan teljes mellszélességgel kiálltak a sógun védelmére. Hogy ez az eredeti vezetők közül Ními Nisiki öngyilkosságba kényszerítésével és Szerizava Kamó meggyilkolásával járt, mondhatni természetes volt a nagy felbolydulás korában. El kell ismerni, a két említett harcos egyike nem vált a kaszt díszére. Erőszakos, a saját hasznukra dolgozó egyének voltak, a busidó méltatlan képviselői. Az új vezérek Kondó Iszami, Hidzsikata Tosizó és Okita Szódzsi lettek. (Szerizava halála a hivatalos jelentésben úgy szerepelt, hogy merénylet áldozata lett, pedig ez presztízsveszteséget jelentett a szervezetnek. Ezért léteznek olyan vélemények, hogy már ez a beállítás megmutatja, Kondóékat az elejétől kezdve a saját pecsenyéjük sütögetése érdekelte.) Szigorú szabályokat hoztak, amelyek megszegése halálbüntetéssel járt. Megtiltották a saját célra történő pénzbehajtást, a harcosi becsületkódex minden fölött állt, személyes okból nem harcolhatott senki és a csoportból tilos volt kilépni. Rideg, de hatékony szervezetté lett a Sinszengumi, amelynek a felemelkedése igazából az Ikedja fogadóban vívott csata után indult be, ahol a Kiotó felgyújtását és császár elfogását tervező összeesküvőket vágták halomba.(1864. júl. 08) Hamarosan újabb belső leszámolás következett, amelyben azokkal végeztek, akik a császár hűségére próbálták átcsábítani a csapatot. 1867-ben már hatamotók, vagyis a sógun közvetlen szamurájai közé tartoztak. Dicsőségük csúcsán mintegy 300 busi szolgált az osztagaikban. (A szamurájok nem nevezték magukat szamurájoknak, a hivalkodásmentes busi, vagyis harcos címet használták magukra.) Még azon év őszén a Bosin-háborúban hanyatlani kezdett a dicsőségük. A javarészt karddal és lándzsával küzdő embereik nem bírtak a nyugati puskákkal harcoló császári erőkkel. Mindvégig kitartottak a bakufu (a sógunátus kormánya) mellett. A toba-fusimi ütközet után kiszorultak Tokióból. Hiába próbáltak modern fegyverekre váltani, már késő volt. Kondó Iszami fogságba esett és kivégezték. Hidzsikata Tosizó vette át a helyét, de 1869-ben harcban elesett, ami a Sinszengumi végét jelentette. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az állam védelmére elkötelezetten felsorakozó szamurájok végül árulóként lettek levadászva az új kormány által. Csak kevesen élték túl a csoport bukását. A megítélésük máig vitatott. Egyesek szerint könyörtelen gyilkosok voltak, akik a saját érdeküket lesve a nép ellen fordultak. Mások szerint a hagyományos szamuráj értékeket követő, becsületes, ám középkori gondolkodásnál megrekedt harcosok voltak, akik nem ismerték fel az új idők jeleit. Az egyik túlélőjük megírta a csoport történetét, ami a körülöttük kialakult legendák egy részét eloszlatta, s módot adott a tetteik reálisabb bemutatására. Amikor az 1960-as években előkerült az irat, a filmstúdiók két kézzel kaptak utána. A Raizo Ichikawa főszereplésével készült Shinsengumi Chronicles mintapéldánya a kezdeti feldolgozásoknak. Mondhatni, azóta minden adaptációnak az említett írásmű az alapja. Ennél a sorozatnál sem volt másként.A TV sorozat epizódjai

Akkor hát lássuk a medvét, vagyis hogy milyen eseményeket dolgoztak fel, mert csak ez adja a lényeget a néző számára. A könnyebb fellelhetőség kedvéért az érdeklődők számára az epizódok címét angolul adom meg.

01.The Incident At Ikedaya

Mi mással lehetne jobban elindítani egy Sinszengumiról szóló sorozatot, mint a leghíresebb viadalukkal? Még a történetükön belül is a legtöbbször megfilmesített eseménynek számít.

Bizonyos összeesküvők a fővárosban akarnak tűzvészt okozni, hogy a felfordulást kihasználva előkelő túszokat szedjenek a kormány zsarolásához. Nehéz megtudni, hogy kik ők, hol rejtőznek, és mikor akarnak lecsapni. A kémek mindkét oldalon tevékenykednek és a Sinszen csoportnak egy megbízhatónak tűnő hír fut be, de nem teljesen pontos. Az ekkor még kis létszámú csapatukat kénytelenek megosztani, egyszerre két helyszínt kell ellenőrizni. A létszámhátrány ellenére Kondó nem habozik támadni, amikor kiderül, ők vannak a megfelelő fogadónál.

A manapság divatos dupla bevezető epizóddal van dolgunk, de a történet igényli is a bővebb időtartamot. Egy nagyvárosban, ahol a kerületek és utcák szervezettség nélkül alakultak ki, nincsenek házszámok és az épületek nagy része külsőleg egyforma, éppenséggel nem könnyű eligazodni. Ügynökök és a levadászásuk, hamis hírek, fondorlatok, politikai intrikák és elszánt emberek mindkét oldalról. Kavarognak hát a dolgok, a néző nem unatkozik. A nagy leszámolás pedig olyan, amit a szamuráj mozitól elvár az ember. Látványos, hosszadalmas, visszaadva annak hangulatát a világ legjobb kardjai papírvékonyságú falak és szövetruhák közt állnak munkába. Nem kevés feldolgozását láttam már a neves viadalnak, ez jobbak közé sorolandó. A színészek harcosként sem vallanak szégyent. Azt azért nem árt tisztázni, és a sorozatra vonatkozóan végig igaz, a japán TV-s előírások nem engedik, hogy mozifilm keménységű jeleneteket forgassanak le a stúdiók. Mindazon által panaszra nincs ok, meglátja, aki megnézi.

2. The Assassination of Serizawa Kamo

A cím tökéletesen lefedi a tartalmat. Kerülve a történetrontást, azért annyit elárulhatok, hogy bár a Sinszengumi történeténél pár mondatban elintéztem a vezérkar véres cseréjét, a valóságban azért egy összetettebb folyamat volt. De erre nem vesztegetem a szót, mert a lényeg nem változik.

3. Okita Soji’s Love and Sword

Kard és szerelem. Örök téma. Még nálunk is készült ilyen címmel mozi, tartalmában pedig a kosztümös filmek egy jelentős része ide sorolható. Okita, aki alig tizenévesen vívómester volt, a korszak neves szamurájának számított. Pedig nehéz volt róla elhinni, hogy micsoda félelmetes harcos, mert a gyógyíthatatlan tüdőbaja miatt gyakorta alig állt a lábán és fizikailag sem mindig volt a legjobb formájában. De a legfontosabb percekben igen. Bár az életének nagy részét – amely amúgy nem volt hosszú – lefoglalták a Sinszengumi ügyes-bajos dolgai, azért a szerelem csak bekopogtatott hozzá. Számomra az egyik legjobb rész volt annak bemutatásáról, hogy erre az időszakra a közhangulat mennyire megváltozott a harcosok megítélésében. Régebben egy kaszton kívüli após jelölt a kezét-lábát törte volna a frigy létrejöttéért, de akkorra Japánban már sokakat taszított a busik életformája. A közembert elborzasztó véres összecsapásokon túl inkább a létbizonytalanságot látták benne, nem pedig a felemelkedés lehetőségét. Tényleg változtak az idők.

4. The Flute Playing Deserter

Ez az epizód jól adja vissza a Sinszengumi szabályainak rugalmatlanságát, és azt, hogy az életszerűtlenségük mennyi tragédiát okozott. Ismét a szerelem áll központban és ezúttal sincs boldog vég. Az ideák szerinti életforma képtelenség. Az ember nem tökéletes. Hozhat jó és rossz döntéseket. Ám aki ebbe a csapatba belépett, az egy életre szólóan hozott tragikus döntést. Az érzelmi töltést illetően talán a legjobb rész, persze egyéntől függően változhat a vélemény.

5. The Boy With Bangs

Már a korai hadseregek kialakulásától kezdve kényes témának számított a homoszexuális kapcsolatok megléte. A megítélés vegyes volt. A spártaiak kifejezetten támogatták. Egymás mellé állították őket a falanxban, mondván, hogy szerelmespárok a végsőkig küzdenek a másikért, tehát használjuk ezt ki. A keresztény országokban a vallás miatt hivatalosan keményen tiltották az ilyen kapcsolatokat, a gyakorlatban legfeljebb eltűrték. A japánokat különösebben nem érdekelte a magánélet, amíg az illetők harci készségét nem befolyásolta. Itt viszont pont ennek a taglalásáról van szó. A frufrus fiú ugyanis alaposan felbolydítja néhány szamuráj érzelemvilágát. Így aztán a Sinszengumi vezetése diszkréten, de folyamatosan szemmel tartja a náluk felbukkanó „párt.” Szakmailag érdekli őket, milyen stádiumokon mennek át, miként változik a személyiségük.. Az 1999-ben készült Tabu (Gohatto) mozi szintén ezen eset alapján készült, de meglehetősen csiricsáré felfogásban forgatódott. Itt realistább és férfiasan szemérmes formában közelítenek a nem könnyű témához. A valóság ugyanis Rómeó és Júlia esetét felülmúló próbatételt mér ki az érintettekre. Furcsa, de érdekes epizódnak bizonyult.

6. Jamanami Keisuke Deserts

A dezertálás egyetlen hadseregben sem bocsánatos bűn. Amikor az egyén hibája, meggyőződése és becsület összeütközésbe kerül, abból jó nem jöhet ki. Ezúttal egy veterán és képzett szamuráj kerül szembe az addigi életével a kikerülhetetlen végig. Tartalmas epizód, kiválóan adja vissza egy eszmerendszer nagyszerűségét és halálos korlátait.

7. The Choshu Spy

A klánok közötti kémkedés bevett szokás volt. A veszélyességét aligha kell ecsetelni. Kevesen jártak sikerrel, a gyanakvás óriási mértéket öltött, mondhatni paranoiássá lett. De mégis akadt, akinek sikerült a beépülés. Nagy motiváció volt szükséges egy ilyen feladathoz. A színlelést mesterfokon kellett űzni. Néha túl jól sikerült. Megesett, hogy őszinte barátság szövődött a rejtőző ellenlábasok között. A Csószú klán a Tokugavák elszánt ellensége volt. Így az igazság, vagyis a lelepleződés pillanata valódi drámát hozott mindkét félnek. Mert megbocsátás nem létezett,  a kor nem arról híresült el.

8. The Vendetta

Vérbosszú. Van ennél „szamurájosabb” dolog? Csak százasával mérhető a témakörben fogant filmek száma. Ezúttal a Szacuma klán kerül szembe a „hűségesekkel.” (A „hűség” a Sinszengumi zászlaján állt mindvégig.) A szacumaiak ingadoztak a két fél között, a vezetőik titkolták a valódi terveiket. De végül kenyértörésre került a sor. Akadtak, akik a pálfordulás kiderülésekor rosszkor voltak rossz helyen. A többit az olvasó fantáziájára bízom. Ez ugyancsak összetettebb történet, mint amennyit a leírás – egyébként szándékosan – sejtet.

9. The Showdown At Abura-no-Koji

A Sinszengumi utolsó nagy belső viszályának ecsetelése. Ahogy haladt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szamurájok vezette társadalom ideje lejárt. A harcosok között akadtak, akik felismerték ezt és hajlandók voltak az előjogaikat feláldozni a jövő érdekében. Még a rideg Sinszen csoporton belül sem múlt el nyom nélkül a viták sora. Két filozófiai irányzat csapott össze. Néhány szamuráj megpróbálta átcsábítani a harcosokat a császár hűségére. A szabályok ismeretében ez halálos vállalkozás volt balsiker esetén. Egykori bajtársak kerültek szembe egymással, harcosok a tisztelt vezetőjükkel. Mint annyiszor, megint a kardok döntöttek, nem az érvek. A Sinszengumi kimondta a végső szót.

10. Final Farewell

Kondónak, a sereg vezérének végnapjait taglalja. Ő, aki sosem tekintette magát a császár ellen lázadónak, mégis árulóként lett elítélve. Az ellenségei ugyan tisztelték, de túl veszélyesnek tartották és túl sok kiontott vér állt közöttük ahhoz, hogy megegyezés születhessen vele. Továbbá, már felbukkantak az első jelek arról, hogy egy japán Heintje majd elénekelhesse valamikor: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam.” A szamurájok közvetlen hatalmának bukása már közel volt, de a szellemiségük tovább élt az új birodalomról ábrándozókban. Az út egyenesen vezetett Port Arthurtól Pearl Harboron át Hirosimáig. Mindezek még időben távol vannak, de valahol mégis ott kószál a kísértetük ebben a részben. A bevezető elolvasói tudják, hogy a fővezérük kivégzése ellenére a Sinszengumi még nem adta fel, de igazából többé már nem voltak történelembefolyásoló tényezők. A sorozat utolsó epizódja stílusosan és tisztelettel búcsúzik a fő karaktertől.

A sorozat jól szerkesztett. A történelmileg fontos események és szereplők mind feltűnnek benne, de mellettük a korszak és a csapat jellemző alakjai szintén ott vannak. Ekkortájt újra lehetett közemberből szamuráj, úgy mint a „daliás időkben.” A városi legendák ellenére a Sinszengumira nem volt jellemző, hogy "töltelék" harcosok sokasága lett volna köztük, Miután adminisztratív munkakörök ugyancsak voltak a frontvonalban szolgáláson kívül, náluk is megfordultak olyanok, akik az abakusszal vagy az írásjeleket festő ecsettel jobban bántak, mint a kardokkal. Van is ilyen eset az egyik mesén belül. Ám a korabeli statisztikák szerint, - csak volt némi haszna a bürokráciának, legalább az utókor számára - náluk a képzett harcosok voltak túlsúlyban. Viszont ezek a furcsa karakterek remekül színesítik az epizódok fő mesefonalát. Megesik, hogy felmagasztosulnak, az alkalmatlanok viszont elhullanak.

Watari Tetsuya alakítja Iszami Kondót. Nem igazán ismert arc Európában, de megbízható mesterségbeli tudással rendelkezik. Színészileg és vívásban egyaránt megállja a helyét. Toshiro Mifune vagy Wakayama Tomisaburo után eljátszani ezt a szerepet kétségkívül nem könnyű feladat. Az én fejemben más kép él Kondóról, de ennek ellenére megfelelőnek találtam az általa mutatottat.

Hidzsikata Tosizó, akit a Sinszengumi rossz szellemének tartottak, Murakami Hirokira maradt. Ugyanazt mondhatom róla is, mint a filmbeli fölötteséről. Számomra mindkét karakter túl filozofikus volt. A történetmesélésben működik ez a felfogás, de hogy autentikus volna, azt kétlem. Az alkotók kétségkívül nem azt a véleményt követik, miszerint mindketten válogatott gégemetszők voltak, Japán legrosszabb énjének képviselői. Sokkal inkább kemény emberek, akik tragikus időkben képviselnek egy múlóban lévő életformát.

Tőlük Nakaumra Shunsuke sokkal jobban tetszett Okita Sojiként. Bár pozitív hősnek nehéz volna nevezni, az ő Okita formálása azt hiszem, közel állhat az eredeti személyiséghez. Olyasvalakit láttat, aki egy eszményre tette fel az életét, s amellett minden körülmények között kitart. Akkor is, ha időnként önmagának árt vele. Hihető mentalitás egy elkötelezett szamurájtól.

A TV sorozat kellő anyagiakat kapott a stílusos megjelenéshez. Fényképezés, zene, kosztümök díszlet és statisztéria – minden abszolút rendben van. Az epizódok sava-borsát jelentő vívójelenetek ugyancsak rendben vannak. Igaz, nem mozifilm a színvonal, de nem is várható el. Aki a Sinszengumi történetét „nézőbarát hosszúságban” és felfogásban – értsd: túlzott részletezés nélkül – szeretné megismerni, nyugodtan válassza magának. Miután „meesee” révén évadpakkos magyarítás létezik hozzá, már csak némi keresgélés szükségeltetik az Interneten .Jó szórakozást mindenkinek!

„The Show Must Go On”. A mondást ugyan az amerikai szórakoztatóipar tette közismertté, de a tartalma Japánban szintén igaznak számított. Más világ volt akkortájt, másfajta szemlélet érvényesült. A vak masszőrről szóló saga bármilyen nevessé is lett, nem bújhatott ki a követelmények alól. A nagyipari tempójú forgatás teljesen megszokottnak számított a keleti végeken, s mert a közönség figyelme gyorsan más felé fordulhatott a sorjázó mozik világában, legalább hathavonta elő kellett állni egy új epizóddal. Mégpedig olyannal, amiben benne voltak a rajongóknak szánt alapelemek, de az újdonságok sem maradhattak el, mert az unalom ugyancsak rontja a bevételi mutatókat. Ilyen körülmények között kellett helytállnia az 1868-as esztendő második Zatoicsi történetének. Hősünk minden körülmények között állta eddig a sarat a hosszú vándorútja közepette. A 19-ik történet méltónak bizonyult az elődeihez, sőt, merem kijelenteni, ott a helye a legjobb fél tucatban. Az ilyen besorolás ugyan mindig szubjektív, nem árt hát tisztázni az alapját. Részemről azért raknám be az említett csoportba, mert a történet a megszokott sémák megtartásával tud újat adni a figyelő nézőnek.Zatoicsi a jakuza erkölcs szabályai szerint a kardjával segíteni kényszerül az őt megvendégelő főnöknek. A kiinduló helyzetről illetően, - mondhatni természetesen, - hazudnak neki, de ez számára már csak a végzetes összecsapás után lesz nyilvánvalóvá. Próbálván menteni a menthetőt, az áldozat húgának segítségére siet, amivel persze egy jókora adag bajt vesz a nyakába. Szode kisasszonyt a helyi jakuza banda ágyasnak szánja a körzet döntéshozójának, korántsem önzetlen céllal. A szorult helyzetben lévő lány kénytelen elfogadni a bátyja gyilkosának a segítségét. A helyzet mindkét fél számára kényelmetlen. A lehetséges ellenfelek száma gyorsan két bandára nő a menekülés során, amihez még hozzájön egy furcsa természetű, veszedelmes szamuráj is, akinek a logikáján nem egyszerű eligazodni.Ez a történet szokatlan, különös keverék a sorozaton belül. Bár a humormorzsák mindig ott lapultak Katsu ötletei között, de ezúttal a szokásosnál jóval több jutott belőlük. A filmen az utolsó pillanatokig jelen vannak, változatos formában, legyen szó verébfogásról, vagy tulajdonképpen a saját testsúlyával poénkodó Sintaro ügyetlenkedéséről. Néha olyankor is felbukkannak, amikor aztán tényleg nem várná az ember. Például halálos veszély esetén. Azt, hogy Zatoicsi mostanra nem olyan ikonszerű főhős, mint akit az első történetnél láttunk, már nem meglepetés. Zatoicsi az alvilágban él, bármennyire igyekszik kimaradni a legdurvább ügyeikből, a keze bizony időnként véres lesz, nem csak jó ügyből kifolyólag. Az önmagával küzdő, bűnbánó masszőr ezért ezúttal olyan hibákat vét, amelyekhez nem szoktunk hozzá. Például sorozatosan veszít a kockán és odalesz a kardja. Valami magyaros műveltsége is akadhat, bár erre azért nagyobb összeget nem tennék. Az biztos, hogy a „Három az igazság” szólást remekül reprezentálja az elején. A szenvedő fél alaposan megtanulja, hogy valaki kétszer még csak becsmérelheti a testi fogyatékosságát, de háromszor már nem! A különösségek sorát gyarapítja, hogy itt először próbál csalni a szerencsejátékban, amin rajtaveszít. Kiderül róla, hogy egyedül is képes lovagolni, de varrótűtől sem jön zavarba. Az alapötlet, hogy miként működhetnek egy párosnál az olyan, egymásnak ellentmondó érzelmek, mint a bosszúvágy és hála, szeretet és gyűlölet, szerintem hihetően lett megoldva a történetmesélés során. Talán a vége felé berakott majdnem szerelmi jelenet az, ami nem illik a sorba, de szerencsére az alakuló mézédes lezárást valaki realistábbra formálta.A főhős számára egy jó ellenfél köztudomásúlag létszükséglet egy kalandfilmnél. Makotó Szató a korszak kiváló karakter színésze volt, mondhatni minden stílusú filmben szívesen látták. Kiemelkedően jó mimikája a vidám jellemeknél érvényesült a legjobban, de vívótudása révén számos szamurájos történetben kapott helyet. Itt mindre szüksége van. Grimaszolhat, harcolhat, de legfőképp manipulálhatja az embereket. Jó kedélyű megjelenése ellenére rögtön látszik, hogy veszélyes alak, ám időnként mintha Zatoicsit segítené. A sakkmesteres epizód pszichopata hősét idézi, de még rá is fejel annak jellemére, mert egy olyan harcost alakít, aki gonoszságában játszani akar a kiszemelt áldozatával. Majd ott és akkor öli meg, amikor ő úgy dönt, s nem mások. Az egyik legjobb Zatoicsi ellenlábas a sorozaton belül. Ez jellemileg igaz, de a lezáró párbajjal sincs semmi gond, igazán látványos.Katsu kiváló, mondhatni, a megszokott módon. A filmbe becsempészett önirónia jól tetten érhető a vidám pillanatokban. Viszont nekem a vívódó Zatoicsi jobban tetszett, mint a szerelmes énje. Miszumi Kendzsi ismét tiszteletét tette a sorozatban. Az akciók mestere meglepően jól teljesít a rá nem igazán jellemző humor terén. A Zatoicsi – Szode páros furcsa kapcsolatának fényképezése mesterien érzékelteti, mi játszódik le bennük. A fény és árnyék kompozíciók pedig a bordélybeli leszámolást teszik egyedivé. Szóval, a rendezés hozzáteszi a magáét a sikerhez, de ha őszinte az ember, be kell vallani, volt már neki ennél jobb filmje (Fight, Zatoichi, Fight!) a sorozatban, és ami azt illeti, még lesz is.Úgy tudnám összefoglalni a 19 epizódot, hogy a dráma, kaland és humor összemixelés jól sikerült. A sagán belül mindenképp a jobb mozik sorába tartozik. Igazából azok járnak jól vele, akik ezzel a történettel kezdik az ismerkedést Zatocsi kalandjaival, mert a mozi „minden hangszeren játszik” és nem durva, bár néhány rámenős jelenet akad benne. Azért másoknak sem kell megtartóztatni magukat tőle.

A japán moziforgalmazás időnként a Bermuda-háromszöget idézi. Az első meglepetés már a történet indulása előtt éri a nézőt. Ismét a jól ismert DAIEI logót látjuk feltűnni a „Katsu Production” helyett. Valószínűleg még egy régi szerződés kötelezte erre Shintaro mestert. De ki a manó bánja, amikor a vak kedvencünk újra nekivág Japán útjainak, hogy aztán majd rendet vágjon az életre méltatlanok között. Nem, nem élményrontás ennek közlése. Hiszen aki már látott csak egy Zatoicsi mozit is, tudja, mire számíthat. Ezúttal ugyancsak megkapja az elvártakat.

Zatoicsit a sorsa egy eldugott falucskába vezérli, ahol a helyi jakuza főnök erőszakkal igyekszik magához ragadni a selyemgyártás piacát és úgy tűnik, senki meg nem állíthatja ebben. Még a körzetfelügyelő sem, aki megtehetné, amikor az éppen esedékes inspekciós körútján arra jár, de van az a pénz, aminek a kedvéért hajlandó behunyni a szemét. A helyiek további bajára gátlástalan bűnözők csapata bukkan fel a környéken, akik közelében az emberélet nemhogy olcsó, hanem egyáltalán semmi ára nincs. Egyedül a keményfejű öreg orvos nem adja be a derekát a rosszaknak, de neki szintén megvan a maga keserve. A vak masszőr érkezése alaposan felbolydítja a környéket, és ami fontosabb, átrendezi az erőviszonyokat. Te jó ég, bő hat év alatt 18 nagyvászonra készült történet! Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, nem válik mindez unalmassá? De nem ám! Furcsa madár az ember. Egyszerre rühelli a monotóniát és ugyanakkor elvárja, sőt szereti a megszokott mozzanatokat, ha kedvére való falatot kap – jelen esetben természetesen átvitt módon értve a étkezést. Lássuk hát a receptet.

• Végy egy karizmatikus főhőst. Rég kéznél van.

• Állíts neki ellenfelet, vagy akár többet is. Van belőlük egy rahedlivel.

• Indíts rámenősen. Naná, majd nem...
  

• Legyenek szép lányok. Semmi hiba, „meg hát” kategória valamennyi.

• Körítésnek legyenek kisebb konfliktusok. Kipipálva.

• Nagy leszámolást a végére. Nincs hiba a kréta körül.

• A győztes megdicsőülten távozzék, vagy boldog jövő elé nézzen. Puff, itt komoly gond van.

Végig volt egy olyan érzésem, hogy a DAIEI szorgalmasan elemezte Katsu cégének sikerét, miközben nem óhajtottak lemondani a saját bevált fordulataikról. Elmondható, hogy volt önkritikájuk, tanultak a hibáikból. Elsőnek abban, hogy precízen szerkesztett forgatókönyvet adtak a rendező kezébe, ami bizony az utolsó, általuk jogilag birtokolt mozikról korántsem mindig volt állítható. Igazodtak a korszellemhez, a harcok képi világa keményedett, felbukkannak sokkoló jelenetek. Az első magasba spriccelő vérpatak ábrázolása sem húzódott tovább, pedig az ilyen trükköket előtte kerülték.

Ha pedig az amerikai western elemeinek becsempészése működött a 14. történet esetében, - Zatoichi’s Pilgrimage – miért ne lehetne hasznosítani az akkortájt éppen jó passzban lévő „olasz testvér” fogásait? Így aztán a vak masszőrnek ezúttal nem a kötelességüket teljesítő jakuzák, kirendelt szamurájok, vagy pénzért mindenre kapható róninok kardja elé kell állnia. Kifejezetten rohadék gyilkosok a fő ellenségei, akikért egy percig sem kár. Kisebb csavar, vagyis egy félig-meddig kivétel illető azért akad náluk, aminek következményeként a végső leszámolás valóban drámaivá lesz. Bár a néző hamar tisztában lesz az adott személy kötődéseivel, semmi romantikus megoldás nem szépíti azt a keserű tényt, hogy ezúttal az alma messze esett a fájától. A tiszta helyzet ellenére a végső párbaj drámaivá lesz, ami egyértelműen a történetvezetés dicsérete. (Szándékosan nem írom le világosabban a helyzetet.) Az italo-hatás az ellenlábasok elvetemültségén túl több jelenet stílusában megnyilvánul. Leginkább ivóban, ahogy dukál. Hol mérjék fel a másikat és adják tudtára kimondatlanul egymásnak a nyilvánvalót a jövendő párbajozók, ha nem egy palack szaké mellett? A nézőnek ismerős lesz mindez, bár nem ilyen környzetben, de pont ezért marad élvezetes. A rendező ismét Kimijosi Jaszuda volt, akinek tehetségét már az 5. és 9. kalandokból ismerhetjük. Kissé lassabban indít a szokottnál, de az első félóra után már erősen borús hangulatot teremt. A végső kardforgatagban pedig a tőle megszokott magas nívót hozza. Hogy a Kurosava filmek sztárját, a már idős Takashi Simurát vajon ő hozta-e magával, azt nem tudom. De az öreg sztár Junan doktor szerepében bizonyítja, a kor a színészi tudását nem koptatta meg. Jó volt újra látni a Hét szamuráj bölcs róninját.

Zatoicsi karaktere, Katsu keze nyomát viselve, fokozatosan kezdett eltérni a kezdeti mozik minden körülmények között rokonszenves masszírmesterétől. Zatoicsi alapvetően jó természete persze nem kérdőjeleződik meg, de egyre nyilvánvalóbb, hogy pokolian veszélyes, sőt, durva is tud lenni. Fizikai képességei egyre bővülnek. Képes repülő késeket kikerülni, sőt azokkal visszavágni. Szerencsére a hölgyeket elbűvölő képessége ezúttal szolidra lett véve, de nem hiányzik a többlet. Nem illett volna a mozi stílusába. Az enyhe letelepedési csábítást pedig rutinból lerázza magáról. A gyermekkoráról felbukkanó információk inkább homályt okoznak, mint tisztáznák a képet. (A DAIEI-nél valószínűleg nem nézték a saját régi mozijaikat. De következetesek semmiképp nem voltak.) A konfliktusok kiteljesedésekor a viharral érkező Zatoicsi figurája szavak nélkül is beszédes. Ez az ember ölni készül - szinte ordít róla. A lezáráskor a megszokott módon távozik, de végképp nem a régi karakterként. Véresen, kísérő jókívánságok nélkül, keserű szájízzel gyalogol tovább, bajt és halált hagyva hátra, magában hordozva a tudatot az okozott tragédiáról. Bár nem ő a hibás a kiontott vérért és senki nem gyűlöli, Zatoicsi önmagának nem ad felmentést. Itt nyernek értelmet a film bevezető képsorai, amik a természet erőinek kitett vándor viszontagságait éppúgy mutatják, mint ahogy ómenként szolgálnak a továbbiakra. Ez a baljós figura még sötétebb változatban majd a 24. moziban fog visszatérni, de az még most odébb van.

A film zenéje szokatlan. A stílusa az európaihoz áll közelebb japános dallamok ellenére. Szokatlan, de jó, bár ez nyilván ízlés dolga. Nálam működött, annak ellenére, hogy bizonyos hangszerelési megoldások már-már túl modernnek tűntek ehhez a történethez. A kiállítás ezúttal kevésbé mutatós, de mit várhatnánk egy vidéki falucskától. Szegénységet, sarat és egy lerobbant települést. Django sem másba érkezik, nem? Az operatőri munka megbízhatóan stílusos. A vívójelenetekre kapta össze magát legjobban a stáb, ami jó hír. Mert summázva a dolgokat, a 18. mozi egy lassan induló, de aztán ugyancsak belelendülő kalandfilm. Egyes részei a piszkos italo-western jellemzőit mutatják, miközben azért kellően japános és jakuzás maradt. A szérián belül a legjobb öt közé nem választanám be, de egy esti kikapcsolódásra bízvást tudom ajánlani.

Ahogy a sorozat haladt előre, egyre nehezebb volt új elemeket vinni bele a jakuza világ zártsága és a főhős fogyatékossága miatt. Ám nem azért vette meg Katsu a jogokat, hogy minden a régiben menjen tovább. Az előző epizódban már voltak biztató jelek a váltásra, így joggal reménykedhetett a néző, hogy a tizenhetedik történet sem marad újdonság nélkül. Nem bizony, bár azért a saját árnyékukat átlépni még a filmeseknek is nehéz. Annyira, hogy igazából lehetetlen. De azért rendületlenül próbálkoztak. Valakinek eszébe juthatott, hogy mégis csak a szamurájok uralmának ideje alatt játszódnak a történetek, de egy igazi bushi, ahogy a harcosi kaszt tagjai önmagukat nevezték, még nem bukkant fel a sorozaton belül. Olyanok ugyan akadtak szép számmal, akik éppenséggel nem váltak a szamuráj elnevezés díszére. Például a harmadik epizódban a sógunátus ellenfelei emberrablókká züllöttek le. Gazdátlan, mindenre kapható roninok, akik minden lelkiismeret furdalás nélkül bérbe adják a kardjukat az alvilág főnökeinek gyakorta feltűntek, hogy aztán elérje őket a megérdemelt végzet. Talán a kilencedik epizód vidéki „kisnemese” volt a leginkább szimpatikus – és tragikus – köztük, aki tulajdonképpen azért húz kardot Zatoicsi ellen, hogy önmagának igazolja, nem haszontalan a létezése. Valljuk be, egyikük sem olyan, amilyennek a fejünkben egy csúcsharcos él. Szóval épp ideje volt, hogy a korszak egyik jellemző figurájával akadjon össze a hősünk. Jelentem, ezúttal így lesz.Egy haldokló nő kéri meg a főhősünket, hogy a kisfiát juttassa el a gyermek apjához. Ő persze vállalja a feladatot, ám az apa titokzatos módon sehol nem található. Viszont egyre több a kérdés arról, miért nincs nyoma. A kutatás során Zatoicsi útját többször keresztezi egy furcsa szamuráj, aki hol barátságosan, hol pedig ridegen viselkedik. Veszélyes alak, titkos küldetésen. Nehéz eligazodni rajta.Kendzsi Miszumi negyedszer tért vissza a sorozatba. Erős a gyanúm, hogy afféle megmentő szerepet szántak neki, hiszen az előző rendezései mind telitalálatnak bizonyultak. Ezúttal is jó munkát adott ki a keze alól, ám ez a film nem éri el az előző történetek színvonalát. De aligha rajta múlt a dolog. A védjegyének számító gyönyörű és egyben „beszédes” beállítások ezúttal sem maradnak el, a természeti képek hangulatosak. Elsőrangú az operatőri munka. A zenére ugyanezt már nem mondom, pedig szintén „bevált ember” műve, csak ezúttal kissé félrement a dallamok hangszerelése. Túl modern a korhoz képestés mintha önmagától „csent” volna a maestro. Ebben csak betársult a forgatókönyv szerzőihez, akik rengeteg ismerős epizóddal élnek. Ezekre nem vesztegetem a szót. Akik folyamatosan nézik a történeteket úgyis könnyen felismerik őket, az alkalmi bekapcsolódóknak viszont teljesen megfelelnek, ennyi igaz. Legfeljebb az ezúttal mondhatni idiótára vett jakuza ábrázolásokon fognak meglepődni, Sajnos, ők áldozatul estek a filmbe beleerőszakolt humornak, de nincsenek vele egyedül.Zatoicsi ezúttal esendő ember, mint Misumi rendezéseinél mindig. A harci jelenetek pazarak, különösen a végső küzdelem a „terminátor” szamurájjal. De erről majd lentebb. A bevezető részben említett új ötlet kiváló, de önmagában még nem viszi el a filmet. Az ismerős részletek alkalmazása afféle odaköszönés a sorozat követői számára, ám csak akkor, ha szervesen épülnek be a történetbe. Nos, itt a gond. Egy önként vállalt küldetés – nem az első eset a masszőrünk életében. Egymásra acsarkodó jakuza bandák – sokadik variáció. Utazó színtársulat – ez szintén kipipálható a sorban. Zatoicsi, a gyerek pesztonka – jaj, ne már megint…A hol aranyos, hol bosszantó természetű kis srác amúgy kifejezetten ügyes gyermekszínész, de eléggé hiteltelen, hogy miután a filmben látszólag árván marad, egy idegen kíséretében, állandóan a pajkosságokon járna az esze. Kedvelt masszőrünk többször vállalt már magára lehetetlennek tűnő küldetéseket, máskor is segített gyermeket eljuttatni a szülőjéhez. Általában könnyen megtalálja a hangot az aprónéppel. Ám ezúttal egy igazi vásott "kölök" a társa, aki az út unalmát Zatoicsi bosszantásával igyekszik színesebbé tenni magának, amely számos humoros jelenettel jár, de korántsem mindig odaillőkkel. Hosszú perceket visznek el a filmből, amelyben a kardok nem túl sokat vannak használatban. De amikor előkerülnek, akkor aztán rendkívüli dolgokat láthatunk! Konoe Jushiro vívójelenetei elképesztőek, pislogni sem szabad alattuk, mert rögtön lemarad az ember valamiről. Ebben az epizódban vívja Zatoicsi a leghosszabb és leglátványosabb egy az egy elleni küzdelmét. Ha valami, akkor ez a lezárás az, aminek köszönhetően a mozi mindig népszerű marad. Viszont úgy érzem, itt muszáj egy kis kitérőt tennem.A film angol címe „Zatoichi Challenged.” Félrevezető. Szó nincs párbajról! Kezdve ott, hogy a főhősünk egyáltalán nem intéz kihívást senkihez. Nem is teheti, hiszen jakuzaként nem hívhat küzdelemre egy harcost. A párbaj komoly dolog volt egy szamuráj szemében, Megadta módját. Kihívólevél a nevének közlése, színhely, időpont és technika bejelentése. No meg egy másik szamuráj ellenfélnek. Egy igazi bushi simán levágja a paranccsal szembeszegülőt. Eszébe se jut, még ha az ellenfél kardot is húz rá, hogy párbajról volna szó. Hiszen az neki lealacsonyodást jelentene. Zatoicsi vitatkozik, kifogásol. Szerintem jelen esetben a legjobb szó a dacol. Tökéletesen kifejezi a végső helyzetet. Zatoicsi dacol, mert érzi, mellette az igazság a vak parancsszó ellenében. Ekkorra már a néző tisztában van Akazuka mester kilétével, tudja, a vak masszőr ezúttal mekkora kockázatot vállal. Már szóba került, hogy Katsu miként forgatta a Zatoichi történeteket, de talán nem árt újra szóba hoznom Hát így: A forgatási napokon reggeltől-estig bekötött szemmel közlekedett, hogy jobban beleélhesse magát a történetbe. Összetört kellékek, kékfoltos stúdiómunkások "jelezték" az útját. A színésztársak visszaemlékezései szerint kifejezetten kellemetlen volt vele egy asztalnál étkezni. Zatoichi valahogy jobban csinálta. De ez a megszállottság tette lehetővé olyan jelenetek felvételét, mint a hóesésben vívott összecsapás, ami csak harcművészetként aposztrofálható. Konoe Jushiro játssza az ellenlábasát, aki tényleg elképesztően jó vívónak számított. Kellett is, hogy az legyen,, különösen, mert tudjuk, éles kardokkal vették fel! (Felhívnám a figyelmet,hogy Konoe mester már a film elején megmutatja a tudását, ahol a jakuzákat leckézteti meg. Lelassítva tisztán látszik, ahogyan a csuklóját elfordítja, nehogy a kard éle érje a bajkeverőket. Elképesztő, azzal a sebességgel végrehajtva.) Az ellenfél ugyan nem szamuráj, de méltó vetélytárs. Gondoskodnak ennek a ténynek az érzékeltetéséről. Zatoicsi 37 ellenfélen gázol át, mielőtt szembeszáll a kardforgatás mesterével. Ami teljes újdonság, hogy igazából veszít. De hát ő olyasvalaki, aki vesztesen is képes győzni. Hogy miként lehetséges ez? A filmből kiderül, tessék megnézni. Annál inkább, mert ilyen „malőr” vele eddig nem volt és többé nem lesz. Viszont akkor a lenti filmrészletet kéretik kihagyni "spoiler" lévén. Szóltam!A sorozatnak ez a része a megbízhatóan jó mozik sorát gyarapította, de a 26 moziból a TOP 5-be nem tartozik. Mégis jelentős utóéletűnek mondható. Ha valaki megnézi Kitanótól a Kikujiro-t és az ő Zatoicsi verzióját, továbbá a közismert mini-kultot, az 1989-es Vak végzetet (Blind Fury) Rutger Hauer főszereplésével, nyilvánvaló lesz, hogy a rendezők többet láttak benne, mint a saga egy többé-kevésbé sikerült epizódját. (Bár az utóbbi rendezője azt állítja, a film rendezése előtt nem látott eredeti Zatoicsi filmet.) Vajon ismeri-e Pinokkió meséjét?

Zatoicsi 17-ik kalandja a jó mozik sorát gyarapítja, csupán a saga ismerői szemében nem lesz kiemelkedő darab. Jelentős részben azért, mert a humor és dráma vegyítése ezúttal nem igazán működik az egyébként is ide-oda csapkodó történetben. Egyszeri szórakoztatásra viszont ennek ellenére alkalmas, mert bőven vannak arra szánt és jól sikerült jelenetek. Meglehet, a kevesebbet markolás, de nagyobb összeszedettség, szerencsésebb végeredményt hozott volna.

Ui: Az időhiányban szenvedőknek tessék a lényeg, a legendás vívók összecsapása.

A nyári hőség időnként lehet frissítő egy filmsorozatnál. Ezt a szokatlan esetet példázza a Zatoicsi saga következő darabja. 1967 augusztusában mozgásba lendültek a dolgok a sorozat körül. Kellett, lévén hogy majd teljes nyolc hónapja szomjazhatott a pénzét szórni vágyó nézősereg a vak masszőr legújabb kalandjára. Megkapták hát a vágyott művet, de számos újdonsággal. A legszembetűnőbb köztük rögtön a mozi bevezető filmkockáin megjelenő „Katsu Productions” felirat volt, ami felváltotta a 16 részen át már jól megszokott DAIEI logót. Többször emlegettem már, hogy az anyastúdió állandóan a csőd szélén egyensúlyozott, s egyre kétségbe ejtőbb helyzetbe került. Úgy látszik, Katsu sikeresebben forgatta a megkeresett pénzét, így képes volt kivásárolni a szeretett gyermekét, aztán a saját szája íze szerint vinni tovább a sorozatot. Számos új elem bevetésével próbálta a felszínen tartani a kifulladás jegyeit mutató filmfolyamot. Hogy mik voltak az emlegetett eszközök, amelyekkel igyekezett elérni a nagyérdemű visszacsalogatását a vetítőtermekbe? Lássuk sorban, de csak a rövid történet ismertető után.Tovább róva Japán vidéki útjait, Zatoicsi egy kisvárosba érkezik, ahol két jakuza banda áll szemben egymással. A környéket több éve sújtja a rossz termés átka, így az elkeseredett parasztok szerencsejátékkal próbálnak javítani valamicskét a helyzetükön. A kocka persze mindig rossz oldalára fordul az értő kezekben, így egyre többen veszítik el a megélhetést jelentő földjüket. A nagy üzletből a helyi hatalmasság sem óhajt kimaradni, ezért nem restell a gengszterek kezére játszani. Egy kardhoz nyúlni nem hajlandó ronin viszont a a szavára hallgató falusiakat helyes életvitelre oktatja, a mohó gazemberek nagy mérgére. Zatoicsi hamar az értésére adja az alvilág köznépének, hogy cápa érkezett a langyos vizű öbölbe, s a villanó pengéje nem hagy kétséget arról, botorság volna félvállról venni őt. Arra viszont nem számít, hogy pont a jó iránti vonzódását próbálja felhasználni ellene egy számító ember, a segítőkészsége pedig közvetve a szegények kifosztásához vezet. Ám egyszer még egy vaknak is felnyílik a szeme…Bizony más ez a mozi, mint az eddigiek voltak. A cégvezetés számos új forgatókönyvírót hívott meg az ötletgazda Shimokawa Kan mellé. Ennek eredményeképpen számos kisebb, de fontos karakter sorjázott elő a kezük nyomán. Az eddigieknél direktebb a tanító jelleg a párbeszédekben. Zatoicsi ugyan a múltban is szívesen sütött el pár bölcsességet, de a falusiakat oktató mester, akinek egyébként hősünk számára szintén rendelkezik jó tanácsokkal, kifejezetten erőssé teszi ezt a vonulatot. A kalákában dolgozó, közben bölcsességeket daloló parasztok látványa fölöttébb üdítő, hasonlóan a szenszej valódi tudását megmutató népiskolai jeleneteihez. Ilyen egyértelműen pozitív szamuráj karakter még nem bukkant fel a sorozaton belül. A drámaiság és a humor keverése bízvást említhető Katsu specialitásaként. Mondanom sem kell, a poénok egy része nem a „fennkölt stílus” jegyében fogant. A drámához párosul az eddiginél rámenősebb képi világ a harci jeleneteknél. Zatoicsi kezétől persze már régóta hullik az aljanép, de az erőszak most korántsem stilizált. Ezúttal ha lecsapják az arra rászolgáló karját, vagy alkalomadtán a fejét, a vér színe baljósan valószerű, nem pedig a paradicsomlevet idézi. Szintén egyedi elemnek mondható, hogy a történet összességében egy bő évet fog át. Régebben az időtartam mindössze pár napra korlátozódott. Az eddigi szelíd társadalombírálat jóval politikusabbá lett. Tokugava klán hatalomgyakorlásának nyílt bírálata eddig nem volt része az epizódoknak. Az előkerülése igazából nem meglepő, ha a rendező személyét tekintjük. Satsuo Yamamoto a korszak fekete bárányának számított a felvállalt baloldali nézetei miatt. A tehetségét senki nem vitatta, de a direkt politizálásra való hajlama számos konfliktussal és félreállítással járt nála. Ő a főhős-joggazdához hasonlóan szívesen mozdult el a szokatlan megoldások felé. Ezért aztán sorjáznak a meghökkentő elemek a társadalom bemutatásban.A vakok ezúttal korántsem a legjobb oldalukat mutatják. Kicsinyesek, önzők, meglopják a társukat, s – Uramatyám! – az egymás közt gátlástalanul kitárgyalt kéjvágy vezérli őket a masszőri tevékenységük során… ha mód van rá. Börleszket idéző verekedésük számomra film leggyengébb részlete volt. A parasztok buták, meggondolatlanok, naivak, időnként gyermek módjára kell visszarángatni őket a helyes útra. A jakuzák még az eddiginél is aljasabbak és könyörtelenebbek. A mindent átható korrupció már alig palástolt az előkelőek között. Az utóbbiak pénzszórása vérlázító, különösen azért, mert teljesen érzéketlenek a mások bajára. Vagy épen alamizsnáért cserébe „szórakozás” címén alázzák meg a tőlük szegényebbeket. A nyílt szexuális utalások, mi több, perverzióra történő célzás, még a meztelenséget kerülő képek ellenére is egyértelműnek mondhatóak a moziban. Azt hiszem, a korabeli közönségből alaposan meglepődhetett az, aki az előző stílusú szolid bírálatra számított.Zatoicsi sem úszta meg a nagy megújulást. A legszembetűnőbb változás viszont nem a forgatókönyv hozta. Kár volna mellébeszélni, Shintaro-san jócskán meghízott. Persze, állja ő a sarat a fizikai megterhelést kívánó jelenetekben, de ha az „On The Road” kigyúrt masszőrjével vetjük össze, bizony nem jól jön ki az összehasonlításból. (Mindössze négy év a különbség.) Továbbá veszélyes fickó lett belőle. Olyan, akiről süt a veszély a kedélyes szavai ellenére, ha pedig megharagszik, akkor egyenesen ordít róla. Mindennek a tetejébe megkapjuk a bajhozó Icsit. Pontosabban egy szerencsétlen női karakter részesül benne, aki sorozatosan megjárja, ha Zatoicsi a közelébe kerül. Nem a vak hősünk tehet róla, semmi szándékosság nincs benne a részéről, de a szegény leány mire megy vele? Sőt, Zatoicsi nem bír segíteni rajta, pedig derekasan igyekszik, csak hát nem olyan világban élnek, ahol emberi értékek szerint osztják a jutalmat. A tragédiája mondhatni sorsszerű. Főhősünket ugyan a film vége felé a vállára emeli az egyszerű emberek tömege, - elég egyértelmű jelkép, - de a lezáráskor már sebesülten és ismét magányosan indul tovább. Jakuza számára nincs felmagasztalás, ez nem ninkyo mozi.Mindezt a sokszínű kavalkádot a Katsu cég méltóan köríti. A DAIEI-től átvették a gazdag kiállítást. Sok a háttérszereplő, de a pazar és korhű kosztümökből jut mindenkinek. Annyit váltott az új cég, hogy a régi arcokból kevesebb bukkan fel a vásznon, s ha mégis, akkor más szerepkörben tűnnek fel, mint előzőleg. Az egyetlen feltűnő kivétel Tatsuo Endo, akinek a sokadik undok jakuza főnök szerepe jut a történetek sorában. A vetélytársa szerepében Mikuni Rentaro domborít, akit nyugodtan lehet színész-nagyfogásként említeni. Kazuo Miyagawa összetett, művészi képei erősen támogatják a csodás kosztümökben játszó aktorok alakítását és nívós rendezést. Rendező és operatőr jól egymásra találtak. A meseszép japán tájak sora pedig bónusz. Sei Ikeno zenéje eltér az előző részek felfogásától, de teljesen megfelelő a filmhez. A Carmina Burana megváltoztatott, de könnyen felismerhető dallamait kellemes volt hallani egy japán moziban. Legalul viszont nem ezt a részletet, hanem a földművelő parasztok énekét lehet meghallgatni.Shintaro Katsu új cége tehát erősen nyitotta a saját Zatoicsi produkciók sorát, de korántsem tökéletesen. Sajnos a történet töredezett, nagyon kiszámítható maradt, fordulatok igazából nincsenek. Furcsa, hogy a sok jó karakter időnként szinte teljesen a háttérbe szorítja a főhőst. A direkt politizálás nem nyerte el mindenkinek a tetszését. Nem véletlen, hogy a rendezőt többé nem hívták meg a sorozatba, pedig igazán egyedit hozott bele. De pénzügyileg túl kockázatos volt a szerepeltetése, a „sugallatai” megosztották a fizető közönséget. A sötétebb tónusú Zatoicsi figura a régi karakter rajongói között visszatetszést keltett. Pedig nem ártott megbékélniük vele, éppúgy, mint a nyersebb képek sorjázásával, mert a főhős-producer igazából csak a következő epizódokban szándékozott szabadjára engedni magát.

A Zatoicsi saga tehát vegyes fogadtatással vágott neki a megújulásnak. Úgy vélem, első moziként látni, ismerkedni a vak masszőr világával, tényleg nem szerencsés választás. Viszont akik már elkötelezték magukat Icsi mellett, jól fogják bírni a „new wave”stílust, ugyanis az újdonságok képesek felülírni a sematikusra sikerült történetvezetés okozta kisebb csalódást. Az igazi rajongók pedig úgyis tűzön-vízen át kitartanak, még egy rossz mozi után is megtennék. Szerencsére, szó nincs róla, hogy gyenge filmet kaptak volna. Sőt, inkább jót, bár nem hibátlant. Ezért osztotta meg a közönséget, de kétségtelenül több a kedvelője, mint az olyan néző, aki elveti. Lehetőleg minél többen tessék személyes próba (megtekintés) után eldönteni, melyik tábort fogja gyarapítani az olvasó.

Ahhoz képest, hogy eredetileg egy kisebb karakternek szánták, és az első mozi egy kísérleti mű volt, a sorozat meglehetősen nagy iramban haladt előle, aminek az egyik oka, - a jól eltalált figurán túl – a DAIEI stúdió állandósult anyagi problémája voltak. A sikeres filmjeik nem bírtak annyi pénzt hozni a kasszába, mint amennyit a többi elvitt. Az országon belül szupersztár státuszt élvező Raizo Ichikawa mellé, akinél gyakorlatilag garantálva volt a siker, függetlenül attól, hogy éppen milyen szerepet alakított, a vezetőség szerencséjére felzárkózott Shintaro Katsu a vak masszőr kalandjaival. Az első epizód 1962-ben került a nézők elé, de 1967 januárjában már a 15. filmnél tartottak. Ez a feszített tempó nyilvánvalóan kockázatos volt, hiszen alig maradt idő az ötletek kidolgozására. Az előző két mesében már voltak jelei, hogy valami kezd félrecsúszni a kapkodásban. A stúdió vezetése ennek ellenére tovább erőltette a rohammunkát. Ilyen körülmények között született meg a „Zatoicsi kardja.” Sajnos az apró, problémákra utaló jelek tovább erősödtek. Tulajdonképpen meglepő, hogy eddig ilyen jól bírta magát a sorozat, de ez az epizód nyilvánvalóvá tette a bajt. A film mégsem rossz. „Na, szerzőkém, hogy is van ez, nincs itt némi ellentmondás?” - teheti fel magában a kérdést az olvasó. Mindjárt megpróbálom rendbe tenni a dolgot, de előbb lássuk, miről szól a film.Az ismét úton lévő Zatoicsi egy haldokló jakuzába botlik, aki pár szó után távozik a túlvilágra. Bár kevés, amit hallott, a bajra ráérez a vak vándor, ami a közeli városkába érkezve hamar beigazolódik. Annál inkább, mert a helyi játékbarlangban nem tetszik a vezetőségnek, hogy a masszőr még az ólmozott kockákat is képes kicselezni. A nyeremény erőszakos úton történő visszaszerzése véres kudarcba fullad a gengszterek részéről, de a jó viszonynak már a lehetősége sem marad vele. A leszámolás helyszínén Zatoicsi összebarátkozik egy iszákos öreggel, akiről kiderül, annak a mesternek a tanítványa, aki a botba rejtett pengét készítette. Az öreg az utolsó munkáján dolgozik, s kiváló kard előhozza belőle az egykori híres kardkovácsot. Amit azzal bizonyít, hogy közli Zatoicsival, anyaghiba miatt a következő alkalommal eltörik az önvédelmi fegyvere. Ez komoly gond, mert a helyi banda visszavágásra készül a korrupt körzeti felügyelő szamurájaival megerősítve.A kiinduló helyzet mondhatni kézenfekvő. Zatoicsi vékony kardja csak akkor bírhatta a nem csekély igénybevételt, ha igazi mester készítette. Azzal együtt el kellett jönnie a percnek, amikor a penge elpattan. Az öreg kardkovács, és maga a helyzet is, meglehetősen emlékeztet a Musashi életrajzokban ábrázoltakra. Így aztán Senzo mester nem ajánlja fel a kézenfekvő megoldást, hagyja kétségek közt gyötrődni a főhőst. Ez részben nem baj, mert Shimozawa Kan, aki a történet főbábája, ügyesen tekergeti a szálakat a végkifejletig. A legfőbb szokatlanság, amit alkalmaz, az, hogy a vak masszőr e kalandja a tragikus elemek ellenére sem pesszimista. Sőt, egyfajta csöndes életörömöt sugároz. Viszont furcsa benne, hogy a cím sugallata ellenére ez a mozi a leglassúbb Zatoichi filmek közé tartozik. Alig van benne akció. Rejtély és csavar akad, a kiállításra ugyancsak adtak. Bár egy eldugott vidéki városkában járunk, a belső díszletek igazán mutatósak. Kellemes dallamok kísérik a vak masszőrt, amint látványos képek között próbálja felgöngyölíteni a szálakat. Igazából egy rossz szava sem lehetne a nézőnek, ha nem tudná, hogy egy alvilágban élő főhős kalandjaihoz ült le. Kalandok viszont igazából nincsenek. Humoros epizódokkal igyekeznek ellensúlyozni a dolgot, váltakozó sikerrel. A stúdiónál valakinek csak feltűnt, hogy az előző mesében nem voltak kockázási jelenetek, így most aztán igyekeznek bepótolni. Időről-időre visszatérünk a játékbarlangba, egyre jobban felbosszantani a jakuzákat. Jól bevált fogás ez az előző mozikból, miként a korrupt tisztségviselők szintén azok, a sunyi bandatagok meg pláne.Nem kivétel a hódító Zatoicsi alakja sem, bár a „mellérendelt” hölgy az egyik legjobb női karakter a saga során., ami javít az összképen. Változatos jellemvonásokkal rendelkezik. Hol határozott házvezető, öccsének parancsoló nővér, önérzetesen viselkedik a férfiakkal és tisztességes szándékú. De az alvilág veszélyeit nem méri fel, így aztán a végén rászorul a segítségre, módot adva Zatoicsinak az igazságtételre. Az hogy csinos és jó színésznő alakítja, mondhatni már bónusz. Szóval stílusosan halad a történet, de túlságosan kimérten és bizony kissé önismétlőn. Amit úgy látszik, a stúdió vezetése nem mért fel, Az pedig, hogy miért Yasuda Kimiyoshi kapta meg tőlük a karmesteri pálcát, végképp rejtély marad a számomra. Ő ugyanis még az előző mozit vászonra vivő Kazuo Moritól is akció-orientáltabb rendező volt. Erre rábíztak egy olyan történetet, amiben alig van szükség a képességeire. Szerencsére meglepően jól megbirkózott a habitusától elütő feladattal. Nagy része van benne, hogy a film nem fullad csendes unalomba. Mert a végén csak előkerülnek azok az éles célszerszámok, s az utolsó negyedórára visszatér az igazi Zatoicsi hangulat. Időközben több, a vak masszőr által kedvel személy esett áldozatul a rosszfiúknak, aki a kardproblémát figyelmen kívül hagyva nekilát, hogy helyreállítsa a városka felborult nyugalmas életét. A lezárás pazar, mint már annyiszor a saga esetében. A hóviharban vívott küzdelem híven érzékelteti a hősünk lelkiállapotát. Egyszerre felindult, mégis halálosan nyugodt. A jégre tevéshez pedig fölöttébb alkalmas az idő, ritkul hát az aljanép. A hordó epizód annyira jó lett, hogy még párszor vissza fog köszönni a további részekben.Zatoicsi nyugalmas napjai gyorsan véget értek, indulhat új kalandok felé. Majd meglátjuk, hogy mire megy ő – meg a stúdiója. Ahol a záró képhez hasonlóan sorjáznak a baljós fellegek. Bizonyára ez szintén közbejátszott abban, hogy ezúttal Katsu kevesebbet adott magára. Bizony-bizony, vannak olyan jelenetek, ahol minden gondos takarónak szánt beállítás ellenére látható, hogy a dereka környékén megjelentek az „úszóövek.” Hol van már az 5-8. epizódok daliás külsejű bajnoka… Ezért, s a fentiek miatt, írtam az ismertető elején, hogy a vezetőség nem állt a helyzet magaslatán.

Ezt a mesét igazából csak a sorozat elszánt rajongóinak merem ajánlani, ők csemegézhetnek rajta, hogy melyik részlet honnan köszön vissza. Esetleg még a hagyományos történetmesélés kedvelőinek, akik nem zavar a részletek lassú kibontása, sőt egyenesen élvezni tudják mesterségbeli fogásokat. Például kedélyesen elcseveghetnek azon, mit szimbolizálhat a főhős kardja és mit az eltörése. No de hagyok némi fejtörést a nézőknek is.