Szamurájfilmek

Szamurájfilmek

Shinobi no Mono 03 (1963)

2011. szeptember 24. - Oldfan

Az eredeti trilógia befejező része, amely a történelmileg tényleg létezett nindzsának, Goemonnak a további kalandjait meséli el. Ichikawa Raizo-nak ez a szerep az egyik legnagyobb sikerét jelentette a karrierje folyamán.

 Toyotomi Hideyoshi, miután a meggyilkolt Oda Nobunaga örökébe lépett, sikerrel befejezte az ország egyesítését. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy minden probléma megoldódott. A polgárháború ugyan lezárult, de a felszín alatt izzik a parázs. Goemon, aki a Toyotomik miatt vesztette el a családját, továbbra is próbálkozik a klán úr megölésével. A megváltozott helyzethez új taktikát választ, és akad néhány segítője is. Ám a nagyurat erősen őrzik, és saját nindzsái is akadnak. Hosszú, veszélyes küzdelem indul el…

Goemeontól a 2. rész végén meglehetősen kétségbeejtő helyzetben váltunk el. (Néhány konyhaügyileg rosszul képzett szamuráj gulyáslevest akart belőle készíteni.) Nem igazán nevezhető spoilernek, ha elárulom, megúszta a kivégzést. Az sem nagy titok, hogy a háttérben leselkedő Tokugawa klánnak köze volt hozzá. A két megmaradt döntő erő végső összecsapása ugyan még várat magára, de a mai nézők már tudják, mi rejlett a mosolyok mögött.

 

Mint az a felvezetésből kiderül, a film megőrizte az első két rész nagy erényét, a valós történelmi helyzet bemutatását. A látványos hadba vonulások helyébe az intrika lépett, a merénylet kísérletek, ami filmes szempontból jól kiaknázható. Japánban ekkor igen bonyolult helyzet volt. Hideyoshi taktikai képességeit még az ellenfelei sem vonták kétségbe, nyíltan nem is léptek fel ellene. De ő mégis csak egy felkapaszkodott közrendű volt, akinek az uralmát a régi nagynevű nemesi családok nehezen tűrték el. A háborúk lezártával 100 ezernyi fegyveres vált feleslegessé, amire megoldást kellett találni. Ez volt a Korea meghódításának a kísérlete, ami kínai beavatkozással járt. Az épp csak megalakult Sógunátus gazdaságilag majdnem összeomlott a haditerhek alatt. Ráadásul a klán úrnak 58 évesen született saját fia, az egyik ágyasától, akit az örökösének akart kijelölni. Ez persze a feleség félreállításával járt, pedig neki és rokonságának sokat köszönhetett a hatalomba jutás útján. Az örökbefogadott fia, aki a hivatalos örökös volt már évek óta, szintén nem akarta csak úgy átadni a hatalmat. A kényes egyensúly biztosítására Hideyoshi az általa megbízhatónak vélt Tokugawa Ieyasu-t akarta felhasználni. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem.

 

Goemon alakja nagyot változik a 3. részben. Érett, bár megkeseredett felnőtté lett, aki türelmesen, gondolkodva keresi a bosszúállás lehetőségét. A valós nindzsa technikák a maguk fifikás módszereivel, kaszkadőrmentes bemutatásukkal igazán élvezetesek. (A babonák, a házak szerkezetének kihasználása, a zavarkeltés módjai, hogy miből lehet fegyver, a shinobik széles tudását mutatja.) Ichikawának gazdagabb lett a színészi eszköztára, a felnőtt karakter életkorban is közelebb volt hozzá. Az öreg, kisfiát féltő Toyotomi, a széles mosolyú, de számító Tokugawa, az italba menekülő fogadott fiú, a félreállított feleség szintén élvezetes karakterek, jó színészek megformálásába.

A film kevésbé látványos, vagy akciódús, mint a korábbi részek, de annyira precíz a kor viszonyainak tálalásában, hogy ezt könnyű megbocsátani neki. Akik kedvelik a történelmi hűséget, és többet szeretnének tudni a szamuráj kori Japán valós viszonyairól, biztosan jól fognak szórakozni. Egyáltalán nem csoda, hogy az eredetileg trilógiának induló történet újabb fejezetekkel gazdagodott.

 

 

 

 

 

 

Slaughter In The Snow (1973)

2011. szeptember 04. - Oldfan

Három gyilkos, három bosszú, három történet. Pont elegendőek egy trilógiához. Vagy mégsem? Most a ritkábbik eset teljesült.

Jokicsi szorgalmasan rója Japán útjait a télre forduló időben. Még egy bujkáló tettest kell levadásznia. Az illető tisztában van vele, hogy ő van a soron, ezért igyekszik menteni a bőrét. Egy kiváló késdobálót, aki egyben bérgyilkos, küld rá a fenekedő jakuzára. A két ismeretlen hamarosan összetalálkozik, de nem várt körülmények között. Az elszánt harcosok ugyanis összerúgják a port a környék bandavezérével. A háttérben nők vannak, az ősi ok most is működik. Bár egymásra utaltak, barátságról szó nincs a mesteri harcosok között.

A cím kifejező, egyben poéngyilkos, mert semmit nem bíz a fantáziára. Tessék nyugodt lenni, nem marad el, amit beígérnek. A második történetnél kissé fanyarul említettem a hangulatteremtés visszaesését. Ezúttal erre nincs panasz, de egészen más, mint az első filmben volt. Végig az volt az érzésem, eltévesztettem valamit, és egy macsós spagetti-western került terítékre. Kiszolgáltatott nők, túltengő tesztoszteron a férfiakban, ennek megfelelően pocsék modor, gyorsan villanó coltok….izé, kardok és kések. Mert mégiscsak Japánban maradtunk. A józanész időnként tótágast áll, de az szintén nem áll távol a fentebb említett műfajtól. A csambara műfajban a felkelő nap országának zeneszerzői sűrűn szokták alkalmazni a mexikóias, trombitás dallamokat, az európai nézők kevés örömére. Most is van részünk benne, de be kell valljam, ezúttal nem éreztem stílustörésnek. Watanabe Takeo pont a kellő pillanatban adagolja ezeket, és nem viszi túlzásba, mert mellette rockgitár és orgonaszó éppúgy felbukkan, mint a finom zongora futamok. A zene végig kiváló. Fényképezést sem érheti panasz. Ez a rész, mint a címből már sejthető, a trilógia „legvörösebb” darabja, fogy a festék rendesen. Hiába no, az 1970-es évek elején járunk a készültekor, a rettegett orgyilkos Lone Wolf and Cub szintén ebben az időben gázol át a Yagyu klán bérgyilkosain. Sokat tanultak a filmből. Natszujagi Iszao, akit számos Gosha filmből ismerhetünk, remekel Szélmalom Kobunzsi szerepében. A probléma az, hogy jobb is, mint a főszereplő. Segíti ebben az, hogy lényegesen jobban megírt szerepet adtak neki. Innen sorjáznak a gondok. Az első baki nagyon szembeötlő. A harmadik gyilkos, akit le kéne vadásznia Jokicsinek, egy percre sem jelenik meg a történetben. Mintha áthúzták volna az előző két rész logikáját. Szintén meglehetősen visszás, hogy a főhősből egy érzéketlen, vaddisznó természetű, véreskezű mészáros lesz a végére. Nem jobb, mint akiket üldözött az előző filmekben. Rossz az arányelosztás, mert ahogy haladunk előre, korántsem központi karakternek, hanem inkább fontos, de mégiscsak kiegészítő mellékszereplőnek látszik. Valahol elsikkadt az eredeti gondolat eszmeisége, vele együtt a történet sava- borsa.

Némileg ellentmondva önmagamnak, de csak papírra kell vetnem, hogy a film így sem lett teljesen elhibázott. Mint önálló történet remekül megállja a helyét, ám egy trilógia lezáró fejezteként kudarcot vall, mert többségében nem tud alkalmazkodni az előző részek által megteremtett világhoz. Annál inkább, mert valódi lezárás nincs. Mit akarhattak? Újabb történetet? Akkor miért nem lett leforgatva? Pénzügyi gondok merültek fel, vagy a stúdióvezetés szintén úgy érezte, az alkotógárda elvesztette a fonalat? Aligha fogunk a kérdésekre választ kapni. A Mikogami trilógia mindezek ellenére megérdemelten népszerű, de alaposabb elemzés után arra jut az ember, hogy a pazar első mozit lassú hanyatlás követte. Igazából többet lehetett volna kihozni az alapanyagból.

The Fearless Avenger (1972)

2011. szeptember 04. - Oldfan

Jokicsi, az elszánt jakuza visszatért. Még ugyanabban az évben, amikor az első rész piacra került, elkészült a folytatás. Azonban úgy tűnik, a nézők emlékezetében nem bíztak túlságosan. Így aztán a bevezető képsorokban tömören összefoglalták az előző történéseket.

Sikerrel pokolra küldvén a felesége és gyermeke gyilkosai közül az egyiket, a bosszúra éhes férj és apa a második tettes nyomába indul. A gond az, hogy most már sokan tudnak a céljáról, no meg a kiszemelt áldozat vonakodik önként elhagyni a földi létet. A jakuzák világa érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Vannak, akik számára a történések pénzkereset lehetőségét jelenti, mások már az esetleg megüresedő pozícióra gondolnak. Csak Jokicsi nem számolgat semmit. Így aztán magára is haragítja nyolc tartomány főnökségét. Konoksága kis híján a vesztét okozza, amikor váratlan segítséget kap. Egy készülő bandaháború pedig új esélyt villant fel, de a veszélyek egyre növekednek.

Egy sikeres mozinak a folytatását összehozni mindig embert próbáló feladat. Ikehiro Kazuónak, a rendezőnek, ezúttal sikerült, bár az első film magasra tett mércéje után helyenként rezeg a léc. A recept közönséges másolásával nyilván nem akart előállni, ezért a főhős jellemének másik oldalára igyekezett helyezni a hangsúlyt. A THE TRAIL OF BLOOD-ban Jokicsi szenvedéstűrése a megható, amivel tisztes életet próbál biztosítani a családjának. Miután a bosszú útjára lépett, ez nyilvánvalóan tovább nem működhetett, a szenvedés elviselésének helyébe a kitartás kellett lépjen. Így egy olyan szereplőt kapunk, aki őrzi még a tisztesség maradványait, de azért alvilági alak, meglehetősen számító, ha kell könyörtelen. Miként az első moziban, itt sem hibátlan jellem. Néhány komoly melléfogása van, mintegy bizonyítandó, hogy nem emberfeletti személy. Persze, jönnek azért azok az események, amellyel továbbra is ő mellé állítják a néző szimpátiáját. Tehát kellenek a csavarok a történetben. Viszont valahol itt lép be a gubanc. Sokan állítják, a folytatás legnagyobb gyengéje a történet visszaesése. Van benne némi igazság, mert sok a mellékszál, néhol túltengnek a részletek. A jakuzák viselkedése teljesen kiszámítható, kivéve a nagyfőnökét, de ő ki is lóg az egész alvilági miliőből. Ám nem lesz zavaros a cselekmény, végül csak eljutunk a várt végkifejletig. A magam részéről azt sajnálom, hogy az a kiváló, thrilleres hangulat tűnt el, ami az előző kalandot jellemezte. Feszültség van, némi borzongatás sem marad el, de a félelmet és helyenként józan észt nem ismerő bosszúállónk most inkább a megszokott fordulatok világában töri magát előre. Akció van hát, bár a harckoreográfia szintén lehetne jobb. Ami megmaradt, az Harada remek alakítása, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző végül nem fog elégedetlenül felállni a székéből. Ő ugyan ekkor még kezdőnek számított, mégis olyan meggyőző teljesítménnyel állt elő, hogy később Hideo Gosha hívta meg egy hasonló karakter megformálására a HUNTER IN THE DARK-ban.

Akik nem csambara rajongók, azokat ez a mozi úgysem fogja érdekelni, kár is volna kapacitálni őket. A történet ennek a filmzsánernek jó példája, a célközönség adott. Ők elégedettek lesznek, a kedvenc műfajuk minden elemét tálalják nekik. Rámenős, kissé véres, leszámolásokkal bőven ellátott filmben hullik a férgese, hogy valami erkölcsi tartalom se maradjon ki, a lélek nagyobb épülésére. De szögezzük le, a Mikogami trilógia nem véletlenül, pláne nem érdemtelenül lett a rajongó tábor csemegéje. Szerintem, aki teheti, a két mozit egyszerre nézze meg, úgy sokkal jobb lesz az összkép, mert kiegészítik egymást. Nem túl hosszú az időtartamuk, egy estébe gond nélkül beleférnek.

The Trail of Blood (1972)

2011. szeptember 04. - Oldfan

Az 1970-es évek elejét leginkább talán a máig felülmúlhatatlan LONE WOLF AND CUB filmek stílusa jellemzi leginkább a népszerű csambara műfaj berkein belül. De az alkotók nem ragadtak le a szamurájoknál. Érhető, hiszen a japán alvilág, a jakuzák köre, bőven adott alkalmat hasonló témájú mozik színrevitelére.

Mikogami Jokicsi, a jakuzák elismert kardforgatója, beleun saját szerepkörébe. Feleséget szerez, gyermeke lesz, tisztes mesteremberré válik. Ám a múltja utána nyúl, és egykori társai brutálisan szétrombolják egyszerű, ám boldog életformáját. Meggondolatlan tett volt tőlük. A vesztenivalóval nem rendelkező, mindenre elszánt özvegy újra kardot köt, és a gyilkosok után ered. Jaj annak, aki az útjába próbál állni…

Mit tagadjam, nem az eredetiség lesz az, ami ebben a moziban meg tudja ragadni a nézőt. A jól bevált bosszú motívumról még számtalan bőrt húztak már le. Előtte is, azóta is bőven éltek vele a különféle filmstílusokban. Eme kiindulási pont ellenére nem tucatárut tálalnak elénk. Hiszen a lényeg, akárcsak az ördög, mindig a részletekben rejlik. Azokat pedig gondosan összerakták. A színhely kiváló. Az alvilág mindig alkalmas egy jó véres, leszámolásos történet összehozására. Mindegy, hogy gépfegyverek ropognak-e, mint Csikágóban, vagy a húsbavágó kard hangjától fut át a borzongás a kedves nézőn. A stílus a döntő. Ami itt komor, sötét, időnként tényleg brutális, lelkileg és képileg egyaránt. (Ezzel máris elárultam, kik kerüljék el ezt az alkotást.) A fölvezetett karakterekre szintén nincs panasz. Különösen gonoszokból jó a felhozatal. Cinikus, jellemtelen, ám ravasz és veszélyes alakok sorjáznak. Méltó ellenfelei a dühödt jakuzának. A főhős, Jokicsi, nem gáncstalan lovag. Mégis vele a néző szimpátiája. Nem csupán azért, mert az ellenségei még tőle is rosszabbak, hanem mellette szól, hogy ő testileg-lelkileg megfizet a hibáiért, vagy egykori bűneiért. Mondhatni, elvárható, hogy a neki ártó gazemberek se ússzák meg fizetség nélkül a tetteiket. No, nem kell félni, a különleges kardfogási stílusú Mikogami nem egykönnyen lerázható valaki. Harada Joshiót, aki a főszereplőt alakítja, mostanában nálunk a HUNTER IN THE DARK amnéziás szamurájaként láthatjuk a dvd piacon, ahol hasonló stílusban és hasonlóan briliáns módon aprítja az aktuális ellenfeleit. Úgy látszik a „meggyötört főhős” szerepe nagyon testhezálló neki. Egyébként tényleg az, mert színésznek és harcosnak egyaránt jó. A készítők eleve több részesnek szánták a története, ami végül trilógiává bővült, mégis lezáratlan maradt. Ennek két oka volt. Az első az, hogy bár a bevezető epizód szépen termelte a pénzt, a folytatásai korántsem bizonyultak méltó utódnak ezen a téren. A történet folytatásában sem, ami azért jól magyarázza a dolgot.

A másik, legalább ilyen fontos tényező, egy Japánban népi legendának számító alak furcsa bevonása a leszámolós moziba. Kunisada Csuji főnök, a jakuzák között talán egyedülállóan, a nép sanyargatása helyett a parasztok segítésére használta az egyébként jelentős hatalmát, sőt egy lázadás támogatója lett. Nem csoda hát, hogy számos legenda szól a tetteiről, afféle Robin Hood szerű karakter arrafelé. De nem ebben a filmben. Itt bizony finoman szólva, kétes egyén. Talán gyilkos is, de legalábbis tettestárs, aki könyörtelenül pusztulni hagy egy lányt. Legalább annyi bajt kever, mint amennyi jót tesz a szegényeknek. Ezt a beállítást nem fogadta osztatlan helyeslés a japán mozikban. Az ő alakja volt a fő oka annak, hogy a folyamot lezáró utolsó, negyedik epizód sosem készült el. (Így szegény Jokicsi örökké úton lesz…)

Ez csupán az olvasónak szóló kiegészítés, a film élvezetét egyáltalán nem fogja zavarni. Az első rész tökéletesen kerek, persze nem lesz minden szál végérvényesen elvarrva, hiszen jönnie kell a második résznek. Akik kedvelik a rámenős kalandfilmeket japán módra, máris kezdhetik a begyűjtését. 

Sajnos szomorú aktualitást ad az első bejegyzésemnek, hogy Harada Joshio 71 évesen itt hagyott bennünket, már az égi Panthenon mozijaiban forgatja a kardját. R.I. P.

Shinobi no Mono 02 (1963)

2011. augusztus 29. - Oldfan

A sorozat az addig sem panaszkodható Raizo Ichikawát szupersztár státuszba emelte. Egy év sem kellett hozzá, a vállalat már hozta is a folytatást.

A nindzsák faluja elenyészett az első rész végén, de korántsem halt meg mindenki. Innentől kezdve még nagyobb elszántsággal vetik magukat Nobunaga után, de a nagyúr tud vigyázni a bőrére, így hosszú a vadászat. Ám mindennel ő sem számolhat. Az egyik hadvezére fellázad ellene, ami remek alkalom a bosszúszomjas Goemonnak, aki még nem sejti, hogy nem minden siker hoz örömet. Hosszú még a hadurak sora...

A stúdió - szerencsére - ott folytatta, ahol az első film végén abbahagyta. Bepillantást nyerünk a polgárháborús időszak viszonyaiba, a gyorsan megköttetett és felbomló szövetségek sorozatába. Nobunaga 600 ezres hadseregével még nem mernek szembeszállni a későbbi főszereplői a japán történelemnek, - a Togugawa és a Toyotomi klánok - de már jelen vannak. Újabb érdekes és látványos nindzsa praktikákkal ismerkedhetünk meg. A történet új irányba megy a családalapítással, de változatlanul leköti a néző figyelmét. Jót tesz neki, megmarad az emberi vonás a sok harc között. Rengeteg az apró részlet, név, ami remek egyébként, korhangulatot ad, de csak a japán történelmet alaposabban ismerők tudják a finomságokat élvezni. Néha bizony nem könnyű fejben tartani, ki-kivel tart együtt, vagy éppen miért harcolnak.

Ha az előző ismertetőben megemlítettem, hogy mekkora népszerűséget hozott Ichikawának a szerep, akkor most Tomisaburo Wakayamán a sor. Nobunaga maga az nyers őserő, az elszabadult vadság, az ő megformálásában. Itt még nem olyan ikonikus színész, mint amilyen a Lone Wolf And Cub mozik után lesz, de már felhívja magára figyelmet.

A Shinobi sorozat eredetileg trilógiának indult, de végül 8 filmig jutott, és egy "utánlövésig", amit már új főhőssel forgattak le Raizo hirtelen halála miatt. Nyugodtan leírhatom, időtálló darabok, élvezetes mozik.

Shinobi no Mono 01 (1962)

2011. augusztus 29. - Oldfan

Ha nem ismerős a cím, akkor a "Ninja, A Band of Assassins" talán már az lesz. Nemzetközi forgalmazásban így jelent meg, de nekem jobban tetszik az eredeti cím. Valahogy kifejezőbb. A mára híressé lett filmfolyam 1962-ben indult útjára. Bármilyen meglepő, de az első nindzsa film volt, ahol a rettegett harcosokat, mint hús-vér emberi lényeket mutatták be, valós konfliktusokkal, erényekkel és gyengeségekkel. Előtte csak mint természetfeletti tulajdonságokkal bíró emberek szerepeltek, akik akár villámcsapással is képesek elpusztítani az ellenfeleiket.

Javában dúl a belháború a középkori Japánban. A rendkívül ambiciózus Oda Nobunaga hadúr az Iga nevezetű tartományra feni a fogát. A nindzsákban, csakúgy, mint bárki másban, aki ellenállásra képes, csupán elpusztítandó ellenfelet lát. Felégeti a hegyi kolostorokat, majd az ezen felbőszült shinobik faluját akarja megsemmisíteni. Ott él Goemon, egy tehetséges, de naiv ifjú, akinek feltett célja, hogy kiváló harcos legyen belőle. A klán vezetője ravaszul olyan csapdahelyzetbe viszi, hogy "önként" vállalja a hadúr elleni merényletet. A számító főnöknek nem ez az egyetlen titka, még a saját harcosaival sem őszinte. A szinte lehetetlen feladat elvégzésére azért akadnak merész nindzsák...

A főhős, Goemon, valós személy volt, s egyike azoknak a kevés nindzsa harcosoknak, akiknek a tettei a történelmi forrásokban szerepelnek. A szépreményű ifjú itt még csak tanonc, de máris felfigyeltek rendkívüli képességeire. Olyanok is, akiknek ez nem tetszik. Ha egyszerű "vadászat a nagyúrra" mozi lenne, aligha érte volna meg a folytatásokat. Pont az Iga klán belső konfliktusai adják a történet egyik erejét, mutatván, hogy nagy fegyelem és önuralom ellenére a képzett orgyilkosok sem voltak fából. További erények a valós nindzsa eszköztár felvonultatása, meg az akkoriban még szokatlan nyers realizmus. Olyan korban járunk, ahol nem kértek kegyelmet, meg nem is adtak. Egyes jelenetei máig borzongatóak. Elképesztő, hogy egyszerű, de hatásos módszereikkel micsoda különleges megoldásokra voltak képesek a merénylők. Nem csoda, ha rettegték őket, és mindenféle mendemondák kaptak lábra róluk.

A történet kellően mozgalmas és kiválóan mutatja be a hadurak korszakának idejét. Tartózkodik a túlzásoktól, és hiteles karaktereket ábrázol. A szaktanácsadók az akkor élő nindzsa mesterek voltak, akik először fedték fel azokat trükköket, amelyekkel a shinobik harcoltak szamurájok ellen. A film sikere egy meglehetősen hosszú életű sorozatot hívott életre. Az első két mozi mostanra már kapható felújított, szélesvásznú változatban, és magyarítás is készült hozzájuk.

Killer's Mission (1969)

2011. augusztus 20. - Oldfan

Tomisaburo Wakayama 1969-ben egy olyan karaktert indított útjára, amelyhet a pályafutása során még többször visszatért. A "Shokin kasegi", a sógun személyes harcosa, aki kizárólag az ő parancsainak kénytelen engedelmeskedni, minden más ügyben, mindenki ellenében szabad kezet kapott. Ebben a filmben indult kalandos útjára, amelyet még abban az évben folytatott "A halál erődje" Kudo Eiichi által rendezett, mára hazánkban kult mozivá lett történetben. Később pedig egy TV sorozat epizódjaiban is feltűnt,(The Bounty Hunter) tovább ritkítva a gazfickók sorát a nézők nagyobb örömére. De ne szaladjak ennyire előre.

1752-ben egy holland hajó érkezik Japánba. A kapitány egyben különleges nagykövet, aki puskákért cserébe megpróbál szabad kereskedelmi egyezséget kicsikarni a Sógunátustól. Az elutasítás után a Szatszuma klánhoz fordul, akik a Tokugawák riválisai voltak egykoron. A fegyverek által eljöhet a visszavágás lehetősége, ami egyben polgárháborút jelentene. A sógun elküldi Icsibejt, hogy oldja meg a problémát.

Ozawa Shigero rendező neve, ha máshonnan nem, akkor a Street Fighter történetekből bizonyára sokaknak ismerős. Egyben rögtön tudja az ember, mire számíthat. Bár ez a film hamarább készült az említettektől, a rendező nem hazudtolja meg későbbi önmagát. A forgatókönyvet mint zavaró tényezőt kezeli, ami a stúdió vezetésnek kell, a forgatáskor azonban gondosan az ágy lába alá teszi, nehogy előkerüljön. A történet a menekülő nyúl logikáját meghazudtoló cikk-cakkokban halad előre, a részletekre finoman szólva nem ügyel. Egy jellemző példa: a kiindulás még valós. 1752-ben valóban járt egy holland hajó Edó kikötőjében az említett céllal. De a filmen már az 1850-es évek ismétlőpuskáit láthatjuk, és a helyzet sokkal inkább a Bakumatsu időszakot idézi, - Sógunátus utolsó évtizedeit - mint az 100 évvel korábbi állapotot. De mindez nem is fontos. A lényeg az, hogy 20-30 mondatonként eljussunk valami jó kis szaftos leszámoláshoz, ez viszont maximálisan teljesül.

A filmet Wakayama cipeli a hátán. A Lone Wolf sorozatot idézően pörög, vagdalkozik, miközben grimaszol, komédiázik és nyíltan parodizálja az akkoriban a Zatoichi filmekkel jóval sikeresebb öccsét, Shintaro Katsut. Mellette valahogy bekerült a történetbe Kataoka Chiezo, aki a korszak jelentős színésze. Kész csoda, hogy elvállalta ezt az aprócska szerepet.  Meiko Kaji és Numiko Yogawa alakítják a női szerepeket, két fölöttébb attraktív hölgy, az utóbbi színésznőként sem utolsó. Azért hogy minden túl szép ne legyen, Ozawa hozta magával az anti-talentum színészei egy részét, akik ráadásul a harchoz sem értenek, Wakayama mellett pedig még feltűnőbb a dolog.

A mozi számos hátránya ellenére kisebb kult mozivá lett. Miért is? Hát, mert hol betiltották, hol megcsonkították a véresebb jelenetek miatt. A jelenlegi legjobb példány a "rajongói változat", amelyet legalább 3 másik filmből raktak össze. Állítólag spanyol nyelvű VHS kazettákon még mindig vannak kisebb kimaradt szösszenetek. Az alap a mostanában egyszerűen elérhető német kiadás, ami nagyon tisztességes képminőségű, de valami újabb rejtély folytán kínai neveket használ, és - mondhatni természetesen- átírott, leegyszerűsített szöveget. Szatszuma és Tokugawa klán minden, slussz-passz. A fordítás viszont az angol szöveg alapján készült, néhol kicsit csúszik a betoldások miatt, de nem zavaróan, és sűrűn mást olvashat a németül értő néző, mint amit hall, a fentebb említett ok folytán.

Ha summázni akarom a véleményemet, azt kell mondja, a film nem igazán méltó a kult mozi státuszára, ha az értékeit nézzük. Mert igazából csak a harci jelenetek jók benne, minden más közhelyes, vagy gyenge. Néhány kifejezetten ripacs "színjáték", meg gagyi vágás sem hiányozhat, a rendező "védjegyének számító" logikátlanságokkal egyetemben. Viszont pörgős, humoros, rámenős, egzotikus. Üsse kő, néha ilyen marhaság szintén jólesik a sok dráma közepette. Ezért is fordítottam le.

Abe Clan (1994)

2011. augusztus 05. - Oldfan

A „THE HIDDEN BLADE, a TWILLIGHT SAMURAI, továbbá  WHEN THE LAST SWORD WAS DRAWN mozik a szamuráj drámák új nemzedékét képviselik, magas szinten. Örömmel írom le, ez az ismertető egy olyan filmről szól, ami méltán kerül velük egy sorba.

1642-ben járunk. Tadatoshi uraság, a Hosokawa nemzetségből, aki az egyik utolsó tagja a polgárháborút megjárt, nagytekintélyű nemzedéknek, haldoklik. A szigorú háborús elvek már fellazulóban vannak, a békéhez szokott új, bürokrata hivatalnoki kaszt nem szívesen emlegeti az egykori kemény időszak követelményeit. A régi harcostársak, a nagyúr kegyeltjei még hajlandók a régimódi szerint élni, ezért követnék az urukat a halálba. Ám a szamuráj nem rendelkezik önmagával, még a halálhoz is engedély kell. Bár a haldokló nem járul hozzá a harakirikhez, sokan követik a sírba. A puhány utód és kegyencei számára ez nem a kegyeletet jelenti, hanem a parancsmegtagadást. Aggodalmasan nézik az eseményeket, féltik a tekintélyüket. A keményfejű, hagyományőrző klán tagok és a hivatalnokok között nő az ellentét. Az Abe klán ura a legrosszabb pillanatban dönt úgy, hogy követi az elhunyt urat a túlvilágra. Az utód, a tanácsadói sugallatára, úgy dönt, példát statuál…

Gyakorta megesett már, hogy a háborút megnyerő elvek elveszítették a békét. A szamuráji kaszt, melyet sok évszázadnyi küzdelem edzett keményre, a Tokugawák békeidőszakában feleslegessé vált. Elveiket, hagyományaikat próbálták őrizni, de eltűnt a lételemük. Ezt a váltást a valódi harcos klánok sosem tudták megemészteni, nem bírtak beilleszkedni az egyre inkább lezüllő, megvesztegethető, a hatalmat szerető, de a veszélyt vállalni már nem akaró hivatalnoki sorba. A szigorúan szabályozott társadalomban viszont az ellenszegülés a hűbérúrral egyenlő volt a halálos ítélettel.

A legjobb történeteket mindig az élet írja. Az Abe klán kálváriája valós történelmi alapokon nyugszik. Ez már az első pillanattól fogva átsugárzik a történeten. Életszagú párbeszédek folynak, mellbevágó helyzeteket láthatunk. Az igazi Bushido szellem feszül szembe a szófacsarással. A megalkuvást nem tűrő, igazát védő, - mi tagadás, kissé fafejű klán vezér- nekimegy a pojáca, presztízsét féltő ifjú uraságnak. Mindez patikamérlegre való finomságúan adagolt feszültségnöveléssel, pazar színészi játékkal, hideglelős zenével, (semmi spanyolgitár!) precíz rendezéssel tálalva elénk. A történet egyenesen kalauzol végig minket a véres befejezésig, ahol a harci jelenetek kedvelői sem fognak csalódni, mert egy szamuráj ház bevétele, ahogy mondani szokás, nem semmi.

Rég láttam ennyire összeszedett, mindent a tartalomnak alárendelő, igen míves alkotást. Megdöbbentő a realitása, a régebbi és újabb színésznemzedék találkozása az élet írta alapanyagban remekül összejött, tetszetős a tálalása, színészi-rendezői eszközei változatosak. Igazi telitalálat. Mindenkinek ajánlom, ez nem szimpla szamuráj történet. Magyar felirat van hozzá.

The Lowly Ronin 06

2011. augusztus 04. - Oldfan

Ennek előbb-utóbb be kellett következnie, eljött a búcsú ideje, lezárult a mini-sorozat. Lássuk, mit tartogattak a japán TV nézőinek a végére, amit – szerencsére – ma már mi is élvezhetünk. "Árulás a Jatate hágónál" - olyan cím, ami rögtön felkelti a figyelmet, és "nagyon japános."

 Az erdőben békésen szundikáló Shunka Shutóra váratlanul egy csapat fegyveres esik. Ezt még akár kardrántás nélkül is képes volna megoldani, ám a puskagolyótól azért ő sem gyorsabb. Csúnya sebbel a lábán tér magához egy vívómester házában, ahol megtudja, rosszkor járt rossz helyen. Két klán között puskaporos a levegő, tehát nem bánnak kesztyűs kézzel a szerintük gyanús egyénekkel. Kémnek tartják, akit nem szívesen látnak a birtokon. Mindössze a vendéglátója jóakarata és tekintélye védi meg, de vajon meddig? Mert az illető magával a Sógunátusal készül dacolni... 

 Valahogy így kell lezárni egy sikeres szériát. Az előző két epizód lassúbbnak mondható, de ezúttal nem érheti panasz a ház elejét, kellően mozgalmas történetet láthatunk. A klán viszály ideális kiindulópont. Szerencsére nem ragadnak le ennyinél, sok apró fordulat van a történetben a szereplők életére vonatkozóan, ráadásul nem olyasmik, amiket már számtalanszor elkoptattak. Álca és hazugság vetélkedik a becsületérzéssel és tisztességgel. Korrupció és évszázados sértettség, szerelem és kötelességtudat áll szemben egymással. Meg számos ellenfél. Toshiro Mifune ezúttal egy mifelénk kevésbé, de Japánban annál jobban ismert és kedvelt színészt kap partnerül, (Wakabayashi Go) aki kardforgató tudománya révén kedvelt színésze a csambara sorozatoknak. Márpedig, ha két mesteri penge nekilát rendet tenni, esélyük nincs a cselszövőknek, elvégre az árulást a világ minden részén utálják. A szereplők létszámában, kiállításban a legnagyobb ívű történet a sorozaton belül, mintegy érzékeltetve, itt a vég, nincs tovább. Azért természetesen úgy alakítják, vagyis hagyják nyitva a történetet, hogy alkalomadtán azért még fel lehessen melegíteni. Nem tudok róla, hogy készült további epizód, de az archívumok mélyén még pihenhet.

Mifune „Császár” rajongóinak a „szerény ronin” kalandjai nyilván magától értetődően felkerülnek a megtekintendők listájára. Még akkor is, ha a közismert mozifilmjeivel nem vetélkedhetnek ezek a történetek. Viszont nem mondhatóak a „megélhetési mozik” kategóriájába tartozóknak sem, attól nívósabb kivitelűek. Jó szívvel ajánlhatók a vad erőszakot nélkülözni szándékozó, de a langyos unalmat azért szintén kerülni óhajtó fogyasztó számára. A mini-sorozathoz évadpakkot teszek fel a fordításokkal  az Ázsiafilmen, ha valakit érdekel, arra keresgéljen.

The Lowly Ronin 05

2011. július 30. - Oldfan

Az előző epizódban már érintették a család kérését. Úgy tűnik, további lehetőséget láttak a témában, mert az ötödik kaland középpontjába szintén ezt állították. 

A vándorló ronin összetalálkozik egy fölöttébb nagyszájú, tiszteletlen fiatal lánykával, aki állandóan bosszantja a környezetét. Miért pont az öreggel tenne kivételt? Ő eleinte még elnézően fogadja csínytevéseket, de akkor már meglepődik, amikor a fruska apának szólítja, s egy régi „kalandjára” utal. Vajon mi az igazság? Ahhoz kétség nem férhet, hogy pénze van az ifjú hölgynek, ami több, mint szokatlan.Testőrre is szüksége van, mert valaki a fejére pályázik. Nagyon úgy tűnik, a titkolódzó kislány valami veszélyes ügybe mászott bele. Shunka Shuto egyre nehezebben tud semleges maradni a cserfes, ám szeretetre méltó, és szeretetre vágyódó lányka közelében. Hamarosan együtt utaznak tovább, de nem úgy tűnik, hogy tartós lesz a nyugalmuk. 

Szögezzük le gyorsan, ez nem csambara történet. Inkább olyasmi, amit mi TV játéknak tartanánk, csak éppen speciális japán környezetben. A Sógunátus korának nehéz, sőt sanyarú sorsú képviselőit joggal nevezhetjük „hétköznapok hőseinek”. Mindannyian keményen próbálkoznak talpra állni, tisztes életformát összehozni, miután előzőleg önhibájukból, vagy azon kívül, a társadalom legalsó rétegébe süllyedtek. Sok jó nem jut nekik, a kevésért is megküzdenek. Kísérletezésük közben a néző látja a párhuzamosan futó szálat, amelyben a gazemberek egy csoportja félti a piszkosan szerzett vagyonát, melynek védelmében kíméletlenül igyekeznek eltűntetni azokat, akik a legcsekélyebb veszélyt jelenthetik rájuk nézve. Nincs akció halmaz, itt a jellemek és a sorsok a fontosak. A rendező, Inoue Akira a szerencsésebb megközelítést választotta. Nem „agyonbeszélteti” a színészeit, hanem csak a lényeget közli szóban, a többit remek képformálással adja a néző tudtára. A beállítások, kamera ráközelítések éppoly tisztán visszaadják azt, amit az adott karakter érez, vagy elmondani nem akar, mintha egy monológot hallhattunk volna. Sato Masaru zenéjére az előző epizódokban sem lehetett panasz, de most kifejezetten fülbemászó dallamokkal kedveskedik nekünk. A címszereplő fiatal lány alakítása pedig bízvást odaállítható Mifune életbölcs és ravasz szamurája mellé. Kiváló párost alkotnak. A végére azért sűrűsödnek az események. A remélt hétköznapi életforma meghiúsulása, a tisztesség pusztulása, kivételesen komolyan haragba hozza a ronint. A sorozaton belül ez az első eset, amikor valódi haraggal indul harcba, nem csak azért, mert belekényszerítik. Az első olyan ellenfelét kapja hozzá, akinek a vívótudása kétségessé teszi a párbaj sikerét. Tehát a lezárást azért értékelni fogják a szamurájvívás kedvelői. 

A mini-sorozat egy kedves, hangulatos, érzelemdús epizódja, amely a humortól sem mentes. Minden részlete precízen összerakott és kivitelezett. Aki rámenős kalandfilmre vágyik, annak nem ajánlom, de aki hajlandó beleélni magát egy lassúbb mozi szerethető alakjainak életébe, vagy eddig is követte a szerény természetű főhősünk kalandjait, az jól fogja magát érezni.

süti beállítások módosítása